Reggel komótosan léptem ki szobámból, mint egy újjonnan feltámadt zombi, de ezzel nem törődve a konyhába vettem az irányt. Mikor beértem a helyiségbe, megpillantottam nevelőszüleim, akik már nagyban kávéztak a konyha asztalnál.

-Jó reggelt kicsim! Hogy aludtál?-kérdezte anya felém fordulva egy tőle szokásos, reggeli köszöntő mosolyal az arcán.

-Jó reggelt! Jól, de ezt már tegnap és az előtt is megkérdezted. És még az előtt is..-kuncogtam fel halkan miközben az asztalhoz ültem a kikészített reggelim elé.

-Tudnunk kell, hogyha van valami baj, rögtön helyre tegyük.-mosolygott apukám, majd megitta az utolsó korty kávéját. Aprót biccentettem és bele kezdtem a reggelimbe, ami nem volt valami nagy durranás, csak rántotta meg még egyéb, néhány számomra veló finomság.-Gyorsan edd meg a reggelid és rendezd el magad. Megmutatjuk neked a várost, ha már nem tudtad teljesen megnézni.

-Tényleg?-kérdeztem két falat között, majd kipattanó szemekkel, a nem várt bejelentéstől, majd azt lenyelve elmosolyodtam.-Ez amolyan családi kirándulás lesz?-kérdeztem izgatottan, mire mind ketten egyszerre bólintottak. Kenguruként felpattanva a helyemről, nagy újjongásba kezdtem, majd oda pattogtam hozzájuk s átöleltem két, drága nevelő szülőm.-Rég voltunk már együtt valahol.

-Igen és ez most pont jó időre esett.-mosolygott anyukám és végig simított a fejemen. A munkájuk miatt nincs annyira sok idejük velem jönni akárhova is, de megbeszéltük, hogy egy hónapban egyszer mindig elmegyünk egy családi kiruccanásra. És ez a kiruccanás erre a napra esett.

-Akkor sietek!-vissza rohantam helyemre és amilyen gyorsan csak tudtam, befaltam a reggelim, ami hogy valljuk be...nem volt nagyon praktikus, mert félig kilógott az étel a számból, bár nem nagyon érdekelt.-Minnyárt jövök!-mondtam teli szájjal és eltünve a szemük elől, a szobámba szaladtam. Gyorsan felkaptam magamra egy fekete, kapucnis pulcsit és egy szintén fekete, kissé szaggatott farmert, majd a fürdőbe rohantam. Hajam kifésültem, majd lófarokba fogtam és fényesre megmostam fogam. Miután végeztem a mosdóban, vissza mentem szobámba, elvettem mobilom, amit nemmmellesleg véletlen egész este tölteni hagytam, majd zsebembe csúsztattam és rohantam le nevelő szüleimhez.

-Készen vagyok!-mentem elébük mosolyogva, az előző találkán pedig alig tíz perce volt.

-Te aztán gyors vagy, gyermekem!-kuncogott fel apukám, majd fel húzta cipőjét, amit én is és anya is megtettünk.

Miután kiléptünk a házból, mélyen bele szippantottam a levegőbe és a kocsi fele vettem az irányt. Nagyon boldog és izgatott voltam abban a pillanatban. Nagyon szerettem a nevelő szüleimmel lenni. Ők is szeretnek engem, én is őket. És nekem ennyi éppen elég, ahhoz hogy jó legyen az életem. Jó, mondjuk még szeretek korcsolyázni, de az egy másik sztori.

*lö tájmszkip JungKook 9 iPhone-ján keresztül a városba*

Két nevelő szülőm közt bandukoltam és néztem minden fele. Rengeteg ember volt, kik szerelmes párok, kik időssek, valaki egyedül. De azért mindenki boldognak tűnt. Legalábbis ezt tudtam leolvasni arcvonásaikból. Jah és voltak kis gyerekek akik a házi állataikat sétáltatták. Azokon egy fülég érő mosoly terült szét az arcomon. Mindig is szerettem volna egy házi kedvencet. Pontosabban egy kutyát.De valahogy sosem jutottunk ahhoz a ponthoz, hogy kapjak is egyet.

-Van még egy meglepésünk számodra.-szólalt meg mellőlem, nagyon is selytelmesen apa, mire felé kaptam vidám tekintetem és érdeklődve vártam, hogy folytassa.-De akkor, most csukd be a szemed, és várj itt!-parancsolt rám kedvesen, majd vállaim finoman megérintve, leültetett egy padra.

-Oké. Én várok!-mondtam mosolyogva, majd becsuktam a szemeim, úgy ahogy mondta.

-És nem leshetsz! Mindjárt jövünk!-hallottam anya hagját kicsit távolabbról, mire egy aprót biccentettem, az arcomról pedig még mindig nem lehetett lemosni azt a vidám mosolyom amit csak szüleim társaságában szoktam előhúzni.

Talán pár percet várhattam, mikor is meghallottam apám hangját egy picivel távolabbról.

-Itt is vagyunk! Készen állsz?-kérdezte, a hangjából ítélve kicsit izgatottan, amire se perc alatt bicentettem.-Akkor add a kezed!-nem szóltam semmit, csak tettem amit mondott, beleim pedig tele voltak izgatottsággal. Lassan...vagyis inkább gyorsan előre nyújtottam karom, s vártam a meglepetésem. Néhány pillanat elteltével pedig már a kezembe is adott egy...kötelet?

-Ez egy kötél?-kérdeztem a tárgyat szorongatva, még mindig csukott szemekkel, közben kissé felfele repültek a szemöldökeim, mert nem nagyon kapizsgáltam az egésszet.

-Tapogatsd ki jobban.-szólalt meg már anya is, majd picit felkuncogott. Egyet sóhajtva tettem tovább amit mondtak. A kötél-vagy akámi is ez-végét kezdtem keresni. Egyre előrébb haladtam, nagy izgalommal az egész testemben, mikor valaki hirtelen megnyalta a kezem, amire kissebb szívfrászt kapva megugrottam.

-Mi a...?-kezdtem bele, de meg akadtam, mikor jobban kitapogattam a kapott meglepetést..-Kutya?!-nyitottam ki szemem hirtelen, majd felugrottam ülő helyzetemből. Tágra nyílt szemekkel meredtem az előttem ülő állatra, aki kissé oldalra döntött fejjel, figyelte hülye fejemet, mi egyben boldog, s értetlen volt..

-Tetszik?-kérdezte kicsit félve anya, mire az eddig észre sem vett könnyeimnek nem kellett több hogy eleredjenek.

-Hogy tetszik-e?-fordultam feléjük.-Imádom!-kiáltottam kissé hangosabban a kelleténél, majd egy mozdulattal a nyakukba ugrottam és szorosan átöleltem őket.-Annyira köszönöm! Ti vagytok a legjobbak!-szipogtam már picit halkabb hangnemben, mire mindketten a hátamat kezdték simogatni.

Miután jól kisírtam magam a vállukon, megtöröltem szemeim és mosolyogva fordultam újdonsült házikedvencem, s barátom felé. Lehajoltam hozzá és lassan felényújtottam kezem. Kicsit megszimatolta, majd megnyalta és fejét alá helyezte, ezzel azt jelezve, hogy simogassam meg. Tettén, ha lehet akkor még jobban elmosolyodtam. Annyira aranyos volt. Németjuhász, pont a kedvenc fajtám. Látszott rajta, hogy már nem kölyök kutya, bár kétséges volt, mert ezek a fajták amúgy is hamar megnőnek.

-Mi a neve?-kérdeztem még mindig a kutyus, barnás-feketés, pihe-puha bundáját simogatv.

-Te találod ki.-mondta apa kedvesen, amire nagy örömködésbe kezdtem és már agyalni kezdtem az új néven, amit lassan a fejembe kellett vésnem.

-Na nézzük csak...-kezdtem el gondolkodni közben véletlen fogaira néztem, s hirtelen a cukor jutott róla az eszembe. Nem is rosz.-Sugar (angol kiejtéssel).

-Sugar? Hmm...szerintem illik hozzá.-kuncogta el magát anya, majd mellém lépett.-Na, de kelj fel, mert már félig a hideg betonon ülsz.-fogta meg lágyan a karom és felhúzott, az ő kijelentésére igaz tényre. Hirtelen el is felejtettem, hogy tél volt.

Miután kicsit leporoltam magam, megfogtam a pórázt-amire ugye azt hittem, hogy egy kötél-és nevelő szüleim felé fordultam továbbra is vigyorogva, mint a tejbetök.

-Na akkor merre megyünk?-kérdeztem izgatottan, amitől mindeketten ismét elmosolyodtak.

-Esetleg, megnézhetjük a téli vásárt. Na meg egy hónap se és itt a karácsony. Nézhetünk valami díszeket az új házhoz.-biccentett az előbb említett hely felé apukám, mi ott volt néhány méterre tőlünk, mire melléjük sétálva elindulhattunk, immár legjobb barátommal, Sugar-el.

*mágikus teleportáció az időben, RM törött napszemcsijén keresztül az estig*

-Na jó, ideje haza menni család!-csapta össze tenyerét apa a város közepén, és elindult a kocsi felé. Mivel elég fáradt voltam-de nem csak én, Sugar is, meg a szüleim is-, csak biccentettem és követtem a főnököt.

Mikor a kocsihoz értünk, előbb beengedtem oda kutyusom, majd utána én is beszálltam. Míg ő a lábamra fektette fejét, addig én az ablaknak dötöttem az enyém, egy ásítás kíséretében, ami a fáradtságom jele volt.

-Remélem jól érezted magad.-nézett hátra anya, miközben az övével bajlódott. Halványan, s szerényen elmosolyodtam.

-Nagyon! És nagyon szépen köszönöm ezt a napot!-mondtam, miközben egy aprót kinyújtózkodtam, majd az ablakon kezdtem kifele bámulni. Ezután már csak a rádió halk hangját lehetett halni, ami betöltötte az egész autót, ennek hála pedig...hát segített álomba nyomni.

*A Nagy és Híres Lö Min Yoongi*

Este volt már mikor is úgy gondoltam elmegyek egy kicsit sétálni. Sok dolgunk volt aznap, ami megtette a hatását. Fáradt voltam, de ki akartam szellőztetni a fejem.

Ahoz képest, hogy már nyolc óra is elmúlt sokan voltak a városban. Az utak szépen ki voltak világítva, minden féle ünnepi lámpákkal s díszekkel. Vészesen közeledett a karácsony, tehát nem csodáltam, hogy ennyire fényes és díszes volt minden.

Miközben lassan lépkedtem, megálltam egy bolt előtt, ami valamennyire érdekesnek tűnt számomra. Gondoltam, benézek keresni valami ajándékot a többieknek. Fura tőlem, mi? De azért én is tudok kedves lenni. Főleg azokhoz akiket szeretek.

Belépve a helyiségbe, kellemes melegség árasztotta el testem, amibe egész lényem belebizsergett. A sorok között elkezdtem nézelődni, elég érdekes és szép tárgyakat találtam, de nem nagyon nyerték el tetszésem, amik kezdtek elkeseríteni. Lassan néztem végig minden sort, de nem volt semmi amit jónak találtam volna, így a bejárat felé vettem az irányt. Egyébként sem szerettem volna tovább bent maradni, mert nagyon melegem lett. Bár reméltem, hogy legalább valami apróságot találok, de amilyen jónak tűnt kívülről a hely, olyan rossz is volt belülről.

Kilépve a boltból, hirtelen megakadt a tekintetem egy fehér mercédeszen. Pont a bolt előtt parkolt le. Akaratom ellenére is betekintettem, és Őt pillantottam meg benne. A tegnapi lányt. Kényelmesen szunyókált egy kutyával az ölében. Maszkom alatt halványan elmosolyodtam. Kicsivel jobban benézve láttam, hogy rajta és a kutyán kívül, nem volt senki a kocsiban. Mivel nem akartam nagy feltünést kelteni, azzal, hogy egy random kocsit bámulok, azon belül is egy alvó lányt, akihez semmi közöm, megráztam a fejem és haza fele indultam.

Ekkora véletlent...

*teleportáció az időben Jimin kockáin keresztül egy héttel későbbre*

*RaRa szemszög*

Már egy hét eltelt azóta, hogy találkoztam vele. Na és megtörtént még egyszer? Nem. Hát én megmondtam. De mit is törődök én ezzel? Itt van nekem Sugar, vele kell foglalkoznom, hiszen ő az új barátom. Vele jól eltudok szórakozni. Ja! És még ki is derítettem, hogy nagyon imádja a vízet! Ezen mondjuk nem csak én lepődtem meg. Nevelő szüleim mikor meghallották, azt hitték csak hülyülök. De mikor bebizonyítottam, leesett az álluk. Azóta minden nap kell fürdetnem...mint egy gyereket. De attól még élvezem, s nagyon aranyos egy jószág. Egyszerűen nem lehet nem szeretni. Pont mint egy kisbabát.

Gondolatmenetemből Sugar ráncigált ki azzal, szó szerint, hogy szeretne menni sétálni. Mivel nem volt jobb dolgom és szüleim is dolgoztak, vállatvonva felpattantam az ágyamról és rá raktam a nyakára a piros-volt több színű is, mert bevásároltunk az elmúlt héten-pórázt.

-De most kérlek, ha meglátsz egy macskát hagyd békén!-beszéltem hozzá, mintha megértené is amit mondok, de nem olyan hülye ő, hogy ne fogná fel legalább az arckifejezésemből, hogy mire gondolok.-Nem szeretnék újra megfulladni a sok futástól...

Miután egy parkba értünk, lelassítottam eddigi gyors, s sietős lépteimen és csak sétáltam egyenesen előre, össze-vissza nézelődve. Elég messze van ez a hely a házamtól, de ide nem sokan szokta jönni. Mikor megkaptam Sugart, mindig ide hoztam "legeltetni". Imádja ezt a helyet. Na főlleg a macskák miatt. Komolyan kérdezem, miért kell ennek a két állatnak mindig civakodnia? Ez miatt már ő jobban tudja idefele az utat, mint én, vagy akár egy GPS. Szerintem még a rövidítéseket is tudja..

Hirtelen Sugar megszakította a gondolatmenetem, majd ugatni kezdett egy irányba, éééss...szaladni.

-Ne már megint...-fogtam szabad kezemmel a fejem, majd mit tehettem mást. Szaladtam én is. Mondjuk nem volt más választásom, mert magával rántott, egyenesen bele a halálomba. Mikor pedig már én is megpillantottam a fekete, szerencsétlenséget hozó macskát, próbáltam elhessegetni, de az nem akart eltűnni.(ezt amúgy értéstek úgy, hogy esetleg felmászhatott volna egy fára) Sugar már annyira gyorsan futott, hogy alig tudtam tartani vele a tempót. Néhány perc múlva megpillantottam pár méterrel előttem egy embert, teljesen feketébe öltözve, mire próbáltam vissza tartani kutyám, de az csak nem állt meg, akárhogyan is akartam én rábírni.-Vigyázz!-kiáltottam, mire az ahelyett, hogy hallgatott volna rám megállt és hátra fordult. Én meg sikeresen egyenesen neki rohantam és ráestem.-Basszus...nagyon sajnálom!-húztam el szám, magamban szitkozódva, közben gyorsan, kissé ügyetlenül feltápászkodtam felsegítve áldozatom. Egy maszk volt rajta, tehát számítottam rá, hogy egy hírességgel akadt dolgom, de már magasró l tettem erre. Meg amúgy sem Ő volt, mert neki más színű a haja és a testfelépítése.

-Semmi baj.-válaszolta, miközben kissé leporolta magát, majd csillogó szemeivel rám pillantott. Én gyorsan elkaptam róla tekintetem és a kezemre néztem, ahol ijedten vettem tudomásul, hogy nem volt ott a póráz.

-Basszus!-szólaltam meg idegesen, egyik kezemmel hajamba túrva, miközben felkaptam fejem és riadt szemeimmel Sugart kezdtem el keresni.

-Minden rendben?-kérdezte az előttem álló maszkos fiú, tekintetem fürkészve, közben látszott rajta, hogy nem fog egyhamar leszállni rólam.

-Nem. Eltünt a kutyám.-kezdtem el idegeskedni, majd elindultam egy teljesen random irányba.-SUGAR!-kiáltottam, remélve hátha előjön esetleg egy fa mögül.

-Segítek megkeresni!-ajánlotta fel mikor utolért a velem talán egykorú fiú-magasságához képest néztem-, s ő is kikiáltotta a mostmár elveszett kutyus nevét.

-Azt nagyon meghálálnám!-mondtam, kicsit nyugodtabban és hálásan tekintve rá, de még így is féltem, hogy lehet elszökött és nem fog vissza jönni többit, közben pedig alig egy hete ismertem csak meg. De már ő volt a legjobb barátom.

Az egész parkon keresztül mentünk, de nem találtuk sehol. Már sötétedett és egyre hidegebb lett, ami egyre jobban szaggadta szét az idegeim, és csak folyamatosan jöttek a rosszabb és rosszabb gondolatok. Könnyeimmel kűzködtem egésszen idáig, de mindig vissza folytottam őket, mert nem akartam még feladni. Pánikolni kezdtem, és nem tudtam mit kezdeni. Hogy mitévő legyek.

-Talán már nincs a parkban.-szólalt meg mellőlem a fiú, amire felé kaptam riadt tekintetem, miről elég egyértelműen lelehetett olvasni, hogy nincs a legjobb állapotában.

-De nagyon nagy ez a város. Akkor meg bárhol lehet.-mondtam kezeim tördelve és továbbra is nézelődtem össze-vissza, gondolva egy olyat, hogy hátha ő talált meg minket. Egyre idegessebb lettem, szívem pedig olyan hevesen dobogott, hogy majd ki esett a helyéről. Annyira gyenge lettem, és annyira pánikoltam, hogy már könnyeim sem tudtam többet vissza folytani. Lassan eleredtek, majd végigszántották az arcomat. Igaz, hogy csak egy hete kaptam és ismerkedtem meg vele, de nekem nagyon sokat számított az a kevés idő is amit vele tölthettem. Egyrészt, mert imádom az állatokat, másrészt, mert a nevelő szüleimtől kaptam. És mert szerintem egy állatban sokkal jobban meglehet bízni, és sokkal jobban lehet szeretni, mint egy embert.

-Ne aggódj, meglesz!-tette óvatosan kezét a vállamra, majd finoman magához vont ezzel gyengéden átölelve. Vállaim rezegtek a sírástól, arcom pedig kezeimbe temettem, mert nem nagyon volt merszem megmutatni ramaty kinézetem. Hirtelen a hó is eleredt, amit már nem tudtam, hogy hova tegyek, hogy hogyan reagáljak rá, mert emiatt még jobban aggódni kezdtem, Sugar miatt. Lassan elválltam a fiútól és megtöröltem szemeim, de hiába, mert könnyeim folyamatosan csak folytak lefele arcomról.-Ideje lenne haza menni.

-De messze lakom és pénzt sem hoztam magammal...-húztam el szám, ahogy reaizálódott bennem, hogy mekkora is egy hülye vagyok, közben szégyenemben továbbra is a földet pásztáztam.

Annyira szerencsétlen vagyok...

-Akkor gyere hozzám.-tette fel a nemvárt ajánlatot, mire kissé ijedten, de annál inkább sajnálkozva megráztam a fejem.

-Már így is a terhedre voltam, nem akarlak tovább zavarni. Es a szüleim is nemsokára haza érkeznek.-mondtam ellenkezve, miközben felemeltem könnyben úszó arcom. Egyrészt kicsit értetlen is voltam, mert ki olyan hülye, hogy egy random embert megengedjen nálla aludni. Helyesbítek. Milyen IDOL olyan hülye, hogy ezt megtegye.

-Nem vagy a terhemre. És egyébként is az én hibám, hogy elszökött a kutyád. Ha elálltam volna az útból, mikor rámkiáltottál, nem estél volna rám és nem engedted volna el a pórázt.-kezeit megincsak vállamra helyezte és mélyen szemeimbe nézett.-Na meg én közelebb lakom és szólhatok a szüleidnek, hogy biztonságban vagy. És ki tudja, lehet pont arra fele fog járni a kutyád. Ha az úgy megfelel.-mosolyodott el halványan ezzel kissé bíztatva, és erőt lehhelve belém, mire egy pillanatra el kellett, hogy gondolkodjak, mert nem nagyon voltak más kilátásaim. Egy aprót, keservesen sóhajtottam, majd megtöröltem szemeim a sok sírástól. Végül aprót, cseppet sem magabiztosan biccentettem a fejemmel.

-R-rendben...

Gyerekek, most hogy így átírtam ezt a kicseszett részett, ennyi idő után...ez lett a leghosszabb, amit valaha is írtam..akármelyik könyvemben is.