-Amint átlépték a küszöböt, megállottak még, hogy utolsó pillantást vessenek a holdra, vagy helyesebben, hogy még utoljára egymásra nézzenek a holdfényben. Láttukra még erősebb vágyat éreztem, hogy kikerüljem őket. Emlékül egy kis pénzösszeget csúsztattam Nelly kezébe, ügyet sem vetettem sopánkodásaira hirtelen távozásom miatt, és eltűntem a konyhán át, épp abban a percben, mikor ők ketten kinyitották az ajtót. Így csak megerősítettem Joseph gonosz megjegyzéseit a derék asszonnyal kapcsolatban. Szerencsére a lábai elé hulló pénzdarab kellemes csengése felvilágosította, hogy tiszteletre méltó személyiséget kell látnia bennem. -Becsuktam a vaskos könyvet, ami egy puha puffanással zárult össze. -Vége, ezennel kiolvastam neked ezt a furcsán romantikus, de morbid könyvet Siyhuk bácsi.

-Nincs olyan hogy jó, vagy rossz könyv, ezt jegyezd meg. -Ekkor egy fancsali mosolyt húzott az arcára, majd jelentőségteljesen a kezemre fektette a tenyerét. -Csak nem ittál elég bort hozzá.

-Mintha a nagypapámat hallanám. -Nevetve csaptam homlokon magam, ahogy a kedves megboldogult papámra gondoltam, aki imádott esténként elfogyasztani a vacsorája mellé egy kis bort. Sőt, olykor elég sokat is. -Mindig azt mondta, hogy inkább egy litert a véréből, mintsem egy kortyot a borából. Ekkor erősen rámarkolt az üveg nyakára, és úgy itta mint a vizet.

-Szerintem jól kijöttem volna vele.

-Meghiszem azt Siyhuk bácsi, visszagondolva neki is olyan kedves mosolya volt mint neked. Bár homályosak az emlékeim, mert öt éves voltam amikor...

-Ne legyünk ilyen lehangoltak ma. -Egy bátorító mosollyal nyúlt a karom után, majd felsegített a székemből. -Hisz anyukáddal jó hírünk van számotokra. Menjünk a kávézóba, mielőtt Jisoo megmutogatja az összes gyerekkori képedet Jungkooknak.

-Azt nem szeretném!

Siyhuk bácsi egyre lassabban járt, ahogy minden nap egyre több emlékezeti funkciójából veszített. Apa ezt azzal magyarázta, hogy az elméje nem csak a neveket és az arcokat felejti el, hanem a megszokott hétköznapi dolgokat is. Beleértve a könnyed járást, és a gördülékeny beszédet. De apa világosan a tudtomra adta hogy Siyhuk bácsi állapota a betegségéhez képest rendkívül lassan romlik, ezért nagyobb az esélye a gyógyuláshoz. Ezért minden nap megpróbáltam erős maradni, és hinni abban hogy hamarosan vissza térhetünk a városunkba, és újra együtt lehetünk. Csak ezúttal már négyen.

Segítettem Siyhuk bácsinak leülni a kórházi kávézó egyik asztalához, ahol anya valóban a gyerekkori képeimmel traktálta Jungkookot. Hangosan kacagtak a kínosabbnál kínosabb kémeimen, amitől egyhamar paradicsom vörössé változott az arcom. Sietve kimartam anya ujjai közül az albumot, és magamhoz szorítottam.

-Már így is...-Zavartan kerestem a szavakat, miközben Jungkookra kalandozott a tekintetem. -Látott a legrosszabb korszakomban.

-Miről beszélsz? -Csillogó szemekkel pillantott rám, miközben gyengéden megpróbálta kihúzni a szorításomból az a halvány zöld albumot. -Hányszor kellene még bizonygatnom hogy nekem mindenhogy megfelelsz?

-Nem mondhatod komolyan...Úgy festek ezeken a régi képeken, mint egy jól lakott csiga.

-A legédesebb jól lakott csiga.

-Ez bók akart lenni? Mert ha ti így kedveskedtek egymásnak, adnom kell néhány felnőtti jó tanácst az udvarlást illetően. -Anya immáron sokadjára fojtott vissza egy hangos nevetést, azonban Siyhuk bácsinak nehezebb feladatnak bizonyult hogy tartóztassa magát, ezért nevetésben tört ki. -Kedvesem...-Anya maga mellé pillantott, majd Siyhuk bácsira fektette a tenyerét. -Te vagy a legédesebb csiga.

Jungkookal cinkosan pillantottunk egymásra egy szemforgatást követően, azonban nem csillapítottuk le a két felnőttet, akik rajtunk szórakoztak. Az asztal alatt megfogtuk egymás kezét, és hagytuk hogy jót mulassanak rajtunk. Ugyanis mindketten örültünk annak hogy jól érzik magukat egymással ezekben a nehéz időkben, és még így is tudnak őszintén nevetni.
Valójában csodáltam őket...Valahányszor láttam őket a kórházban felhőtlenül beszélgetni egymással, arra gondoltam hogy vajon mi is ilyenek leszünk e Jungkookal. Hogy a vészterhes napokon is képesek leszünk e egymás mellett maradni, és törekedni arra hogy minden megoldódjon.

-Rendben, most pedig nagy bejelentésünk van. -Anya fontoskodva pillantott ránk, és láttam rajta hogy mennyire izgatott. -Arra gondoltunk, hogyha Siyhuk felépül és elhagyhatja a kórházat, össze fogunk házasodni.

-Persze mindezt szerény, és szűk keretek között. -Ekkor kíváncsian csillogó szemekkel pillantott rám, azonban láttam az arcán némi aggodalmat. -Ami azt jelentené, hogy valóban egy család lennénk...Én pedig hivatalosan is az...Apád lennék. Szeretnéd Jimin?

A szavaiktól hírtelen hevesebben kezdett verni a szívem. Így még nagyobb reményt kezdtem érezni azt illetően hogy minden rendben lesz, és hogy meg fog gyógyulni. Utoljára akkor éreztem magam ilyen boldognak, amikor ismét láthattam Jungkookot az iskolában.

-És tényleg egy család lehetünk? -Izgatottan álltam fel a székemből, ahogy átjárta a testem a boldogság. -Hogy szeretném e? Alig várom! Még szép!

-Megkönnyebbültem...-Siyhuk bácsi egy nagy sóhajt követve dőlt hátra a székében, és egy szíves mosoly terült szét az arcán. -Már csak a te véleményedre voltunk kíváncsiak.

Mikor a Motelhez értünk és megálltunk az ajtóm előtt, Jungkook eleresztette a kezemet amit eddig szorosan köre zárt, majd egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.

-A negyedik emeleten leszek ha keresnél.

-Tudom hol talállak. -Egy szelíd mosoly szökött az arcomra. -Remélem nem idegesített túlzottan anya amíg a kávézóban voltatok.

-Anyukád nagyon rendes...És a tanár úr is nagyon kedves hozzám. Örülök hogy ilyen pozitív emberek társaságában lehetek. Bár az én családom is hasonló lenne.

-De hisz már te is családtag vagy. -Bátorító mosolyt húztam az ajkaimra, majd izgatottan tovább folytattam: -Ha mindez véget ér, mindannyian együtt lehetünk majd.

-Úgy lesz Jimin...Minden rendben lesz. -Egy szeretet teljes mosollyal hajolt közelebb hozzám, majd egy gyors puszit nyomott az ajkaimra búcsúzóul. -Menj be nyugodtan, és pihenj. Így is olyan kis letörtnek tűnsz.

-A...Azt m-mondod? -Le pillantottam magamra, azonban mielőtt eluralkodhattak volna felettem azok a bizonyos negatív érzelmek a külsőmet illetően, megpróbáltam kitisztítani a fejemet. -Igazad van, nincs semmi baj, most lepihenek...Igen. És...Mindegy, holnap találkozunk. Szia!

-Jimin? Jól vagy?

Mielőtt válasszal kellett volna szolgálnom neki a kérdésére, kinyitottam a lakás ajtaját, és hangosan becsaptam magam mögött. Kapkodva vettem a levegőt, és tompán hallottam ahogy hevesen ver a szívem. Dühösen emeltem a tekintetem a plafonra, ahogy éreztem hogy megtelnek a szemeim könnyekkel. A napok óta elfojtott érzelmeim törtek felszínre, amit gondosan el akartam rejteni a szeretteim elől. Azonban legbelül tudtam hogy semmi sincs rendben, csak idő kérdése volt hogy rádöbbenjek. Rosszabbul nézek ki mint valaha, amelyet képtelen voltam elfogadni. A Taehyungtól kapott üzenetek pedig minden nap emlékeztettek erről.
Elővettem a mobilomat a zsebemből, majd elolvastam az utolsó üzenetet Taehyungtól, amit ma reggel kaptam. "Beteges a külsőd. Undorítóan nézel ki, kész csoda hogy nem ropognak a csontjaid amikor lépsz. Szerencséd hogy itt van az őrangyalod, különben már a csontjaiddal játszanánk a fiúkkal. A dagi barátodtól nem is beszélve...Park Jimin ne merészelj engem ignorálni, különben teszek egy két rossz megjegyzést rólad apának. És akkor a kis szeretett tanárod fogja megsínyleni. Holnap gyere a kólás automatához, és beszélgessünk el egy kicsit. Ne légy önző."
Szipogva ejtettem ki a kezemből a telefont, majd a földre csúszva a térdeimre hajtottam a fejemet. Gyűlöltem magam amiért elkezdtem diétázni. Viszont képtelen voltam megbékélni a régi önmagammal, ezért valamilyen csekély szinten mégis csak örültem az erőfeszítéseimnek. Azonban ki nem állhattam a jelenlegi énemet, és hadi lábon álltam annak a gondolatával, hogy változtassak ezen. Pedig változtatni akartam, mégis rettegtem a túlsúly gondolatától. Már csak attól is, ha a kilókra gondoltam.
Hírtelen hányingerem támadt a sok kavargó gondolattól, és sietve a mosdó felé vettem az irányt. Azonban ekkor megcsúsztam a földön heverő mobilomon, és a padlóra zuhantam. A telefonom széttört, a tenyeremet pedig felkarcolták az üveg darabok, amelyek a kijelzőmből pottyantak ki. Felkiáltva szorítottam magamhoz a fájó kezemet, ekkor pedig hangosan kicsapódott a bejárati ajtó a hátam mögött. Jungkook aggodalmasan guggolt le mellém, majd a kezei közé fogta a sajátomat, hogy megvizsgálhassa. Könnyes szemekkel pillantottam fel rá, azonban Jungkook nem szólt egy szót sem. Ő mindig ilyen volt. Valahányszor hasonló eset történt velem, ő a csenddel, és a jelenlétével próbált megnyugtatni engem. Végül a fürdőszobában bekötözte a kezemet, és megtörte a csendet ami hosszú ideje kettőnk között honolt.

-Mi zaklatott fel ennyire?

-S...Semmi. Csak elestem, és fáj a tenyerem. -Nem akartam tudatni vele az igazat, ugyanis szerettem volna ha Taehyung nem beszél apával. Meg akartam védeni Siyhuk bácsit, hogy a kórházban maradhasson.

Jungkook kiolvashatatlan arckifejezéssel nézett rám, láttam rajta hogy kételkedik a szavaimban. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam ahogy csendben ülünk egymással szemben. Jungkook arcára ekkor egy mosoly szökött, és megingatta a fejét.

-Két ballábas. Mindig ilyen esetlen voltál.

Egy hamiskás mosolyt húztam az arcomra, hogy palástolhassam a valódi érzelmeimet. Rettegtem a holnaptól, és Taehyung kiszámíthatatlan cselekedeteitől. Úgy éreztem hogy bármit is tennék jelen esetben, cseberből vederbe esnék.

Sziasztok! Sajnálom hogy soká hoztam részt, de minden nap írtam egy keveset bele. Csak most kicsit nehezebb volt :) azért remélem hogy tetszett nektek! A következőben találkozunk, azonban már csak pár rész lesz hátra ❤️