-Hadd segítsek, Hercegnő.- nyújtotta a kezét szórakozottan a Herceg, aki épp hogy csak kiszállt a hintóból.

Annyira kínosan éreztem magam, hogy nem a Herceg modorától, hanem a szituációtól vörösödtem el. Bátortalanul a tenyerébe helyeztem az enyémet, majd némán leszálltam én is:
-Köszönöm...

A Herceg egy mosollyal biccentett, majd együtt elindultunk a hatalmas Kastély felé, körülöttünk őrök tucatjaival. Be kell vallanom ettől csak még kényelmetlenebbűl éreztem magam, mert akárhogyis a szerény hercegnő rangom, de nekem még ez is luxusnak számít. Mikor is kísértek engem őrök a szolgálókon kívűl...? Soha.

Mintha a mellettem haladó férfi megérezte volna a nyugtalan gondolataimat, megkérdezte:
-Nem érzed jól magad?

Erre egyből felkaptam a fejem, és elkezdtem hevesen kimagyarázni magamat:
-A-ah, dehogyis! Csupán kicsit furcsán érzem magam, hogy újra itt lehetek ennyi idő után..

Reakciót bár nem igen kaptam egy hümmögésen kívül, de valahog, nem is hiányzott.

|□|

Mikor újra a tiszta márványkövet tapostam, szinte csak úgy ömlöttek az emlékek amiket ebbe az épületbe töltöttem. Mintha csak tegnap történt volna mikor Charlotte oldalán mentünk a bálba, s mikor először volt szerencsém találkozni a nagybátyámmal, a Királlyal. Ezzel együtt mikor kétségbeesve rohantam el a táncparketről ezen a folyósón áthaladva... elképesztően kínos még a mai napig, akárhányszor csak rágondolok.

Már nem követett minket annyi őr, csupán úgy három. Bár én még ezt is sokallom, hogy a Herceg saját otthonába is ekkora védelem kíséri. Elkezdtünk felmenni egy számomra ismeretlen lépcsőn, ami oldalán elkezdtek megjelenni a családi portrék sokasága. Kíváncsian fürkésztem az ismeretlen komoly arcokat, ahol viszont egyet egyértelműen felismertem. A nagybátyám arcképe lógott a vége felé, egy sokkal fiatalabb formájában. Dús barna haja volt, amit elegánsan félrefésült. A méregzöld szemei amin osztozott fiával beesettek voltak az idő miatt, de még így is fiatalosan tekintett előre. A fején valami díszes aranykorona volt, oldalán szörme palást, s kezében pedig a jól megszokott drágaköves jogar. Az első dolog ami feltűnt, hogy mennyire nem hasonlít apámra, aki szöges ellentéte kinézetre, sőt viselkedésre. Egyszerűen megtudnám mondani, hogy nem is vérrokonok valójában. A másik dolog ami átsuhant az agyamon hogy a Herceg valószínüleg hajszínét anyjától örökölhette. Bár anyukájáról egy szót sem írtam konkrétan a könyvemben, de azt tudom, hogy biztosan szeretettel nevelte fiát, ha ennyire határozottra cseperedett.

Ennek köszönhettem meg is álltam a festmény mellett, miközben szemeimet még mindig rajta tartottam. Ez a vezetőmnek is feltűnhetett, mert pár lépés után kérdőn hátra fordította fejét.

-A szemeik nagyon hasonlók az apjával.- jelentettem ki mosolyogva.

Kicsit meglepődött a kijelentésemre, de ez csupán csak egy pillanatig tartott, míg el nem komolyodott újra:
-Igen... Ez az egyetlen dolog szinte amit örököltem tőle.

Ez nekem is feltűnt egyből, mert a nagybácsim férfias vonásaival szemben a Hercegnek elég finom részei vannak. Például az arca kifejezetten úgy néz ki mint egy porcelánbabának, a hosszú szempillái, és a rózsaszín ajkai miatt.

-Lefogadom hogy az édesanyja egy gyönyörű nő...- mondtam ki habozás nélkül.

De a válasza a hallgatas volt. Nekem is feltűnt hogy egy időre csendbe maradt, így felé fordítottam a fejemet. Az arcán egy kesernyés mosoly virított, miközben az ablakon bámult ki meredten. Valószínüleg a gondolataiba mélyedt, de csupán egy pillanatra, mert hamar szóra nyitotta az ajkait:
-Szeretnéd te magad megnézni?

|□|

A Herceg váratlan kérdése után elindultunk egy teljesen másik irányba, ahol már egyre ritkábban helyezkedtek el ablakok, ezzel is árasztva azt a nyugtalan légkört. Aggódva követtem némán a férfit, miközben a fejemben szinte üvöltöttek a kérdések hada. Hova megyünk? Miért lett ilyen komoly? Miért találkozok az anyjával hirtelen? Miért pont erre megyünk? De ebben a pillanatban tapintatlanságnak gondoltam a rákérdezésüket.

Az utunk egy faajtó előtt végződött, amit két fegyveres őr örzött. Ez volt az a pillanat, amikor már bekarcolt az a bizonyos úgy igazán. A Herceg egy szó nélkül csak ránézett a két katonára, akik miután alaposan végigmérték kétségbeesett arcomat, bólintottak. Recsegve kinyitották az ajtót, ami egyből egy felfele vezető kő lépcsősorra nyílt, egyetlen világítás pedig az oldalán elhelyezett fáklya sor volt. Mikor beléptünk, már egy katona se követett minket, ami eddig megszokott volt. Ezért is rezzentem össze mikor határozottan bezárták mögöttem a menekülési útvonalamat. Kicsit hezitálva néztem fel a Hercegre aki csak szó nélkül indult meg felfelé, majd miután nagyot nyelve még hátranéztem utoljára, elindultam én is.

|□|

Meglepetésemre fent egy vasajtó tátongott, ami csak mégtöbb kételyt táplált bennem. A Herceg elkezdett matatni a kabátja alatt, míg elő nem húzott zörögve egy rozsdás kulccsomót. Pislogva néztem végig ahogy behelyezi az egyiket nehézkesen a zárba, majd elfordítja azt. De ahelyett, hogy egyből kinyitná, megállt egy pillanatra.

-Lehet kissé meg fogsz illetődni anyám látván, de kérlek csak légy természetes. Ne izgulj.- mondta higgadt hangnemben.

Bár nem értettem mire céloz, de bizonytalanul bólintottam. Ezekután a Herceg felvette a szokásos meleg mosolyát, és kinyitotta az ajtót ezzel a kedves mondattal:
-Jó reggelt Anyám, hogy érzi magát?

A szemeim egyből elkerekedtek a szoba állapotán, mert minden össze volt tőrve, vagy szakítva. A párnák, könyvek, anyagok össze voltak tépve, és le voltak borítva. Szilánkok mindenhol, ráadásul étel és italfoltok díszítették a szőnyeget. Sokkoltan néztem ezekután az ablakban kuporgó nőre, aki némán bámult kifelé, hátára omló kócos sötétszőke hajával. Amint meghallotta a férfi hangját, lassan megfordította a fejét, így már láthatóva váltak hatalmas őzike szemei gyönyörű arcán. Bár látszott rajta az idő nyoma, de még így is úgy nézett ki mint valami égből pottyant angyal.

De ez az angyali arc nem maradt sokáig, mert amint ránk nézett az arca őrülten eltorzult, és fájdalmas sikoltozásva tőrt ki miközben rémülten simult a falhoz.

Az arcom hófehér lett a látványtól, mégcsak reagálni se tudtam mi folyik itt. Egyedül csak a Herceg tudta megőrizni hidegvérét, akin még mindig ott virított az elegáns mosolya. Mintha csak mi sem történt volna, lágy hangon újra megszólalt:
-Szeretnék bemutatni Anyámnak egy számomra nagyon kedves személyt.

|□|

O. M. G. Annyira nagyon sajnálom ezt a hosszú eltűnésemet, hogy ki se tudom mondani! QwQ Igazából az oka az volt, hogy a sötét ihlettelenségemet éltem, és mivel ez egy fontos része a történetnek, így nem akartam összecsapni... Sajnálom hogy erről nem szóltam, de nem akartalak titeket ezzel zargatni. ^^' De igazából ezután a szünet után úgy írtam mint a gép, úgy villantak be a mondatok. Remélem, hogy legalább a hossz és az esetleges minőség miatt megérte a várakozást. 😅

XOXO: Tunci123