*lö RaRa*

Reggel a nap retina égető fényére ébredtem, mi pont a szoba annak a feléről kellett, hogy érkezzen, amerre én alszom. És mondhatni nem nagyon örültem neki.

Lassan megrebegtettem pilláim, hogy valamennyire észhez térjek a kómás allapotomból, majd azokat kinyitva realizálódott bennem, hogy nem otthon vagyok, hanem a BTS-nél. Ó és nem csak ez jutott az eszembe. Hanem az egész éjszaka, úgy játszódott végig a fejemben, mintha csak másnapos lettem volna.

Én tényleg megkértem arra, hogy aludjon itt??

Hirtelen mocorgásra lettem figyelmes a hátammögül, ami folytán a derekamon egy nyugisan pihenő kart is megészlelhettem és mikor rájöttem mi folyik itt, cseppet sem örültem neki.

És ez tényleg itt maradt velem?! És tényleg átkarolt?!!

Szívem kihagyott egy ütemet, ahogy folyamatosan csak azon kattogott az agyam, hogy mi hogy kerültünk ilyen pozícióba, vagy egyáltalán miért, s közben a levegőt is szaporábban kellett hogy vegyem, mert valahogy olyan érzésem volt, hogy nem csak a derekam szorongatja, hanem a nyakam is. Zavaromban elvörösödött az arcom és a szobában valahogyan felment hirtelen a hőmérséklet, tízenötről, úgy..negyvenre.

Most mit kéne csinálnom?

Néhány pillanat elteltével ismét mocorogni kezdett mögöttem az a tökfilkó, aki valamiért abban a pillanatban nagyon megbabonázott és elnémított, közben karjával csak mégjobban szorított magához, amitől kezdtem úgy érezni magam, hogy mindjárt kiköpöm a belem. Számat szóra nyitottam, de semmit nem tudtam kibökni. Egyszerűen lenémúltam. Hirtelen ötlettől vezérelve, kezéért nyúltam, de valahogyan azt sem mertem megfogni, vagy csak egy picit is megérinteni. Le akartam szedni magamról, de egyrészt nem mertem hozzá érni, másrészt meg nem akartam felébreszteni. És nem kedvességből, hanem csak nem volt kedvem hallgatni az ostoba dumáit.

Kezem kissé megremegett, majd készültem vissza húzni és feladni az egész kiszabadulósdi hadműveletet, de ebben a pillanatban hirtelen megragadta, amitől szívem majd kiugrott a helyéről, akkora sokkot kapott. Ijedtemben egy kissé lélegzetem is felgyorsult, ha eddig még nem lett volna az és cselekedete következtében majdnem felkiáltottam egyet, de szerencsére voltam olyan ügyes és vissza fogtam magam.

-Hmm...hány óraa?-szólalt meg mögülem nyúzott és álmos hangon, amitől megéreztem meleg lehelletét nyakamon. Ennek hála egész testemen végigfutott egy kellemes bizsergés. Szívem ismét kihagyott egy ütemet, és egy nagy adag gombóc keletkezett a torkomban, amitől muszály volt nyelnem, bár nehézkesen.

-N-nem tudom...-nyögtem ki zavarodottan, ami hangomból tisztán kivehető volt, mire lassan elengedte a kezem, mi ez idő alatt teljesen felmelegedett, mivelhogy eddig inkább a hidegebb hőmérséklet felé hajlott. Kissé megkönnyebbülten kieresztettem magamból egy megkönyebbült sóhajt, de még mindig nem tudtam mit tenni, mert le voltam dermedve, csakúgy mint egy szobor. Nagy sokkoltságom közben ő hirtelen mocorogni kezdett, ezzel az egész ágyat egy kissé megmozgatva, amire gondoltam, hogy a másik oldalára fordult.

-Hmm...nyolc óra lesz...-mondta szinte félálomba, miközben én pedig már elhatároztam, hogy inkább felkelek, mert bármikor jöhet értem apám, de ő ekkor vissza fordult felém és jobb kezével újra átkarolt, majd közelebb tolt magához.

-H-hé! M-mit csinálsz?-dadogtam zavaromba, felriadva rá, amitől rámmorgott, mint valami medve, ezzel belémfolytva a szót.

-Haggyál...még aludni akarok...-motyogta orra alatt, alig érthetően, majd beledörgölte arcát a hátamba, mint valami macska, csakhogy ezzel annyira kihúzta a gyufát, hogy legszívesebben felrugtam volna őt a Holdig.

-De eressz már el!-parancsoltam rá kissé dühösen, s egy hirtelen mozdulattal kezét megfogva lerántottam magamról, mint egy takarót, majd kiugrottam az ágyból és vele szembe fordultam. Szúrós tekintettel méregettem, míg Ő csak hanyatfekve elterült az ágyon.

-Ezt most miért kellett? Így nem kényelmes!-dünnyögte az orra alatt. Komolyan mondom tisztára úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Majd a másik pillanatban megragadta kezemet és nagy erővel vissza rántott az ágyra...csakhogy nem oda érkeztem ahova ő szerette volna..hanem pontosan rá. Szerencsére kezemmel félig-meddig megtámasztottam magam az esés következtében így arcunk eppen, hogy nem ért össze, aminek hálát adtam az égnek. Kipirult orcáimmal, s hevesen dobogó szívvel pillantottam fel egyenesen eszméletlenül szép szemeibe, amikben se perc alatt elvesztem, mint egy ártatlan kisgyerek az erdőben, és sajnos valamiért nem tudtam nekik ellenállni. Valahogy annyira megragadta a figyelmem, hogy egy pillanatra teljesen ki is ment a fejemből, hogy a kettőnk lénye abban a pillanatban nem a legjobb pozícióban helyezkedett el.-Látod mit tettél? Most még kényelmetlenebb!-szólalt meg hirtelen, egy rövid és kínos csend után, mire alig láthatóan megráztam a fejem, hogy valamennyire észhez térítsem magam, majd gyorsan két, kissé remegő lábaimra álltam.

-Talán nem kellett volna magadra rántani. Nem az én hibám volt, hogy rád estem.-mondtam össze kulcsolt kezekkel, kissé zavartan elfordulva tőle és bedurcázva a történtek miatt, mire elfintorodott.

-Ha maradtál volna úgy ahogy voltál, nem kellett volna kényszerítenem.-vigyorodott el önelégülten, majd ő is össze kulcsolta kezeit, miután végre felült az ágyon, amiért már jobban megtanulmányozhattam, reggeli, kissé kómás fejét, minek tetején a haj részleg szana-szét volt esve. Mintha csak Einsteint láttam volna magam előtt, csak sötétebb hajszínnel.

-Ha nem maradtál volna itt, a saját ágyadban kényelmesebben is elhelyezkedhettél volna.

-De te kértél meg, hogy aludjak veled.

-De én nem azt mondtam, hogy Velem!-tártam szét értetlenül kezeim az ágyra utalva, ami az estére nekem volt szentelve, majd érdeklődve vártam, hogy erre mit szól.

-Miért, akkor hol gondoltad hogy aludjak?-húzta össze szemöldökét értetlenül, majd Ő is széttárta kezeit.

-Mondjuk a földön.-gúnyolódtam vigyorogva, majd újra átvettem fejemben az éjszaka történtjeit (ilyen szó nem is létezik. Lol), mert valami nem volt teljesen világos nekem.-De te mit is kerestél ebben a szobában, az éjszaka kellős közepén?-komolyodtam meg mikor realizálódott bennem valami igazán érdekes dolog, majd gyanúsan méregetni kezdtem. Kérdésemre kissé mintha zavarba jött volna és hirtelen elgondolkodott, talán valami jó kifogáso, amit örömmel szerettem volna hallani.

-Hát...halottam, hogy beszélsz magadban és megnéztem mi bajod lehet.-vont vállat hanyagul, de túlságosan is gyorsan, eme rövid és furcsa válasz következtében, majd mielőtt mondhattam volna akármit is, kirohant a szobából. Kissé eltátottam szám és csak bámultam az ajtó felé, teljesen ledöbbenten, mert nem nagyon értettem hogy belé meg mi üthetett, hogy ilyen gyorsan kiviharzott, de ezen nem nagyon agyalhattam sokáig, mert hirtelen az előbb becsapott ajtó most kivágódott és Jimin csörtetett be rajta, egy nagy vigyorral az arcán.

-Jóóúú reggelt!-köszönt életvidáman a tőlem alig néhány centivel magasabb fiú, mire kissé össze zavarodva kaptam rá a tekintetem, egyrészt az ő öröme miatt, másrészt meg mert még mindig sokkban voltam az előbbiek után.

-Ömm...neked is...

-Mi az? Szellemet láttál?-röhögte el magát jólesően az arcomat látva, mire fintorogva megforgattam szemeim a szeretetem kimutatása fejében.

-Minden nap.

-Na de a lényegre térve, itt van apukád. Lent vár.-mondta mosolyogva gyorsan témát váltva, közben összecsapta előttem tenyerét, ami kicsit hirtelen ért, de mégis mosolyra csalta a komor és "ölni tudó" arcomat.-De mielőtt még elmennél, add meg a telószámod.-vigyorodott el önelégülten, miközben egyik karjával elállta a szobából kivezető egyetlen utam, majd másikkal elővette zsebéből mobilját.

-Ezen a csajozós dumádon még dolgozzál, mert nem egészen jó.-sóhajtottam keservesen, beszólásomra pedig ő jólesően felnevetett, majd én is elővettem a mobilom, amit nemmelesleg útközben vettem fel a földről, mikor kiakartam innen menekülni. Gyorsan lediktáltuk egymásnak a számjainkat, aminek ő látszólag örült, majd elraktuk a készülékeket. Ezután végre lementünk a bejárat elé, ahol már apukám várt, miközben Jinnel jól elbeszélgetett.

-Apaaa~!-ugrottam örömteli hangulatomban a nyakába mikor megláttam, mint valami dedós gyerek, mire mind a ketten egy emberként nevettek fel.-Jó, hogy jössz! Már majdnem kihúztam az összes hajszálam.

-Ennyire rosszak a fiúk?-nézett Jinre érdeklődve, miközben néhányat végigsimított a fejemen.-Pedig nem ilyennek ismertem meg őket.-mosolyodott el túlságosan is gyanúsan, mire értetlenül tekintgettem, hol rá, hol a fiúra, ki valahogy szintén furcsán nézett nekem ki.

-Várjunk!-ráztam meg a fejem zavarodottan.-Ti ismeritek egymást?-mutattam egyik ujjammal apámra, a másikkal Jinre.

-Hát na iigeeen...apukáddal némikor együtt szoktunk dolgozni. És egyébként sokat mesélt rólad, de mivel nem tudtuk hogy nézel ki, nem ismertünk fel elsőre.-vakarta meg kínosan tarkóját Jin, mire nekem frissítenem kellett az agyam az új információ hallatán, ami hogy valljuk...nem kissé lepett meg.

-És te nekem ezt miért nem mondtad?-fordultam apám felé, tágranyílt szemekkel, teljesen ledöbbenve.

-Mert kérted, hogy ne beszéljek róluk?-gondolkodott el egy pillanatra, mire amolyan "nemár" fejet vágva megböktem az oldalát, hogy inkább ne is beszéljen tovább.-Na, de nekem sietnem kell dolgozni, úgyhogy irány a kocsi. És nektek meg még egyszer köszönöm, hogy vigyáztatok rá.-meghajolt Jin előtt, ki csak megrázta a fejét, ezzel gondolom valami olyasmit értve, hogy "semmi gond", majd ismét elmosolyodott.

-Ugyan, semmiség.-tudtam.-Öröm volt megismerni a lányát, és szívesen vigyázunk rá máskor is.-kezével összeborzolta a már így is kócos hajam, mire kissé felkapva a vízet szúrósan méregettem tekintetemmel.

-Hé! Ki kérem magamnak! Nem vagyok már gyerek, hogy vigyázzanak rám!-vágtam be a durcit felforrt fejjel, majd besértődve hátat fordítottam neki és kiviharzottam a házból. De persze eszembe jutott, hogy a kabátom bent maradt, amiért sajnos vissza kellett mennem, mert nem volt nagyon kedvem otthagyni..-Ezt itt hagytam.-mondtam parányit szégyenkezve, s lesütött tekintettel, miközben bementem ismét a házba, majd felhúztam a színes kis kabátom.

Miután apukám megállt a házunk előtt, gyorsan elköszöntem tőle egy puszit adva az arcára és kiszálltam a jó meleg kocsiból, ami utánam már folytatta is az útját. Gyorsan berohantam a házba, becsapva magamután az ajtót, majd mikor megpillantottam azzal szemben Sugart, a padlón feküdni, majd érkezésemre felállni, szemeim kissé bekönnyesedtek az aznap előtti történtek miatt. Sietősen odalépkedve hozzá, megremegő lábbakkal lerogytam hozzá, s amilyen szorosan csak tudtam, magamhoz öleltem.

-Tudod mennyire féltettelek te kutya?-eltoltam magamtól, hogy arcára tudjak pillantani, amit igaz csak egy napig nem láttam, de olyan volt mintha egy hete lett volna az, majd megsimogattam a hülye kis kobakját. Egy könnycsepp útnak indult arcomon, mert már nagyon összegyülemledtek azok a sós cseppek, mire Sugar ugatott egyet és megnyalta az említett testrészem, ezzel halk kuncogásra késztetve.

*Teleportáció a világ másik felére. Amúgy csak néhány nappal későbbre*

Reggel vidámabban ébredtem, mint ahogy általában szoktam. Hogy miért? Mert apukám kibérelte aznapra a korcsolya pályát és csakis nekem. Vagyis arról volt szó, hogy csak nekem fogja, de utána elárulta, hogy lehet a BTS is be fog toppani. Akkor reméljük nem fog. Mert valljuk be, nem örültem annak, hogy holmi ismeretlenek majd végignéznek, ahogy én szépen gyakorolgatok, meg korcsolyázgatok, mert nem lett volna értelme.

Gyorsan felhúztam fehér, néhány szűrke dísszel fűszerezett korcsolyám a lábamra, hangszórómról indítottam zenét a kínos csend elkerülése érdekében, majd ott hagyva a padon a kabátom, meg az egyéb hozzám tartozó dolgokat, léptem rá a jégre. Ezért is imádom a legjobban a telet. Imádok korcsolyázni. Mégha sokszor orra is vágódom...de ne értsétek félre. Nagyon is jól tudok korizni, csak mikor valami új dolgot tanulok, elég sokszor elvágódom és úgy beverem a térdjem, hogy az egy hónapig a szivárvány színeiben pompázik. De ebben van rossz is. Mikor túlhajtom magam, a térdjemnek az semmi jót nem jelent. Volt, hogy két hétig nem bírtam még fel állni se, nem hogy menni, mert valami új technikát akartam elsajátítani. Mint amit most akarok.

Gyorsan-de tényleg gyorsan-tettem egy kört a pályán, majd megpróbálkoztam...egy axellel, ami ebben a sportágban a legnehezebb ugrás, és egyben technika. Persze én nem is én lennék, ha nem rögtön a lecsóba csaptam volna, azzal, hogy rögtön az ugrásnak indultam, de mivel a kezeim nem jól tartottam és a lábaim szétrepültek miután elhagytam a jeget, elveszítettem az eggyensúlyom és ráestem a csúszós talajra. Kicsit koppantam rajta, de nem sokáig törődve vele, próbálkoztam újra. És újra. És újra. De azt se felejtsük, hogy ismsmét megpróbáltam!

Egy kis idő után, már megéreztem a következményeit ennek az egésznek, mert akárhogyan is egyszerűbben kellett volna az elején gyakorolgatnom, és nem az ugrással én minden eggyes alkalommal ugyan úgy kisérleteztem, ami hát persze hogy nem volt jó, ezért jobbnak láttam, ha kicsit lepihenek. Feltápászkodtam a hideg, s csúszós talajról, már vagy a talán a tízedik próbálgatásom után, majd a pad felé vettem az irányt, ahol le voltam telepedve. Ami elég lassan és fájdalmasan ment. De miután végre elértem célpontom, gyorsan elővettem táskámból az üvegem és szomjúságomnak hála, megittam a tartalmának a felét. Gyorsan vissza raktam helyére a még megmaradt innivalót, majd leülve a padra megszorítottam korcsolyám, mert a nagy munkálkodások közepette nagyon meglazúlt, ami általában sokszor megesik. Bár arra még nem jöttem rá miért, csak az volt a selytésem, hogy régi és ezért baja van.

Lehet ezért nem tudtam eddig megcsinálni...

Miután ezzel is megvoltam, felkeltem helyemről és vissza léptem a jégre.

Ha én korcsolyázni megyek, a szótáramból kitörlődik az a szó, hogy "pihenés", helyette csak a "gyakorolni" lebeg egész végig a fejem felett. Egyszerűen nem tudok pihenni. Annyira élvezem mikor a jégen vagyok, hogy nem akarok lelépni róla. Nem tudok elválni tőle. Vonz magához, mint valami drog.

Mélyet szippantva a levegőből-és nem a drogból..khm..-, ismét neki futottam...azaz inkább csúsztam, ugrottam, majd...estem.

Miért nem megy? Pedig már hetek óta gyakorlom...(csak hogy világos legyen, mielőtt elköltözött volna, akkor is tanulgatta már)

De a negatív gondolataim félretéve gyorsan felálltam, majd újra megpróbáltam. És így folytattam 1 órán keresztül. Ugyan olyan makacsul, s fájdalmakat szerezve, minden egyes alkalommal.

Mikor már úgy gondoltam ismét pihenek egy aprót-és talán megnézek egy videót, gondolva, hátha abból megtudok valami hasznosat, felálltam és még egyszer megpróbáltam. Kissé remegő lábakkal, de ismét elindultam, gyorsítottam-ami nem volt jó megoldás-, majd ugrottam egy jó nagyot és végre sikeresen pördültem a levegőben, amiért azonnal megjelent bennem a sikerérzet, de ez rögtön el is szállt, mert annyira gyenge voltam, hogy ismét csak leestem és nem a lábaimra. Szerencsére most az egyszer nem a térdjeimen voltam, hanem a hátamon, így ki tudtam rendesen fújni magam. Alig volt erőm. Mindenem sajgott és a fejemben folyamatosan lüktetett a vér.

-RaRaaa~!-kiáltotta hirtelen egy ismerős hang picivel messzebb tőlem, majd néhány pillanat elteltével megpillantottam felettem Jimin mosolygós arcát, amiről rögtön leszűrtem, hogy mi fog ezután következni. És biztos voltam benne, hogy nem jó dolog.-Hallod ez eszméletlen volt!-mondta miközben izmos karjaival felsegítette gyenge, majdhogynem széttört lényem, amire körül tudtam tekinteni. Jimin nem csak egyedül jött. Jin, V és...Yoongi is vele voltak.

Az az idióta meg minek jött...?

-Nem volt az.-sóhajtottam keservesen ahogy végigpörgettem a fejemben az eddigi borzadáljokat, amiket műveltem, majd utat törve magamnak a "nagy rajongóim közt", ismét csiga lassan csúsztam oda a padomhoz. Elővettem üvegem, majd ezúttal kiittam mindent belőle, az utolsó cseppig és az üveget eldobtam a mellettem elhelyezkedő szemetesbe.

-De az volt!-jött mellém V teljesen ledöbbenten és hitetlenkedve, majd utána a többiek is követték.

-Nem, nem volt az, mert elrontottam a végét. De ha megkérhetnélek titeket, folytatnám a gyakorlást.-mentem el mellettük kissé felcsesződve, mert abban a pillanatban volt a legkevesebb szükségem az emberekre, s pihenés nélkül újra a jégre léptem.

Tönkre fogom tenni magam..ezt én is tudom...

-Hé!-szólt utánam Jimin kissé féltve, és zavarodottan.-Nem akarsz pihenni? Fáradtnak tűnsz.

-Nem, nem akarok és nem vagyok fáradt.

De az vagyok...és nem tagadom..magamnak legalábbis nem..

Ismét megindultam, de csiga lassúsággal, majd ugrottam, de ez még bénább volt mint a többi ugrásom, amit eddig valaha is tettem. Ez egy nagyon apró és debil ugrás volt tőlem, de fáradtságom miatt még megállni sem voltam képes, így elestem és csak mégjobban szégyenítettem magam.

-De egyébként is minek vagytok itt ha nem is tudtok korizni?-kérdeztem tőlük frusztráltan és kissé rajtuk levezetve a dühöm, amit magam okoztam, miközben újra megpróbálkoztam, de most sem ment jobban mint az előző.

-Apukád megkért, hogy vigyázzunk rád. Azt mondta, ha korcsolyáról van szó, képes vagy túlterhelni magad és ezt kéne megakadályoznunk.-segített fel a csúszós talajról Jin, egy kedves mosolyal az arcán, majd letörölte a vállamról a havat, amit az összekaristolt jégről szedtem össze.

-Nem terhelem túl magam és nem kell rám vigyázni. Inkább üljetek le és nézzetek, de ne akadályozzatok.-mondtam egy ici-pici dühvel a hangomban, majd kikerülve őt újra megindultam, mert egyszerűen nem tudtam és nem is akartam leállni. De igaza volt...pihennem kellett volna...mert ezmiatt nem figyeltem és túl későn ugrottam el a jégről. Ha esetleg jól meg is csináltam volna, talán nem történik baj, de kezeim megint csak nem álltak jól, így egyensúlyom megint elveszetettem és előre kezdtem zuhanni, arccal a jégnek.

Villámcsapásként ért a fájdalom ami a fejembe hatolt, ami miatt nem cseppet ijedtem meg. Az említett testrészem bevertem a palánkba.

-Francba...-nyúltam a fájó ponthoz szapora lélegzetvételekkel a jéghideg kezemmel, ami alatt kissé érezhetővé vált a bőr, mi parányit felpúposodott.

-Jól vagy?-rohant hozzám Jimin, aggodalommal az arcán, a többiekkel a nyomában, kik szintén valahogy ugyan olyan sokkoltan néztek ki, mint ő. Gyorsan, de annál inkább finoman megragadta felkarom, majd segített óvatosan felemelni, amit valójában nem tudtam volna egyedül megtenni, így akkor kapóra jött, hogy ott volt.

-Igen...-húztam el a szám az igazat meg nem mondva, majd megindultam a kissé szétszórt padom felé, de az első lépésnél/csúszásnál, hanyatvágódni készültem, amire szívem megállt dobogni, és teljesen felkészült a végleges halálra, de valaki pont az utolsó pillanatban tartott meg szorosan karjaiban az ájulásom küszöbét horzsolgatva.

-Vigyázz...Idióta.-szólalt meg Yoongi, lepillantva elsápadt arcomra, hangjából pedig mintha kis aggodalmat véltem volna felfedezni. Kissé furcsálltam reakcióját, ami nem várt volt tőle, de a sokk, ami ért, nemmellesleg nem kis mennyiségben, sokkal jobban foglalkoztatott. Gyengéden, mintha valami porcelánbaba lennék, megragadta karom, mit nyakaköré helyezve segített eljutni a padomig. Ott leültette elfáradt és összetört lényem, s furcsa, de valamiért kissé megnyugtató tekintetével, az én fogadjunk már nem annyira megnyugtató arcom kezdte fürkészni.

-Köszönöm...-nyögtem kissé halkan, s szégyenkezve az előbbi történtek miatt, majd tekintetem a többiekre vezettem. Arcukon kis ijedtséget és aggodalmat véltem felfedezni, ami miatt össze szorult az így is fájdalmas szívem. Sosem szerettem mikor aggódtak értem. Akárki legyen is az.

Yoongi keservesen sóhajtott egyet, pont úgy, mint aki pont abban a pillanatban nézett volna le engem, majd fejemre helyezte kezét, pont arra a pontra ahol bevertem, amitől kissé fájdalmasan fel kellett, hogy szisszenjek.

-Pihenned kell.-nyögte ki rövid kijelentését, ahogyan elvette rólam kezét, mi az előbb okozott nekem fájdalmat, aminek nem nagyon tudtam örülni, de valamiért nem is tudtam haragudni, vagy esetleg, mint mindig, felkapni a vízet, amit általában miatta teszek. Aprót sóhajtva felemeltem a kezeim ezzel beadva a derekam és feladva a csatát.Túlságosan fáradt voltam a győzködni.

-De csak pár percet...-húztam el szám keserűen, mivel nem szívesen akartam pihenni, mert akkor velük kellett, hogy beszélgessek. Amihez nem volt kedvem.-De nem mennétek el a boltba? Kéne kaja, meg víz.-de talán tényleg nem is kell beszélnem velük.

-Ééén nem fogok a hidegben járkálni!-adta meg legegyértelműbb válaszát Yoongi, kezeit tiltakozóan felemelve, ahogyan elhátrált majd mint aki jó végezte dógát leült mellém a padra és keresztbetett karokkal lehunyta szemeit. Amivel azért nem csak engem lepett meg, a többieket elnézve.

Ez még itt is képes elaludni?

-Jó majd mi elmegyünk!-mondta Jimin egy, az ő szokásos életvidám mosolyával az arcán, majd Jinnel és V-vel az oldalán néhány pillanat után el is tűntek. Mikor erről végleg megbizonyosodtam, kihasználva a lehetőséget, sunyi mosolyal az arcomon úgy gondoltam, hogy a mellettem ülő fószert úgysem érdeklem, így felpattantam helyemről, majd győzedelmesen készültem rálépni a jégre, de az utolsó pillanatban, Yoongi megfogta a csuklóm, amire nagy nehezen sikeredett csak megtartanom az egyensúlyom az elbaszódás ellen. Tettére értetlenül és lemondóan tekintettem vissza rá, merthogy nem teljesen értettem, hogy őt miért érdekli az én dolgom. Szemei már nem voltak csukva, hanem inkább engem próbált meg kiugrasztani a bőrömből, kifejezéstelen, s áthatoló tekintettel, amitől kissé, hogy bevalljam, megijedtem.

-Azt mondtad pihensz. Úgyhogy ülj vissza.-vágtam hozzám lazán a szavakat, miközben felállt és lágyan megfogta másik karom is aminek következtében vissza ültetett oda, ahonnan néhány pillanatnak ezelőtt elakartam szökni. Értetlenkedve és kissé tágra nyílt szemekkel figyeltem arcát, amiről valamiért semmi érzelmet nem tudtam kiolvasni, ezzel megakadályozva, hogy valaha is megtudjam miért ilyen furcsa.

-Nem kell aggódni értem semmi bajom.-míg ő velem volt elfoglalva, és azzal hogy nehogy "elszökjek", a szavak véletlenül kicsúsztak a számon, de nem tudtam vissza fogni magam, ha akartam is voltam és folytattam.-Még ha csak azért csináljátok ezt, mert az apám kért rá, ne próbálkozzatok. Nem szeretem mikor másoknak vigyázniuk, vagy legfőképpen aggódniuk kell miattam.-fejem kissé összetörten elfrodítottam, majd ezután rögtön lehajtottam.

Nem értem, miért nem tudják a szülők megérteni a gyermekeiket...vagy úgy egyáltalán miért nem tudják az emberek megérteni egymást...?

Ha nem kell valami, akkor nem kell ráerőszakolni..

Na.Jó...visszavonom amit valamelyik másik részben írtam...ez lett az eddig LEGESLEGHOSSZABB RÉSZ amit valaha is írtam...basszus, ha tudtam volna, hogy ilyen hosszú lesz átírtan ez a könyv, akkor szerintem nem írtam volna ilyen hosszú részeket eleve...konkrétan több, mint 3000 szó, nekem meg a normális létszám amit szoktam írni az ott az 1500 körül van..ennek a fele...