-Hatra legyél itthon és próbálj meg nem eltévedni! Vigyázz magadra!-kiáltott ki kedves, s szépen csengő hangján a konyhából nevelő anyám, mire egy széles mosoly jelent meg az arcomon. Hogy miért?

Mert sokkal jobban aggódik értem, mint az igazi. Na de ha megengeditek, kezdem inkább az elejétől.

A nevem Sam Ra Ra. 19 éves vagyok. Kijártam a sulit, egyetemre viszont nem akartam menni, de nem a pénz miatt. Nem volt hozzá életkedvem, hogy még mittom' én hány évet kelljen még többet abban a retkes, piszkos, huligánokkal teli suliban tanyáznom. Tehát most jó lenne munkát keresni. Pár napja költöztem Seoulbe a nevelő szüleimmel, mindent hátra hagyva, tudjátok, mint ahogy minden jó kis sztori kezdete. De miről is beszélek én? Mit kellett volna hátra hagynom? Végülis csak egy pár barátot, de azon kívül? Semmit. Boldog vagyok én így is, a nevelő szüleimmel.

És hogy mi történt az "igazi" szüleimmel? Kíváncsiak vagytok, nem?

Itt hagytak.

Mind a ketten meghaltak. És hogy miben? A legjobb barátomban a rákban. És én erről még csak nem is tudtam addig a pillanatig amíg az orvosok el nem mondták.

De egyébként sem bánom, hogy itt hagytak. Sokkal jobb életet élek nélkülük. Emígy sem bántak velem úgy mintha a lányuk lennék. Vagy úgy mintha egyáltalán egy emberi lény lennék.

-Nem fogok eltévedni.-kiáltottam vissza neki, miközben felálltam a cipőm bekötözése után.-De akkor legyen valami finom vacsira!-kuncogtam el magam a mondatom végére, mire anyukám is ezt tette. Mivel régebben mindig a nevükön szólítottam őket, amiből látszólag elegük volt, megkértek, hogy csak 'anyát' és 'apát' mondjak ha beszélek velük. Amivel semmi problémám nem volt. Jut eszembe! Apukám dolgozik. Van egy vállalata és elég sokat keres, ami miatt nem vagyunk eppen szegények. Anyukámnak is van egy szép kis munkahelye, de hétvégén ő nem dolgozik.

Magam után becsukva az ajtót, fülembe raktam a fülhallgatóm és elindítottam a legmegnyugtatóbb zenémet. Nem mintha lett volna rá szükségem-hogy megnyugodjak-, de most ezt volt kedvem hallgatni. Na meg egyben ez a kedvencem. Kiváncsiak vagytok rá, hogy mi a címe? Na jó, nem akarom húzni az agyatokat. Igazából ez egy zongora játék. Yiruma a szerzője, kiegyben a kedvenc zongoristám. És a kedvenc számom tőle a Kiss The Rain (fönt van a videó). Mikor először meghallottam, annyira megnyugtató érzést keltett bennem, hogy mikor semmi problémám sem akadt, akkor is sokkal jobban éreztem magam, mint általában. Igazából fogalmam sincs mi a lényege, sosem kerestem utána, de mindig olyan szerelmes dalnak tűnt nekem.

Lassan bandukoltam a városban. Feljegyezve fejembe, hogy merről jöttem, pillantottam minden felé, és csodáltam a helyet. Szép házak, lakások, boltok, minden ami kell egy ekkora városba, megvolt. Hát nem mintha máshogy képzeltem volna el, de na. Ugye említettem, hogy pár napja költöztünk ide? Hát igen. Az idő alatt csak pakoltunk, pakoltunk és mégtöbbet pakoltunk. Na meg, pakoltunk, azt se felejtsük ki! De most végre van időm körül tekinteni és kifújni magam, megismerni a környezetet amiben élni fogok. Bár ahogy magam ismerem, nem hiszem hogy nagyon magához fog vonzani.

Mélyet szippantva a levegőből, elfintorodtam. Az égre tekintettem és az arcom egy nagyobb grimaszba váltott át. Az ég borús volt. És ekkor már tudtam, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Félre ne értsétek, nincs semmi bajom az esővel. Szeretem...de csak az ablakból nézni. Nem úgy, hogy rám zuhan, mintha egy vödörből öntötték volna rám.

Néhány pillanat után pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy már el is eredt és nem fog a kedvemre megállni. Amilyen gyorsan csak tudtam, szaladni kezdtem, keresve egy helyet ahol megbújhatok, hogy még valamennyire szárazon tarthassam magam. Szerencsémre hamar találtam egy kis kávézót, aminek kis teraszán szárazon tarthattam magam. Kissé megkönnyebbülve töröltem meg egy aprócskát magam, hogy lerázzam azt a néhány esőcseppet ami rám zuhant, majd ekkor észbe kaptam, hogy nem szól egy zene se. Értetlenül elő kaptam mobilom és bekapcsoltam. Vagyis csak kapcsoltam volna...mert lemerült. Karórámra pillantva, tudatosult bennem, hogy fél óra múlva otthon kéne lennem. Magamban szídtam balszerncsém, hogy pont most kellett lemerülnie a mobilomnak. És hogy az esőnek is kellett esnie. Sóhajtva, kiszedtem fülemből a fülesem és elraktam, mint ahogy a mobilom is. Kezem zsebre vágtam és az ázó várost pásztáztam tekintetemmel, mikor is valaki megszólított.

-Úgy látszik a balszerencse nem csak engem szokott elérni.-fintorgott mellettem valaki, gúnyosan csengő hangján, mire oda kaptam kissé dühös tekintetem.

-Nem kéne beleavatkoznod mások dolgába.-méregettem szúrós tekintettel. Egy maszk és egy sapka volt rajta. Tehát nem más volt, mint egy idol. Az ilyen fajta beképzelt embereket messziről kiszúrom.-Nekem meg már csak egy idol hiányzott.-forgattam szemeim irritáltan, majd tekintetem ismét a városra vezettem.

-Honnan tudod, hogy egy Idol vagyok?-kérdezte kissé meglepetten a hanjából ítélve, ezzel egy fokkal lealacsonyobbodva előttem. De még a termetéhez képest is.

-Egy cseppet sem feltünő, hogy egy maszkban és sapkában járkálsz.-fintorogtam szemrebbenés nélkül, mint ahogy ő is tette az előbb velem.-Idióta.-mondtam ki véleményem, amitől fogadni mertem volna, hogy el állt a szava, közben tekintetem le sem vettem az előttem lévő épületekről.

-Azt se tudod ki vagyok.-riadt rám kissé dühösen, s hitetlenül megcsóválta a fejét, mire egy hirtelen mozdulattal felé fordultam és egyenesen éjsötét szemeibe néztem, de nem hagyta hogy akármit is mondjak, ő folytatta.-De várj segítek.-ezzel lerántotta magáról a fekete, vékony anyagú maszkot és ezzel egyetemben megvillantotta önelégült, irritáló vigyorát.

Min Yoongi.

Szóval azért volt ismerős a hangja...

-Idióta.-ismételtem meg az előbbi véleményem komoran, amitől a vigyor az arcára fagyott, mintha megjelent volna mögöttem a kaszás, hogy éppen elvegye az életét. Csak hogy éppen akkor én tettem volna meg azt.-Engem nem érdekel, hogy egy idol vagy egy hétköznapi undorító ember vagy. Mindegyik ugyan olyan önző és megbízhatatlan az én szememben.-hanyagul megvonva vállaim, elkaptam tekintetem róla, s a velem szemben lévő épület előtti vízben csúszkáló, szőke hajú nőre vezettem.

Hihetetlen, hogy valaki még a vízben is elcsúszik.

Magamból kieresztettem egy gúnyos kuncogást, az előbbi események láttán és vártam tovább, hogy ez eső elálljon. Ami sikeresen meg is történt, aminek hálát adtam, de ha nem is tett volna úgy ahogy én akarom, akkor is ott hagytam volna a tökfilkót.

-Öröm volt veled beszélni.-vigyorogtam, a fiúra sem nézve, ki még ennyit sem érdemelt tőlem, majd haza fele indultam minden egyes pocsolyába, trehányul belelépkezdve. Bele gondolva, volt egy kis szerencsém is. Hamar elállt az eső. Jah, és az eső utáni illatot se felejtsük ki! Az a kedvencem. De gondolom nem az izgat titeteket per pillanat, hogy én mit szeretek, hanem most azon töritek a fejeteket, hogy miért is nem lepődtem meg annyira, meg hogy miért viselkedtem így vele, meg bla, bla, bla...

Egyszerű. Miután szüleim itt hagytak, rájöttem, hogy az embereket nem lehet szeretni. Mert mind ugyan olyan-mintahogy azt Neki is mondtam-hazug, vagy ha nem is az, akkor eltitkolnak valamit, amit a másik nem nagy örömmel díjaz, mikor megtudja. Én senkiben sem bíztam meg, csak a nevelő szüleimben. Még a barátaimnak sem tudtam ennyire megnyílni.

Karórámra pillantottam, ami 17:54-et mutatott. Lépteim kissé felgyorsítottam és csak remélni mertem, hogy jó irányba megyek haza.

Szerencsére az agyam, se a lábam nem hagyott cserben és időben haza értem. Apukám is már otthon volt, amit örömmel vettem tudomásul.

-Megjöttem!-léptem be a nappaliba, ahol ott volt mind a kettő nevelő szülőm, a kanapén üldögélve, s tv-t nézve. Érkezésemre felkapták fejüket, majd mosolyogva álltak elébem, hogy ödvözöljenek.

-Szia kincsem! Milyen volt a város?-kérdezte anyu érdeklődve, miközben az ebédlő felé terelt, apuval egyetemben.

-Hát mit mondjak? Nagyon tetszik, de nem volt időm mindent megnézni, mivel eleredt az eső.-helyet foglaltam az asztalnál, majd mosolyogva vártam a vacsorát, minek illata elérződött a konyhából odáig az asztalig.

-Esett az eső?-ment ki a konyhába anyu, közben értetlenül összevonta szemöldökeit, majd vissza is tért több éttellel a kezében, majd gyorsan visszafordult a másik túráért.

-Észre sem vetted drágám?-kérdezte apu, a házi asszonyra pillantva, mire ő megrázta a fejét, ezzel 'nem'-et jelezve.

-És el áztál kincsem?-kérdezte felém tekintve, miközben mellém ült.

-Csak egy kicsit.-válaszoltam mosolyogva, majd bele kezdtünk az ínycsiklandozó vacsorába, ami mint mindig, isteni volt. Ezután senki nem szólt semmit és én sem említettem meg, hogy találkoztam Vele, mert nem nagyon izgatott a dolog, így hagytam.

Lassan megettem mindent a tányéromból és óvatosan felálltam az asztaltól.

-Köszönöm szépen, nagyon finom volt a vacsora!-mosolyogtam anyukámra, majd felemeltem a már üres tálam, mi tisztábbra ki volt törölve, mint...mint valami, ami nem jut eszembe, de a lényeg az az, hogy tiszta volt.-Majd én elmosogatok.-ajánlottam fel, bár inkább kijelentésnek hangzott, és a konyha felé vettem az irányt egy aprócska mosolyal az arcomon.

-De nem kell kincsem. Majd én megcsinálom.-jött ki két tányérral a kezében anyukám, majd mellém lépett.

-Nem kell, te csak pihenj!-csóváltam a fejem, mint egy jó kislány, majd elvettem a kezéből az előbb említett tárgyat és mosni kezdtem. Ő csak elmosolyodott, ezzel beadva derekát, s már vissza is ment apuhoz.

Mire készen lettem, az óra már hetet mutatott. Hirtelen eszembe jutott, hogy a telefonom lemerült, amit nem lenne rossz feltölteni, így mikor megtöröltem vízes kezem, a kabátomhoz rohantam és elővettem a készüléket. Felrohantam a szobámba és megkeresve a fekete kis töltőt, felraktam töltődni. Laptopom elővéve, felmentem Facebookra, megnézni mi a helyzet. Barátnőmtől, Sunbaetől jött egy üzenetem.

Sunbae: Ahhh~! Még mindig nem tudom elhinni, hogy elköltöztetek!

Írta az üzenetben, mire egy aprócska mosolyal az arcomon, válaszoltam neki.

Én: Én sem, és nagyon hiányzol~!!!

Pár percet kelett csak várnom és már jött is egy újjabb üzenet.

Sunbae: Nekem is nagyon hiányzol!!! Na, de mesély! Milyen Seoul?

Én: Nagyon szép és rengeteg az ember, de nem volt időm mindent megnézni, mert eleredt az eső...sry.

Sunbae: Legalább eláztál?

Én: Mondjuk egy kicsit, de időben találtam egy helyet ahol megbújtam.

Sunbae: Hát az is valami. Na, de én megyek aludni, mert itt este 11 van. Nállatok meg ha jól számolom este 7. Úgyhogy szia~!

Én: Szia!

Ezzel le is csuktam a laptopom és mentem lefürödni. Direkt nem említettem neki se, hogy találkoztam a híres Min Yoongival. Úgy is csak egy alkalom volt és véletlen. Több már nem lesz.