-Biztos rendben leszel, hogy így hirtelen már el is hagyod a korházat?- kérdezte tőlem aggódva ismét a Herceg.

-Haha... Nem feküdhetek örökké egy ágyban. Külömben is, még rengeteg dolgom van!- sóhajtottam.- Így is biztosan kihagytam rengeteg órát, amit muszáj vagyok bepótolni.

-Nem is te lennél...

Mire a nap már sárgára festette az égboltot, én már kint is voltam a korházból. Bár rendes volt a Hercegtől hogy ennyire aggódott miattam, de ez nem tart vissza attól, hogy tanuljak. Most így visszagondolva elég zavarba vagyok hogy képes voltam nyílvánosan összeesni a gondatlanságom miatt... A végén ismét a Hercegnek kellett gondoskodnia rólam.

-Haza viszlek.- nyitotta ki előttem a hintó ajtaját komoly arcal.

-Eh..? Haza? Mármint az apámhoz?- néztem rá értetlenül.

-Természetesen. Hova máshová?- kuncogott.- Márha persze nem akarsz velem hazamenni.

Erre az egész arcom elvörösödött, majd puffogva bepattantam a fehér hintóba:
-Nem, köszönöm! Jó lesz az én otthonom is!

A Herceg kedvesen elmosolyodott, majd beszállt ő is elém. Az ajtó becsukódott, majd a következő az már a kocsis hangja volt, aki elindította a lovakat.

A szemeimet az ölemre szegeztem, miközben úgy gondolkodtam. Rengeteg kérdésem volt amit mégis elfojtottam, így csak bambán bámultam magam elé. Szinte zúgott a fejem a sok kérdéstől, amit úgy gondoltam, hogy illetlenség lenne hirtelen kérdezni. Főleg, hogy az egyik ilyen az az volt, hogy mégis mit keres itt a Herceg... Honnan tudta hogy itt vagyok? Miért jött értem? Miért visz haza? Lehet, hogy az apám kérte csak meg erre... nem, ez biztosan nem lehet. Mivel láttam, hogy mennyire aggódott értem. Ah, hacsak visszagondolok erre elkezd zakatolni a szívem, mint valami olcsó tini románcban!

Mintha csak észre vette volna a nyugtalan arcomat hirtelen megszólalt:
-Ha bármi aggaszt, nyugodtan mondd csak ki.

Meglepetten felnéztem rá, de ő csak a fejét támasztva nézett kifelé. Kis hezitálás után hátra tűrtem a hajamat, és az első hirtelen eszembe jutó kérdést feltettem:
-Mégis... miért visz haza?

-Hm? Hova máshova kéne vinnem? Már tegnap óta elkezdőtött a kijáró, így mindenki már hazament.

He?

-Te-tessék? Úgy érti, hogy az egy hetes szünet?

-Igen, úgy.- nézett rám úgy, mintha idióta lennék.

Te jó ég..! Ez lehetséges egyáltalán?! Hiszen a kijáró még távol volt, ahogy emlékszem! ....Mennyi ideig voltam kiütve?

-Ha megengedi a kérdést akkor... Pontosan mennyi idő telt el... azóta?

-1 hónap.- válaszolta úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-1 HÓNAP???!!- csattantam fel.

Mikor észrevettem magam elpirulva lesütöttem a szemeimet. A Herceg csak összezavarodva nézett engem, amire csak bűnbánóan lehajtottam a fejemet:
-E-ez egy kicsit meglepett.

Lassan egy halvány mosolyt húzott az arcára, majd visszanézett az ablakra, amin keresztül a lenyugvó nap sugarai bejutást nyerhettek. A vörös nyalábok a Herceg fehérnadrágját beszínezték, akárcsak a szemébe lógó rövid tincset. Ahogy a fény így pont megvilágította tökéletes arcát, már jobban megvizsgálhattam éles vonásait. Minden kis porcikája tökéletes és férfias volt, akárcsak a mesékben a hercegek. Bár ez elég irónikus, mert konkrétan ő is az. Lassan nekem is egy mosoly ült az arcomra így, ahogy néztem. Valahogy... már kezdem érteni, miért olyan népszerű a lányok körében...

|□|

A hintó hirtelen megállt, mire én feleszmélve kinéztem az ablakon. A rég nem látott házamat láttam viszont, amire összeszorult a gyomrom. Úgy érzem mintha csak tegnap mentem el, pedig ez vagy 3 hónapja volt. Abból pedig 1 hónapot kiütve töltöttem.

-Azt hiszem megérkeztünk.- jelentette ki az előttem ülő férfi.

Erre csak halkan bólintottam, és megvártam míg kinyitják nekünk az ajtót.

Miután a Herceg udvariasan lesegített, meglepve láttam, hogy már vártak rám. Ott állt apám, s mellette a könnyeivel küszködő Charlotte. Amint talákozott a tekintetünk egyből rámvetette magát, szokásához híven:
-Ah, drága egyetlen kedves Hugom! Majd' meghaltam, úgy aggódótt érted a szívem...

Zavartan magam mellé néztem a Hercegre, aki csak hasonló arckifejezéssel viszonzott egy kínos vigyorral. Kicsit kellemetlenül megcsapkodtam Charlotte hátát.

-Nekem is hiányoztál, Charlotte.

Visszavezettem a tekintetem apámra, aki csak ugyanazzal a komoly arckifejezéssel fogadott, mint amivel elmentem. Fáradtan sóhajtottam egyet, és akaratlanul is egy kedves mosolyt küldtem felé, amit halványan viszonzott is.

-Látom sikeresen problémát okoztál, pont ahogy vártam tőled.- köszöntött a jól megszokott módján.

-Én is örülök, hogy viszont látom, apám...- vigyorogtam erőltötetten.

Hazaértem...

|□|

Most muszáj vagyok lerohanni titeket egy kérdésemmel: Milyen fajta fiúkat szerettek jobban? A titokzatos pimasz srácot (pl.: Hisoke) vagy a rideg, de romantikus típust (pl.: Michael)? Mert laaaaaassan elkezdem megtervezni a következő sztori karaktereit, és egyszerűen nem tudom hogy melyiket látnátok szívesebben. Természetesen mivel imádom a kicsit rámenősebb fiúkaraktereket így az mindenképp meglesz, de egyébként totál tanácstalan vagyok. ;-; Kérlek írjátok meg~

XOXO: Tunci123