Nem kellett sok ahhoz hogy megérezzem a keserű ízt a számban, s mardosó könnyeimet visszafojtva kiadjam a gyomrom pirinyó tartalmát. Jungkook riadtan szaladt ki a szobából a folyosóra, hogy segítségemre lehessen, épp olyan elszántsággal ahogy általában szokta. Gondoltam már arra hogy talán csak színjáték az amit elém vetít az odaadóságával, de elvetettem a gondolatot, mert Jungkook sosem volt jó színész. Amikor meg akart öletni a kutyáival, vagy elzárta tőlem Taehyungot egy omladozó dögökkel teli pincébe, mindazt úgy tette hogy tudomást szerezzek róla. Hogy övé a hatalom, én pedig csak egy rigó vagyok az ő acél kalitkájában ami sosem fog számomra örömet okozni.

-Ha újra meglátom hogy megölsz valakit, én magam tépem ki a rohadt szívedet! -Kiáltottam fel összezavarodva, majd nagyot taszítottam rajta. Végül semmi sem jött ki, hiszen napok óta egy falat sem ment le a torkomon emberi húson kívül.

-Megértelek...Hibáztam.

-Hát nem fogod fel? A rendőrség a nyakunkban lohol, te pedig holttesteket hagysz nekik hátra csaliként. Ha elkapnak azt fogod kívánni hogy bárcsak nem alkalmaztál volna engem soha a rohadt hoteledben.

-Ellentmondásokba keveredtél magaddal. Inkább pihend ki magad. -Ragadta meg a karomat, majd behúzott a hotel szobába.

Nincs menekülésem a hotelektől. Ha ott hagyom az enyém, egy másikban kötök ki. Jungkook lehámozta magáról az alvadt vértől bűzlő blézerjét, s lassan az ingjét is kigombolta. Hitetlenkedve figyeltem apró mozdulatait, és a soha nem változó fekete szemeit. Olyan mint általában, s mint a legelején. Egy rossz mozdulat végett, hegyes gyűrűjével megvágta a bőrt a nyakán, s vércsíkok nyargaltak le a hófehér bőrén, egyenesen le a mellkasáig. Közelebb sétáltam hozzá, majd parancsolóan fogtam le a karjait. Nyelvem hegyével megízleltem a vérét, amelyet olyan rég nem éreztem már. Majd bedobtam őt az ágyba. Fölé kerekedtem, míg ő nyugodt tekintetét rám szegezte, s hosszú ujjait a hajamba vezette.

-Vedd le az erkölcsiséged...-Suttogta rekedtes hangon, majd hátradöntötte a fejét.

-Nekem nincs is erkölcsiségem. -Búgtam a fülébe, majd rávetettem magam a nyakára.

Szeretek kegyetlen lenni, sosem voltak más nézeteim ezzel kapcsolatban. Minden a vérengzésről szól a világon, s ahhoz hogy tökéletesen passzolj a kirakósban utolsó darabkaként, azzá kell válnod ami a környezeted.

A telefon csörgésére ébredtem. Sokkal kipihentebb voltam mint előző nap, talán még lelkesebb is valamivel. Jungkook morogva kelt fel az ágyról, majd mezítelenül indult meg a nadrágja felé, ami a szoba sarkába lapult. Kihúzta belőle a mobilját, majd felvette. Kíváncsian méregettem az arcát, gondolván azért nem szól bele a telefonba, mert Taehyung nem hagyja szóhoz jutni, ahogy szokta. Traktálja a hotellel kapcsolatos napi teendőkkel, és azzal kit kell kiiktatnunk a jelenlévő dolgozók közül. Azonban a sápadt arca arról árulkodott hogy valami más folyik itt. Mikor bontotta a vonalat, erősen földhöz csapta a telefont, majd rám pillantott öltözködés közben.

-Azonnal öltözz! -Rivallt rám. -Taehyungot, és mindenki mást elfogtak. Vége.

-Az öcsémet letartóztatták? —Pattantam ki az ágyból, majd öltözködésbe kezdtem. -Akkor oda kell mennünk

-Eszedbe ne jusson! Ha odamész csak lecsukatod magad...Kintről tudsz csak segíteni a testvéreden.

-Most mihez kezdjünk? -Kérdeztem kétségbe esve, miközben válaszra várva néztem rá. Tudtam hogy eljön ez a nap, de még nem készültem fel rá.

-Azt tesszük amit legutoljára tettünk. Megszöksz velem, és most nem hagylak meglógni megértetted? Megvédelek...De csak ha hagyod.

Bizonytalanul bólintottam, s Jungkookba kapaszkodva indultunk el. Ismét az erdőbe vettük az irányt hogy a benzin hiánytól kongó autóját megtankoljuk, s minél előbb elinduljunk. Végig Taehyungon járt az eszem, hogy hogyan segítsek rajta úgy, hogy nem vagyok ott vele. De magamra is gondolnom kell...

-Ülj be. -Utasított zavartan.

Még jobban maga alá gyűrt a pánik, ahogy szemrevételeztem Jungkook riadtságát. Ugyanis ő a nyugalom és a hidegvérűség mintaképe. Habozva pillantottam rá, ekkor tudatosult bennem hogy talán neki is épp úgy vannak érzelmei mint nekem. Még ha hihetetlen is. Ahogy az arcára fagyott az elkerülhetetlen aggodalom a jövőt illetően.

-Én nem félek. -Mosolyodott el halványan. -Neked sem kell, itt vagyok.

-Tudom. -Bólogattam, mint aki megissza a szavait. De tudtam hogy hazugság, és elkapnak mielőtt kiérünk a városból, vagy csak a határt elérnénk.

-Szeretlek Jimin. -Suttogta kellemetlen csendet varázsolva ezzel az autóba. Nagyokat pislogva vezettem le róla a tekintetemet, majd egy "Indulj" szócska kinyögése után, többet nem voltam hajlandó ránézni.

Egészen a város határig semmilyen jellegű problémába nem ütköztünk. Az egyetlen probléma az volt, hogy rendőröket állítottak a határra, akik veszett kutyaként kerestek mindkettőnket. Így a városba szorultunk, mint két kisegér a beton vájta lyukba. Minden lehetséges menekülési útvonalat feltérképeztünk, azonban egyetlen megoldással sem nyertünk volna, csak bolondok módjára fogattuk volna el magunkat. Így hát eleget tettünk a rendőrségnek, és mi magunk jelentettük fel a magunkat, hogy ezzel indítsuk el a másik tervet, ha az első nem jön be.

-Szóval maguk ketten követték el a gyilkosságokat? -Nézett fel a kapitány a fali órára, amely már éjjeli kettőt mutatott. -Ezt utoljára kérdezem meg.

-Igen, és meg is ettük őket. Meg tudják nézni hogy emberi maradványok vannak a szervezetemben. És higgye el... Egy adandó alkalommal magát is simán darabokká zúznám hogy aztán elfogyaszthassam...Szép lassan. -Jungkook mosolyogva nézett a férfire, én pedig szórakozottan pillantottam rá. Halkan felkuncogott, majd hozzátette. -Még a csontjait is.

-Elég legyen! -Dühödött fel a kapitány. -Holnap mindkettejük sorsa eldől, és meglátjuk mennyire fogják mulatságosnak venni! Most pedig borzalmas éjszakát kívánok maguknak a fogdában!

-Viszlát! -Húztam magamra egy féloldalas mosolyt, mire a férfi megborzongva húzta ki magát, és hagyta el a kihallgató szobát. -Jungkook. -Suttogtam halkan. -Ugye tudod hogyha nem jön be a tervünk megöletsz mindkettőnket?

-Aha. -Bólintott nemtörődöm stílusban, ami a régi énjére emlékeztetett, amikor még egyáltalán nem érdekelte hogy élek-e vagy halok. -Ettől olyan muris nem?

-Jungkook! -Kiáltottam rá pánik szerűen. -A kezedben van az életem, nem zavar?!

A sötét pilláit rám vezette, majd halk kuncogás szakadt fel a torkából. Ugyan azokkal a mérgező pillantásokkal illetett, mint a legelején, ami azt kívánja hogy elevenen felfaljon, és szórakozottan nézze végig ahogy kínok között vergődve lelem a halálom. Ekkor tudatosult bennem minden.

-Jimin...-Szólalt fel mély hangján, amelyben semmiféle érzelem nem lapult, pár órával ezelőtt ellentétben. Amikor még gondoskodott rólam, és minden szeretetével mellettem állt. -Megesküdtem neked még akkor hogy meg foglak ölni amikor börtönbe kerültem az öcsikéd, és miattad.

-Mi...Mit akarsz ezzel mondani?

-Mind az én tervemben szerepelt. Az hogy alkalmazz engem a hotelben és megbízz bennem, az hogy aznap este megszökjön az a rab, ahogy az is hogy ne légy ott akkor amikor a rendőrség lefoglalja a hotelt. -Előre dőlt a székén, majd mélyen a szemeimbe nézett. -És végül tényleg én öllek meg...Azt teljesen mindegy hogy én is veled halok. Innen egyikőnk sem jut ki élve, mivel gyilkosok vagyunk. Akasztófát érdemelsz...Amit holnap már érezni fogsz a nyakad köré tekeredni. Én pedig végig téged foglak nézni, hogy úgy halj meg, hogy engem láss utoljára. Azért sajnálom hogy nem saját kezűleg végezhetek veled...

Könnyek gyűltek a szemeimbe, s vicsorítva álltam a jeges tekintetét, amik kifürkészhetetlenül lopakodtak az enyémekbe. Vehemensen álltam fel a székből, majd pánikszerűen próbáltam kiszökni a kihallgató szobából, azonban nyomban elkaptak az őrök. Kiabálva, s minden erőmet bevetve próbáltam menekülőre fogni, azonban tehetetlen voltam a a rendőrökkel szemben. Zokogva rogytam a térdeimre, mikor eszembe jutott hogy az öcsém is biztosan most az én nevemet kiáltva hal meg a halálbüntetése közepette amiért több száz emberi élet tapad a lelkén. Egyedül Jungkook vérfagyasztó kacaját hallottam, ami még ezen a síkon tartott engem, hogy ne boruljak az elmém egyik legsötétebb sarkába. Ekkor az egyik őr erősen megütött, én pedig a földre zuhantam. Próbáltam ébren maradni, azonban képtelen voltam tovább nyitva tartani a szemeimet, s a földre hullva mint egy könnyű kis pehely, akaratom ellenére a sötétségbe zuhantam.

Mikor magamhoz tértem, két idegen őr ragadott ki a cellámból, semmi magyarázat nélkül. Habár tudtam hogy a tárgyalásra visznek, ami annyira halaszthatatlan volt, hogy rögvest másnapra tették, mégis reménykedtem hogy most az egyszer rosszul gondolom. Zokogva lépdeltem a végtelenségig hosszú folyosókon keresztül addig a bizonyos teremig, ami számomra a poklot jelentette. A tárgyaló teremben egy tucatnyi ember foglalt helyet, arra várva hogy én is jelenlétemet tegyem. Ledobtak engem egy padsorba, amelynek a másik oldalán Jungkook ült, s kegyetlen mosollyal az arcán vizslatott engem.

-Az éjszaka folyamán megindított eljárások megszemlélésével és eljárásával, megindítottuk a folyamat kezdetét, s a tanúk azonnali kivallatását. Az elkövetők kivallatását, s a résztvevők halaszthatatlan kivallatását is. -Szólalt fel a bíró, azonban én csak egy szót hallottam meg a felsoroltakból, az pedig a kivallatás. Remegő ajkakkal tekintettem fel ültőmből a férfire, akinek a kezében volt a sorsom. -Ez az eset tagadhatatlanul elítélendő, ami esetben semmiféle ellenvetést nem fogadok el. Park Jimin. -Szólított, mire riadtabbá vált a tekintetem. -Az ön bűncselekményei számlájára írhatunk hatvanhárom áldozatot, valamint háromszáznégy bűntelen cinkost is, akiket a kihallgatásuk után szabadlábra helyeztünk. -Egy halvány mosoly ült az arcomra, ahogy megtudtam hogy valószínűleg Taehyungot is a többi alkalmazottal szabadlábra helyezték. Egy örömből fakadó könnycsepp kúszott le az arcomon, s halk zokogásba kezdtem. -Azonban magát mint elkövetőt bűnösnek találtuk, ezért magát mielőbbi halálbüntetésben részesítem.

Jungkook hangosan nevetett fel a teremben, ezzel megszakítva a csendet, ami leülepedett rá. Sóhajtva horgasztottam le a fejemet, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Jobb lett volna ha otthon maradok...Abban a megszokott suliban a barátaimmal, Taehyungal és anyával otthon, abban a barátságos házban, amit otthonnak nevezhettem.

-Csöndet! -Kiáltott fel a férfi. -Jeon Jungkook! A maga számlájára írhatunk százhatvankét áldozatot, és háromszázhúsz fő bűntelen cinkost, akiket a kihallgatásuk után szabadlábra helyeztünk. Azonban magát mint elkövetőt bűnösnek találtuk, ezért mielőbbi halálbüntetésre ítélem. A rabokat szállítsák át az ideiglenes celláikba! A tárgyalást beszüntetem!

Két erős kar ragadott meg, majd fölsegített a padból. Egy gyűlölködő pillantás után elszakítottam a tekintetem Jungkookétól, majd hagytam hogy az őr kikísérhessen a teremből. Keserűen, a könnyeimben fulladozva tettem egymás után a lépéseket, ami egy perccel közelebb kísért a halálhoz, és ahhoz hogy soha többé ne láthassam Taehyungot.

-He aggódj bátyó, mielőbb kiszabadulsz innen.

Hitetlenkedve pillantottam fel az őrre, majd mintha ketté vágták volna a zokogásomat, alább hagyott a feszítő érzés a mellkasomban. Zavartan néztem Taehyungra, arra várva vajon mikor tűnik el, mint egy álom foszlány. Azonban egy bíztató mosolyt kaptam válaszul az aggodalmamra.

-Tae...-Suttogtam fájdalmasan.

-Bátyó! Sajnálom hogy megvárattalak. -Mosolyodott el, miközben a szemeit könnyek fátylai lepték el. -De a fiúkat a hotelből lassabban hallgatták ki mint engem. Mindenki itt van hogy kiszabadítson!

Iparkodva húzott maga után, hogy egy kisbuszhoz vezethessen, amelyben megpillantottam az őrnek öltözött srácokat a hotelből. Taehyung gondosan ültetett be a buszba, majd kapkodva szállt be a vezetőüléshez. Sóhajtva dőltem hátra miközben egy óriási verejték csepp gördült le a homlokomról. Taehyung elindult, én pedig megpillantottam Jungkookot az ablakból, ahogy két őr kíséretében vezetik egy másik buszhoz, ami valószínűleg az igazi helyszínre vezeti őt. Egy pillanatra összeért a tekintetünk, majd mikor megpillantotta a vezető ülésen Taehyungot, elképedve gyökerezett földbe a lába. Láttam a szemeiben a félelmet, s a harag egyvelegét.

-Sajnálom Jungkook, de egyedül fogsz meghalni. -Kuncogtam halkan.

-Tessék? -Pillantott rám Taehyung.

-Semmi...-Legyintettem. -Mindenki azt a levest eszi meg, amit ő maga főz.

Vége
Sziasztok! Nagyon nagyon nagyon megvárattalak titeket a folytatással, amit nagyon sajnálok! De bevallom elfelejtkeztem a sztoriról, plusz nem is nagyon foglalkoztatott:/ nos ez volt az utolsó rész, amivel befejeztem ezt a beteg, és elborult sztorit, amin néha magam is meglepődtem hogy én írtam, és ilyen morbid gondolataim vannak😅 nos, nagyon szépen köszi hogy végig velem tartottatok, és olvastátok ezt az elborult történetet, aminek az utolsó részére ilyen sokat kellett várnotok. Szóval köszi hogy itt voltál❤️❤️
Remélem még összefutunk valamelyik másik beteg sztorimban, hogy megborzongassalak titeket egy picit. De addig is Pápá!❤️