Yuki
- Lefekszel velem vagy nem leszünk többé barátok... - suttogta a fülembe, miközben a falhoz paszírozott.
- Nem akarlak elveszíteni. - suttogtam könnyes szemekkel. Az ajkaimra tapadt, közben pedig az iskolai egyenruhámnak a nadrággombjával küszködött. Már rég elromlott, de nem cseréltem ki. Mikor sikerült kigombolnia a nadrágom elvált az ajkaimtól, majd egy önelégült vigyort öltött az arcára és a nyakamat kezdte el harapdálni. - Kérlek, ne!

Csörgött a telefonom és a kijelzőn Mio neve villogott, mikor fel akartam venni Mahiru kikapta a kezemből azt és földhöz vágta... hallottam egy nagy reccsenést, ami a telefonom képernyőjének végét jelentette.
- De Mio... - kezdtem bele a hegyi beszédbe, amit szépen meg is tartottam volna, ha Mahiru nem pofoz fel. A nadrágom lekerült rólam, az ingemmel az ágyához kötözött és én csak könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem tette... inkább mást tett be. Azt hittem, hogy ott helyben szétszakadok. Üvöltöttem, bömböltem és próbáltam eltaszítani a lábaimmal, de mind hiába volt, hisz azokat is könnyűszerrel lefeszítette. Az ablak nyitva volt, de senki sem sajnált meg és nem segített rajtam. Mikor végzett otthagyott meztelenül, kikötözve az ágyhoz. Az arcomon még mindig folytak a könnyek és a hátsófelemből Mahiru élvezetének nyoma. Úgy éreztem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, de ekkor Mahiru ismét felém kerekedett és egy magabiztos mosollyal az arcán, mélyen a szemembe nézve szólásra nyitotta a száját.
- Csak az enyém vagy. - jelentette ki, majd azon a délutánon még ötször magáévá tett. Este, mikor felöltöztetett és leráncigált vacsorázni Mio sehol sem volt. Egyszer megcsörrent a telefon és Mahiru anyukája leejtette a telefon kagylót, egész testében remegett és sírt.
- Mi az, Drágám? - kérdezte gyanútlanul Mahiru apukája.
- Mio... - suttogta könnyes szemekkel. - Mio öngyilkos lett...

Egy világ omlott össze mindenkiben... a szüleik sírtak, viszont Mahiru megragadta a csuklómat és kirácigált a házból egy játszótérre. Ott pedig berángatott a csúszdák alá, majd hozzá kötött a tartóoszlophoz, bekötötte a számat és ismét... aznap hetedszer megerőszakolt.

Asato
Mio megölte magát... hívott, de nem vettem fel, hisz Yukit próbáltam utolérni, aki megkért, hogy korrepetáljam matekból, de nem jelent meg. Tudván, hogy Mio halott még mindig a kisvárosunkban cikáztam és kerestem őt. Mindenki azt mondta, hogy Mahiruval látták utoljára, így oda siettem, de a rövidebb úton akartam menni, így átvágtam a jól ismert játszótéren, de sírást hallottam a csúszdák alól, így odaosontam és ott Mahiru éppen megerőszakolta Mio egyetlen, igazi szerelmét. Nem bírtam mozdulni, csak álltam ott és néztem, ahogy Yuki arca a fájdalomtól, míg Mahiru arca az élvezettől torzul el. Nem bírták a lábaim és összecsuklottam, ekkor vettek észre engem. Mahiru szemében büszkeséget, míg Yuki szemében szégyent láttam.

-Na, elviszed egy körre? - kérdezte mosolyogva Mahiru, miközben egyre gyorsabban mozgott Yukiban. Yuki anyját és Mahiru anyját láttam meg zseblámpával a kezükben és felénk siettek.

- Ezt nem kéne látniuk... - suttogtam, de arrébb löktek és mikor meglátták a fiaikat összeszorult a szívük, főleg azért, mert látták, ahogy Yuki szenved, de ez Mahirut nem érdekli.

- Mahiru-kun, ezt fejezd be! - kiáltotta kétségbeesetten az anyukája. - MOST!

Nem fejezte be, így odarohantam és elrángattam Yukitól a "bántalmazóját"... Yukihoz sietett mindkét nő, míg Mahiru ellenem küzdött. Yuki vérzett és sírt... sápadt volt és nem bírt megmozdulni. Yuki anyukája óvatosan vette ki a fia szájából a kendőt, aki a könnyei között magára erőltetett egy fájdalmas mosolyt.
- Sajnálom, Mio... - suttogta, majd behunyta a szemeit és ezzel egyidejűleg az anyja karjai közé ájult.