— Chapter 1 —
The River

Érezted-e már a hazugság oldalait? Valószínűleg erre, csak akkor lehet NEM a válaszod, ha még újszülöttként éled napjaidat.

Wayville sokak szerint az utak, a lehetőségek városa, habár senki sem jár erre felé, nekünk viszont azt tanították. Crescent City-től néhány kilométerre található helyszín, akinek pedig autó van a birtokában, és épp eszű, az elmegy innen. Miért? A város, amelyben én is éltem sokáig... egy hazugság.

November 7.

Miért kezdem rögtön a év, szinte közepén? Egyszerű. Ekkor indult el minden. Elkezdett romokba dőlni az életünk, egy ostoba döntés miatt.
A Wayville-i Gimnáziumnak, emelt szintű tagozatai elérhetetlennek tűntek, az általános iskolai önmagamnak, mégis felvettek kisebb szerencsével. Természetesen a művészet lett jobban az erősségem. Se a matek, se a sport vagy fizika nem volt az esetem, az angolt pedig inkább mellőztem. Az osztályokban külön szakú diákok kerülnek, más különben nem találtam volna ilyen jó csapatot. Ha az épület ajtaján belépsz, kötelességed a portásnál lejelentkezni. Ő firkant egyet a kis papírjára, és be is léphetsz. A bal oldali folyosó a fizika szakosok terepe, ahová csak az engedélyükkel tehetted be a lábad. Jobb felől pedig a sportosok uralkodtak, akik iszonyúan nagyképűek. Szinte mindenki más a középen levő lépcsőt választotta, ami eljuttatott az osztálytermekig. Ahogy persze felértél, Patrick odarohant hozzád és kijelentette az aznapi ebédet. Valakinek a vacsorát is elmondta, hisz tele voltunk bentlakásos diákok, akik az iskola melletti kollégiumot választották. A Henderson gyerek, aki történetesen az osztálytársam, Beverly öccse, nem sokáig szórakoztatott minket, hisz sietett az első órájára, amiről szinte mindig késett. Mire odasétáltam a szekrényemig, észrevettem a többieket, akik alatt Mary-t és Charlie-t értem, meg persze az aktuális pasijukat. Az utóbbi már egy ideje együtt volt, valami David-del, aki szinte biztos, hogy nem a Matthews gyerek. Anna, aki hátulról osztotta nekem a szokásos öleléseit, rajongott érte. Mindenki csak Tökéletesnek hívta, de soha sem értettem miért is. A lányok után hatalmas tömeggel sétáltak a hatalmas sport emberek, akik között ott volt Gabriel Blake, akibe még gólyaként estem bele, és még abban az évben le is járatott mindenki előtt. Azóta persze három év telt el, így végzősként pedig már nem igazán érdekelt. Továbbá a legtöbben el is felejtették. Remélhetőleg. Visszaesve, utánuk érkezett meg általában Ben, aki valami kocka lehetett, de soha sem figyeltem meg akkoriban. Mindig Navarroval lógtak a könyvtárban délutánonként. Az emlegetett Bevy is beért a csengőre, mi pedig ezzel ballagtunk a termünkbe. Padtársként félévig kikaptam a Farkast, aki furcsa mód nem volt olyan, mint amilyennek leírták. Együtt jártunk művészetre már kilencedik óta, de soha egy szót se váltottam vele. Laura utoljára ült le, és elkezdett a táskájában matatni. A tanár urat, aki utánunk esett be Mr. Sunmarie-t mindenki a háta mögött, Sunny-nak becézte, kivétel a kollegái. Nekik gondolom Andrew, de erre nem térek ki. Vele ezen a gyönyörű keddi napon, történelem órán találkoztunk először. Akik korrepetálásra szorultak, azok természetesen az egész délutánt vele tölthették. Az atlaszát óvatosan kivetítette, hisz tudta, hogy mindjárt befut a szokásos késő.
– Elnézést, tanár úr. Elfelejtettem az ébresztőmet más zenére állítani. Legközelebb nem az altatót fogom betenni - Mr. Sunny szemeit forgatva utasította a leülésre. Sajnos Ben mellett akadt szabad hely, így őt boldogította egész órán. Jobb fülemmel pedig hirtelen hallhattam meg, ahogyan Christy és Anna sugdolóztak.
– Ma délután gyere mutatok valamit. Valószínűleg a Smith folyó hozta ide... - ezek után már nem érthettem semmit, mivel Mr. Sunny engem kérdezett.
– Ms. Chapman, maga szerint az érettségit a galamb tojja az ölébe? Kérem, ne csak nézze a diát! Jegyzeteljen! - csapott az asztalra a fém pálcájával. Csonttörőnek hívtuk már kilencedik óta. Egyszer valaki kezére rácsapott, a mentő vitte el a srácot. Állítólag szemtelenkedett a tanár úrral. Persze, ez csak pletyka, abból pedig töménytelen mennyiség lakozott az iskolában, sőt a városban.
Bólintottam, majd a füzetembe merültem az óra végéig, akkor pedig a felszerelésemet belegyömöszöltem a táskámba. A teremből én és a késő távoztunk utoljára. Öltözékét illetően egyszerűen festett, semmi csicsás. Piszkos szőke haját éppen igazította, mikor tanár úr hívatta. Az ajtó mögött próbáltam fülelni észrevehetetlenül.
– Fantasztikus a jegyeid javulása. Mondd, miért közösítenek ki az osztálytársaid? Esetleg rosszul látnám? - a srác kissé feszültté vált a kérdései hallatán, de egyszerű vállrángatást tett, így érzéseit senki sem tudhatta.
– Azért teszik ezt, mert mindenre odafigyelek, ők viszont szemellenzős lovak - ezzel ott hagyta a termet, én pedig feltűnésmentesen a szekrényemhez siettem. Az ajtaja miatt nem láthattam merre is ment, pont ezért kellett volna számítanom a cselekedetére. Tenyerével becsapta a fémből készült szekrényemet.
– Nem is tudtam, hogy szaglászol néhány ember után, Chapman. Szeretném azt gondolni, hogy csak véletlenül hallgattad ki a beszélgetést, de tévednék, igaz? - könyveimet jó szorosan magamhoz öleltem és vártam, amíg a fejemben kirajzolódik valami ésszerű válasz.
– Egyszerűen... érdekelt - ezzel hagytam ott, de vissza kellett néznem a folyosó végéről. Matek óráig szinte semmi szünetünk sem volt, így rohanva estem be az ajtón, ahol Mrs. Livingstone már várt. Szőke haja a szokásos módon fel volt fogatva kontyba, ezt azóta így tette, amióta férjhez ment. A többiek már a helyükön ültek, kivétel engem és a kései gyereket. Azon a napon több dolgot is megtudhattam róla. Rögtön az esésem után lépett be az órára nyújtva jobb kezét felém. Megragadtam, és hagytam, hogy felsegítsen. Szánalmasan éreztem magamat, szinte mindenki minket sasolt.
– Ms. Chapman, Mr. Rivera - szólt ránk a tanárnő, hisz ott álltunk, és bámultuk egymás. Iszonyú kínos helyzet alakult ki.
– Leülnének végre? - erre felkaptam a fejem és hátrakullogtam a negyedik padsorhoz. Mellém huppant le a késős gyerek, aki azonnal elkezdte a kérdését.
– Akkor, hogy is volt ez, Chapman? - zöld szemeit rám emelte, míg szemöldökeit felhúzta. – Fogadok a nevemet sem tudod - motyogta az orra alatt, amire én őszinte választ adtam.
– Mintha te annyira ismernél engem, Rivera - kissé meglepte vezetéknevének hallása az én számból. Ekkor szólalt meg mögöttünk a bajkeverő Lev, akinek a keresztneve valójában Levander volt, mint a levendula.
– Mark, jössz ma pályára? - a késős rá sem hederítve figyelt engem, majd egyszerű választ adott. Lev művészet szakosként járt be a suli, akárcsak én, de nem igazán érdekelte őt. Leginkább az előbb említett akadálypályára járt ki, amit a város szélén lehetett megtalálni.
– Ma nem. Más dolgom lesz - szemeit még mindig magamon tudhattam, ami a végére eléggé idegesített. Fejemben viszont összerakhattam a nevét. Mark Rivera. A Késős gyerek.
Az óra utolsó perceire már megunta a nézésemet, így táskájába kezdett el pakolni. A csengőszóra azonnal kirohantam, szinte elsőre a teremből és a szekrényemig meg sem álltam. Végre nyugodtan előkotorhattam a Biológia felszerelésemet. Rivera, Taylor és még sok ember kivételével, én kihasználtam a szekrényemet. A táskámban csak is kizárólag ételt hordtam.
Kidugva végre a fejemet a szentélyemből, hisz sokan ezt hitték, Ben arcára lettem figyelmes. Szőke hajával fésülten állt előttem, szégyenteljes arcával.
– Chapman, ide tudnád adni a házit lemásolni? - abban a percben máris kapcsoltam, mit is szégyell annyira. A stréber elkéri más leckéjét. Különös.
– Tessék, Newton. Nem tökéletes, de Mrs. Walsh elfogadja - rántottam meg a vállaimat, majd odanyújtottam a füzetemet. A szekrényemtől jobbra vettem az irányt, ahol a hosszú folyosó végén elhaladva a kémia, földrajz és rajz terem mellett végre elértem azt a lépcsőt, ami az udvarra vezetett. Mivel magányos típusnak lehetett engem ismerni, így egyedül ültem le. A legvégében az eldugott faasztal lett a legnagyszerűbb választásom. Csendes, és az utolsó évemre kiismerhettem már az ideális helyet. Mindig innen figyeltem meg a többieket, pedig ők azt hitték, hogy semmit se tudok róluk.
Aznap viszont megváltozott minden. Jobbról Newton, középről Anna, balról pedig Késős Rivera sietett az asztalomhoz. Az első, gondolom a Biosz lecke miatt, mivel már lemásolta, vagy nem tudta kiolvasni az írásomat. Az utolsónak nem igazán örültem, mert az eddigi év során sikeresen elkerültem, aznap viszont kétszer is belebotlottam.
– Szia... Köszönöm...- dadogta félénken Newton, én pedig biccentettem fejemmel mutatva neki a mellettem levő helyet.
– Mi újság? - kérdezte Anna, lehuppanva Newton elé. Ekkorra ért oda hozzánk Rivera, aki mosolyogva figyelte arcomat. Az Anna melletti helyre rárakta jobb lábát, csak azért, hogy beköthesse cipőfűzőjét. Eközben mélyen zöld szemeibe tekintettem, arra várva, hogy félre nézzen.
– Chapman, te egyre jobban kezdesz érdekelni. Reggel olyan tökéletesen megláttad a magánéletem egy részét, viszonoznám. - Anna és Ben szemeiket rám szegezték, afféle "mi közöm van ehhez?" nézéssel bámulták mozdulataimat.
– Rivera, te vagy az egyetlen, akinek nem tudom, mi is van a pici fejében. Mondd csak, meg akarsz ismerni, vagy netán kihasználni? - pimasz kérdésemre letörölte azt a helyet, ahol az előbb még piszkos tornacipőjét tisztogatta, és leült elém. Mosolya az egekbe szökött, kezeivel pedig fejét támasztotta.
– Meg fogod tudni, Chapman. Remélem, jól döntök és akkor történni fog valami... - óvatosan feltápászkodott és mellettem elsétált. A fizikások részlegénél belépett, majd a lépcsőn a biosz teremig meg sem állt. Természetesen utána néztem, sőt, le sem vettem róla a szememet.
– Na ez, mi volt? - kérdezte Anna ijedt arccal, hisz nem igen szoktam ilyen emberek társaságát viszonozni.
– Történt néhány dolog reggel - mindketten rám figyeltek. – Utálom a titkokat, ez pedig szörnyű lenne, ha azzá válna. Rivera egy szóval sem mondta, hogy nem árulkodhatok - vigyorogtam előttük, majd magamhoz húztam a biológia füzetem és lassú léptekkel mentem vissza ahhoz a lépcsőhöz, amelyiken lesiettem nem rég. Newton utánam futott, megragadva alkaromat visszarántott.
– A helyedben vigyáznék vele. Veszélyes. - figyelmeztetésére vállat vonva válaszoltam.
– Ben, sokkal több dolog miatt is aggódhatnék. - súgtam bele fülébe jobb kezemmel megtámaszkodva vállán. Ezek után szólalt meg régen "várt" csengőnk, amire gyorsan felrohantam a teremig. Az ajtóban összetalálkoztam Mrs. Walsh-al, aki éppen be akart mindenkit invitálni. A szokásos harmadik padsorba tettem le magamat és vigyorogtam a belépő Rivera felé. Természetesen mellém akart lehuppanni, de Charlie megelőzte. A szőke lány mindig a legjobb kor volt, a legjobb helyen. Mosolya, az a tipikus Fordos viszont eléggé meg tudott rémíteni.
– Mit akart tőled, Rivera? A gyerekről azt hallottam, hogy iszonyú perverz - suttogta a fülembe, miközben épp az említettet vizsgáltam. Charlie-t ez jellemezte a legjobban. Naiv. Amit elmondanak neki az se szó, se beszéd, elhiszi.
Az óra után átrohantunk franciára, már aki, hisz a tizennyolc létszámos osztályunkból max. nyolcan lehettek azok, köztük én is. Legtöbben a spanyol vagy az orosz mellett döntöttek. A termünk zsúfoltságára még mindig tisztán emlékszem. Mr. Fletcher amint beléptünk az ajtón, el kezdett hátrálni majd lassú, óvatos testét felénk fordította. Azóta is mosoly szökik a számra, ha eszembe jut. Általában Brandon Navarro-val ültem a középső padsorban, rögtön a tanári asztal előtt. A srácnak mindig volt tartalék füzete, lapja esetleg tankönyve is. Az évek során tudhattam meg tőle milyen kocka is lehet egy ember.
– Salut, Mademoiselle Chapman. - köszönt rám, én pedig visszamosolyogva válaszoltam neki.
– Pour vous, Navarro. - nézése elárulta nekem, hogy várta volna a Monsieur kifejezést, de cseppet sem volt hangulatom a formasághoz. Egy dolog nyugtatta meg a szívemet, lelkemet. Rivera spanyolra járt épp ahogyan Beverly és Christy is. Legalább nem idegesített fel a jelenlétével. Mögénk szép lassan beült Charlie és Anna, tanár úr pedig elkezdte megtartani az órát. A francia tizenöt perccel mindig tovább tartott, mint a többi óra. Erre soha sem jöttünk rá, hisz úgy el voltunk foglalva.
Miután végeztünk Brandon társaságában sétáltam vissza a szekrényemig, aki neki dőlt a nem messze levőre és ábrándozni kezdett.
– Szerinted Grace... - itt megállt, én pedig becsuktam az ajtaját tárházamnak, kivéve belőle a kémiát. – ...tudod... - ismét elakadt, amire segítségére siettem.
– Szingli-e? - bólogatva mutatott rám mutatóujjaival körkörösen forgatva kezét. – Nem láttam még fiú közelében és valószínűleg nem homoszexuális. Hívd el randizni! Gyerünk, Navarro! - intettem felé, mire odasétált néhányszor hátrapillantva felém. A barna bőrű lány meglepett arcát az esküvőjükig sem felejthették volna el. A matek szakos mosolya viszont mindent elárult. Igent mondott. Vigyorogva figyeltem őket, amíg Rivera meg nem zavart.
– Van dolgod mára, Chapman? - kacsintott egyet felém, mögötte pedig észrevettem Charlie-t.
– Lenne. - ekkor gondolkodtam el a kémia utáni óráról. Észbe kapva jöttem rá a dupla rajzra. Minden kedden, csütörtökön és pénteken ez lett az utolsó két órám. Charlie-nak fizika, akárcsak a szakja. Valószínűleg leszeretett volna rohanni a lépcsőn, de amint meglátott engem és Rivera-t, meggondolta magát.
– Miért molesztálod Zoey-t, Mark? Rágerjedtél, te primitív ősember! - Rivera szerintem elröhögte az egész eddigi beszélgetésüket, hisz Charlotte Ford-ot addig senkivel sem hallottam így beszélni. Nagyon sok türelem lakozott a szívében, igazán nem is csodálkoztam rajta, mivel három húggal is büszkélkedhetett. Nicole, Barbara és Erica Ford, ők együtt alkották a gyermekeket náluk. Mindig is különösnek tartottam egy valamit bennük. Miért csak Charlie-t küldték Wayville-be? A kilencediket Nicole New York-ban kezdte, míg a hatodikat Barb és a másodikat Eri San Francisco-ban. Erről visszatérve Rivera éppen válaszra nyitotta száját, de én megelőztem.
– Charlie, nem kell megvédened! Jól esik, de Rivera jelleme csak néha idegesít fel. - veregettem meg a fiú vállát, majd végre feltűnt az eddig keveset emlegetett személy. Beverly Henderson. Nagyon fiatal lehettem, amikor megismertem a hosszú, barna, gyönyörűen göndör fürtös lányt, aki a spanyol teremből még csak akkor evickélt ki.
– Helloka, mi a téma, kockák? Rivera nem is tudtam, hogy újonnan már nem buksz Rhodes-ra. Mondjuk, Hunter szokott legtöbbször megbámulni, de a legjobb sportoló Blake mellett, csak nem lehet meleg. Nem de? - karolt bele a nyakamba, míg táskáját levágta mögém. Mindig volt nála egy tipikus tornazsák, amiben ott lapult a hordozható hangszórója. Egyik tanárunk el is nevezte, de sajna soha nem jut eszembe. Rivera fél mosolyra húzta a száját, majd sarkon fordulva indult el az angol terem felé.
– Rivera... - szóltam utána, amire azonnal hátrafordult és szemeiből kiolvastam némi sértődöttséget. – ... neked van dolgod a dupla szakórák után? - vigyorra húzta száját, és szinte éreztem, hogy ezt akarta. Elérte a célját.
– Chapman, nincs. Veled tarthatok? - legeslegelőször érdekelte az én véleményem is. Bólogatva figyeltem, ahogyan megfordult és beront a terembe. Beverly szólalt meg mellettem, míg én kicsit elkalandoztam.
– Pontosan mit is fogtok csinálni? - Charlie arcára pillantottam, aki jelezte szép szolidan, hogy velünk akarna jönni független, attól mit is teszünk.
– Anna és Christy a Smith folyóhoz mennek. Ki fogom deríteni, mi is van ott. - ezzel csaptam be szekrényem ajtaját, majd indultam el a rajz terem felé. Beverly a nyomomba eredve rántott el a kémia terem elé. A két terem egymás mellett helyezkedett el. Ő sport szakos volt világ életében, hisz az általánosban egy tanár megkedveltette vele. Azóta edző szeretett volna lenni.
– Nem veszélyes ez? - arcán némi félelmet véltem felfedezni, ami miatt kissé elbizonytalanított.
– Mikor lettél ilyen aggodalmas? - ekkor szabadultam ki a beszélgetésből és egyszerűen besétáltam a rajz terembe. Lepakoltam az ajtó melletti első padba és elővettem a művészettörténelem füzetemet. Lev huppant le mellé, mint mindig bűzlött a cigaretta füsttől. Tudta jól egyébként, hogy utálom a szagát, de kezdte megszokatni velem.
Gyorsabban telt el ez a dupla óra, mint bármelyik. Laura társaságában léptem ki az ajtón elköszönve Mr. Atkinstől és akkor jöttem csak rá, miért nem volt megtartva a kémiánk. Mivel Mrs. Livingstone majd pénteken tartja meg. Homlokomra csapva siettem a szekrényemhez, amibe gyorsan beledobáltam a könyveimet.
– Chapman, de jó ismét beléd botlani. - mielőtt azt hinnétek, hogy Rivera szórakoztat, tévednetek kell, ahogy én is tettem. A szekrény kisebb résein ismertem fel a nyúltabb fejű, szőke hajkoronás Gabriel Blake-t. Róla ugyebár már meséltem. Az utolsó évünkben odáig volt Mary és Anna társaságáért, amiért gyűlöltem. Természetesen a lányok tojtak a fejére. Egyiküknek pasija volt, a másik meg rajongott valaki másért.
– Én kevésbé érzem jónak, Blake. Mi dolgod erre? Talán meg akarod lesni a "kiszemelteidet"? - becsapva az ajtómat láthattam meg a kedvencünket Rivera-t, aki sietve próbált közelembe kerülni.
– Szerintem csak húzz el a szekrényem közeléből! Nem akarok balhét - a mondatom után értetlen tekintetével sétált tovább rácsapva a fenekemre. Utáltam a szívatásait, amik az évek során megszokottá és gyerekessé váltak.
– Mehetünk a délutáni programra? - törte meg kérdésével Rivera a gondolataimat. Fejemmel biccentettem a lépcső felé az indulásra invitálva őt. A bejáratnál pedig ötfős kiscsapatot vártuk be, addig pedig néhányszor az agyamra ment ugyan a Késős, de mégis túléltem.
Órákba sem telt a régi gyártelepre kiérni, amely látványa a horror filmekével ütközött. Ugyan nem találtam ijesztőnek, de falainak omlása és a kihalt környezete arra emlékeztetett. Halk léptekkel osontunk a köves utakon, szorosan az építményhez. Kissé furcsán nézhettünk ki, de zajra lettünk figyelmesek, amire beparáztunk. Megrémített arcunkat azonnal sorba kidugtuk a Smith folyóz bámulva. Ekkor jöttem rá, hogy az éles hang, mely ijedtséget váltott ki nálunk, egy sikoly volt, tulajdonosát pedig már ismertem. Közelebb merészkedtünk a percekig való figyelést követően, ahol megláthattam tettes társait.
– Ti meg mi a francot kerestek itt? - kérdezte meg mellém lépve Rivera az előttünk álló két lánytól.
– Blake mondta tegnap, hogy valamit a partra sodort a Smith. Tudod, nem igazán hiszek neki - talán válasznak szánta volna ezt Christy, de helyette csak még kíváncsibbá tett bennünket. Nem akartam először kinyitni a zsákot, de talán én lehettem a legbátrabb abban a pillanatban.
– Bassza meg! - ordítottam el magamat hátranézve a többiekre. A hullazsákban egy férfi feküdt, szemeit lehunyta, arcát pedig kifehérítette az idő. A gond persze akkor kezdődött, amikor a gyárból sétált ki Blake karonfogva Mary-t. Vigyorogva lépkedtek egymásra figyelve, legbelül reméltem elesnek. Mögöttük pedig nem sokkal később Matthews, csak azért, hogy az öröm teljes legyen.
– Mi folyik itt? – kérdésére rákaptuk a szemeinket a folyton sapkát hordó, göndör barna fiúra. Válaszadásra viszont egyikünknek sem tellett, hisz mintha vásár lenne, ismét feltűnt egy ismerős. Newton.
Ezt már az én idegeim se bírták tovább és a köves út felé vettem az irányt.

–    Hova sietsz? Itt akarsz hagyni minket? – szemeimbe könny gyűlt a többiek mondatára és reflexszerűen túrtam bele barna fürtjeimbe. A fejemnél viszont megálltak ujjaim. Nem bírtam tovább majd visszanéztem a csapatra. Ijedten kaptuk fel az égre íriszeinket, ahonnan hó darabkák távoztak.

–    Nem november van? – Rivera kérdésén magam is elgondolkodtam, de már akkor is felfogtam épp ésszel a baljós jelet.

–    Valami közeleg – suttogtam közelebb lépve hozzájuk bámulva a heves havazást. Úgy éreztem meg kell szorítanom Rivera jobbját, ezt pedig hibátlanul meg is tettem. A meglepettség rajta is eluralkodott, akárcsak a csapat többi részén, ugyanakkor ő benne lakozott félelem is, hisz tudott valamit. Innen már nincs visszaút.