H O S E O K

Már meg sem lepődtem mikor valami elzúgott a fejem mellett és hangos csattanássak csapódott a mögöttem lévő falnak, aztán egy puffanással ért földet a szőnyegen, és csak reméltem hogy nem megint Döggel dobálózik.

Lapoztam egyet az aktuális olvasmányomban, mert én addig nem vagyok hajlandó letenni ezt a könyvet, amíg legalább ennek a fejezetnek a végére nem érek.

-Mi lenne ha figyelnél rám egy kicsit? -méltatlankodik Suga és tudom, hogy muszáj most abbahagynom az olvasást, vagy ez csak rosszabb lesz.

Mióta csak hazaértünk a nászútról, azóta olyan mint egy nő akinek megjött, és ez így megy immáron két hete. Akárhova is menjek, mindenhova követ és folyamatosan beszél hozzám, ha pedig nem figyelek rá hisztizni kezd, és különféle dolgokkal dobálózik, mert tudja hogy akkor majd foglalkozom vele. Nem mintha alapjában véve nem tenném azt, hiszen amint akad egy kis szabad időm, azt vele töltöm, de természetesen ez is megcsappant mióta tanítani kezdtem.

-Figyelek rád -teszem le egy sóhaj kíséretében a könyvet a nappali közepén álló kis asztalra a szemüvegemmel együtt -Mi a baj?

-Hiányzol.

Azonnal az ölembe telepszik és nyakamat átkarolva arcát a nyakamba fúrja. Meleg lehelete csiklandoz, de próbálok nem nevetni míg karjaimat köré fonom és szorosan ölelem magamhoz.

-De hiszen itt vagyok -temetem arcomat puha hajába, ami ismét szőkén ragyog az ablakon besütő Nap kósza sugaraiban fürödve. Az összes eddigi hajszínét szerettem, hiszen mindegyikkel ugyanolyan gyönyörű volt a szememben, de talán mégis a szőke az ami képes teljesen levenni a lábamról.

-Jó, de amikor reggelente elmész még alszom, amikor munkából hazaérsz már fáradt vagy, ha meg adódik egy kis szabadidőd akkor mindig van valami más dolgod.

Szomorúan ugyan, de be kell látnom, hogy valamilyen szinten igaza van, ahonnan ő mégis csak könnyebben panaszkodik hiszen neki jelenleg nincs munkája, mert kirúgták a kisboltból, amiért mindig elaludt munka közben. Állítása szerint nem ő tehetett arról hogy olyan unalmas volt az egész és emiatt álmosodott el gyakran. Azt még elnézte volna neki a főnöke ha csak pár perceket szundít, de Suga konkrétan az egész műszakokat végig aludta. Végül akkor rúgták ki amikor a hűtőben találtak rá... Természetesen ott is aludt.

-Veled is gyakran vagyok, de valamiből el kell tartanom magunkat, asszony.

Viccnek szánom csupán, de persze ő még ezt is véresen komolyan veszi. Be is húzom a nyakamat, hátha egy újabb dobálózás veszi kezdetét, vagy ha esetleg a mellettünk lévő díszpárnával támad kedve megcsapkodni.

-Á, most jön az a rész, hogy azért kell annyit dolgoznod, mert én itthon meregetem a valagamat? 

-Nem -próbálom csitítatni, mielőtt robbanna de úgy érzem hogy azzal már jócskán elkéstem -Egész eddig is én voltam az aki fizetett mindent, és most sem várom el tőled, hogy bármit is kifizess.

-Á, szóval ingyenélő vagyok? Olyan legyek mint a kitartott nők?

-Yoongi, kérlek -csattanok fel -Abbahagynád végre? Nincs bajom azzal ha nem dolgozol. Megértem, hogy téged nem sok minden köt le, ami meg igen az vagy illegális, vagy életveszélyes, esetleg mind a kettő.

-Most miért kiabálsz velem? 

Könnybe lábad a szeme és hangosan szipogni kezd, ahogy a szemembe néz. 

-Mert nem tudom, hogy mi bajod van amióta csak itthon vagyunk. 

-Talán egy kis szeretetre vágyom és nem mindig kiabálásra. 

-De hát nem is...-meg sem várja, hogy befejezzem a mondatot máris magamra hagy a gondolataimmal. 

Nem is kiabáltam vele egészen eddig, nem értem miről beszél. De még olyan alkalom sem jut eszembe, amikor csak felemeltem volna vele szemben a hangomat. Döggel kiabáltam néha, hogy na a lépcsőn döngesse a nőjét, de ennyi. 

Yoongi után eredek, hogy esélye se legyen megint bezárkózni a hálónkba;  mint már annyiszor tette eddig.

-Szívem -fogom meg az ajtót pont abban a pillanatban amikor már csapná is be -Ne kezdjük ezt megint.

-Én csak szeretetet akartam, és mit kaptam? Azt pont nem. Azt viszont megint, hogy nem dolgozok.

Dühösen ráncolja homlokát és még nagyobb erőfeszítéssel próbálja becsukni az ajtót, én pedig engedek neki még mielőtt szilánkosra zúzná az ujjaim. Amint becsukódott az ajtó már hallom is ahogy elfordul a kulcs a zárban. Vagy kiengesztelem az asszonyt, vagy megint a kanapén éjszakázom.

-Te is tudod mennyire szeretem, hogy itthon vagy amikor hazaérek és nem kell arra várnom hogy mikor telik le a munkaidőd.

-Nem érdekelsz.

Ijedten ugrok meg a csengő hangjára, amitől zeng a ház. Mondtam én Yoonginak, hogy ne cseréljük le a kopogtatót -olyan jól nézett ki -, de azt mondta hogy jobb a csengő, mert azt biztosan meghalljuk majd, bármit is csinálunk. Aha, az egy dolog hogy én, de szerintem még a nyolcadik szomszéd is hallja. 

Akárki is áll az ajtó túlsó oldalán eléggé türelmetlen, mert a csengő egy pillanatra sem akar elhallgatni. Ha nem sürgős dologról van szó, bárki is  legyen az, a saját kezemmel fogom megfojtani. 

-Itt vagyok már-dünnyögöm és álmosan dörzsölöm meg a szememet, míg szélesre tárom az ajtót. 

Ahogy lentről felfelé haladva végigmérem az illetőt, még az arcát sem kell látnom, máris azonnal tudom ki áll velem szemben. Már a magassarkú szandálba bújtatott lábáról megismerem, ahogy az elegáns kosztümről is, amit a szabójával varrat, aki nem kis összegért csak neki dolgozik. Tökéletesen manikűrözött kéz. Drága, extravagáns táska a kézben és az elmaradhatatlan aranygyűrűk sora, amiket magának vett mert egy férfi sem tud mellette sokáig megmaradni (köztünk én sem).

-Hát már nem is köszönsz? -húzza széles mosolyra ajkát, amely valaha hasonlított az enyémre de mára már tiszta plasztika. 

-Mi okom lenne neked köszönni drága édesanyám?

Hangom csöpög a gúnytól és komolyan elgondolkozom az előbbi ígéretemen; megfojtom.