Nem akartam Jungkookot elárasztani a gyermekded érzelmeimmel, amiket a sorai váltottak ki belőlem. Napok óta elsőnek az örömtől csillogtak a szemeim, és nem azért mert minden apró darabokra hullott körülöttem. Alig vártam hogy érezhessem az illatát, és mosolyt csalhassak az arcára, amelyen rendszerint csak egy apró vigyor szerűség húzódott. Sosem mosolygott őszintén, csak akkor hogyha velem volt alkalma beszélni. Ilyenkor mindig kivételesnek éreztem magam. Jungkook, a suli legridegebb sráca, elmosolyodik Park Jimin viccén. Csodálatos érzés volt, minden alkalommal.

Minden tekintet ránk szegeződött az új iskolám udvarán, ahogy Taehyung átvetette a vállaimon a karjait, és bekísért az épületbe. Eleinte azt hittem hogy a szokatlanul kíváncsi fogadtatás a megjelenésem miatt van, azonban ez túl hiú gondolatnak bizonyult tőlem. Valójában furcsán néztek ránk, de akkor még nem értettem a valódi okát. Az iskolai egyenruhám hiányának a számlájára írtam azt a sok ránk szegeződő tekintetet, ami egészen az új tantermemig kísért minket. A kint bóklászó diákok utána összesúgva megálltak a terem ajtajában, egy valódi nyájat alkotva a terem bejáratánál. Még a csukott ajtó mögül is hallottam a halk duruzsolásukat, ami kiszárította a torkomat, és izzadtság cseppeket idézett elő a homlokomon. Már csak azt vártam hogy mikor vetik rám magukat, és öntenek rám egy vödör jeges vizet.

-Lazulj le, semmi okod félni. Te vagy az új hús. -Taehyung bátorítóan pillantott le rám, majd eleresztett engem miután a tanári asztalhoz kísért. -Dobd be magad, az első pár szó mindig mérvadó bemutatkozáskor. Én ott ülök majd hátul.

-Oké. -Bizonytalanul megálltam az osztály előtt, és egyre feszültebbé váltam ahogy Taehyung eltávolodott tőlem. Az ujjaim reflex szerűen belemarkoltak az ingem anyagába, és hallottam ahogy lüktet a vér a füleimben. -E-elnézést!

-No fene. -A tanár úr megpördült a tengelye körül, mad meglepett arckifejezéssel nézett le rám. Ekkor értelem csillant fel a szemeiben, és egy apró mosoly jelent meg az arcán. -A villám átiratkozó fiú igaz?

-Az lennék...Azt hiszem.

-Amikor elrepül melletted egy darázs, ne kezdj el csapkodni. Attól megijed, és támadásra készül majd. -Célozgatva nézett rám, azonban mikor látta az arcomra kiülő teljes értetlenséget, tovább folytatta a mondanivalóját. -Ez egyszerű példája annak, hogy minden helyzetben maradjunk nyugodtak.

-Maga rovar védő?

-Egy irodalmi példázattal lehet hogy nagyobb eséllyel jártam volna. -Halk nevetésben tört ki, majd leheletnyileg közelebb hajolt hozzám. -Csak azt szerettem volna közölni, hogy próbálj megnyugodni. A félelem látszata azt üzeni mások felé, hogy agresszióval válaszoljanak. Szóval csak add magad, csak bátran mutatkozz be nekik.

-Így világosabb az üzenet, köszönöm tanár úr.

-És ott is a mosoly az arcodon! Így sokkal jobb lesz. -Vidáman elhajolt tőlem, majd az osztály felé fordult. -Egy kis figyelmet! Talán így év közben senki sem számított új diákra, de ez a fiatalember bizonyos okokból átkerült hozzánk. Mindjárt bemutatkozik nekünk, és elmeséli az okát, ha szeretné.

A mellettem álló fiatal férfi, Siyhuk bácsira emlékeztetett. A közvetlen hozzáállása és a bátorító szavai elegendők voltak ahhoz hogy magabiztosabb legyek, ezért immár összeszedettebben pillantottam az osztályra. Mindenki kíváncsi tekintettel vette szemügyre a valómat, és annak minden porcikáját. Ahogy az előző középiskolámban, itt is mindenféle arcot felfedeztem a tömegben. Kíváncsit, elismerőt, vagy épp elutasítót. Az utóbbit megpróbáltam kizárni, és csak a pozitívabb arcokra összpontosítani. Taehyung motiválóan pillantott rám, arra várva hogy végre megszólaljak.

-Sziasztok. Park Jimin vagyok, és csak egy hete annak hogy itt vagyok a városban. Ez valóban egy villám átiratkozás volt, ugyanis nagyon fontos oka volt annak hogy ide kellett költöznünk a családommal. Egyelőre nem szeretném elárulni a pontos okát, de ha összebarátkozunk, akkor szívesen elárulom a részleteket. Mmm...Nem tudom mit mondhatnék még, talán csak annyit nagyon várom hogy új embereket ismerhessek meg.

Egy apró meghajlást követve elindultam Taehyung padja felé, közben mindenki üdvözölt engem. Nagy teher esett le a vállaimról a fogadtatást illetően, hiszen nem erre számítottam. Taehyung elismerően pillantott rám, aztán pedig az oldalalom lévő padsorba mutatott az ujjával.

-Ők a barátaim, Eun Shi, és Pak Jong.

A két fiú vidáman integetett felém, azonban a tekintetem egy másik srácon akadt meg. Eun Shi és Pak Jong közé volt préselődve, és szigorú tekintettel tanulmányozta az asztalán pihenő tankönyvét. Kitaszítottnak és megszeppentnek tűnt, azonban mindezt a saját képzelőerőm rovására írtam. Egy kis bűntudat tört rám, amiért rögvest beskatulyáztam a fiút, csak mert volt rajta némi túlsúly. Mostanában egyre többször kaptam magam azon, hogy hiú gondolatokkal van tele fejem. Gyűlöltem ezt az érzést, és magamat is amiért hajlamossá váltam ezekre a felszínes gondolatokra.

-Megyünk ebédelni? Mutatom az utat.

-Kíváncsi vagyok az ételekre. -Hevesen bólogatva követtem Taehyungot a tanterem kijárata felé. Idő közben beért minket az a három fiú, és Eun Shi átkarolta a vállamat.

-Park Jimin ugye? -Féloldalas mosollyal pillantott le rám, én pedig egy apró biccentéssel válaszoltam a kérdésére. -Nem is hasonlítotok egymásra Taehyungal.

-Csak apai ágon vagyunk rokonok.

-Hallottam olyan pletykákat hogy a nevelő apád miatt költöztetek ide. Ez igaz? -Pak Jong kíváncsian fordult felém séta közben, azonban a tekintetem minden elárulhatott, ugyanis rögvest bocsánatkérően nézett rám. -Csak pletyka...Ne haragudj, majd te elmondod ha szeretnéd.

Idő közben megérkeztünk az ebédlőbe, ami sokkal tágasabb és felszereltebb volt mint az előző iskoláimban. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a helyiségben, egyedül a nagy tömeggel akadt némi gondom. Túl hangosnak és zsúfoltnak véltem, az előző középiskolám csendes és nyugodt légköréhez viszonyítva. Azonban erről minden bizonnyal a legjobb barátaim voltak felelősek, amiért mindig oda figyeltek rám...Hírtelen ismét szörnyen hiányozni kezdett So Ahra, De Soo, és HoSeok. Aggódni kezdtem hogy egyszer majd elfelejtenek engem, és többé nem válaszolnak majd az üzeneteimre.

Végül egy almával, és egy mangós pitével ültem le az asztalunkhoz, ami a leghangosabbnak bizonyult a menzán. Hangosan nevettek és csapkodták egymást, valamint szörnyen ronda szavakkal dobálóztak egymás között. Kissé feszélyezett a hangulat ami köztünk uralkodott, ugyanis nagyon jól ismertem ez előttről azt a bizonyos "Hangos asztalt."
A bántalmazó társaságokra volt jellemző ez a harsány viselkedés. De bíztam Taehyungban döntésében hogy sosem állna össze zaklató társasággal, és nem lenne a barátjuk.
Miközben láthatatlan grimaszba torzult az arcom a ronda szavaiktól amikkel egymást sértegették, észrevettem a csendes fiút aki egy székkel arrébb ült tőlünk. Habozva intettem neki hogy üljön közelebb, azonban egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Ezért kénytelen voltam én megtenni a lépést, hogy közelebb húzódjak hozzá. Az ő tálcáján csak egy pohár narancslé volt, amihez hozzá sem nyúlt. Kíváncsi voltam arra, hogy miért ilyen letört.

-Te nem eszel semmit?

-Hé! Ne szólj hozzá...-Eun Shi a fejét csóválva hagyta abba a bolondozást a többiekkel, majd közelebb ült hozzánk. -Hozzá senki sem szól.

-M-miért? -Meglepetten néztem a szemeibe, miközben olykor Taehyungra kaptam a tekintetemet. Undorodva figyelte a mellettem ülő fiút, miközben lassan a teáját fogyasztotta. Nem tetszett az a nézés.

-Csak ne. -Válaszolt helyette Pak Jong, egy furcsa mosollyal az ajkain. -Ő a fiú aki ebédet hoz nekünk, és pénzt ad ha kell. De a cipőnket is kifényesíti az egyenruhájával ha szükséges, nyugodtan kérd meg rá.

-Hidd el nem zavarja a sok meló, úgy is le kell fogynia pár kilót!

Hangos nevetésben törtek ki, nekem pedig a tokomban rekedt minden szó. A mellettem ülő fiúra pillantottam, és hírtelen megláttam benne saját magamat. Fájdalmas érzés volt ismét átélni ezeket az élményeket, egy másik személy szemein keresztül. A fiú lehajtott fejjel csavargatta az ujjait az ölében, és láttam ahogy nagyokat nyelve próbálja visszatartani a könnyeit. Szégyelltem magam amiért ennél az asztalnál ültem, ezért gyengéden megfogtam a fiú kezét, és a többiekre pillantottam.

-Ez nem helyes. Tudjátok ti hogy milyen érzés ez? Bántani valakit csak azért mert kilóg a sorból...Nektek hogy esne ellenkező esetben? -Szerettem volna magabiztos lenni, azonban éreztem ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. A fiú meglepetten nézett fel rám, és erősebben rá szorított az ujjaimra. -Sosem értettem a hozzátok hasonló alakokat...Hogy okozhat ez egyáltalán örömöt bárkinek is?

-Jimin...Örülhetnél hogy velünk lóghatsz. -Taehyung szigorú tekintettel követte a példámat, és felállt a székéből.

-Engedd el Kim Seok kezét, és ülj vissza. Akkor megbocsátunk, és velünk maradhatsz. -Eun Shi komor tekintettel nézett a szemeimbe, amelyek mostanra teljesen megteltek könnyekkel. -Itt király lehetsz, annak parancsolhatsz akinek csak akarsz.

-Ti komolyan...Királyoknak hisztiket magatokat? -Hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet, miközben lepergett az arcomról egy könnycsepp. Reszkettem a félelemtől, azonban megpróbáltam összeszedett maradni. -Gyere Kim Seok, nem kell velük maradnod.

-Ez az anorexiás kis gyökér, komolyan mondom...-Eun Shi dühösen lökte ki maga alól a székét, ami nagyot koppant a padlón. Hírtelen elcsendesedett a menza, és mindenki ránk szegezte a tekintetét. -Mire vagy úgy oda? Kár hogy ekkora lúzer vagy Park Jimin, mostantól a csontjaiddal fogok játszadozni.

Anorexiás? Ez az árva szócska visszhangzott a fejemben, megállás nélkül. Megfeszültek az izmaim a hallottaktól, és újabb könnyek szöktek a szemeimbe. Hírtelen Taehyungra terelődött a figyelmem, arra várva hogy majd lép az érdekemben valamit. Azonban teljes nyugodtsággal üldögélt a székében, majd rám pillantva elsuttogott egy szót, amit könnyűszerrel leolvastam az ajkairól. "Anorexiás."
Azonnal hátat fordítottam, és magammal húztam a fiút is, aki erősen szorongatta a kezemet. Majd amikor elegendő távolságra értünk a menzától, hírtelen megállt és felém fordult.

-Köszönöm hogy segítettél rajtam...De nem akartalak bajba keverni, ne haragudj amiért megharagudtak rád a barátaid.

-Nem a barátaim. -Egy bíztató mosolyt küldtem felé, azonban legbelül remegtem a heves érzelmeimtől. -Mostantól nem kell majd követned a buta parancsaikat. Azt teszel amit csak szeretnél.

-Nagyon hálás vagyok érte Jimin. -Egy széles mosoly terült szét az arcán, amitől még pufókabbá vált az arca. A szemei pedig apró réssé változtak az ajakgörbületétől, amitől hírtelen nekem is mosolyognom kellett.

-Megyünk együtt órára?

A nap végén elköszöntem Seoktól a kapuban, majd elindultunk mindketten az ellentétes irányba. Minden pillanatban az az aprócska szitok szó jutott az eszembe. Amitől egyszerre könnyek gyűltek a szemembe, és nevetnem is kellett. Régebben a túlsúlyom miatt illettek mocskos szavakkal, azonban most amiatt, amiért túlságosan lefogytam. Keserűen préseltem össze az ajkaimat, miközben hagytam hogy átitassák a könnyeim az arcomat. Gyűlöltem magam azért, amiért sosem lehettem elég jó. Kíváncsian vezettem az ujjaimat az ingem anyaga alá, és ekkor megéreztem a kiálló csontjaimat, amelyeket csak a bőröm fedett. Halk zokogásban törtem ki a felismeréstől, hogy valóban túlzásba vittem a szigorú diétát múlt év óta. Hangosan szipogva törölgettem a könnyeimet, mikor meghallottam magam mögött egy ismerős hangot.

-Hé anorexiás!

Eun Shi komor tekintettel szüntette meg a kettőnk között lévő távolságot, majd mielőtt észbe kaphattam volna, megütötte az arcomat. Megtántorodva pillantottam fel rá, miközben a fájó pontomra tapasztottan az ujjaimat. Ezután a többiek is csatlakoztak hozzánk, hogy részt vehessenek a mókában.

-Mi történt veled Jimin? -Siyhuk bácsi döbbent arckifejezéssel ült fel az ágyán, mikor megpillantott engem az ajtóban. -Az arcod...

-Siyhuk bácsi...

-Gyere ide. -Felém nyújtotta a karját, majd segített leülnöm az ágyára. Aggódva tapogatta meg az ujjaival az arcomon éktelenkedő kék és zöld foltokat, majd az éjjeli szekrényéhez hajolt. Egy kenőccsel fordult vissza hozzám, majd lekente a sebeimet. -Mi történt? Őszintén...

-Nem volt sikeres a bemutatkozásom...

Néhány pillanatig csendbe burkolózva nézett rám, majd magához vont engem. A vállára hajtottam a fejemet, és úgy itattam tovább csendesen az egereket. Úgy éreztem hogy ismét kicsúszik a talaj a lábam alól, és elvesztem az irányítást magam felett. Hírtelen utáni kezdtem az új külsőmet, és hiányzott az a fiú aki múlt évben nézett vissza rám a tükörből.

-Amikor belekerülsz egy folyamatba, az válik számodra megszokottá. -A hangjára abba maradt a zokogásom, és kíváncsian pillantottam fel rá. -Nem veszed észre a változást magadon, addig a pontig míg valami rá nem világít a valóságra. Múlt éjjel megkértél engem valamire...Azt kérted hogy gyógyuljak meg, és figyeljek oda az egészségemre. Én is ugyan ezt kérem tőled. Ne mások miatt formázd a külsődet. Csak te tudhatod hogy mi a jó neked.
Ami pedig azokat illeti akik ezt tették az arcoddal, nos nagyon sajnálom hogy nem ismerhetnek meg téged. Mert szerintem te egy csodálatos fiú vagy. Csak nekik van veszíteni valójuk.
Taehyung apjával pedig el fogok beszélgetni, mit szólsz?

-Hogy csinálod ezt? -Szipogva csóváltam meg a fejemet, miközben egy apró nevetés hagyta el a számat. -Mindig megnyugtatnak a szavaid.

-Elárulok egy titkot. -Mosolyogva rám kacsintott, majd egy nagy levegőt vett a mondandója előtt. -Csak a te közeledben jutnak eszembe olyan szavak, amikkel lelket önthetek beléd.

-Köszönöm Siyhuk bácsi...

-Ne hagyd hogy megismételje magát a múlt. Muszáj bátorságot venned magadon. Már nem az a bátortalan fiú vagy, aki általános iskolában voltál. Ezt be kell látnod. -Magabiztosan nézett a szemeimbe, majd ismét az éjjeli szekrénye felé fordult. -Itt a teád, ahogy ígértem!

-Nem akartam hallgatózni...-Anya hírtelen kilépett a mosdóból, majd bezárta maga mögött az ajtót. -De földbe gyökereztek a lábaim amikor meghallottam hogy miről van szó...Szívem, hadd nézzen az arcod.

-Semmi baj anya...Jobban vagyok. Ne aggódj.

-Dehogy nem aggódom! -Keserűen húzta el a száját, miközben az arcomat forgatta a tenyerei között. -Nem csak számodra voltak fájdalmasak azok az általános iskolás évek. Most hogy ismét felelevenültek azok a rossz emlékek...

-Tudom anya...Majd összeszedem magam, és bátor leszek.

-Annyit változtál szívem.

Hírtelen megcsörrent a zsebemben a mobilom, és Jungkook nevét pillantottam meg a képernyőn. A mai nap után már csak az ő hangjára vágytam. Hogy érezzem hogy mellettem áll, és hogy megnyugtasson hogy hamarosan találkozni fogunk. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, majd anyáékra pillantottam. Siyhuk bácsi egy intéssel jelezte hogy nyugodtan vegyem fel a hívást, ezért sietve kiléptem a szobából, és felvettem a telefont. Azonban videó hívásban keresett engem, így amikor megpillantottam a képernyőn a sebesült arcomat, sietve kikapcsoltam a kamerát.

-Hé! Kapcsold vissza, hadd nézzem meg még egyszer.

-De...

-Mutasd az arcod!

Vissza kapcsoltam a kamerát, majd ismét szembesültem az ütések nyomaival az arcomon. Jungkook dühösen vezette végig rajtam a tekintetét, és hosszú percekig némán fürkészte a zúzódásokat a bőrömön. Szégyenkezve hajtottam le a fejemet. Nem akartam hogy gyengének lásson, azonban mindenki közül ő tudta a legjobban hogy az vagyok.

-Lényegtelen hogy kik tették... Holnap utazom oda, és mindet kinyírom.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész, és nem csalódtatok! Elég hosszúra sikeredett. Mostantól vissza kerül majd a sztoriba Jungkook, úgyhogy ismét lesz majd sok-sok szerelem :)
Nos a következő részig is pápá!