Egészen éjszakáig fel sem ébredtem. Egy pillanatra azt hittem otthon vagyok, így reflexből a bal oldalamon lévő éjjeli lámpa után nyúltam, azonban a semmi után tapogatóztam csak. Kelletlenül felhorkantottam, majd előhúztam a telefonom hogy megnézzem mennyi az idő. Ekkor pillantottam meg, hogy HoSeok hagyott egy üzenetet miszerint Jungkookal baj van.
Azonnal felültem az ágyon, és pánikszerűen tárcsázni kezdtem Jungkook számát. Azonban nem volt elérhető, akárhányszor próbáltam meg hívni.
HoSeok szintén elérhetetlen volt minden platformján, ezzel arra késztetve hogy mindent itt hagyva menjek haza most azonnal.

Azonnal felálltam az ágyról hogy összepakoljak, miközben minden féle gondolat átfutott az agyamon Jungkookal kapcsolatban. Rettegtem attól hogy mi fogad majd ha hazaérek, és hogy egyáltalán képes leszek e elé állni.
A poggyászommal a kezemben sétáltam ki a bejárati ajtóhoz indulásra készen, mikor Taehyung hangja zökkentett ki ebből a furcsa állapotból.

-Hová?

-Haza kell mennem.

-Megegyeztünk valamiben Jimin...

-De hát...Mi vagyok én itt rab? Ha el akarok menni akkor elmegyek!

Taehyung felnevetett, majd megszakította a köztünk lévő távolságot és bezárta a már résnyire kinyitott ajtót.

-Legalább várd meg míg apa visszajön.

-Ch mégis miért tartoznék neki magyarázattal hogy hova megyek?

-Mert akkor nem végzi el a feladatát. Hmm nagyon drága lenne az nektek...

-De hát...

-Talán jobb lesz úgy?

Egy pillanatra elgondolkodtam azon amit mondott, majd csalódottan dobtam le a kezemben szorongatott táskát. Gyűlöltem a döntésemet, de nem tudom itt hagyni Siyhuk bácsit egyedül miközben lehetne lehetőségem mellette is lenni. Számít rám...Én is minden alkalommal számíthattam rá.
Aznap egész este a szobámban maradtam, hogy összeszedjem a zűrös gondolataimat, és megpróbáljak valakit elérni aki kapcsolatba tud lépni Jungkookal. Azonban senki sem reagált az üzeneteimre és hívásaimra.

-Jó reggelt! Ugye ma nem akarsz hazamenni? -Köszöntött Taehyung egy csalfa mosollyal az arcán. Már indulásra készen voltam hogy meglátogassam Siyhuk bácsit, de előtte fel akartam frissíteni magam egy kis kávéval. -Kávét?

-Azt megköszönném.

Leültem a konyhaasztalhoz, Taehyung pedig rögvest felém is nyújtott egy gőzölgő csésze kávét egy furcsa mosollyal az ajkain. Át akartam venni a kezéből, azonban az egyik ujjával megsimogatta a bőrömet. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a tegnapi cselekedete sem volt véletlen. Riadtan húztam el a kezemet tőle, emiatt a csésze tartalma egyenesen az ölembe borult.

-Ne haragudj!

Elővett egy szalvétát az asztalról, majd mikor realizáltam hogy mire készül, zavartan álltam fel az asztaltól, hangosan kicsapva magam alól a széket.

-Nincs semmi gond, átöltözöm.

Besiettem a szobámba, és bezártam magam mögött az ajtót. Értetlenkedve ültem le az ágyra, az iménti incidensre gondolva. Ha nem értelmezem félre a cselekedeteit, közelebb akar kerülni hozzám. Az pedig semmilyen értelemben nem jó mert egy háztartásban kell élnem vele, másrészt pedig a féltestvérem.

Összeszedtem magam, és egy másik inget magamra húzva léptem ki a szobából. Taehyung sajnálkozva nézett rám, azonban tudtam hogy direkt csinálta. Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házat, és elindultam a kórház felé, a telefonnal a kezemben ugyanis nem ismertem az utakat.
Ekkor váratlanul megcsörrent a kezemben a telefon, a kijelzőn pedig Jungkook neve szerepelt.
A szívem sajogni kezdett a neve láttán, azonban legyűrtem a félelmemet, és felvettem a telefont.

-Jungkook! Mi történt veled?

Csak most tudatosult bennem igazán mindaz ami tegnap történt. Fájt visszagondolni, ezért magam köré építettem egy burkot ami meggátolta hogy felfogjam a helyzetet. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy meghallottam a halk szipogását a vonal végén. Végül a könnyek szapora tempóban kezdtek hullani az arcomról, mikor meghallottam a hangját.

-Jimin...-Halkan felzokogott, amitől én is csak egyre rosszabbul éreztem magam. -Hazudtam, nem gyűlöllek!

Kaptam egy értesítést a telefonra, amely Siyhuk bácsitól érkezett. Mihelyst elolvastam, azonnal az állomás felé vettem az irányt, hogy a legelső vonatra felszállva hazainduljak.

"Ne aggódj miattam, Ji Hee tökéletesen a gondomat viseli, szinte már elkényeztet. De tudom hogy önzőség volt azt kérnem hogy maradj mellettem, hiszen te vagy a gyerek és én vagyok a felnőtt. Csak olykor túlságosan elragadtatom magam ha veled vagyok. Vár rád otthon valaki, akinek sokkal nagyobb szüksége van most rád, mellette nem áll senki. Szeretném hogy normálisan elbúcsúzz tőle, mert boldognak szeretnélek látni. Eláruljak valamit? Azért vagyok mindig jó kedélyű mert a te boldogságodból nyerem azt a sok jó kedvet, amit rád fordíthatok. Szóval ha visszajössz mosolyogj majd sokat, hogy az én mosolyom majd megnevettessen.
Utóirat: Hagytam a szekrényetekben BanSu zöld teát, tudom hogy az a kedvenced. "

-Három óra múlva gyere a kilátóhoz. Mondanom kell valamit személyesen.

-Ott leszek! -A hangja hírtelen reményekkel teli lett. Szinte alig bírtam letenni a telefont, az elköszönés minden formájától rettegtem vele kapcsolatban.

A boldogság, a remény és a szomorúság egyvelegét hordoztam magamban. Alig fért el bennem ennyi érzelem, ezért megpróbáltam csak egyre összpontosítani. Arra hogy mit fogok érezni akkor, ha végre kimondom majd amit évek óta kiszeretnék. Nem akartam többé magammal vinni ezt az aprócska szót ami a lelkemet nyomja, el akartam ereszteni hogy végre odataláljon a megfelelő emberhez.

Olyan volt mintha heteket lettem volna távol ettől a várostól, és most hogy újra itt vagyok, megkönnyebbültnek éreztem magam. Tudtam hogy túlságosan ragaszkodom mindenhez, de az embernek olyan kevés dolga lehet amibe kapaszkodhat, hogy mindent meg kell ragadnia.
Mert ez a város tele van a mi emlékeinkkel, ami szertefoszlana ha már nem lennénk itt.

Már alkonyodott mikor elértem a megbeszélt helyre. Körbevezettem a tekintetemet a kilátón, azonban néhány párom kívül nem tartózkodott idefent senki. Féltem hogy nem mer eljönni, vagy csak szórakozásból hívott fel, de ekkor meghallottam ahogy a nevemen szólít. Mihelyst hátra fordultam, azonnal az ölelésébe vont. Most gondolkodás nélkül öleltem vissza, görcsösen belekapaszkodva a ruhája anyagába.
Elvált tőlem, majd finoman az arcomra simított. Egyikőnk sem bírt megszólalni, ezért azt a szót mondogattam a fejemben, felkészülve arra hogy kimondjam.

-Jimin én...

-Várj! -Félbe szakítottam, majd zavartan a szemeibe néztem. -Mondtam hogy mondanom kell valamit.

-Oké. -Halkan felkuncogott, majd minden figyelmét rám szentelte, amitől csak még nagyobb terhet éreztem magamon.

-Azt hiszem szeretlek!

Azt hittem felszabadít majd, azonban csak egy furcsa érzés fogott el. Mégpedig az hogy már az ő kezében vannak az érzelmeim, ez pedig kiszolgáltatottá tett. De úgy éreztem nála biztonságban lehet.

-Azt hiszed? -Háborodott fel egy mosollyal az arcán, majd pár pillanat múlva komollyá varázsolta. -Én nem csak azt hiszem, tudom hogy szeretlek.

Elmosolyodtam, majd közelebb léptem hozzá. Jungkook vette a bátorságát, és lehajolt hozzám hogy meg ajándékozhasson életem első csókjával. Mindketten tudtuk hogy ez az egy csók hosszú időre fog szólni, de én beérem vele bármennyi ideig is kell várnom a következőre.
Ha csak egy rövid ideig is, de beteljesült az a buta gyerekes álmom, hogy kézen fogva sétáljon velem, amitől szinte repestem az örömtől.

-Nem kell mondanod semmit. -Elém állt, majd kinyitotta nekem a taxi ajtaját. -Csak elrontanánk a pillanatot.

Keserűen elmosolyodtam, majd beszálltam az autóba. Jungkook gondolkodás nélkül fordított hátat, amitől könnyek gyűltek a szemembe, de ahelyett hogy visszapillantottam volna, inkább előre néztem. A számra tapasztottam a kezemet, hogy tompítsam a feltörekvő zokogásom hangját, miközben az emlékeink tengerében úszkáltam. Minden emlékemet felidéztem ami hozzá fűződött, azonban ez volt számomra az eddigi legemlékezetesebb.
Ekkor eszembe jutott egy beszélgetésem Siyhuk bácsival, amikor tanácstalannak éreztem magam Jungkookal kapcsolatban. "Az ismeretlenbe fejest ugrani azzal a reménnyel hogy célba találunk. Máskülönben hogy lelhetnénk boldogságra?"
Visszanyeltem a könnyeimet, és visszapillantottam az autó ablakán, hogy hátha meglátom még valahol.
Ugyan ott állt, és kiolvashatatlan arckifejezéssel nézett az autó után, ami rohamos tempóban távolodott tőle. A vezető ülésre pillantottam, majd egy reményteli mosoly szökött az arcomra.

-Megtudna itt állni?

Igeen🥺befejeztem itt a sztorit, hiába nem fejeztem még be pár futó szálat, mert rájöttem hogy nagyon elbonyolítottam volna ha az eredeti tervem szerint írom meg. Egy picit hosszabbra terveztem, de ezt majd kifejtem a köszönetnyilvánítás plusz tényekben, amit nemsokára fel is rakok. Nem tudom érdekelni fog e valakit, de valamelyik részben említettem hogy feltárok nektek egy titkot a sztorival kapcsolatban. Nos akkor ott találkozunk, pápá!❤️