-Egyébként...-kezdtem bele, miközben a havas, s kissé csúszós betont pásztáztam bágyadt tekintettemmel, zsebre dugott kézzel. Kissé összehúztam magam, de nem is a hideg miatt, hanem a kis antiszocc énem miatt és a magány miatt.-Hogy hívnak?

-Jimin.-válaszolta kedvesen, szinte se perc alatt rávágva, ami egy kissé meglepett, és még maga a név is.-De gondolom rájöttél, hogy AZ a Jimin vagyok.-kuncogott fel halkan, próbálva jobb kedvre deríteni, s hangja olyan kellemes volt, hogy egy picit tényleg jobban éreztem magam, mire halványan elmosolyodtam.

-Igen...-mondtam szomorkás hangon, közben gondolataim, mindig csak Sugaron jártak. Merre járhat? Mit csinálhat? Kicsit mérges is voltam rá, de leginkább szomorú és aggódó.-Akkor most Velük leszek eggyütt?

-Igen.-sóhajtotta sajnálkozva, és kissé vészjóslóan, bár nem nagyon reagáltam rá semmit, mert számítottam rá.-És téged, hogy hívnak?

-Sam Ra Ra.-böktem ki gombóccal a torkomban, amit aztán nagy nehezen lenyetem, közben lélegzetvételem picit szaporább lett.

Nem akarok Vele találkozni. A múltkor eléggé lepattintottam és ezt most tuti vissza kapom. Csak nem eppen a legjobbkor..

-Nyugi, megfogjuk találni.-mondta kedvesen, nyugtatgatva engem, miközben a valószínüleges ház elé értünk, mi mikor megpillantottam nem is tűnt olyan nagynak, mint amilyennek gondoltam. Hozzájuk képest.

Kifújtam magamból egy mély levegőt, majd lassan felé fordultam, hogy szemébe tudjak nézni, mik magabiztosan néztek engem, egy apró mosolyal fűszerezve, ellenben vele kinek egész lénye meg volt fagyva. És nem a hidegtől.

-Biztos nem fogok zavarni?-húztam el a szám kissé kínosan, s tehetetlenül, de kérdésemre ő csak nemlegesen megrázta a fejét és kinyitotta az ajtót, amin azonnal kivágtatott a feleg, kissé fülledt levegő, mi kellemesen csiklandozta a hideg által lehűtött arcom.

-Megjöttem!-kiáltotta egyenesen be a házba, miközben levette kabátját és cipőjét, amit gyorsan én is megtettem, hogy ne tűnjek azért annyira elveszettnek. Annyira elszállt aznap a kedvem, hogy már teljes mértékben úgy viselkedtem, mint valami ártatlan jó kislány, ki gyávább, mint egy nyuszi. Tehetetlenül állt egy helyben és lesütöttem abban a pillanatban félénk tekintetem.

Sugar...

-Jimin...ki ez a lány?-hallottam meg-emlékezeteim szerint-Jin értetlen hangját, alig néhány méterre tőlünk, mire picit felemeltem a fejem, hogy rá pillantsak helyes kis pofijára. Szemeivel arcom fürkészte, majd mikor találkozott a kettőnk tekintete, picivel közelebb jött hozzám. Szépen lassan, mindenki körül vett minket és értetlenül kapkodták fejüket, hol rám, hol Jiminre.

-Mi foly...-ért közénk az utolsó tag, kit a legkevésbé szerettem volna látni aznap, vagy úgy egész életemben. Suga...-Te?!-mutatott rám értetlenül, amitől kissé szégyenkezve, de aprót szúrós tekintetemmel lehajtottam fejem. Nem voltam zavarban, sokkal inkább izgultam, attól tartva hogy mi fog történni ha mi kettőnk közt kitör a harmadik világháború.

-Ti ismeritek egymást?-kérdezte V izgatottsággal a hangjában, mire magamban jól pofonvágtam azt az idiótát, aki elszólta magát, és már tervezgettem is a gyönyörűséges halálos jövőjét.

-Na jó! Mindent elmondok, de ne szóljatok közbe!-szólt rájuk Jimin miközben felemelte karjait, ezzel leintve mindenkit, mire pont ahogy ő szerette volna, síri csend lett.-Tehát! Miattam elveszett a kutyája és eddig kerestük, de már besötétetedett és a hó is eleredt, ezért nem tudtuk folytatni a keresést de mivel messze lakik és egyikünknél sem volt pénz, felajánlottam, hogy aludjon itt.-fejezte be ezt a "nagyon hosszú" történetet ami velünk történt, mire lassan felemeltem a kobakom, hogy lássam rakciójukat. De ez nem volt a legjobb ötlet, mert szemeim kissé könnyesek lettek, arra a gondolatra, hogy nem fogom megtalálni Sugart, amire muszály volt ismét elfordítanom fejem. Nem akartam pont ő előttük sírni és gyengének tűnni.

-És mi van a szüleivel?-kérdezte karbatett kezekkel Suga, nagyon selytelmesen méregetve, szúrós tekintettel, amitől valamiért a szívem kihagyott egy ütemet.

Mi ütött belém?

-Majd én értesítem őket, hogy jól van a lányuk.-nézett rám Jimin mosolyogva, s bíztatóan, mint ahogy egésszen eddig tette, amitől kicsit megkönnyebbültem, s kissé leeresztettem vállaim.-Csak egy estéről lenne szó Jin.-nézett az időssebbik felé kérlelve, aki kissé elgondolkodott, amire kezdtem felkészülni, hogy az aznapi éjszakám nem a legfényesebb lesz.

-Hát jó...-rántotta meg vállát megadva magát a legidőssebb egy kis idő elteltével, mire Jimin arcára egy nagy mosoly ült ki, s az én lelkem is nyugvásra tudtott lelni.-De remélem nincs hátsó szándéka ennek az egésznek.-figyelmeztetett minket egy kissé összehúzott szemekkel, mire mindketten egy emberként nemlegesen megráztuk a fejünket. A fiú halványan elmosolyodott, majd mindenkit elterelt az útból és szétszórt a maga dolgára. Ezek után egy nagy kő esett le a szívemről, mi eddig nagy erővel azon volt, hogy kiessen a helyéről, de szerencsére nem kellett ennek megtörténnie.

-Érezd magad itthon.-fogta meg finoman, ám számomra mégis hirtelen a vállam Jimin, mire picit összerezzentem tettétől és egy aprót biccentettem.-Gyere, megmutatom hol fogsz aludni.-másik kezével megragdta a karom, majd az egyik irányba kezdett húzni. Felmentünk lassan egy lépcsőn, minek kicsit csigás dizájnja volt, ami magával ragadta a tekintetem, majd a folyosó végefele betértünk egy fehér ajtós szobába.-Ez itt a vendég szobánk. Még jó, hogy van ilyenünk is, mert most pont kapóra jött.-kuncogta el magát, mikor kissé végigmutatott a félhomályban lévő szobán, mire félénken biccentettem, mert nem nagyon tudtam mit hozzá szólni.-Na ezt már századjára mondom, de nem érdekel.-egész lányével felé fordult, s apró-talán az én kezeimmel egy nagyságúak lehettek-kezeit vállamra helyezte.-Nem lesz semmi baja! Megfogjuk találni!-adta tudtomra véleményét, egyenes lelkemig hatolva tekintetével, mik magabiztosan vizslattak.

-Miért vagy ennyire kedves?-böktem szomorkás hangon, mi már rég zavarta ártatlan kis lelkem, és elkaptam róla tekintetem, mert nem nagyon volt kedvem az arcába bámulni.-Nincs semmi okod rá.

-Mert én ilyen vagyok.-vágta rá szinte azonnal, még csak egy pillanatot sem hagyott magának, közben pedig vállat vont hanyagul, mintha ez olyan természetes lenne, majd elengedett.-Na akkor add a telód. Szólok a szüleidnek.-nyújtotta felém kezét mosolyogva. Egy picit hezitálva, de előhúztam zsebemből a készüléket, majd mikor felnyitottam a képernyőjét, kissé tágra nyílt szemekkel vettem észre, hogy öt nem fogadott hívásom van. Mind anyámtól. Már előre tervezgettem a halálom, mikor aprót sóhajtva átnyújtottam a fiú kezébe a tárgyat, majd vártam. Jimin rányomott a hívás gombra és rögötn a füléhez emelte mobilom, minek kincsengése hozzám is elhallatszódott.

-Halló?...Nem, nem. Semmi baja a lányuknak...Én Park Jimin vagyok a BTS-ből és itt van nállunk a lányuk...Miattam elszökött a kutyája és idáig kerestük, ezért felajánlottam, hogy aludjon itt nállunk...Ó, akkor jól hallottam!...Mi? Tényleg?...Holnap reggel?...Persze, akkor holnap. Viszlát!-miközben jól elbeszélgetett szüleimmel, kicsit furcsállva pillantottam rá, hogy mennyire is nyugisan cseverészik, de nem volt sok időm ennek az analizására, mert végül bontotta a hívást, ami folytán feleszméltem bambulásomból, közben ő nagy mosolyal az arcán felém fordult.-Nagyon kedves és megértő szüleid vannak.-adta vissza kezembe a készüléket, furcsán jó hangulattal.-Azt mondták, holnap eljönnek érted és, hogy a kutyád ott volt az ajtótok előtt, mikor ők haza érkeztek.

-Mi?-nyögtem ki nagy nehez, mikor meghallottam a szájából elhangzó szavakat, amire hirtelen megakadt a lélegzetem. Először azt hittem félre hallottam, de Jimin arca egyáltlán nem így vélelkedett, ami folytán azonnal bekönnyesedtek a szemeim.-Tehát...megvan?-folyt le egy sós, s forró csepp arcomon és tágranyílt szemekkel fürkésztem a fiú arcát, hátha csak viccel az érzéseimmel.

-Én megmondtam, hogy meglesz.-mosolygott önelégülten és diadalittasan, mire én nagy örömömben magamhoz rántottam szegényt és szorosan átöleltem, mert úgy éreztem abban a pillanatban, hogy nekem arra van szükségem. Nagy kő esett le a szívemen a hallottak után, mitől kicsattanó boldogság lepte el bensőmet.-Jó-jó, azért megfújtani nem kell!-nyögte ki karjaim közt fulldokolva Jimin, majd megsimogatta a hátam, amire rájöttem, hogy valamit nem jól csinálok.

-Jaj...bocsánat..csak annyira boldog vagyok...-gyorsan elengedtem, mikor realizálódott bennem, hogy ott lenne az ideje, majd megtöröltem könnyektől vízes, s piros szemeim.

Mi ütött beléd RaRa? Sose viselkedsz így más emberekkel.

-Semmi baj!-kuncogta el magát, miközben összeborzolta hajam, ami nekem még új volt, és nem nagyon tudtam hova tenni ezt a lépést.-Éhes vagy?-kérdezte, mire felé kaptam kissé zavart tekintetem és megráztam a fejem.

-Köszönöm, de nem. Most csak...-ásítottam egyet.-...pihenni szeretnék.-nyögtem ki fáradtan miközben kinyújtóztattam végtagjaim és rádöltem az ágyra, mi pont olyan puha s kényelmes volt, mint amilyennek tűnt.

De puhaa~!

-Hát jó.-kuncogott fel újra megvakarva a tarkóját, majd egy "Jó éjt!" után, elhagyta a szobát.

Nem is kellett sok, úgy ahogy voltam elaludtam azután a fárasztó és stresszes nap után, amit többet nem nagyon szerettem volna átélni.

*Miszter Min Yoongi*

Nem tehetek róla, de a kiványcsiságom győzött és muszály volt kihallgatnom, hogy miről is beszélnek. Mert valahogy úgy éreztem, hogy nem csak az áll emögött, amit mondtak. De ez teljesen normális, nem? Mármint az hogy kihallgatom őket. Valakinek elővigyázatosnak kell lennie.

Mikor befejezték a bájcsevejüket, meg a nyáladzásukat szerencsére mielőtt még Jimin kijött volna a szobából, én időben berohantam az enyémbe, így nem vette észre, hogy ott voltam. Legalábbis reméljük nem superman, hogy átlásson a falon.

Kissé szaporán lélegezve gondolkodtam el azon, hogy engem egyáltalán miért is izgat ez. Miért is találom furcsának a lányt...hogy miért hasonlítom őt hozzám. Mert valahogy úgy érzem, hogy kicsit egyrugóra jár az agyunk.

Egy sóhajt kieresztve ajkaim közül, dőltem rá ágyamra és folytattam a magammal való cseverészetet, mert én magamat sem értettem meg, nem hogy a lányt.

Mit keres ő itt eggyáltalán? Talán a sors hozta volna? Jaj miről beszélsz Yoongi!

Miután kicsit felpofoztam magam, hogy észhez térjek a sok hülyeségemből, tudomásul vettem, hogy már tíz óra is elmúlt, tehát gondoltam elmegyek lefürödni. Jól jött egy kis felfrissülés és nyugalom.

Mikor azzal is készen lettem, már mindenki aludt és a lámpák sem égtek sehol, amivel kicsit megjött a bajom, de szerencsére míg a folyosóra értem nem ütött el a padló. A szobám felé vettem az irányt, de mikor a vendégszoba elé értem, megálltak a lábaim, s nemmoccantak. Érdekelt..valamiért olyan érzésem volt, hogy be kell néznem, mert lehet kincset tárolnak az ajtó mögött, bár tudtam, hogy ez hülyeség. De minden mindegy alapon óvatosan benyitottam egy pillanatra a szobába, hogy ellenőrizzem mi a helyzet, csakhogy abból az egy pillanatból az lett, hogy megakadt a tekintetem a lány arcán. Persze sötét volt, de az a kis fény ami beszűrődött az utcákról, segített, hogy éppen láthassam fáradt lényét.

Még a nevét sem tudom...

Csendben beléptem a helyiségbe és magam után ugyan ilyen halkan becsuktam az ajtót. Lassan a lány felé lépkedtem, majd az ágy előtt megálltam, ami folytán már kivehetőbb volt, még személyem szerint is szép és csodás arca. Ám nem tudtam sokáig figyelni, mert hirtelen valamire ráléptem, amiért le kellett hogy hajoljak, azért hogy megnézzem mi is az. Kezembe vettem a sötét színű tárgyat és tudomásul vettem, hogy az egy telefon. Habozás nélkül felnyitottam, bár fogalmam sem volt miért csináltam ilyen hülyeségeket, egyszerűen csak cselekedtem, majd mint valami kém, kutakodni kezdtem. Belementem a telefonszámokba ahol szerencsémre az ő nevét is kidobta.

Sam Ra Ra...

Gyorsan beleírtam az én számom, majd elővéve saját mobilom beleírtam az övét. Cseles mi? Csak óvintézkedések gyanánt.

Hirtelen mocorogni kezdett, mire ijedten kikapcsoltam a mobilját és vissza raktam a földre, de ezuttal úgy, hogy még véletlenül se lehessen rálépni. A lányra, vagyis mostmár név szerint RaRa-ra pillantottam, de szemei csukva voltak akkor gondoltam nem ébredhetett fel. Csak össze-vissza forgolódott, meg kapálózott és beszélt, ami kissé ijesztő volt, de egyben elszomorító.

-Ne haggyatok itt! Nem tehetitek!-nyöszörögte alig hallhatóan, közben már lerugta magáról a paplant is, mire kissé ijedten fölé hajoltam, és kezeim óvatosan vállaira helyeztem ezzel megakadályozva, hogy esetlegesen is leessen az ágyról.

-Hé! RaRa! Kellj fel!-rázogattam meg finoman, éppen annyira hogy magához térhessen, mire szemei abban a pillanatban kippattantak, közben hirtelen ülőhelyzetbe helyezte magát. Szaporán szedve a levegőt, kissé meggyötörten pillantott körbe a szobába, majd tekintetét egy kissebb idő után felém vezette.-Minden rendben.-suttogtam megnyugtatásképp, s bíztatóan szemeibe nézve, remélve ezzel segítek egy kicsit, mire ő hirtelen megragadta a pólóm, s magához húzott ezzel szorosan magához ölelve. Kis ideig csak értetlenül bámultam előre, mert nem számítottam ilyesmi lépésre tőle, ahogy az eddigi találkozásaink alatt megismertem, de mikor észbe kaptam, hogy talán cselekednem kéne, felemeltem két karom és lassan köré fontam.

Mit csinálsz Yoongi?

Hirtelen valami nedvességet éreztem meg a vállamon, ami csakis egyet jelenthetett..és én legbelül tudtam, hogy valahogy nem vagyok képes nem törődni ezzel, mert tényleg nem vagyok annyira szívtelen, amire automatikusan hátát kezdtem simogatni.

-Ssshh...minden rendben...-suttogtam fülébe, de erre ő csak még jobban húzott magához, amitől olyan érzésem lett, mintha én sirattam volna meg.-Nyugodtan elmondhatod, hogy mit álmodtál...-ajánlottam fel segítségem, de ő látszólag nem kért belőle, mert nem szólalt meg. Pár percig csak így ültünk, egymást szorongatva-legalábbis inkább ő szorított engem-, mikor lassan elvált tőlem és finoman megtörölte kisírt szemeit, amik fogadni mertem, hogy vörösek. Tekintetemmel arcát fürkésztem már amennyire láttam. Fejét lehajtotta, de nem szólalt meg még mindig, amitől kezdtem kissé zavart lenni. Ez a csend kicsit kínossá vált, de nem tudtam, hogy megtörni.

Yoongi, most járatsd a szád!

-Feküdj vissza. Itt maradok, amíg el nem alszol.-mondtam kifejezéstelen tekintettel az ajánlatom, amiben bizakodtam, hogy elfogadja és hasznosnak is érezhetem magam, mire egy kicsit felemelte a fejét, hogy arcomra tudjon tekinteni, majd biccentett. Lassan eldőlt az ágyon, mintha csak lelőtték volna, ami egy aprócskát aranyosnak hatott, s betakarta magát, egésszen a a béna kis kobakjáig húzva a paplant. Szemeit lehunyta, majd szuszogásából ítélve gondoltam, hogy már el is aludhatott. Halványan elmosolyodtam, majd felálltam az ágyról, ahova az ölelése során kerültem, de hirtelen elkapta a csuklóm két kezével, ezzel megállásra késztetve, és egy nagy szívinfarktust okozva. Értetlenül néztem vissza rá és vettem tudomásul, hogy szemei nyitva vannak, ami amúgy a sötétben egyáltalán nem hatottak ijesztőnek. Mármint úgy az egész szituáció.

-Itt...aludnál...?-kérdezte alig hallhatóan, rekedtes, s félénk hangján, miközben elengdte kezem. Pár percig csak bambultam az arcára bámulva, mikor hirtelen megfordult a másik oldalára, ezzel észhez térítve nagy semmittevésemből. Aprót sóhajtottam megadva magam, majd óvatosan felemeltem a paplant és mellé feküdtem. Kicsit összerezzent cselekedetemre és össze húzta magát, mint egy csiga, amitől nem tudtam nem elmosolyodni.

Ez a harmadik találkozásunk, de már is megismerhettem egy újjabb énjét. Ha kell tud kemény lenni, ha kell akkor olyan mint egy gyerek. Viselkedéséből és a velünk való bánásából kiindulva, úgy néz ki, hogy nem egy ARMY, de mégis engedte, hogy Jimin elráncigája hozzánk és itt aludjon egész este. Talán csak azért, bánt úgy velem, hogy keménynek tünjön előttem? De belém is mi a jó Isten ütött? Sosem viselkedtem így egy lánnyal...ennyire közelien..persze a fantalálkozókon kívül..

Mikor meggyőződtem arról, hogy már elaludt, de mostmár véglegesen, óvatosan közelebb kúsztam hozzá és derekánál fogva átkaroltam. Védelmezően magamhoz húztam, ügyelve arra, hogy nehogy felébresszem, mert nem nagyon szerettem volna találkozni a mérges énjével aznap este.

De mit csinálok én..?

Egy jóleső sóhajt eresztett ki ajkai közül, bár gondolom nem is azért mert ébren lehetett, mire megint csak egy apró, kósza mosoly jelent meg az arcom szélében, ami levakarhatatlanná vált.

Én mondom ez egy mágnes...csak emberi formában.