Apám szemei szinte lángot szórtak, én pedig egyre jobban éreztem, hogy vörösödnek a füleim. Semmiképpen sem akartam, hogy ma haljak meg ezekután, így megpróbáltam jegelni apám haragját.

-Ne-nem is ezt mondtam...

-De, pontosan így mondta.- vágott közbe az öreglány.

Idegesen ránéztem a tanítómra, mintha segítene ez bármit is.

-Emily.- szólt rám egyre feldultabban Apám.- Mond csak. Mit akarsz te mégis tanulni, ha?! Azt hiszed jogod van hozzá? Nővérednek egy szava sincsen!!

Erre elpattantant e név hallatán a cérna ami eddig a szégyenérzetem és büszkeségem tartotta remegve.

-Charlotte, Charlotte, Charlotte! Úgy unom már!- rivaltam rá én is.- Mitől vagyok kevesebb mint ő?! És mégis mit változtat az, hogy én lány vagyok?! Csak mert lány vagyok nincs jogom kimenni, tanulni, barátkozni, élni? Ugyanolyan emberek vagyunk mint a férfiak!!!

Apám már remegett az idegességtől, és én csak akkor döbbentem rá mit is mondtam. A szám elé tettem rémülten a kezeimet mintha azzal visszatudnám szívni a szavakat. Néma csend volt az irodában, amit apám tört meg azzal, hogy egy papírt vett elő idegesen az asztaláról.

-Tanulni akarsz? Tessék! Old meg ezt nekem, aztán majd tárgyalhatunk!- csapta le az asztalára.

Erre összerezzentem hirtelen. Szépen mondva is belém fagyott a szar... Egy kicsit is visszaszóltam és tessék, máris itt találom magam! Azt hiszem megérdemlem...

Kínosan elindultam az íróasztal felé, és leülltem egy székre, kezemben egy tollal. Jobban megvizsgáltam a papírt, amin mint a macskakaparás volt az írás. Gondolom ez apám egyik hivatalos papírja amit jelen esetben én kaptam meg.... Akármilyen ronda és olvashatatlan volt a régies írás pechük van. Nem hiába az a sok éves írás és olvasás, úgy ahogy értem a szöveget főleg úgy, hogy nekem is hasonlóan borzalmas a kézírásom. Ugh, utálom ebben a világban, hogy itt egyáltalán nincs semmijen elektronikai kütyü, mert akkor nem ezt a szottyos lapot fogdosnám.

Kicsit furán éreztem magam, mivel az iskolás éveimre emlékeztetett ez a szituáció. Sosem voltam éltanuló, ezért sokat is veszekedtem a szüleimmel, de már akkor is csak az írás érdekelt. Nos, megvolt a tökéletes 3-as átlagom, amire büszke is vagyok, szüleimmel ellentétben... Asszem' ezért nem voltak rózsás gyermekkori emlékeim.

Párszor átolvastam és nehezen értelmeztem a szöveget, és rájöttem valamire: Ez egyáltalán nem nehéz. Ezek a fontos papirok középiskolás színten vannak, még én is megtudom oldani. Nos, végülis mégse olyan rossz dolog e kornak a fejletlensége, végülis legalább itt okosnak érezhetem magam.

A tinta toll skercegett a papíron miközben figyelmesen jegyzeteltem a szavakat amik a fejemben voltak. Apám egyre szúrósabban nézett, a tanítóm hátul pedig még mindig lehajtott fejjel várt. Sóhajtva végül letettem a tollat, és apám elé toltam a papíromat egy elégedett mosollyal. Ridegen felkapta egy mozdulattal és elkezdte olvasni egyre mélyebb ráncokkal szemöldökei közt.
-Ez mégis...

A hangleejtésétől egyből elszállt minden önbizalmam, és mire észbekaptam csak bociszemekkel pislogtam. A víz szakadt rólam mert a férfi tekintete egyre zavarosabb lett. Nem tudtam már levenni mire is gondol, csak imátkoztam mindenhez ami szent, hogy ne végezzem akasztófán. Pontosan tudtam, hogyha valamit elszúrok jó eséllyel ott lóghatok. Végülis még mindig én vagyok ennek a történetnek az alkotója.

-Ezt hol tanultad?- csapta le az asztalra hirtelen

-Öhm... Talán rosszat írtam?...- kérdeztem félénken.

-Csak válaszolj! Hol tanultad ezt a fogalmazást és a számolást?- hagyott figyelmen kívűl.

-Nem is tudom... könyvekből?

-Lehetetlen...- olvasta át újra.- Miféle könyv volt az?

-Ta-talán jól csináltam?- kérdeztem izgatottan.

Erre egy percre elhallgatott, majd sóhajtott:
-Nos, nem csináltad rosszul.

Mi? Ezt most jól hallottam? Ez a férfi itt, a büszkeség megtestesítője most elfogadta egy nőnemű írását, és még a maga módján el is ismerte?

Erre akaratlanul is egy gyermeki mosoly kúszott az arcomra és megköszöntem gyűlölt tanáraimnak a tanítását.

-Elviszlek majd hétvégén magammal, hogy bemutassalak az I. Királynak.- mondta baltaarcal még mindig apám.

-Mi-mi? Tessék?- figyeltem fel ijedten.

-Jól hallottad. Ön mit szól ehhez, Mrs. Robertson?

Hogy mivan?! Én most komolyan elmegyek hétvégén Charlotte-val együtt a Kastélyba? Akkor mikor a hercegnek is van a születésnapja? Nem nem nem nem nem nem nem, ez így nagyon nem lesz jó! Én csak megakartam menteni az életemet, nem még több gondot generálni!

Hátranéztem segítség kérően a tanítómra, hogy esetleg ezt megtudná-e akadályozni. Végülis ezt biztosan nem engedheti meg!

Rámsandított az említett nőszemély, majd felegyenesedett:
-Támogatom az ötletét, Felség.

A vén nyanya! Megkopasztom! Ha innen valaha is kijutok elintézem élve ássák el kínok között!

|□|

Üdv ismét, mert nem találtam ki jobb köszönést. ^^' VÉÉÉÉÉÉGRE beindult a történet, sajnálom hogy eddig húztam. 😅 Bár még sokak kérését nem teljesítettem: hogy végre találkozzon A herceggel. De hát nos... Mint látjátok nem vagyunk még ott. (Légyszi ettől függetlenül ne hagyjatok itt... ;-;)

XOXO: Tunci123