"Mindig meg fogsz sérülni, ez tagadhatatlan. De milyen garancia van arra, hogy nem pont ez lesz életed legjobb döntése? Csak akkor tudhatod meg, ha belevágsz"

Élénken emlékeztem Siyhuk bácsi bátorító szavaira, amellyel arra próbált ösztönözni engem, hogy vállaljam fel az érzelmeimet. Ott ült az ágyam szélén, és szorosan markolta az ujjai között felhevült kezeimet, amelyek Jungkook vallomásától égtek olyan hevesen. Lázban égtem a szerelemtől, és megrészegültem attól az egy szótól amelyet az iskola épületének a tetején intézett hozzám. Azt mondta hogy szeret, én pedig bátortalanul hazafutottam anélkül hogy válasszal szolgáltam volna neki. De ma nekem is esélyem nyílt arra hogy a tudomására hozzam a heves érzelmeimet, és megajándékozzam életem első csókjával.
Majd ketté hasadt a szívem, mikor megláttam az autó ablakából a várakozó tekintet. Pedig fogadni mertem volna rá hogy nem fog vissza nézni rám. Jungkook mindig is büszke volt és makacs, de most, életében elsőnek tett tanúbizonyságot afelől, hogy forróbb a szíve mint gondolnám.
Zakatolt a szívem, és megszólalt egy hangos zaj a fejemben, ami azt kontrázta hogy nem engedhetem el az alkalmat. Azonban nem bizonyult könnyű feladatnak a döntés a helyzetemben, ugyanis senkinek sem akartam ártani. De tudtam hogy ha elhalasztom ezt a lehetőséget, akkor a későbbiekben meg fogom bánni.

-Kérem meg tudna itt állni?

-Máris ki akarsz szállni? -A taxi sofőr gorombán nézett rám a vissza pillantó tükréből, de eleget tett a kérésemnek, és a fékre taposott. Szipogva húztam elő a pénztárcámat a farzsebemből, azonban a férfi csak legyintett egyet. -Öt métert sem tettünk meg, mégis miért fizetnél?

Azonnal kiszálltam a járműből, és az utca másik végébe pillantottam. Jungkook összeráncolt szemöldökkel álldogált néhány méterre tőlem, de innen is tisztán láttam a fájdalmat, és a heves érzelmek kavalkádját a szemeiben. Eleinte bátortalannak tűnt, azonban végül sietve elindult felém, és szorosan magához húzott engem. Simogatta a hajamat, belekapaszkodott a ruhám anyagába, beleszagolt a bőrömbe, majd végül egy hosszan tartó csókot nyomott az ajkaimra. Nem bírtunk betelni egymás közelségével, úgy tapogattuk és érintettük egymást, mintha ezelőtt még sosem lett volna rá alkalmunk.

-Te kis buta...-Halkan búgta az ajkaimra, miközben hangosan zihált az adrenalintól amely mindkettőnket elseperte. -Elmehettél volna. Volt elég erőm ezúttal elengedni téged, mégsem tetted. Miért?

-Mert...-Zavart mosoly jelent meg arcomon, miközben az engem tartó kezeibe kapaszkodtam. Végre abba maradt a zokogásom, és képes voltam tisztán látni őt. -Épp olyan fontos vagy nekem mint Siyhuk bácsi egészsége.

-Nem kell önzőnek lenned miattam. Menj. Várnak téged, fontos dolgod van.

-Hadd legyek néhány óráig önző. -Kérlelően pillantottam fel rá, mire beharapta az ajkait, és heves bólogatásba kezdett. Nem ellenkezett, pedig arra számítottam hogy további unszolásba kezd majd. -Sétáljunk egyet.

Egész úton fogtuk egymás kezét, ami óriási büszkeséggel töltött el. Mindig is gyermeteg képzelgéseim voltak a legelső kapcsolatomról, de a kézen fogva sétálás volt az első számú álmom. Mindezt pedig az tette tökéletessé hogy ezt vele tehettem meg, anélkül hogy lehunyt pillákkal kéne átélnem a lelki szemeimmel.
A lakásomhoz közeli parkhoz sétáltunk, és a teás bódé melletti padra tettük a voksunkat. Jungkook egy epres teát nyújtott felém, ő maga pedig egy nagyobb adag mentás italt forgatott a markai között. Szorosan mellém húzódott a padon, miközben összezavarodva kereste a szavakat, amelyek mindkettőnket gyötörték. Végül vöröslő szemekkel nézett rám, az arca pedig komor csillogásba kezdett.

-Majd távkapcsolatban élünk. -Jelentette ki bíztató hangnemben, azonban az arcára szívfacsaró érzelmek ültek ki. -Hallottam már olyanról is, hogy évekig fenntartható egy ilyen kapcsolat. Nem muszáj találkoznunk ahhoz hogy érezhessük egymás szeretetét...Ugye?

-Nem lesz rá sok alkalmam, de ritkán haza látogatok majd hozzád. De te is feljöhetsz.

-Tudod hogy egyedül lakom. -Motyogta halkan, bennem pedig felidéződtek az emlékek. Ezt a titkot néhány hónappal ezelőtt árulta el nekem bizalmasan, amikor elsőnek járt a lakásunkban. -Egyedül fizetem a számlákat és a tandíjat, mindezt az ösztöndíjamból és alkalmi munkákból.

Korábban is említettem már, hogy mindig is mennyire csodáltam őt. Az a fiú aki mellettem ült és a kezemet fogta, mindig is harcolt az álmai beteljesítéséért. Keményen megdolgozott azért hogy elérje az elérhetetlennek tűnő céljait, miközben én tehetetlenül pityeregtem, és a változásért imádkoztam. De csak ekkor döbbentem rá, hogy valójában nem is ismertem őt igazán soha. Vajon mit dolgozik? Milyen egyedül laknia, és milyen gondolatokkal fekszik le. Mik a tervei a jövőre nézve, valamint nem érzi e magát magányosan amikor egyedül reggelizik a lakásában. Egyáltalán vannak hobbijai? Egészen idáig azzal voltam elfoglalva, hogy képes legyek megbocsátani a múltban elkövetetett bűneit ellenem. De sosem kérdeztem meg őszintén hogy ki is ő valójában. Hírtelen szörnyű bűntudat kerített hatalmába, hiszen az a fiú aki mellettem ült, csak én találtam ki.

-Ha vége lesz ennek az egésznek, újra meg akarlak majd ismerni. -Magabiztosan pillantottam rá, miközben erősebben markoltam az ujjaira. -De addig is maradj mellettem, és tartsunk ki addig.

-Megígérem. -Bólogatott hevesen, egy alig észrevehető mosollyal az arcán.

Jungkook a kobakom után nyúlt, és lágyan a vállára fektette a fejemet. Így ültünk tovább csendesen, kiélvezve a maradék perceinket és óráinkat, amelyet hosszú időre kellett beosztanunk. Tökéletesen éreztem magam abban a pillanatban vele, egyedül a mellkasom heves sajgása gátolt meg abban hogy kicsattanjak a boldogságtól. Ekkor megrezzent a mobilom a zsebemben, habár legszívesebben nem néztem volna meg az üzenetet, csak így üldögéltem volna tovább Jungkook társaságában. De tudtam hogy fontos lehet, ezért előhúztam a zsebemből a készüléket, és elolvastam a nekem címzett sorokat anyától.
"A világért sem szeretném megzavarni a búcsúzkodásotokat, de szükség van rád a kórházban. Siyhuk sosem vallaná be az érdekedben hogy nagyon szívesen látna az ágya mellett, de én tudom hogy mire vágyik a legjobban. Kérlek gyere el hozzá, és fogd meg a kezét hogy vissza szerezzük a jó kedvét."

-Indulnom kell.

-Máris? -Keserűen ráncolta össze a szemöldökét, de egyáltalán nem akadékoskodott. Felállt a padról, majd beleegyezően bólintott egyet. -Erről a helyről mindig te jutsz eszembe...Legfőképp az a nap, amikor azt az esernyőt ajándékoztam neked.

-Ezt most ne...-Csóváltam a fejemet keserűen, aggódva hogy bármelyik pillanatban elönthetnek a könnyek. Már így is csípték a szemeimet a cseppek, amelyeknek megálljt parancsoltam.

-Nem mentem el akkor amikor felvetted a földről a fekete ajándékdobozt. -A szavaira meglepetten kerekedtek el a szemeim, és kíváncsian fürkésztem az arcát. -Eh, majdnem visszamentem hozzád amikor megpillantottam az arcodon azt a mosolyt, amit az ajándékom látványa csalt az ajkaidra. Tudod, nem csak neked okozott örömet ha láttál engem az iskola udvarán. Nekem ugyan olyan bájos voltál már akkor is, amikor néhány számmal nagyobb ruhákat kellett magadra öltened. Sőt...Azt hiszem emiatt voltál olyan kellemes személy számomra. De ne érts félre, imádom a mostani külsődet is. De aggódom hogy mindezt csak értem tetted, és én vagyok az oka annak hogy betegesen próbáltál megváltozni.

Idő közben elértünk a taxi állomásig, én pedig minduntalan csüggtem a szavain. Remegett a bensőm a vallomásától, és valóban úgy éreztem hogy ha tovább folytatja, képtelen leszek elengedni őt. Mikor megálltunk a kiválasztott jármű mellett, szipogva belekapaszkodtam a fekete pólójának az anyagába, és úgy húztam magamhoz közelebb. Ő körém fonta a karjait, és szorosan az ölelésébe vont engem. Majd váratlanul a fülemhez hajolt, és hallottam ahogy egy halk nevetés hagyja el a száját.

-Most olyan boldog vagyok, hogy úgy érzem nem fog fájni ha elmész. Viszont megígérsz nekem valamit?

-Igen?

-Figyelj oda az egészségedre, és bocsáts meg nekem amiért újra önző módon viselkedtem veled a napokban. -Lágyan eltolt magától, és törődően eligazgatott pár hajtincset, ami a szemembe lógott. -Ha mindennek vége lesz, itt fogok várni rád. Szeretlek. Most pedig menj, amíg képes vagyok elengedni téged.

-Szeretlek Jungkook. Köszönöm hogy megosztottad velem a gondolataidat, sokat jelentett nekem...Még látjuk egymást.

Sóhajtva eresztettem ki az ujjaim közül a ruhájának az anyagát, amelyet átitatott a kedvenc parfümjének az illata. Nem mertem a szemeibe nézni mikor be ültem az autóba, magam sem tudom hogy miért. Talán aggódtam hogy úgy fogok emlékezni rá, ahogy most nézne rám. Az ujjaimat csavargattam amíg el nem indultunk, majd mikor elég távolságra értünk Jungkooktól, azonnal kitört belőlem a zokogás. Halkan itattam az egereket az autó hátsó ülésén, miközben a vele töltött időket, és emlékeket elevenítetten fel a lelki szemeim előtt. Ekkor az első csókomra gondoltam vele a kilátón, és kissé alább hagytak a háborgó érzelmeim, és a könnyeim potyogása az arcomról. Az ajkaimhoz érintettem az ujjaimat, és egy alig látható mosoly jelent meg az arcomon. Ezt az képet akartam elzárni róla az emlékeimben, addig amíg nem találok vissza hozzá.

Három óra múlva már az ideiglenes lakásom bejáratánál álldogáltam, hogy átöltözhessek mielőtt a kórházba indulnék. Mikor elfordítottam a kulcsomat a zárban, hírtelen egy hangos puffanásra lettem figyelmes. Taehyung csapta ki előttem a bejárat ajtaját, a tekintete pedig olyan mérget és dühöt árasztott magából, hogy egy pillanatra hevesebben kezdett verni a szívem. Nyugtalanul léptem beljebb a házba, miközben Taehyung zaklatott valóját tanulmányoztam.

-Merre jártál? -Flegmán vetette oda nekem, miközben megpróbált szorosan a közelembe férkőzni. -Vissza mentél igaz? Volt egy megállapodásunk.

-Mindent megbeszélhetünk azután hogy vissza értem a kórházból.

-Egy fenét!

Taehyung feldúltan nyomult oda hozzám, egészen addig, hogy neki préselődjek a bejárati ajtó felületének. Zavartan meresztettem rá a szemeimet, miközben megpróbáltam kiolvasni valamit az arcából a düh és a csalódottság egyvelegén kívül.

-Eh, az a fiú az őrületbe kerget, komolyan mondom. Ha neki képes voltál megbocsátani, velem miért viselkedsz olyan ridegen?

-Mi ütött beléd hírtelen?

Szégyenlősen próbáltam eltolni magamtól a felém magasodó fiút, azonban egy tapodtat sem mozdult. Nem értettem a furcsa viselkedését, és hogy miért próbált kérdőre vonni engem. Egy ideig csak némán álldogáltunk egymással szemben, arra várva hogy melyikünk szólal meg hamarabb. Azonban a meglepettségtől egy árva szót sem voltam képes kicsikarni magamból, habár megannyi kérdés merült fel bennem a viselkedésével kapcsolatban.
Végül a két karját az ajtóhoz passzírozta hogy mozgásképtelenné tehessen, és egy váratlan pillanatban lehajolt hozzám, és az ajkamra tapasztotta a sajátját. Elkerekedtek a szemeim a tettétől és megpróbáltam kiszökni a csapdájából, azonban szorosan körém fonta a karjait. Mozdulni sem bírtam a szorongatásában, azonban a döbbenetem sokkal nagyobb volt, bármi nemű más érzelmemtől. Mikor alább hagyott a szorítása és elválasztotta az ajkuknak egymástól, azon nyomban ellöktem őt magamtól, és kérdő pillantásokkal ostromoltam őt. Iszonyatosan dühös lettem.

-Itt meg mi folyik gyerekek?

Apa hangjára lettem figyelmes a hátam mögül, aki idő közben benyitott a lakásba. Elképedten vezette körbe rajtunk a tekintetét, minden érzelme tisztán ki olvasható volt az arcáról. Azonnal tiltakozásba kezdtem a történteket illetően, azonban mielőtt megmagyarázhattam volna a helyzetet, sietve elhagyta a lakást.

KÉRLEK OLVASD EL! Sziasztok! Hű...Nos igen, megírtam az első részét a folytatásának. Nap mint nap baromi sok üzenetet és kommentet kaptam, amiben arra ösztökéltek engem hogy folytassam a történetet, mert befejezetlen lett. És teljesen igazatok van, valóban sok kérdést hagyott maga mögött a történet, és ez sokaknak rosszul eshetett. Azonban őszintén bevallom, hogy én már évekkel ezelőtt elfelejtkeztem a sztoriról, és el kellett olvasnom az egész könyvet hogy felidézzem az emlékeket. Semmire sem emlékeztem belőle, még a neveket sem tudtam felidézni azoknak a szereplőknek akiket én találtam ki anno. Az eredeti ötletem szerint fogom folytatni a fictiont, ami egyben Happy end, és Sad end is lesz, ezt elárulhatom. Nos nem tudom hányan fogják olvasni azok közül akik kérték, de nagyon remélem hogy mosolyt csalok majd az arcotokra vele, és boldogan olvassátok majd a folytatást. Így lassan két és fél év után...😅 ameddig ezt írom, valószínűleg felfüggesztem minden más irományaimat, (kivéve a one shots-okat) hogy erre szentelhessem minden energiámat, és végre befejezést nyerhessen. Sajnos nem tudom hogy hogyan fognak majd érkezni a részek, de mindent bele adok majd hogy hamar hozhassam. Nos ennyit szerettem volna közölni, köszönöm hogy elolvastad! A következő részben majd találkozunk, addig is pápá! ❤️