[A gyenge idegzetűeket figyelmeztetni szeretném erre a részre, mert van aki nem bírja a hasonlót. De hozzám lehet jönni, felelőséget vállalok❤️]

Feszengve ültünk egymás mellett a karaoke bár egyik eldugottabb sarkában, a srácok unszolására miszerint legyünk végre barátok. Jungkook teljes lazasággal ült mellettem, miközben nekem a térdeim remegtek mint a levelek, a bensőm pedig erősen zsibbadt a közelségétől. Percek teltek el szótlansággal, mikor is Jungkook végre rám nézett. Zavarba esve pillantottam rá, de mikor közelről megláttam az arcát, úgy éreztem teljesen lezsibbadok. Ugyan úgy nézett ki mint a régi önmaga, azonban sokkal elérhetőbb és sebezhetőbb. Ezt az is mutatta hogy minden nap feketében járt, hogy így űzze el maga körül az embereket.

-Nagyon jól nézel ki ma. -Végig a szemembe nézett, miközben egy enyhe pír tarkította az arcát. Elkerekedtek a szemeim, ezért elszakítottam róla a pillantásomat. Kínosan felnevettem, majd nevetve felszólaltam.

-Új az ingem.

-Az is tetszik, de nem arra értettem. -Beharapta az ajkait, majd egy sóhajtás végett hozzátette. -Hanem mindenre.

Látva a zavart szótlanságomat egy mosolyt küldött felém. Épp válaszolni szerettem volna, mikor éreztem hogy megrezzen a zsebemben a telefonom. Siyhuk bácsi hívott, ezért egy halk "bocsi" elmormolása után kiviharzottam a szobából, hogy a folyosón nyugodt körülmények között beszélhessek vele.

-Siyhuk bácsi! -Szóltam bele vidáman a telefonba. -Van már valami hír arról hogy mikor jössz haza?

-Többet nem megyek haza. -A hangja jéghideg volt. Egy pillanatra azt hittem hogy nem is vele beszélek, és hogy félrehallottam a válaszát. -De minden nap hívni foglak ígérem! Üzeneteket is hagyni fogok.

Egy pillanatra elemeltem a telefont a fülemtől, és a semmiségbe bámulva magyarázatot kerestem a hazugságára. Keserédesen nevettem fel, majd visszatettem a fülemhez a készüléket.

-Ez nem vicces...

A tanár úr szipogása hallatszott a túloldalról, majd halkan sírni kezdett. Ledöbbenve hallgattam őt, míg végre bele nem szólt a telefonba.

-Bárcsak viccelhetnék ezzel. Kérlek ne haragudj rám...Fontos nekem ez az egész. Tényleg számíthatsz rám továbbra is, mindig hívni foglak.

Mikor megbizonyosodtam róla hogy komolyan beszél, mérgesen haraptam be az ajkaimat és megfontolatlanul kiabáltam rá Siyhuk bácsira.

-Hogy számítani? Nem akarok púp lenni a hátadon! Inkább hagyj minket békén, és éld csak az életed ami fontosabb nálam, bármi is legyen az valójában amiért elmentél!

Zihálva csaptam le a telefont, majd pánikszerűen túrtam a hajamba. Keservesen zokogni kezdtem, ahogy megbántam hogy ilyen szavakat dobtam hozzá. Azonban úgy éreztem kegyetlenül ledöfött egy késsel miután magához édesgetett a szavaival. Az üressége mostanra világűr méretűvé nőtte ki magát, ezért azon nyomban haza szerettem volna indulni, de Jungkookba botlottam aki néhány méterre állt tőlem szótlanul engem figyelve.

-Jimin...-Összeráncolt szemöldökkel lépett hozzám, de most nem bírtam semmi és senki közelségét.

Ellöktem magamtól a kezeit, majd minél gyorsabban a kijárat felé igyekeztem hogy hazamehessek. Odakint zuhogott az eső, és tombolt a vihar. Ahogy a jéghideg cseppek a bőrömhöz értek, egyre csak elkeseredtem. Mert tudtam hogy ébren vagyok, Sihyuk bácsi pedig tényleg nem jön vissza.
Kimerülten nyitottam be a lakásba, azonban odabent teljes sötétség honolt. Anya ezek szerint még nem ért haza, pedig rá vágytam a legjobban. Hogy leülhessek vele egy hosszú beszélgetésre egy tea fölött, miközben újra és újra megnyugt akárhányszor csak könny szökik a szemembe.
Mikor a konyhába léptem, megpillantottam a gyógyszeres dobozomat az asztalon. Azonnal a kezembe kaptam, majd eszembe jutott hogy miért éreztem magam ma reggel olyan furán. Mert nem vettem be a gyógyszereimet...De nem csak ma, már napok óta.
Én pedig felelőtlenül minden félét összeettem mert abban a hitben voltam, hogy rendszeresen szedem őket. Könnyes szemekkel szaladtam fel velük a szobába, majd elővettem az ágyam alól a mérlegemet. Zokogva rúgtam bele, mikor realizáltam hogy megjött az eredménye annak amiért elfelejtkeztem a gyógyszerekről.
Letéptem magamról az ingemet, majd a tükrömhöz álltam hogy megszemlélhessem magamat. Rettentően elundorodtam a látványtól ami fogadott...Bizonyára csak a képzeletem játszott velem, de én nem azt láttam ami valójában volt. Azt a fiút láttam, akit megszégyenítve étellel dobálnak, az első szerelme pedig első sorból nézi a műsort. Sihyuk bácsi pedig megment, mint ahogy minden alkalommal...

-Nem...-Zokogva vetettem le magam a szobám közepére, majd magamhoz vettem a gyógyszeres dobozt. Bevettem mind a négy napi adagomat, majd magamhoz húztam a plüssömet és elterültem vele a földön.
Tudtam hogy őrültséget műveltem és meg fogom bánni, de nem bírták a vállaim tovább azokat a bizonyos súlyokat. Egynél több gyógyszer bevétele súlyos következményekkel járhat, de tökéletesen éreztem magam abban az eufórikus állapotban amit okozott. Egy kis idő elteltével nagy hányinger tört rám, de nem bírtam magam föltornázni a földről. Ha megpróbáltam akkor szédelegve visszaomlottam a földre.
Több óra telhetett el úgy hogy mozgásképtelenül öklendeztem a szobámban, miközben teljesen éber voltam. Míg meg nem hallottam hogy az alsó szinten kinyitódik az ajtó, anya pedig a szokásos módon a nevemet kiáltja hogy itthon vagyok-e. Azonban néhány halk hörgésen kívül más nem fért ki a torkomon, így nem tudtam szólni hogy itthon vagyok.

-Jimin! -Anya hangját ekkor már az ajtóból hallottam. Hangos trappolás ütötte meg a fülemet, majd két jéghideg kéz érintette meg a felhevült bőrömet. -Kicsim! Kicsim! Anya itt van, hallod?! -Pánikolva szólt hozzám, amely könnyeket csalt a szemembe. Nem akartam rá ijeszteni, biztosan neki is fájdalmas most ez az egész kialakult helyzet. Talán nálam is nehezebben viseli, csak olyan erős hogy nem mutatja. Elővette a telefonját, majd zokogva tárcsázni kezdett. Egyre halványabbá vált az alakja, csak azt éreztem ahogy a remegő ujjaival a hajamat simogatja miközben beszél, ami a helyzet ellenére képes volt engem megnyugtatni. Végül behunytam a szemeimet, hiába kérte könyörögve hogy ne tegyem.

A saját köhögésem ébresztett fel. Csak lágy fény honolt a csendes szobában, és egy kéz ami az enyémet szorongatta. A tulajdonosára vezettem a tekintetemet, akkor pedig Siyhuk bácsit pillantottam meg könnyes szemekkel, aki a kórházi ágyam mellett ült. Legurult egy könnycsepp az arcáról, majd bánatosan elmosolyodott.

-Itt maradok. Nem megyek sehová.

Remélem tetszett! Sajnálom hogy ilyen szomorú részt kellett hoznom, de a fejemben megírt történetet nem nagyon szeretném megmásítani mert akkor bukik az egész sztorim anyaga. A következő részben jövök, ami már vidámabb lesz többnyire. Addig is pápá! ❤️ UI-A történet végén majd beavatlak titeket egy titokba, szóval legyetek résen! ^^