Charles-nak mindent elmeséltem, amit tudnia kell a mai napra. Remélem jó memóriával rendelkezik és nem bukunk le.
Belegondolva az egész szituációba, kész röhej volt. Vagy ezerszer köszöntem meg neki, hogy bele megy ebbe az egészbe.

Megbeszéltük, hogy háromkor találkozunk nálam, vagyis a tömbház előtt. De aztán a beszélgetésünket anyum telefonálása szakította félbe. A kocsinál várt, így gyorsan fizettem és távoztam.

-Mi ez a nagy mosoly? - kérdezte meglepődötten.
-Reggeliztem egy jót...
Beültünk a kocsiba és haza vittem.
-Remélem a barátod nem fog csalódást okozni - jegyezte meg, miután kiszállt az autóból.
-Nem fog - egy magabiztos mosolyt villantottam rá, ő bólintott és becsukta az ajtót - Legalábbis remélem...

Ennyit a családról, akiknek csak az számít, hogy vajon más majd mit mond a barátomra, nem az, hogy vajon nekem megfelelő-e vagy sem. De ezt már megszoktam.

Szóval haza mentem és folytattam a készülődést. Még volt másfél órám, ugyanis három órakor jelenésünk van a szüleinknél, fotózkodás, sütizés, ez meg az, amihez nekem nem igazán volt kedvem.

Charles: Azt elfelejtettem kérdezni, hogy milyen színű nyakkendőt vegyek fel :)

Elmosolyodtam. A ruhám élénk sárga volt, reméltem, hogy van neki ilyen színű nyakkendője. Gyorsan bepötyögtem neki a választ és öltöztem is fel.

14:58-kor lent voltam a tömbház előtt, ő pedig neki dőlve a fekete autójának nyomkodta a telefonját.

Elmondhatatlanul furcsa volt, mintha az első randimra mennék egy ismeretlennel. Próbáltam magabiztosnak tűnni és úgy tenni, mint akinek természetes ez az egész, de nem voltam abban biztos, hogy valóban ez látszik rajtam kívülről.

-Szia - köszönt egy aranyos mosollyal - A ló előállt...

Tátott szájjal vettem észre, hogy az autó kerekének a felnijén egy fekete ágaskodó ló áll sárga háttérrel.

-Te most viccelsz - hüledeztem - Egy ferrárival megyünk a nővérem esküvőjére?

-Úgy gondoltam adjuk meg a módját, irigykedjen a nép - kacagva az autó másik oldalához sétált és kinyitotta az ajtót nekem. Elismerő arckifejezéssel köszöntem meg a gesztusát és behuppantam az anyósülésre.
Nem tudtam, hogy rá merjek-e kérdezni, hogy mégis honnan van ilyen autója. Az is lehet kölcsönözte, hogy felvágjunk a rokonok előtt, de lehet hogy egy full fiatal pénzes emberke. Elengedtem a dolgot, nem akartam kérdezősködni ilyenekről.

Egy-két percig csendben ültünk. Nagyon furcsán éreztem magam, és ezzel nem voltam egyedül. Habár nem ismertem Charlest, láttam, hogy eléggé furán fogja a kormányt, hiszen teljesen el voltak fehéredve az ujjai, annyira szorította azt.

-Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de úgy érzem magam, mint aki tényleg most találkozik először a barátnője rokonaival - nevetett fel, hogy oldja a feszültséget.

-Akkor legalább hiteles lesz ez az egész - vigyorogtam rá. Szorítása a kormányon egy fokkal lazább lett, mintha örvendett volna, hogy ki mondhatja az előbbit - Remélem minden fontosabb dologra emlékszel, és nem rontjuk el. Habár nem hiszem gyanakodnának bármire is, remélem nem nézik ki belőlem, hogy képes lennék arra, amire készülünk - legyintve néztem ki újból az ablakon.

Míg megérkeztünk, átvettünk néhány dolgot, hogy biztosak legyünk magunkban. Próbáltam nyugtatni Charles-t, de már elkottyintottam magam a találkozásunkkor, hogy elég nehezen elnyerhető szüleim vannak. Őszintén szólva, az én tenyerem is izzadni kezdett, amikor leállt az autó motra a feljárónkon.

-Minden rendben lesz - ezt inkább magamnak mondtam, mint a mellettem állónak. Vettem egy mély lélegzetet és megfogtuk egymás kezét. Fura érzés volt egy idegen kezét fogva belépni a házba, mindig is úgy gondoltam, hogy az első férfi, akit ide hozok, mint a barátom, az a leendő férjem lesz. És most tessék, felkértem valakit, hogy legyen a pasim, mert túlságosan is félek a családomtól.

-Camille! - üti meg a fülemet anyám hangja. Azon nyomban minden ott lévő szempár ránk szegeződik. Érzem, ahogy az összes vér a lábamban köt ki, de páromtól kapok egy bátorító kézszorítást és újból a jelenben érzem magam - És... Kit tisztelhetek a jelenlétedben? - ettől a perctől én el is vagyok felejtve.

-Charles Leclerc, asszonyom - kézfogás helyet anyám kap egy lágy csókot a kezére, amitől láthatóan olvadozni is kezd. Apám, és még néhány férfi a társaságból kimeredt szemekkel és lefagyva bámulnak. Nem tudom mire vélni a kedves fogadtatást, de nekem kell felébresztenem őket, hogy csináljanak már valamit.

-Théo Morel, nagyon örvendek - mutatkozik be végre apám is, de még ekkor is olyan fejet vág, mint egy kölyök, amikor karácsonyra a lehető legjobb ajándékot kapja.

Nem beszéltünk sokat, de tudtam, hogy majd be pótolják az esküvőn, úgyhogy nem menekülünk. De persze akármilyen nagy csoda is történt az ő szemükben, azért mégicsak férjhez megy a nővérem, és jobb lenne azzal foglalkozni.
Képeket készítettünk, és ekkor vágott fejbe a tudat, hogy Charles minden isten verte fotón rajta lesz, ez valahogy nem jutott eszembe eddig. Próbáltam kikapcsolni az agyam és nem törődni a holnappal, de nem volt annyira könnyű.

Aztán pár óra után, mikor már le járt a templomi szertartás és a rendezvény helyszínére igyekeztünk, próbáltam felkészíteni a legrosszabbra. Ez az az idő, amikor mindenkinek lesz ideje beszélgetni, és biztos, hogy mindenki elől nem fogunk tudni elmenekülni. Sajnos túl rövid volt az idő, hamar oda értünk a rendezvénysátorhoz.

Minden hülyeségtől eltekintve, csodás volt az egész. Az idő, a hely, a díszítés, meg maga a tudat, hogy a nővérem tényleg férjhez ment. Én pedig 22 évesen, mint egy szerencsétlen szingli, villogok a hamis pasimmal. Most is elintéztem magam, hogy én legyek az a húg, aki semmit nem tud normálisan elvégezni, megcsinálni, és ott van a nővére árnyékában, akit az égig dicsőítenek.

-Camille, minden oké? - meleg tenyere végig simult a karomon és hirtelen ki rázott a hideg. Szemeiből tényleg aggodalom sütött ki.

-I-igen - csak ekkor éreztem, hogy a másik kezét mennyire megszorítottam - Sajnálom - habogtam fejemet lesütve.

-Menjünk, foglaljuk el a helyünket, utána iszol egy kis vizet.

Engedelmeskedtem neki, de a víz után már a borhoz nyúltam és lehúztam egy keveset.

-Legszívesebben leinnám magam, akkor legalább nem érdekelne, hogy ki mivel fog ide jönni hozzánk - mondtam hátra dőlve a széken.

-Figyelj, nem számít mivel jönnek, nem vagyok a pasid, szóval nem értem miért izgulsz - kezét az enyémre helyezte, amire mindketten felfigyeltünk, ezért aztán elvette azt.

-Ha úgy nézzük, hogy egy idegen vagy, és végig kell hallgatnod a sok hülyeséget és esetleges égető sztorikat... Hm, nem fogom jobban érezni magam még így sem.

Mindketten felnevettünk. De ahogy megláttam apám izgatott arcát felénk közeledni, lekomolyodtam. Elnézést kért Charles-tól, majd félre hívott. Kezdődik...

-Nem akarsz elmondani valamit? - támadott le egyből, mire megfagyott a vér az ereimben. Ennyire amatőrök lennénk?

-Mire gondolsz egész pontosan? - próbáltam tapogatózni.

-Jajj, légyszíves ne butáskodj!

Nagyot nyeltem.

-Tényleg nem tudom mire akarsz kilyukadni...

-Arra, te kis butus, hogy eddig miért nem mondtad el, hogy egy Forma-1-es pilóta a barátod? - nagy vigyor terült szét az arcán.

Ha most épp ittam volna valamit, akkor biztos, hogy apám arcába pöffentettem volna a meglepődöttségtől. E helyett csak néztem ki a fejemből és próbáltam szerepben maradni.

-Azért, hogy ne gyertek autogramot kérni, meg mi egymás - fura nevetésbe kezdtem, de aztán abba is hagytam, mert éreztem, hogy nagyon hülyén hangozhatok.

Megölöm Charles-t! Hogy felejthetett el egy ilyen fontos dolgot megemlíteni?!

Pfú, hát először is sajnálom, hogy csak most jött a 2. rész. Remélem még vagytok itt páran, akik olvasni fogják 😅
De most már visszatértem, végre magam mögött hagytam az egyetemet és újult erővel foghatok neki a történeteknek.
Puszi felhőőő