Nem válaszolt sem az üzeneteimre, sem a hívásaimra. Tudtam hogy úgy érzi hogy csak játszadoztam az érzelmeivel, amiket bizalmasan a kezeimbe helyezett. Jungkook szíve nem egy olyan ékszer, amit bárki felvehet.
A kórházi folyosó falának támaszkodva itattam az egereket, azon töprengve hogy miért hisz olyan könnyedén nekem. Miért hiszi azt hogy véget szeretnék vetni egy olyan kapcsolatnak, amely életem eddigi legjobb döntésének bizonyult?
Reszkető ujjakkal nyomtam a fülemhez a készüléket immár sokadjára, azonban most a hangpostájára vezényelt engem a sikertelen tárcsázása.

-Én...Öh, nem tudom hogy hinni fogsz e nekem, de ez az egész csak egy félreértés volt. -Alig kaptam levegőt amikor megjelent a lelki szemeim előtt az arca. Tisztán láttam magam előtt ahogy elolvassa az üzenetet, és olyan szemekkel néz a mobiljára, ahogy rám nézett az utolsó alkalommal. -Taehyung szórakozott, mert volt egy kis összeszólalkozásunk. Nem én írtam...Ha hallod ezt, kérlek hívj vissza jó?

-Édesem?

-Anya?

Anya meglepetten állt meg előttem, majd kinyújtotta felém a karját. Óriási szükségem lett volna abban a pillanatban a támogatására, azonban nem szerettem volna ennél is nagyobb terhet jelenteni mások számára. Belekapaszkodtam a tenyerébe, és hagytam hogy felsegítsen a földről. Zavartan hajtottam le a fejemet míg ő gondoskodóan leporolta a nadrágomat, és megigazította a ruhámat. Az egyik ujjával az állam alá nyújt, és maga felé kényszerítette a tekintetemet, amelyekben még mindig ott csillogtak a könnyeim. Nem akartam hogy tudja hogy ismét zűrök kavalkádjai csapongnak a fejem felett, de a tekintete olyan megértést és kíváncsiságot tükrözött, hogy nehezemre esett csöndben maradnom.

-Elmeséled nekem hogy miért kuporogsz itt könnyes szemekkel?

-Nem, én...-Fejet csóválva horgasztottam le a fejemet, miközben egy gyors pillantást vetettem Siyhuk bácsi kórtermének az ajtajára. -Most sokkal nagyobb gondunk is akad.

-Mindketten azért harcolunk, hogy tovább veled lehessünk. Siyhuk egyfolytában arról fecseg, hogy milyen büszke arra hogy ilyen fia lehet. Mindketten tudni akarjuk hogy mi van veled, főképp ezekben a nehéz időkben.

Szomorkás mosoly szökött az arcomra, majd végül beleegyezően bólogatni kezdtem. Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, amely valójában nem csak Jungkook miatt csordogált le az arcomról. Szörnyen leterheltnek éreztem magam Siyhuk bácsi, Taehyung, és az elkövetkezendő új iskola miatt. Rettegtem mindentől ami körülvett engem, és fájt a gondolat hogy minden új eseményt anya, és Siyhuk bácsi nélkül kell majd átvészelnem. Eddig mindig szorosan mellettem álltak, azonban most messze lesznek tőlem.

-Úgy látom hogy vége a tornának. Menjünk vissza hozzá, és utána mesélj el nekünk mindent. -Bátorítóan a vállaimra fektette az ujjait, és szorosan magához húzott engem.

Siyhuk bácsi épp a tévét nézte amikor vissza tértünk a szobába, majd azonnal felragyogtak a szemei amikor megpillantott minket az ajtóban.
Nem sokkal később, már sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat. Figyelmesen végig hallgatták a buta soraimat, és olykor közbe ékeltek egy-egy szót, vagy kérdést a mondandóimat illetően. Ismét úgy éreztem magam mintha otthon lennék, és minden rendben lenne körülöttem. Habár csak néhány óráig tarthatott ez az érzés, ismét kiegyensúlyozottnak és higgadtnak éreztem magam.

-Csak add önmagadat holnap, és mindenki kedvelni fog. -Siyhuk bácsi egy lelkesítő mosollyal pillantott rám, majd tovább folytatta a mondandóját. -De most menj haza, és készülj fel az első napodra a suliban.

-Bárcsak velem lehetnétek. Mindketten.

-Hamarosan... -Egy halvány mosollyal bíztatott tovább, majd eleresztette a kezemet, amelyeket egészen idáig szorongatott. -Nemsokára ismét dühös lehetsz rám, amiért lepirítalak a folyosón való szaladgálás miatt.

-Nem is szoktam szaladgálni. -Megjátszott felháborodással csaptam a térdeimre. Anyáék halk kuncogásban törtek ki a reakcióm miatt, ami valódi felháborodásra adott okot. -De tényleg nem!

-Lassan nyolc óra lesz. -Állapította meg Siyhuk bácsi a karórájára pillantva. Lassan feltornázta magát az ágyból, és felvette a sötét kék papucsát, amit tőlem kapott ajándékba. -Elkísérlek a kapuig. Kedvesem, te nyugodtan maradj itt.

-Addig elpakolom a maradék ruháidat. Vigyázz magadra az úton Kicsim!

-Jó éjt anya!

Lassan sétáltunk egymás mellett a kijárat irányába, miközben a szokásos formáját hozta. Ismét megkönnyebbülés volt jó állapotban látnom őt, ugyanis rendszerint sötétebb vizekre eveztek a gondolataim. Megállás nélkül arra gondoltam, hogy mi lesz majd ha rosszabbodni fog az állapota. Legszívesebben kiirtottam volna magamból ezeket az eszméket, azonban nem volt egyszerű feladat. Ilyen esetekben mindig arra gondoltam, hogy hálás vagyok azért amiért ilyen jól van. És hogy kiélvezem a vele töltött perceimet, és óráimat amit boldogan egymással tölthetünk.
Siyhuk bácsi megállt a kijárat mellett, majd egy meleg mosollyal pillantott le rám.

-Karikásak a szemeid. -Jegyezte meg halkan, majd az említett területre tapasztotta az ujjait. -Ezek itt tűnjenek el, mire következőnek látlak! Ez tanári, és apai parancs.

-Ha már parancsokról beszélünk, én is kérnék valamit Siyhuk bácsi. Kérlek tegyél meg mindent hogy jobban legyél, figyelj oda apa utasításaira, aztán pedig menjünk haza.

-Remekük vagyok. -Vont vállat bohókásan, azonban tökéletesen tisztában voltam azzal hogy füllentett. Az ő szemei alatt is sötét foltok húzódtak, a bőre pedig sápadtabb volt a megszokottól. -Anyukád remekül ápol engem, biztonságban érzem magam a közelében.

-Ez...Remek. -Bólogattam hevesen, miközben egy gombóc nőtt a torkomba. Azt kívántam, bár igazak lennének a szavai, és valóban remekül lenne. De egyszer sem szólított a nevemen, pedig szerettem hallani a szájából.

-Nem hiszel nekem? Jimin...

Könnybe lábadt szemekkel pillantottam fel a férfire, majd szó nélkül magamhoz öleltem őt. Halk nevetésben tört ki a váratlan cselekedetemtől, majd megéreztem körém fonódni a karjait. Éreztem anya mosóporának az illatát a ruháin, és az irritáló kölniét is, amiről mindig könnybe lábadt a szemem. De most mégis szerettem rajta, és megnyugtatott az illata.

Amikor hazaértem, teljes sötétség fogadott a lakásban. Egyedül Taehyung szobájában égett a villany, ezért elindultam az irányába, és bekopogtam az ajtaján. Tompán hallottam ahogy azt kiáltja hogy "szabad," ezért lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobájába. Az ágya szélén ült a laptopjával az ölében, mellette pedig az iskolai egyenruhája lapult az lepedők között.

-Haragszol még rám? -Kérdőn pillantott végig rajtam, azonban az arca nem tükrözött semmi megbánást. Azonban megpróbáltam elvonatkoztatni róla, és kedves lenni hozzá.

-Nem...-Fejet csóválva pillantottam rá, miközben füllentésre készültem hogy megnyugtathassam őt. -Mindent sikerült megbeszélünk.

-Hála az égnek, tényleg szörnyen szégyelltem magam a történtek miatt. Azt a csóko-

-Majd holnap beszéljünk róla rendben? Csak szerettelek volna biztosítani afelől hogy nem haragszom, mielőtt lefekszem.

-Remek. Köszi. -Aprót biccentett, majd visszafordult a laptopjához. -Kimehetsz.

Meglepett a válasza, de szótlanul kiléptem a helyiségből, és becsuktam magam mögött az ajtót. A saját szobám felé igyekeztem, majd miután hallottam a kattanást a zárban, leültem az ágyam szélére. Rögvest megnéztem a telefonomon a bejövő hívásaimat és üzeneteimet, azonban Jungkook neve nem szerepelt köztük. Csak HoSeok, De Soo, és So Ahra keresett engem, ami más esetben boldogított volna, azonban most Jungkook üzenetére szomjaztam. Lüktetett a mellkasom, akárhányszor arra gondoltam hogy vége lett a kapcsolatunknak, azelőtt hogy elkezdődhetett volna. De megpróbáltam lecsillapodni, ugyanis még nem könyvelhettem el magamban a választ, amit valójában meg sem kaptam. A csókjainkra és az öleléseinkre gondoltam, amitől kissé sikerült megnyugodnom. Lehetetlenségnek találtam azt, hogy ez csak számomra jelentett sok mindent. Végül megnyitottam HoSeok üzenetét, és hírtelen egy váratlan mosoly jelent meg az arcomon.

"Eh, haver...Sok mindenről lemaradtál. Új osztályfőnököt kaptunk, aki egy hisztérikus nőszemély. Kíméletlen, és szomjazik az izzadtságunkra! Ennek komolyan semmi sem szent! Most már értem hogy miért szeretted annyira Siyhuk tanár urat. Nekem is hiányzik, remélem hamarosan felépül. Hiányzol haver, majd írj."

Azonnal válaszoltam neki, és elújságoltam neki mindent ami velem történt. Nekem is hiányzott az "első számú" legjobb barátom, ahogy a másik két jómadár is. Ezért So Ahra üzenetét is megnyitottam, azonban egyhamar lefagyott az arcomról a mosoly, ami eddig ott virított az arcomon. Kiábrándító volt az a sok hangulatingadozás ami a napi nap ért, úgy éreztem hogy menten felrobbanok az érzelmek kavalkádjától.

"Nem ér hogy te nem vagy itt! Unom a sulit nélküled, legszívesebben elmennék hozzád, hogy együtt lóghassunk. A menza kaja sem olyan finom, amikor nem vagy itt...De Soo egyébként is megeszi a süti részemet. Azt hiszi hogy ha együtt jár velem, az feljogosítja arra hogy ellopja a sütimet...Nincs így! Nem tudom hogy HoSeok mesélte e, de Jungkook nem jár iskolába. Az osztály főnök szerint azért, mert kilépett a munkahelyéről, és visszamondta a lakását. Lehet hogy baj van? Majd számolj be nekünk róla! Puszi!"

Gondterhelten raktam le a kezemből a készüléket, miközben megpróbáltam összerakni a gondolataimat. Így sokkal érthetőbbé vált számomra az eltűnése, és hogy nem válaszol az üzeneteimre. Azonban így méginkább aggódtam miatta, és szerettem volna megtudni hogy minden rendben van e vele. Keserűen fújtam ki a levegőt az ajkaim közül, majd befeküdten az ágyamba, és magam mellé raktam a telefonomat. Reménykedtem benne hogy majd felhív, és biztosít afelől hogy minden rendben van.

Sziasztok! Kicsit nyögve nyelősre sikeredett a rész, de remélem hogy azért nektek tetszett. A következőt megpróbálom jobbra írni! Addig is pápá! ❤️