Apa éppen az autójába készült beszállni, amikor végre utolértem őt. Szerettem volna megmagyarázni neki a helyzetet, azonban aggasztott hogy nem hinne nekem. Bosszantott hogy már az első napokban gondot okozok másoknak, az aggasztó viselkedésem miatt. Megakadályozhattam volna valamilyen módon hogy Taehyung megcsókoljon. Akkor apa nem lenne rám mérges, és Siyhuk bácsi kórházi ellátása sem lenne most veszélyben. Nagyon zavart az az aprócska csók amelyben Taehyung részesített, ugyanis úgy éreztem hogy ártottam Jungkooknak. Mintha máris más karjába szaladtam volna, rögvest azután hogy könnyes búcsút vettünk egymástól.

-Apa...-Összeráncolt szemöldökkel álltam meg apa autója mellett, arra várva hogy végre szenteljen rám egy kis figyelmet. Azonban továbbra sem volt hajlandó rám nézni. Ingerülten kopogtatta az ujjaival a motorháztetőjének a felületét, közben aggodalmas sóhajok hagyták el a száját. -Apa megmagyarázhatom hogy mi történt?

-Tudom hogy mi történt.

Erősen kerülte a tekintetemet. Ennél az is jobb lett volna ha kiabált volna velem, és szembesített volna azzal hogy milyen alak vagyok. Hogy lenéz engem amiért olyan érzelmeket csaltam ki a fiából, hogy ilyes fajta viselkedésre ösztönözzem őt.

-D-de lehet hogy félreértetted. -Ezúttal én kerültem a tekintetét, ugyanis az egész lényemet elseperte az erős szégyenérzet. Magamat hibáztattam azért az átkozott csókért...

-Megengeded hogy elmeséljek egy történetet?

-Persze, hallgatlak.

-Taehyung kiskorában nagyon szerette az állatokat. Az első kis kedvence egy beszélő papagáj volt, egy gyönyörű ezüstözött kalitkában tartotta a szobájában. Minden nap beszélt hozzá, és új szavakra tanította meg. -Gondterhelten felsóhajtott a mondandója közben, és kinyitotta előttem az autójának az ajtaját. A kocsiban tovább folytatta a történetét miután elindította a motort, és elindultunk a kórház irányába. -Egyik nap amikor haza értem a munkából, Taehyungot bánatosan találtam meg a szobája ablakában álldogálni. Egy belvárosi tíz szintes társasházban éltünk, mi pedig a kilencedik szinten laktunk. Mikor kíváncsian mellé léptem és kipillantottam a nyitott ablakon, megpillantottam a madár ketrecét a betonon heverni . Teljesen szét tört az egész. A madár is mellette feküdt néhány centivel arrébb, és eltörtek a szárnyai. Kétségbe esetten kapálózott a földön, de képtelenné vált a repülésre. Amikor megkérdeztem Taehyungot hogy miért tette, meglepetten azt válaszolta hogy azért, mert a madár csúnyát mondott rá. Nem értette az okát hogy miért, de úgy érezte hogy meg kell büntetnie.

-Taehyungnak gondjai vannak? -Zavartan pillantottam a mellettem ülő férfire, akinek teljesen ködössé váltak a szemei a rossz emlékeitől.

-Azt hittem elmúlik majd ahogy felnő. De a későbbiekben nyilvánvalóvá vált számomra hogy a viselkedése nem mentális eredetű problémákból fakad, hanem ilyen a természete. Figyelj Jimin...-Ekkor jelentőségteljesen vezette rám a tekintetét, az egyik szabad kezével pedig az ölemben pihenő ujjaimért nyúlt. -Sajnálom hogy a testvéred gonoszul bánt veled, tisztában vagyok vele hogy egyáltalán nem szolgáltál rá a viselkedésére. De szeretném ha türelmes lennél hozzá, és megpróbálnál jó testvére lenni. Hiányzik neki egy személy az életéből akire felnézhet, és példát vehet róla. Te tökéletes személy vagy erre, minden megvan benned ahhoz hogy formázz a viselkedésén. Megtennéd ezt értünk? Tudom hogy én vagyok az utolsó személy az életedben akinek segíteni szeretnél, de hidd el hogy próbálok jobb apa lenni. Mindkettőtöknek.

-Ha a kórházba értünk felhívom, és elmondom neki hogy nem haragszom rá. Aztán majd megpróbálok több időt tölteni vele.

-Édesanyád remek fiút nevelt belőled. -Büszkén nézett rám egy pillanatra vezetés közben, némi hálával a szemeiben. -Büszke lehet rád. Persze Siyhuknak is dagadhat a mellkasa a boldogságtól hogy egy ilyen fiú nevelője lehet.

Zavar mosoly ült ki az arcomra a szavaitól, azonban megbújt benne némi szomorúság is, ahogy egyre közelebb értünk a kórházhoz. Egy furcsa felelőség érzet lett úrrá rajtam Siyhuk bácsit illetően, ahogy az elkövetkezendő hosszú hónapokra gondoltam. A kezeléseit és a lábadozását illetően. Hírtelen arra gondoltam, hogy mi lesz majd velem ha szemlélője leszek a leépülésének. Ha majd csak az ágyában fekve fogja eltölteni a napjait, és többé nem ismeri majd fel azt a két arcot, akik a világon a legjobban szereti őt. Egy pillanatra eszembe jutott a mentás teájának az illata, amit a konyhánkban szorgoskodva főzött meg minden áldott nap anya piros kötényében, hogy jobb kedvre derítsen. A pasztell színű öltönyeire gondoltam amiket az iskolába vett fel, és az idő fogta barna aktatáskájára amit mindig a hónalja alatt hordott. Pedig annyiszor mondtam neki hogy veszek neki újat...
Egy halovány mosoly jelent meg az arcomon, amikor a "hiper szuper" mosolyára gondoltam, amit nap mint nap felém intézett az iskola folyosóján.
Hiányzott az, ahogy francia filmet néznek a kanapén amikor hazamegyek az iskolából. Hiányzott hogy akkor Siyhuk bácsi azon nyomban kikapcsolta a tévét, és őszinte kíváncsisággal kérdezett a napomról. Még úgy is, minden mozzanatomat látta az iskolában, mert titokban mindig engem figyelt az óvó szemeivel.
Hírtelen nagyot dobbant a szívem, és azon nyomban látni szerettem volna őt.

Mikor megérkeztünk a kórházhoz, apa elindult az öltözője irányába hogy elkezdhesse a mai munkáját, én pedig Siyhuk bácsi kórterme felé igyekeztem. Hevesen zakatolt a szívem, mert féltem hogy máris megváltozott az arcra. Persze ez buta gondolat volt, hiszen csak egy nap telt el azóta hogy nem láttam. De ugyan azt a mosolyt szerettem volna látni az arcán mint akkor, amikor még minden rendben volt.
Amikor benyitottam a megfelelő szobába, hírtelen egy óriási kő esett le a szívemről. Éppen anyával beszélgetett, és amíg nem vettek észre engem, sikeresen elcsíptem néhány mondatot a beszélgetésükből.

-Szerintem te sokkal édesebb vagy alvás közben. -Mosolyogva pillantott fel anyára, szinte ragyogtak a szemei amikor a beszélgető partnere arcára vigyor húzódott. -Csak mert amikor felnyitod a szemeidet, képtelenné válok a gondolkodásra.

-Nem bírom tovább! -Megjátszott felháborodással szegezte a tekintetét a plafonra, majd tovább kontrázta a beszélgetést. -Te pedig nem fogyaszthatsz ezentúl több cukrot!

-Miért drágám?

-Mert olyan édes vagy, hogy ha...Ó Jimin drágám! -Anya csak ekkor vett észre engem, majd egy intéssel jelzett hogy csatlakozzak hozzájuk. -Végre itt vagy, hogy érzed magad? Úgy értem a találkozás után.

-Meglepően jól viselem...Csak most váltunk el, úgyhogy...

Zavartan a zsebeimbe mélyesztettem a kezeimet, miközben egy levakarhatatlan mosoly kerekedett az arcomra. Még mindig ugyan azt a játékot fújták egymás között mint ezelőtt, mintha két tinédzsert látnék, akiknek új a szerelem fogalma. Boldoggá tett a tudat hogy Siyhuk bácsi jól érezte magát anya társaságában, még ilyen körülmények között is.

-Ide nézz! -Siyhuk bácsi feltornázta magát ülő állapotba, majd a mellette található éjjeli szekrényéhez fordult. Ekkor egy dobozzal a kezében fordult vissza, és vigyorogva nyújtotta át nekem az üdítőt. -Tádám! Lehet hogy itt nem tudok teát főzni, de az automatában rendkívül finom mentás teát lehet kapni. Minden nap kapsz majd tőlem egyet.

-Csak nem? Siyhuk bácsi kérlek ne fáradj miattam. Az én feladatom lenne most hogy gondoskodjak rólad.

-Hm? -Értetlenül pillantott fel rám. -Már azzal is boldoggá teszel hogy láthatlak, nincs is másra szükségem...

Jimin. Ezt szeretted volna a mondatod végére tűzni igaz? Egy cinkos pillantást vetettem anyára, aki egy fejcsóválással jelezte hogy hagyjam annyiban a botlását. Így hát vissza szerkesztettem a mosolyomat az arcomra, és boldogan kinyitottam a teát amit kaptam.

-Le sem tagadhatnám hogy a tied sokkal finomabb ennél.

-Hamarosan ismét készíthetek majd neked. -Egy bátorító mosolyt intézett felém, én pedig meggyőztem magam arról hogy hihetek neki. Egy apró bólintással válaszoltam a mondatára, majd szorosan mellé ültem az ágyra. Ekkor egy ismeretlen eredetű eper illat csapta meg az orromat, amit ezelőtt még sosem éreztem rajta. Kíváncsian szaglásztam a levegőbe, mire halk kuncogás hagyta el Siyhuk bácsi száját. -Édesanyád azt mondta, hogy olyan édes vagyok mint az eper...Úgyhogy vett nekem egy ilyen tusfürdőt.

-Meggondoltam magam. -Anya büszkén húzta ki magát, majd játékosan Siyhuk bácsi orrára pöccintett az ujjával. -Inkább egy pici ribizli szem vagy.

-De anya...-Szemet forgatva keltem fel az ágyról, képtelen lettem volna ismét végighallgatni egy kínos párbeszédet kettejük között. -Ez olyan ciki...

Ekkor kinyílt a kórterem vaskos fa ajtaja, és apa lépett be rajta a hosszú fehér köpenyében. Mindenkinek hozott egy rövid kávét egy eldobható műanyag pohárban, majd Siyhuk bácsi mellé lépett.
Mindenféléről kérdezősködött, és emlékezet javító tornákat hajtott végre rajta. Ameddig a kezelés tartott, addig kimentem a folyosóra hogy felhívhassam Taehyungot, ahogy megígértem. Szinte azonnal felvette a telefont, és rögvest magyarázkodásba kezdett.

-Jimin, én...Nem tudom hogy miért, és hogyan jutott eszembe a csók, de szörnyű bűntudat gyötör miatta. -Reszketett a hangja, olykor pedig el is csuklott. Furcsa volt őt ilyennek hallani, ugyanis általában lekezelően beszélt velem. -Apa haragudott rád? Mondtad neki hogy nem a te hibád volt?

-Figyelj, nem haragszom rád. Tekintsük rá úgy mintha mi sem történt volna.

-Miért mondod ezt? Haragudnod kellene rám.

-Valóban, de én sem voltam egy minta testvér. -Megpróbáltam minél nyugodtabb hangnemben beszélni vele, azonban nem volt könnyű feladat. -Nem figyeltem rád, és megpróbáltalak elkerülni téged. Sajnálom.

-Nem tartozol bocsánat kéréssel. Én tartozom nekem, mert...-Tartott egy kis szünetet a mondandójában, ami felcsigázta az érdeklődésemet. Aggódtam hogy valami őrültséget követett el, esetleg kárt tett magában. -Nagyon dühös voltam amiért faképnél hagytál. Tudom hogy ez nem mentség, de...

-Taehyung mit csináltál?

-Eh...Nagyon sajnálom. Tudom a jelszavadat az online platformjaidhoz, mert a születési évedet adtad meg mindegyikhez. Írtam a nevedben Jungkooknak...

-Mit írtál neki?

Zakatolni kezdett a szívem. Csak néhány óra telt el azóta hogy utoljára láttam őt, és magamhoz szoríthattam. Megígértük egymásnak hogy tartani fogjuk a kapcsolatot az interneten keresztül, és ott leszünk egymásnak. De abba bele sem mertem gondolni hogy mi történne velem, hogyha elveszíteném ezt a lehetőséget is.

-Szakítottam vele. Kérlek ne haragudj rám...

A szipogása volt az utolsó hang amelyet képes voltam felfogni, ezután minden körülöttem lévő morajlás elsuhant mellettem. Jungkook nem az a fajta akinek játszani lehet a szívével, ezért szörnyen aggódtam hogy komolyan vette Taehyung üzenetét. Mielőbb beszélni szerettem volna vele.

Sziasztok! Meg is hoztam az újabb részt, remélem tetszett és nem volt csalódás. A következőben majd találkozunk, addig is pápá! ❤️🌸