Kint már vörösre festette az ég alját a nap, ahogy éppen nyugovóra tért. Az idő már hideg volt, a késői szél fagyosan csapkodta a fák hiányos koronályát. A fű elkezdte felvenni a halott barnás színét, ami még pár hónapja élénk zölden csillogott a nap meleg sugaraiban. A környezett komor volt, akárcsak az emberek. Mindenki álmosan és szürkén meredt maga elé, bár nem a késői ősz miatt. Bár senki se szólt egy szót se, úgy is tudtuk, hogy mire gondol a másik. A fakerék hangos zörgése tölti be a nehéz levegőt, az egyenetlen út miatt, a lovak patái kopogásával kerekedve.

Bevallom, utálom az őszt emiatt. Ez a halál előtti szenvedésre emlékeztet, mikor már minden beletörődött az elmúlásba. Nem szeretem ezt a nyomasztó érzést, mert pontosan tudom hogy milyen. Fájdalmas, hosszú, lassú. Ha egyszer meghalok, akkor csendes és nyugodtan akarok, megbánások nélkül. Ilyenkor elgondolkozok azon, hogy vajon Emily is úgy érzett mint én? Én is sajnos átéltem azt az érzést mikor már jobban szeretnél végre már meghalni, minthogy itt szenvedni. Újra, és újra.

Bár azt mondtam ebben hasonlítunk, de mégis szöges ellentéteik vagyunk egymásnak. Ezért is van az, hogy sose tudjuk majd teljesen átérezni a másik gondolatait. Olyan ez, mintha én lennék a Nap, ő pedig a Hold. Mint a tűz és víz. Mint Charlotte, és Emily. Valóban, ők teljesen különböznek, ezért se értik meg a másikat, ami végül egyikük vesztét jelentette. Ellentétek vagyunk mi is, akik nem tudják mit érezhet a másik, de sokkal erőteljesebben mint Charlotte, habár nem is úgy tűnik. Ez abban is megmutatkozik hogy míg én fizikailag akartam végetvetni az életemnek, ő lelkileg. És sajnos mindketten meg is kaptuk ezt.

Ránéztem ismét a vékonyka ujjaimra, majd keserűen lekanyírottam a szám széleit tudva, hogy ezek valaki másé. Hogy megbántam-e hogy öngyilkos lettem még annó? Igen, milliószor is. De én hiszek abba hogy van annak valami oka, hogy kaptam egy új testet, emlékek nélkül. Méghogyha ez egy olyan emberé is, aki sok sötét dolgot tervezett csinálni ezekkel a kezekkel, amibe végül belebukott. Ugye lehetek olyan önző hogy azt higgyem különleges célom van?

-Látom sok minden van most a fejedben.- tőrte meg a csendet a Herceg.

-Ah, elnézést.- raktam le gyorsan a kezeimet.- Kicsit elkalandoztak a gondolataim...

Erre csak elmosolyodott, majd a kezére döntötte a fejét, és úgy nézett rám:
-Néha amikor azokba az álmodozó szemekbe nézek, úgy érzem hogy nem is ebből a világból jöttél.

Hirtelen erre a mondatára összerezzentem. Nem ez az első hogy valaki ezt mondja nekem, de ez most teljesen más hangulatú.

-Kicsit olyan... mintha minél jobban megakarnálak közelíteni, annál távolabb sodródnál tőlem. Mintha minden egyes mosolyod azt mondaná hogy akármennyire is próbálkozom, elérni sose foglak.- folytatta még mindig a szemeimbe nézve.- Tudod hogy mi fogott meg benned? A szemeid. Mintha a szemeid nem evilágiak lennének.

Az ajkaim teljesen elnyíltak egymástól ahogy mindezt végighallgattam. Lassan az arcom egyre jobban vált meleggé, majd gyorsan elkaptam a tekintetemet. Mégis hogyan mondhatja ezeket? A szemeim megfogták őt? Nem tehetek róla, de erre csak mégjobban összeszorul a mellkasom.

-Emlékszel az első találkozásunkra a rózsakertben?- kérdezte kedves hangon.- Mikor először megláttalak erre gondoltam: "Ah, már megint csak egy újabb idegesítő nőszemély!"

Kínosan elkezdtem nevetni.

-De mikor a szemeidbe néztem... elált a lélegzetem.- fejezte be látva a reakciómat.- Még életemben nem láttam olyan gyönyörű szemeket, és ezt még a mai napig így gondolom. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor belédszerettem akaratlanul is.

Megint elhalkultam, majd meglepetten odakaptam rá a fejemet. Nem csinált mást csak kedvesen mosolygott rám, miközben a méregzöld szemeit még mindig rajtam tartotta. Az egész arcomat éreztem hogy ég zavaromban, a mellkasomban meg hevesen kalapált a szívem.

Tehát a világos szőke hajú srác is innen tudta, hogy más világból jöttem. A szemeimből. Szóval nem csak az emlékeim az enyémeim, hanem a szemeim is? Ez nem csak egy teljesen másik ember teste, hanem az enyém is már? Miért vagyok ettől ilyen boldog..? Talán mert tudom, hogy ez még mindig én vagyok legbelűl vagy... mert önmagamért szeret engem a Herceg?

Lassan lehajtottam a vörös arcomat, majd önkéntelenül is elvigyorodtam lassan:
-Én is így érzek, Felség.

|□|

Nem késtem el~ Ah, annyira jó érzés hogy ennyi időm van írni hála nektek, mert olyan megértőek voltatok. ;-; Így sokkal lelkesebben és nyugodtabban kezdek neki, szóval mégegyszer nagyon köszönöm hogy ennyien olyan sokat támogattatok! ❤ Cserébe fogadjátok el ezt a különleges részt hálám jeléül~

XOXO: Tunci123