Egész nap csak sírtam a szobámba zárkózva. A telefonom nevelő szüleim elvették, így nem tudtam, hogy Yoongi hívott-e. Pedig szerettem volna hallani a hangját. Hiányzott. Iszonyatosan. Szó szerint elszakítottak tölle. Mérges voltam nevelő szüleimre. És egyben csalódott. Hogy tehették ezt? Nem úgy volt, hogy mindig azt szerették volna, hogy boldog legyek?

-Kicsim, vacsora.-kopogott be az ajtón, anyukám.

-Nem vagyok éhes.-morogtam, úgy hogy meghallja. Ezután nem is zargatott.

Kössz szépen...

Még Sugart sem láthattam. Mi történt itt? Mi változott meg anyukám gondolataiban?

*teleportájmszkip az időben RaRa törött szivén keresztül egy héttel későbbre*

Már egy hete nem láttam. Mobilom szerencsére vissza kaptam és beszélhettem vele. De mikor beszélgettünk, mindig elsírtam magam. Nekem nem volt elég csak a hangja. Azt akartam, hogy mellettem legyen. Hogy átöleljen. Hogy vígasztaljon, mikor szar helyzetben vagyok. De persze ez nem történhetett meg. Szüleim nem engedték, hogy kimenjek. Ezért még a szobámból sem akartam kilépni. Nem volt értelme. Jiminnel meg nem is beszéltem. Yoongi nem mondott róla semmit. Sugart is alig láthattam. Mindig kint az udvarom volt, de ha enni kellett akkor bejött. És, hogy én mit is ettem? Nagyon semmit. Egész nap csak a szobámban gubbasztottam és csak akkor mentem ki, mikor nevelő szüleim munkában voltak, vagy ha fürödtem. Velük meg nem beszéltem.

-Kicsim...egyél valamit, mert legyengül a szervezeted...-hallottam anyukám hangját szobám ajtaja előtt. Szemforgatva morogtam egyet.

-Kössz, de inkább kihagyom a kaját.-mondtam idegesen, majd tovább hallgattam a fülhallgatómon a zenét. Ekkor viszont kinyílt az ajtó és belépett rajta anyukám. Szemöldök ráncolva ültem fel az ágyamon és néztem, ahogy mögötte apukám is bejön.

-Beszélhetnénk?-kérdezték kissé félve. Aprót elgondolkodtam, majd felsóhajtottam.

-Miről lenne szó?-kérdeztem kezeim összekulcsolva mellkasom alatt. Szüleim leültek az ágyam mindkét szélére, amitől kissé hátrébb hőköltem.

-Yoongiról...-sóhajtotta anyukám.-Tudjuk, hogy hiányzik és, hogy szeretnél találkozni vele, de értsd meg!-pillantott szemeimbe könyörögve, de egyáltalán nem hatott meg vele.

-Hogy értsem meg, ha azt sem mondod el miért is tiltasz el tőlle?!-kérdeztem egyre idegesebben, szúrósan méregetve őt. Dühöm ellenére azért inkább szomorú voltam, hogy nem ért meg. Szemeim könnyesek lettek, de próbáltam nem észrevehetővé tenni.

-Azért kicsim, mert amióta vele vagy, mindig valami baj ér. Sokat sírtál érte és ezt mindig fájós szívvel kellett néznem.-mondta továbbra is könyörögve, viszont ekkor apukám megköszörülte torkát. Felé kaptam tekintetem.

-Szívem...-fogta meg apukám anyukám vállát, aki csak érdeklődve várta, hogy mit is fog mondani a férfi.-Ahhoz, hogy boldog legyél, muszály, hogy a mélybe essél. Ha boldog akarsz lenni, ki kell, hogy szabadulj egy gödörből. És neki már sikerült.-mutatott rám apukám, amitől szívem nagyot dobbant.

Mellettem áll...

-Vagyis sikerült Nekik.-helyesbített a férfi torkát köszörülve. Anyukám arca megenyhült.-És egyébként is oly' sok mindent csinált a mi kis lányunkért. Emlékszel mikor kimentette a tűzből?-kérdezte elgondolkodva, amire anyukám is ezt tette. Pár pillanat múlva szemei kissé elkerekedtek.-Ha Ő nem lett volna...lehet most nem lenne it a lányunk...-húzta szomorú mosolyra a száját apám. Anyukám sokkoltan ült az ágyon, apukám szavait hallva. Próbálta emészteni a hallottakat, ahogy én is.-És utána még gondoskodott is róla. Meg akkor is mikor megfázott.-érvelt tovább a család házigazdája. Anyukám helyeslően bólogatott aprókat, miközben könnyeivel kűszködött.-És tudod mi volt a legjobb abban, hogy találkoztak?-kérdezte kissé halkabban. Anyukám megrázta fejét ezzel nemet jelezve.-Az hogy megszeretett valakit. És vele együtt más embereket is.-szavai hallatán, nem csak anyukám szemei, de az enyémek is elkerekedtek. Igaza volt. Mindenben. Még én sem vettem ezt észre. Megválltoztam. Szereztem egy pár barátot és még egy szerelmet is. És ezt csakis Yoonginak sikerült elérnie.

-Sajnálom...-nyögte ki anyukám könnyeit már vissza nem tartva. Én is ezt tettem. A könnycseppeknek utat engedtem. Hagytam hogy maguk folyanak.-Ezt...egyáltalán nem vettem észre...kicsim én...nagyon sajnálom...-anyukám nyakamba borult és úgy kezdett el zokogni. Kezeim köré fontam és szorosan vissza öleltem.

-Semmi baj...nem kell sajnálkoznod. Mostmár úgy is rájöttél!-szipogtam nyakába, és éreztem ahogy a dühöm egyre kezd halványulni, majd végül kialszik.

-Menj...-nyögte ki anyukám, miközben elvált tőllem. Értetlenül tekintettem szemeibe.-Menj hozzá.

Sokkoltan ültem ágyamon.

-E-ezt...komolyan...g-gondolod...?-kérdeztem akadozva, szemeim törölgetve, de könnyeim nem álltak el.-Megengeded...hogy találkozzak...Yoongi-val?-néztem rá kitágult szemekkel. Anyukám magára eröltetett egy mosolyt, majd biccentett. Könnyeimmel kűszködve, hálásan rámosolyogtam mindkettőjükre, és már kis is pattantam az ágyamból.-Köszönöm!-ezzel a bejárat felé szaladtam. Felvettem cipőm és kabátom, és már el is hagytam a házat. Szaladni kezdten. Amilyen gyorsan csak tudtam. Könnyeim hullottak és elvesztek a hideg télben. Nem érdekelt, hogy némikor majdnem megbotlottam, vagy megcsúsztam. Tartottam egyensúlyom és tovább szaladtam. A cél...Yoongi. És csak is ő járt a fejeben egész végig. Előttem minden egyes pillanat végig futott amit együtt töltöttünk. Jó, rossz...minden. Egyszerre.

Mikor befordultam a dormjuk utcájába...megpillantottam...Őt. Fejét lehajtva indult el a ház bejárata előtt. Egyenesen felém. Fején sapka volt, de maszkot nem húzott. Felső testét egy feket kabát fedte és lábán egy térdnél szaggatott nadrág volt található. Cipője egy szintén fekete Convers volt. Egy pillanatra megálltam.

-Idióta!-kiáltottam oda neki, gombóccal a torkomban. Nem érdekelt, hogy más is meghallhatja. Csak Ő érdekelt.

Megállt és egyenesen felém kapta tekintetét. Szemei kitágultak mikor engem meglátott. Ajkam beharapva, ismét kifolytak könnyeim, majd amilyen gyorsan csak tudtam, szaladni kezdtem. Egyenesen felé. A fiú csak sokkoltan állt egyhelyben, majd mikor realizálódott, hogy eppen felé futok Ő is ezt tette.

-RaRa!-kiáltotta nevem, amitől csak jobban kezdtem sírni. De nem álltam meg. Egyenesen egymásnak futottunk, úgy, hogy egymás karjaiban landoltunk. Én szinte ráugrottam. Fejét az enyémre helyezte és szorosan karjaiba zárt. Nem engedett el. Arcom mellkasába fúrtam és úgy zokogtam. Az örömtől. Hogy végre láthatom. Hogy végre magamhoz ölelhetem. Hogy végre itt van velem.

Férfias illatát beszippantva éreztem, ahogy ismét megmelengeti bensőm ez a számomra igenis finom drog és ez nyugodtsággal töltött el. Már egyáltalán nem sírtam. Csak élveztem közelségét. Yoongi, ide-oda dölöngélt velem együtt, ezzel plusz nyugtatva engem.

-Hiányoztál.-suttogta fülemhez hajolva, amitől kellemes bizsergés futott végig testemen.

-Nekem is. Baromira.-dünnyögtem orrom alatt, miközben lassan elváltam tölle. Felemeltem rá tekintetem és egyenesen sötét iríszeibe meredtem.

-Soha többé ne hadj el!-utasított, amire halványan elmosolyodtam és bólogatni kezdtem.

-Soha többé nem hagylak el!-mondtam őszintén, majd megfogtam kezeit és összekulcsoltam őket. Egy pillanatra lenézett rájuk, majd mosolyogva vissza pillantott rám. Egyre közelebb hajolt hozzám. Tudtam mire készül. És én nem haboztam. Gyorsan ajkaira hajoltam, mielőtt még Ő előbb tette volna meg és se perc alatt falni kezdtem párnácskáit. A fiú kitágult szemekkel próbálta meg feldolgozni a történteket, míg én lehunytam az én pilláim. Majd Ő is visszacsókolt. Egyik kezét derekamon pihentette, másik kezével viszont tarkómnál fogva nyomott szorosabban magához. Párnácskái annyira puhák voltak. Egész nap csak őket csókolgattam volna.

Lassan elválva tőlle, kinyitottam szemeim, és lihegve vártam reakcióját, amit hamar meg is kaptam. Ismét párnácskáimra hajolt, amit egy kósza mosolyal díjaztam. Alsó ajkam beharapva kért engedélyt, egy kis felfedező útra, amit rögtön meg is kapott. Miközben szám minden szegletét megjárta, megtalálta nyelvem, ezzel heves táncba kezdve. Jóleső sóhalyokat eresztettem ki magamból, ahogy Ő is ugyan ezt tette. Nem érdekelt, hogy utcán vagyunk és bárki megláthat minket. Most csak együtt szerettünk volna lenni. De mégis elkellett válnunk egymástól, levegő hiány miatt. Kipirultan és lihegve meredtünk egymás tekintetébe, miközben ismét megfogtuk egymás kezét és azt összekulcsoltuk.

-Szeretlek.-suttogta, miközben másik kezével végigsimított arcomon és egy lágy puszit nyomott rá.

-Én is.-mosolyodtam el halványan, majd szorosan hozzá bújtam.-Bemegyünk hozzátok?-kérdeztem kissé fáradtan, majd véletlenül ásítottam egyet. Yoongi halkan felkuncogott, majd komolyra változott arckifelyezése.

-Aludtál te abban az egy hétben?-kérdezte kissé aggódó tekintettel, mire egy pillanatra elgondolkodtam.

-Valamenyit.-vontam vállat hanyagul, majd kézen fogva elindultunk be a dormba.

-Valamennyit??-kérdezte hitetlenkedve, kezemet kissé megszorítva.

-Nélküled nem tudtam elaludni.-pillantottam fel rá mosolyogva. A fiú csak értetlenül fürkészte tekintetem.-És most is veled szeretnék aludni.-bújtam hozzá, mint valami kiskutya. Yoongi csak sóhajtott, majd megpuszilta a fejem.

Miután beértünk a házba, gyorsan levetkőztünk, mikor is Jimin jött le a lépcsőn, szembe velünk. Ereimben megállt a vér csörgedezése. Levegővételem felgyorsult, ahogy iríszeibe pillantottam. Ő is megállt, kitágult szemekkel. Kissé Yoongi mögé álltam. Nem szerettem volna látni. Elárult. Elválasztott attól az embertől akit a világon mindennél jobban szerettem.

-RaRa...te mit keresel itt?-kérdezte értetlenül, közelebb jőve felénk, amitől én csak jobban Yoongi hátamögé bújtam.

-Nem rád tartozik.-motyogtam az orrom alatt, de úgy hogy meghallja.

-RaRa...? Mi történt veled?-hallottam a hangján az értetlenséget, és ahogy egyre közelebb jön, de ekkor a "pajzsom" kirakta kezeit.

-Azt te pontosan jól tudod!-mondta Yoongi, kissé idegesen. Ahogy vissza emlékeztem arra a napra, mikor elszakítottak minket egymástól, összeszorult a szívem és behunytam szemeim, könnyeim próbálva visszatartani.

Hogy tehette ezt velem? Ráadásul a többiek is...

-RaRa én...sajnálom...-hallottam Jimin sajnálkozó hangját.-Nem tehettem mást...a szüleid kértek meg rá...azt mondták, hogy...így jobb lesz...én csak jót akartam neked. De belátom, elrontottam...-felyezte be végül. Hogy mit is csináltam? Elhittem neki. Tudtam, hogy nem hazudik és az igazságot mondja. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy nem hazudik.

Yoongi hátamögül kiléptem, még mindig lehajtott fejjel. Jimin felé indultam. Arcomról, könnyeim kezdtek el lepotyogni. Közvetlen a fiú előtt álltam meg. Majd átöleltem.

-Te vadbarom!-szipogtam mellkasába, miközben tovább hagytam, hogy könnyeim áztassák arcom.

-Tudom, és sajnálom.-erős karjait körém fonta, majd gyengéden magához húzott.-Hugi.

-Te pedig Vihogi.-morogtam orrom alatt, miközben elváltam tőlle. Yoongi mellénk lépett, majd kezét vállamra helyezte, amitől felpillantottam rá.

-Mostmár minden rendben, igaz?-kérdezte mosolyogva, mire megráztam a fejem, nemet jelezve. Yoongi, és Jimin is ijedten kapták rám tekintetüket.

-Tartozol nekem!-mutattam fel mutató ujjam. A fiú felhúzta szemöldökét.

-Mivel?-kérdezte értetlenül, mire hitetlenül megráztam a fejem.

-Az előbb beszéltünk róla. Mivel abban az egy hétben nem tudtam veled aludni ezért most szeretnék! Úgyhogy...-fordultam Jimin felé, aki csak vigyorogva intett nekünk. Megragadtam Yoongi kezét és felráncigáltam a szobájába, majd becsuktam az ajtót.