4. fejezet

Mahiru

Yuki mikor elváltam tőle, könnyes szemekkel pillantott rám... mosolyogva végighúztam vékony, szinte már nőies arccsontján a mutatóujjam, majd felvezettem az arcára és azt is kényeztettem egy kicsit, végül a kipirosodott, telt ajkain állapodott meg az ujjam.

- Yuki... holnap van az évfordulója. - suttogtam érzékien. Itt már nem bírta tovább és ismét sírni kezdett. - Emlékszel még Mio-chanra?

-Mahiru-sama... - suttogta erőtlenül Yuki, de nem hagytam, hogy folytassa, hisz hozzá képest hatalmas kezemmel befogtam egyszerre a száját és az orrát, így feszegetni kezdte a kezemet. 

-Yuki, tudod, hogy te vagy a gyengébb. Szeretnéd, hogy ismét bizonyítsam? Mint akkor este? Mikor alattam nyüszítve sírtál?

Nemlegesen rázta a fejét, mire elmosolyodtam és elengedtem őt. Yuki ott ült és nem mozdult még akkor sem, mikor már az osztálytermünk felé vettem az irányt. Nem fordultam vissza, hogy megnézzem jól van-e. Nem bírt érdekelni. 


Ayaka

Yuki-kunhoz siettem és a többiek is elrohantak a terembe. Óvatosan leguggoltam hozzá, a lábait magához ölelve sírt. Mikor a karjára simítottam ijedten nézett fel, majd mikor meglátta, hogy én vagyok az, kétségbeesettebb lett, mint valaha.

-Te végig itt voltál?-remegett a hangja és a könnyei még mindig folytak. - Mennyit hallottál? Mennyit láttál?

-Yuki-kun, az most nem lényeg. - jelentettem ki egy erőltetett mosollyal az arcomon. - Fel tudsz állni?
-Ayaka-chan! - ragadta meg a csuklómat Yuki-kun. - Kérdeztem valamit!

-Mindent láttam, de nem hallottam semmit... - válaszoltam, mire Yuki-kun eleresztette a csuklómat. - Fel tudsz állni, vagy szóljak Ouji-kunnak?

-Menj órára. - motyogta Yuki-kun. -El fogsz késni.
-De... - kezdtem az ellenkezésbe.
- Ha valaki kérdezi, akkor nem történt semmi. - erőltetett egy mosolyt magára ő is. - Mahiru csak elkísért a betegszobába... nem történt semmi.

- Yuki-kun, szerintem jobb lenne, ha szólnánk. - jelentettem ki.
- Nem. - zárta le a témát, majd nagy nehezen felkelt, remegő lábakkal és bizonytalan léptekkel haladt a betegszobába, míg én ott álltam a folyosó közepén, mint valami idióta és csak néztem őt. Egy hét múlva lesznek a vizsgák... lehet, hogy nyugodtan akar levizsgázni? Utána vajon szólni fog valakinek?


Ouji

Aya-chan úgy nézett ki, mint akin agymosást hajtottak végre... Yuki-kun, pedig eltűnt egész napra. Voltunk a betegszobában is, de azt mondta az iskolaorvos, hogy hazaküldte. A cuccai még mindig a teremben voltak, így nap végén már fogtam volna meg, mikor Mahiru lecsapott a táskára, mibe már mindent bepakoltam.

-Mahiru-kun, te még új vagy a városban, majd én elviszem Yuki-kunnak! - ragadtam meg a táskát. A teremben megfagyott a levegő és senki sem mozdult. Hangos voltam, de nem akartam, hogy megtudja, hol is lakik Yuki-kun.

- Három helyre el tudok jutni már. A házam, az iskola és Yuki háza. - jelentette ki nyugodtan, majd kirántotta a kezemből a táskát. - Különben is... ki mondta, hogy elviszem neki. Nálam lesz, majd eljön érte, ha kell. Ellenvetés nincs. Na csá.

Mikor kilépett az ajtón egy hangos, egyöntetű sóhajtás hagyta el a szánkat. Nem sikerült megtennünk ezt sem. Mahiru-kun túl erősnek bizonyul számunkra... Yuki-kunt, azt a személyt, aki senkihez sem szól hozzá beszélteti és kínozza. Ennyiszer nem hallottuk még Yuki-kun hangját soha. Reméltük, ha bántjuk, akkor megszólal, de nem tette, erre jön ez a számunkra ismeretlen srác és szóra bírja. 

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top