Deidara:

Igaz elhajolt az ütésem elöl de így elejtett engem. Nos az afelem mégsem úszta meg...

Itachi csak röhögött, míg én fájó farrar próbáltam felkecmeregni a földről, miközben szúrós pillantásokkal bombáztam.

- A röhögés helyett feltakaríthatnád a szilánkokat. - mondtam kissé sértődötten.- Ahj vehetek új üvegasztalt.

- Majd veszek neked újat- ölelt át hátulról. Ere persze én szépen elvörösödtem.

- Úgy látom nekem már itt nincs dolgom... - kuncogott fel az a lány aki megmentette Itachi mellkasát jó néhány maradandó hegtől.

- Izé... Köszi hogy meggyógyítottad! - fordultam felé s meghajoltam, mire mg egyszer elkuncogtam magam.

- Ugyan, nincs miért itt hajolgatni elöttem. Örülök hogy már jobban van a "lakótársad"- mondta az utolsó szót kicsit más hangsúllyal ejtve ki.
- Akkor én nem is zavarok tovább. - azzal fogta magát és eltünt. Szó szerint. Mintha csak egy látomás lett volna. És még mielött megtudhattuk volna ki is ő.

Itachi fel fordultam hogy netán ő tudja-e mi is volt ez, de ő csak egy pontra figyelt azon a helyen ahol pár másodperce a lány állt. Én is oda pillantottam és megláttam egy csillogó valamit a földön.

Mielött erőt vettem volna magamon hogy odamenjek megnézni mi is az, Itachi megelözött. Ő már ott gugolt a csillogó tárgy mellett. Kíváncsi voltam mi is lehet az ezért odamentem a háta mögé és én is legugoltam.

Itachi arcát figyeltem. Keserűséget láttam rajta. De nem csak azt. Arcán egyszerre keveredett a keserűség mellé a felismerés, a düh és a csalódottság is. Mostmár rápillantottam a titokzatos tárgyra, ami képes volt így felkavarni Itachit. Egy ezüst karkötő volt az. Rengeteg kis medálocska díszítette. Mindegyik más-más dolgot ábrázolt. Volt ott egy ami egy macskát, volt amelyik egy kézjelet ábrázolt. De a legfurcsább az a két medálocska volt amelyik az Uchiha klán jelét és egy szót ábrázolt. Vagyis inkább egy nevet.

Sasuke

Ki lehet az a Sasuke?
Kérdőn pillantottam Itachira. Arcán még mindig ugyanaz a kifejezés volt. Kissé több fájdalommal.
Vajon ismeri ezt a Sasuke nevű fickót? - gondtam magamban. - biztos az exe vagy valami... - kissé elkeserített ez a gondolat hogy tálas az exe... De várjunk! Mi van ha az a lány volt az, aki itt volt nemrég. Lehet direkt hagyta itt a karkötőt hátha Itachi megint beleszeret.. Vagy... Talán még mindig szereti...

Most az én arcomra ült ki az elkeseredés.

Itachi most a kezébe vette a karkötőt és mélabúsan nézegetni kezdte.

- Ő az exed volt? - remegett meg a hangom.

Itachi csak csodálkozva felém fordult.

- Tessék? - kérdezte meglepődve.

- Ez a vörös hajú lány... Az exed volt igaz? - néztem mostmár rá néztem. Arcán az öszinte meglepettség látszott.

Nem válaszolt. Szemeivel az arcomat pásztázta, hátha rájön mi ütthetett belém.

- Még mindig szereted, és hiányzik igaz? - buggyant ki pár könnycsepp a szemeimből.

- Dei... Te miről beszélsz? - Gyüre tenyerébe a karkötőt hogy még tudja markolni a vállam, ezzel nem engedve hogy felálljak.

Elkezdtem mozgolódni. Ki akartam törni a szorításából. De akárhogy próbálkoztam ő annál erősebben szorított.

- Itachi! Tudom hogy szereted. Szóval menj csak vissza hozzá.- téptem ki magamat a kezei közül.

Gyorsan felálltam, és mielött utánnam kaphatott volna fogtam magam és kirohantam a házból. Gene tudja merre kezdtem el futni. Még nem ismerem annyira a helyet ahol lakom. Igaz már pár hete itt vagyok de eddig csak a suliba mentem meg a közeli boltba. Sose volt időm körülnézni.

Úgy futottam ahogy csak a lábam bírta. Könnyeim nem engedték hogy tisztán lássak. Hallottam hogy valaki fut utánam meg néhány tompa kiálltás is megütötte a fülemet, de nem törődtem vele. Csak futottam.

Nem tudom mennyi ideig futottam. Azt se tudtam hogy mitől fáj jobban a szívem. Attól hogy összetört vagy épp a sok futástól. Biztos vagyok benne hogy eddigi életem során sem futottam annyit mint most.

Lábaim már kezdték feladni a szolgálatot, ezért végre megálltam egy padnál, ami mellett egy utcai lámpa világított. Azon a kis fényes körön kívül amit a lámpa fénye adott, csak sötétség volt.

Fáradtan dobtam le magam a kényelmetlen kis padra. Lábaim remegtek, levegőt is alig kaptam a sok futás miatt, arcomra pedig rászáradtak a könnyeim. Talán a le hűlt levegő miatt.

Fejemet hátravetve elhunyt szemmel pihentem. Azt se tudtam hol vagyok, de jelenleg nem is érdekelt. Valahogy sikerült kikapcsolnom. Nem gondoltam semmire. Lehet a fáradság volt az oka. De így sikeresen elaludtam. Igaz rohadt hideg volt, én meg le voltam izzadva mint egy állat a nyári melegben de jelenleg ez sem érdekelt.

Nem tudom mennyit aludhattam vagy egytalán elaludtam-e, ebben a nagy csöndben ki tudná megkülönböztetni.

Egy hangra lettem figyelmes. Egy kétségbeesett hangra, aki a nevemet kiabálta.

Selytettem ki az. Sőt biztosra tudtam. De ha akartam se tudtam volna megszólalni. Még a szememet se tudtam kinyitni. A fejem sajgott, a végtagjaim sehogy se akartam megmozdulni és a szemem meg pláne nem akart kinyílni.

Hallottam hogy a hang közeledik hozzám. Egy pillanatra meg is akadt, gondolom mikor meglátott, mivel utánna meghallottam a szapora lépteket amik félém közeledtek és az egyre hangosodó kiálltást. Majd megéreztem egy gyengéd érintést a fejemen. Ám ekkor képszakadás. Asszthiszem elaludtam... Vagy elájultam... Nem tudom, de akármi is volt ez azt még éreztem ahogy felemelnek. Ezután mély álomba merültem....

Hát fél év vagy annál több idő sok idő.. Tudom... Deee... Itt a rész, akit még érdekel :'DD

~ ST ~