Y O O N G I

Ijedtemben hátra ugrok, amikor magam mögül valami hangos csörrenést hallok. Félve pillantok csak hátra, ugyanis túl sok horror filmet láttam már, és persze mert annak idején a saját életem sem volt jobb egy ilyen filmnél.

Hatalmas megkönnyebbülésemre, csak a gyümölcsös tál esett le a földre, aminek a tartalma szerteszét gurult a konyha hófehér padlóján.

De mégis ki lökte le?  Hobi dolgozik, és még vagy két óra mire véget ér a munkaideje. Esetleg előbb végzett? Nem, mert akkor szólt volna nekem, hiszen akkor mindig telefonál, hogy addig is beszéljünk amíg hazafele tart. Dögöt meg a nőjét reggel mikor felkeltem kiengedtem, hogy menjenek el kicsit szórakozni, és azóta nem engedtem vissza őket szóval ők szóba sem jöhetnek. Meg hát egyik ablak sincs nyitva, így még bejutni sem tudtak hol.

Már csak Hobi anyja marad, de ő nem tudna bejönni a házba. Kulcsa nincs, azt ajtó pedig zárva van.
Azért a biztonság kedvéért a bejárati ajtóhoz megyek és megnézem hátha tévedek, aztán pedig így teszek a hátsó ajtóval és az ablakokat is megnézem, hogy zárva vannak-e, de mindegyiket olyan állapotban találom ahogy hagytam korábban;  becsukva.

Nem értem ezt az egészet, és nem is akarom. Valószínűleg az lehet a dolog mögött, hogy tegnap este valamelyikünk a pult szélére rakta a tálat és szimplán a gravitáció műve az egész.

Vállvonogatva megyek vissza a konyhába, hogy össze szedjem a szétgurult almákat. Lefagyok a nappaliból a konyhába vezető boltív alatt, ugyanis tökéletes rend van, a gyümölcsös tál a helyén áll, benne a fényesen csillogó almákkal.

Ez nem lehet. Láttam és hallottam is amint leesett.

Megdörzsölöm a szemem és újra megnézem, de a tál csak nem akar a földön lenni, és a gyümölcsök sincsenek szerte a padlón. Valaki a bolondját járatja velem, ez most már biztos. Ha rájövök hogy ki is az, akkor a hátsó kertben végzi. Ha Hobi az, akkor megdugom a seggét.

H O S E O K

Egy hosszú és fárasztó napon vagyok túl, mindezek után másra sem vágyom mint egy hosszú, forró fürdőre aztán egy kis pihenésre.

Sajnos az egyik kollégám lebetegedett, így nekem kellett átvennem a csoportját. Igen, imádok táncot tanítani. Na de ovisoknak?
Szaladgálnak minden felé és mondjak bármit, nem figyelnek rám. Teljesen lecsapolták minden energiámat a kis szörnyecskék. Én meg még azt hittem, hogy egy gyerekkel rossz... Istenemre esküszöm, hogy Yoora hozzájuk képest egy áldott jó kislány még ha néha veszettül akaratos is... (Yoongi persze adja is alá a lovat)

Végül csak sikerült kezdenem velük valamit, mert mikor megígértem hogy mindegyikük kap egy gombóc fagyit ha jók lesznek, egyszerre ragyogott fel minden kis törpe arca és onnantól fogva végig szót fogadtak. Persze a pénztárcám bánta, de egye fene, ha rá tudtam venni őket hogy egyik lábukat a másik után tegyék és táncoljanak.

Úgy esek be a bejárati ajtón, miután vagy tíz percen keresztül bajlódtam a zárral, mire végre ki tudtam nyitni. Félreértés ne essék; van lyukérzékem, de úgy elég nehéz becélozni, ha félig már csukva van a szemed. Lehet, hogy más már érzésből megy, de a kulcs használatát még tökéletesíteni kell.

Az egész házban csend honol, amit máskor gyanúsnak találnék és azonnal az ajtó mögött lévő baseball ütőért kapnék, de most csak bevágom magam mögött az ajtót és a nappaliba vonszolom magam, ahol fáradtan rogyok le a kanapéra.
Dög kivételesen nem a plüsspárnákon ejtőzik, azonban valamikor a nap folyamán már megfordulhatott itt ugyanis minden csupa macskaszőr.

A kis asztalon, amelynek üvegből van a teteje, és nagy műgonddal választotta ki Yoongi, pár magazin hever mellettük pedig egy halomnyi levél.

Egy sóhajt hallatva veszem őket a kezembe és sorra kibontogatom mindet. A többségük számla, amiket hamarosan be kell majd fizetnem, bár nem igazán tudom, hogy miből. Yoonginak ugyan nem említettem, de komoly anyagi gondjaink vannak. Egy ekkora házat fenntartani nem egyszerű, pláne hogy kettőnk közül csak én dolgozom, és szinte alig kapok pénzt. Mióta abbahagytam a festést sokkal kevesebb a bevételünk , a kiadások viszont egyre csak nőnek, aminek nem lesz jó vége.

Érdeklődve nézegetem az utolsó krémszínű borítékot, amelyen fekete betűkkel az én nevem áll és semmi más. Megforgatom párszor, de sem a feladó neve nincs rajta, sem a címe. Még bélyeget sem ragasztottak rá.

A fantáziám persze azonnal beindul, és nagyon hamar kiderül hogy túl sok filmet néztem. Azonnal az jut eszembe, hogy egy bomba van benne, ami nyilvánvalóan hülyeség, mert egy borítékban nem férne el, ráadásul nem is ketyeg. Meg hát, mégis ki küldene egy bombát?

De ahogy felnyitottam a borítékot azt kívántam bárcsak inkább egy bomba lenne.

A boríték halk suhogással hullik ki kezemből, hogy aztán a szőnyegen landoljon, míg a kezemben lévő papírokat tanulmányozom, melyek látványát képtelen feldolgozni az agyam.

Ha nem is bomba volt a borítékban, most már biztos hogy szerzek egyet és felrobbantom magam.