Ajánlott zene: Chase Atlantic - Into It

"When you're not happy, you need to be strong to change, resisting the temptation of turning back."

~ Ayrton Senna

/George Russell/

2021. március 25. Szahír, Bahrein

Mindig nehezek a csütörtöki napok, tekintve, hogy ezer felé kell rohanni, hiszen az interjúk és a riporterek nem várnak. Mivel szoros a napi beosztásuk, így a miénk is azzá válik. Szerencsére, csodálatos sajtósaink vannak Sophie és Emma személyében, akik mindenre odafigyelnek, ezzel könnyebbé téve dolgomat. Ugyanakkor már hihetetlenül várom, hogy holnap végre azt csináljam, amiért igazából itt vagyok, ebben a homoksivatagra hajazó országban. Versenyezzek. Mert ez éltet igazán. Mivel Aleix már visszament a szállodába, hogy az utolsó simításokat is elvégezze a holnapi napra, illetve gondoskodjon arról, hogy mindenem meglegyen a hétvége folyamán, így egyedül ülök be a Mercedesbe, amit a csapat bérel számunkra. Fáradtan dőlök hátra a világos bőrülésben, hogy kicsit kitisztítsam fejemet, mielőtt útnak indulnék a szálloda felé. Ezért nem szeretem a médianapokat. Ilyenkor túl sok minden árad felénk, nem beszélve a mérhetetlen kíváncsiságról, ami folyamatosan körbeleng minket. Hiába tudom, hogy ez is része a sportnak, egyszerűen nehéz megemészteni, hogy ekkora az érdeklődés körülöttünk. Sokszor agyon is nyomnak, olyan terhek kerülnek ránk ezáltal. Holott tiszta fejjel kéne autóba ülnünk, de időnként mégsem megvalósítható ez, tekintve, hogy a sajtó emberei tesznek arról, hogy legyen min rágódnunk.

Nagyot sóhajtva, veszek erőt magamon, hogy kitolassak a helyemről és célba vegyem a szállásunkat. Hátrafordulva, magabiztosan forgatom a kormányt, miközben a csomagtartó ablakából tájékozódom a körülöttem lévő, nem létező forgalomról. Elvégre, kevesen vannak itt a kora esti órákban. Már mindenki lázas erőkkel regenerálódik a holnapi szabadedzésekre. Végül a tervezett helyett más irányt veszek, mikor megpillantom a szőke hajú nőt, aki világoskék, egyenblúzában, sötét, combközépig érő szoknyájában, illetve fehér tornacipőkben pont úgy néz ki, mint bármelyik középiskolás lány. Erre még ráerősít a hátizsák is, ami hanyagul lóg az egyik vállán. Látom, hogy kétségbeesetten nyomkodja telefonját, ezért bennem is eluralkodik egyfajta aggódás. Elvégre, elképzelni sem tudom, mi lehet a gond, amiért ennyire feszültnek tűnik az a lány, aki hetekkel ezelőtt könnyedén tiporta el az összes, vele szemben álló vezetőt. Többek között, a menedzserem is.

Megállok tőle nem sokkal messzebb, majd lehúzva a kocsi ablakát, érdeklődve, tekintek ki rajta, hogy feltegyem a kérdést, ami jelenleg a legjobban foglalkoztat. Larissa feltekint telefonja képernyőjéről és látva döbbenetét, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elnevessem magam. Mégis próbálom visszafogni a kitörni készülő jókedvem, elvégre vicces lenne, ha éppen a főnökömön mulatoznék. Érződik rajta, mennyire kényelmetlen számára a helyzet, ahogy szőke hajába túr, mégis szembesít a ténnyel, hogy fuvar nélkül maradt, miután kölcsönadta az egyik csapattagnak saját, bérelt autóját. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, mégis felajánlom neki, hogy elviszem a szállodához, amit félénken, de elfogad, így már mellettem ül az anyósülésen. Kellemes, vaníliás illata betölti az utasteret, így az orromat is, ezáltal kicsit elkábulok, de hamar térek észhez, ahogy gázt adok és elindulunk a kihalt, sivataggal körbevett utakon szállásunk felé, a lemenő Nap horizontját bámulva.

- Minden rendben van? - Rövid ideig ülünk csak kínos, szótlan csendben, hogy aztán én törjem meg végül ezt a némaságot kettőnk között egy felettébb udvarias, ám annál egyszerűbb kérdéssel. Erre viszont nem számít a lány, láthatom a visszapillantóból, ahogy kiül arcára a meglepettség. Szemei kétszeresére tágulnak, miközben rögtön felém fordul, tekintetem sarkából veszem észre ezt. Igyekszem az útra figyelni, de elismerem, nehéz, mikor tudom, hogy szüntelenül bámul engem. Magamon érzem minden egyes pillantását. Mintha arra várna, hogy folytassam mondandómat, de ez nem fog megtörténni. Ennél messzebb nem merészkedem, amíg nem tudom, meddig mehetek el vele kapcsolatban. Mi az, ami még belefér a főnök-beosztott státuszba. Hisz nem vagyok más. Hiába szegeződik rám minden figyelem, nem vagyok más, csak egy alkalmazott, akit fizetnek azért, hogy vezessen. Nehéz elfogadni, mégis szembe kell néznem a ténnyel, hogy lényegében Larissa az, aki a sorsomról dönt. Részben. Elvégre, vannak mások is ebben a kirakósban.

- Miért érdekel ez téged, George? - Mintha egy tanárom lenne az iskolában, úgy ejti ki nevemet, miután rájön, hogy némaságba burkolózom kérdésem után. Érzek benne némi szigort, amivel szeretné elérni, hogy megadjam magam vele szemben és megkapja a hőn áhított válaszát. Talán igaza van. Hisz érzem szavaiból, hogy nem kéne törődnöm azzal, mi zajlik le benne. Nem szabadna, hogy foglalkoztasson a dolog, mégsem vagyok képes elmenni mellette szó nélkül. Számos jele van annak, hogy bele tapintottam egy érzékeny pontba nála. Lehet, ezért is reagál ennyire távolságtartóan, már-már cinikusan. Nem bírja elviselni, ha kicsit is átlátnak azon a rohadt vastag falon, amit maga köré épített, hogy ne tudják megsebezni a lelkét. Ismerem ezt, hisz én is ugyanezt teszem. Mindenkit távol tartok magamtól, hogy a vezetésre tudjak fókuszálni. Másképp nem megy. Mert legutóbb is megégettem magam, amikor valakit a falak mögé engedtem. Azt hittem, Carmen az igazi. Mert eleinte minden annyira könnyen, szinte természetese ment mellette. Olyan valódinak éreztem az egészet közöttünk. Bíztam benne, hogy mindent kibír a kapcsolatunk. Azonban tévedtem. Egyetlen dologgal nem számoltam. A távolsággal. Mely közénk állt és megölt mindent végül. Én pedig megszenvedtem a szakításunkat. Sokáig nem találtam a helyemet utána. Mindenhol égetett a spanyol nő hiánya. Aztán eljött a nap, mikor úgy keltem fel, hogy tudtam, nincs választásom. El kell fogadnom a sorsunkat. Ez volt az, ami átlendített a fájdalmon és pontosan ez az, amit nem szeretnék még egyszer megtapasztalni. Soha többé.

- Mert látszik rajtad, hogy a válaszod, "nem" lenne. - Látom vonásaim, hogy mennyire megviseli valami. Nem lehet felfedezni bennük azt a tüzet, harciasságot, akaratot és önbizalmat, amivel eddig le tudott hengerelni mindenkit. Most olyan, mint amilyennek az ebédlőben figyelhettem meg: egy átlagos lány. Viszont még akkor sem tapasztaltam ezt a közelében. Mintha maga se találná a helyét. Elveszett lenne. Talán így is van. - Nem festesz valami jól. - Valamelyest próbálom elviccelni a dolgot, hogy kicsit oldjam a hirtelen felgyülemlett feszültséget, ami az utastér légkörében uralkodik, és látszólag sikerül is. Látszólag. Hiszen mélyen belül nem tudhatom, mit rejt a lelke. Az csak az övé. Ahogy én sem kötöm az orrára azokat az érzéseket, amik bennem kavarognak. A kavalkádot, mely érzelmileg felölel engem és nem akar elengedni. Főleg nem a közelében. Mert abban biztos vagyok, hogy Larissa Williams olyan dolgokat készül felborítani az életemben, amit nem engedhetek neki. Mindezt csupán a puszta jelenlétével.

- Azt ne mondd, hogy aggódsz. - Csilingelő hangja és kellemes nevetése megtölti élettel az amúgy csendes teret, és el kell ismernem, hogy ezt jól esik hallani. Kicsit kizökkent baljós gondolataimból. A kételyekből, melyekbe magamat űzöm, hisz még mindig itt cseng az egyik idegesítő újságíró kérdése füleimben. "Szerinted lesz esélyed arra, hogy jövőre az egyik autót te vezesd a Mercedesnél?". Mit felelhettem volna erre? Hiszen fogalmam sincs. Még én magam sem tudom, mikor jön el a megfelelő pillanat. Mikor határoz úgy Toto, hogy megérdemlem a lehetőséget. Abban viszont nem kételkedem, hogy többet kell idén letennem az asztalra, ha azt akarom, hogy komolyan fontolóra vegye az átigazolásom jövőre. Sokkal több. Habár nehéz lesz, hisz vannak olyan helyezések, amiket önerőmből sosem fogok elérni. Tudom. Nincs azon a szinten az autónk. Ezt a nemrégiben megtartott tesztek is igazolták. Mégis reménykedem. Mert más nem marad. Sokan úgy tartják, ebben a sportban bármi megtörténhet, és amíg ez így van, akadnak hajmeresztő dolgok, amik valóra is válnak. Azonban bizonyos okok miatt nekem akkor is el kell vennem a gázt, ha megnyílik előttem a lehetőség. Hiába küzdenék bármiért is.

- Előfordulhat. - Ennek ellenére, megteszek mindent, hogy ebből a mellettem ülő, szőke nő semmit ne vegyen észre. Egyrészt, mert nem akarom, hogy ilyen szinten belelásson a gondolataimba. Ha ez megtörténne, nyitott könyvvé válnék előtte, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem tudhat rólam többet a szükségesnél. Ezzel próbálom védeni magam vele szemben. Mert nem tehetek mást, hisz pontosan tisztában vagyok vele, hogy ha beszállok ebbe a játékba, márpedig nincs más lehetőségem, onnantól kezdve, egyetlen célom lehet. Menteni a karrieremet. Másrészt, nem akarom terhelni a saját gondjaimmal. Neki is jut bőven elég, amit meg kell oldania a csapat élén. Mert sejtéseim szerint, bármi is legyen a baj, egész biztosan az istálló körül kell keresni a forrását. Közben egyre közelebb és közelebb érünk a pályától nem messze található, szahíri forgataghoz. A városhoz, amely otthont ad nekünk ezen a hétvégén egy hatalmas, impozáns szálloda képében.

- Szerintem meg csak túl kíváncsi vagy, George Russell. - Akár mehetnél feladni a lottót is. Telitalálat. Szinte észre sem veszem, de néhány pillanat erejéig a kelleténél nagyobb erővel nyomom a gázt a luxusautón, mely másodpercek töredéke alatt gyorsul fel a megengedett sebességről közel kétszázas tempóra. Mintha a kocsi is megérezné zaklatottságom. Hiába én irányítom, kivetül rá az, ami mélyen belül nyomaszt. Kicsit erősebben szorítom meg a kormányt, hogy aztán felengedve a feszült tartásból, mély levegőt véve, próbálom lenyugtatni magam. Miközben visszaállok a normális sebességre is. Alig észrevehetően fordulok oldalra, hogy lássam, mit vált ki ez a lányból. Nem csodálkozom, hogy döbbenet ül ki fehér, szinte már sápadt arcára. Még én is lesokkolódom magamon. Ritkán mutatom ki mások előtt, mit érzek. Főleg, ha az egyet jelent a káosszal. Most mégis ezt teszem. Ebből is látszik, hogy valami nincs rendben. Azóta nincs, hogy Larissa belépett abba a rohadt tárgyalóba.

- Akár hiszed, akár nem, érdekel, mi van a csapatom főnökével. Ha vele gond van, hogy várhatnám el, hogy bármi más jól működjön. - Összeszedem elmémnek azt a részét, ami még ép maradt ebben a lehetetlen kuszaságban, hogy aztán minden idők válaszát összehozva, próbáljam meggyőzni őt arról, érdemes elmondania, ami a szívét nyomja. Néha mindenkinek kell egy személy, akinek kiadhatja magából az érzéseit. Nálam ez jobb esetben Aleix szokott lenni. Tényleg szerencsésnek mondhatom magam, hogy a katalán férfi került mellém edzőnek. Másképp ki tudja, hol tartanék most. Nem itt, az is biztos. Emellett pedig tényleg fontos tényező a lány a csapat gépezetében. Elvégre, neki kell összetartania mindent. Az ő felelőssége, hogy a szerelőktől kezdve, a mérnökökön át az egyéb dolgozókig bezárólag mindenki tudja a helyét és olajozottan működjenek a dolgok. Ha vele gond van, minden bukik. Holott nem hasalhatunk el. Még nem.

- Szép érvelés. - Mindkettőnkön a meglepődés sora ezúttal. Én a dicséretre nem számítok, míg Larissa nem tud mit kezdeni az általam előbb elmondottakkal. Valószínűnek tartom, hogy készült már arra, hogyan fog kimászni ebből, most mégis hezitál. Szinte már nyert ügyem van. Annak kell lennie. - A menedzsered felnyomott a szövetségnél, amiért neki nem tetsző módon nyilatkoztam a sportról. - Megtörik a jég, ahogy a szőke hajú beszélni kezd, mialatt egy gondterhelt sóhaj is elhagyja ajkait. Szemem sarkából láthatom, ahogy beletúr göndör tincseibe, pótcselekvés gyanánt. Szerettem volna, ha nem tudok erről, mégis pillanatok alatt jutott el hozzám a hír, hogy mi történt. Nem kerülheted el, elvégre futótűzként terjedt a paddock területén. Ilyenkor jövök rá, miért nem érdemes kezdeni a menedzseremmel. Hiszen a legapróbb dolgokat is megtorolja. Efelől a mostani sem kivétel.

- Pedig igazad volt. - Őszintén fejezem ki véleményem, habár fogalmam sincs, hogy ezt azért teszem-e, mert el akarom nyerni a bizalmát, vagy mert tényleg segíteni akarok neki. Tudatom legmélyén azonban pontosan tisztában vagyok vele, melyik az igazi válasz. Még ha nem is vallanám be soha senkinek. - Nagyon sok változásra lenne még szükség ahhoz, hogy egyenrangúként kezeljenek titeket, nőket velünk szemben. - Ugyanakkor azt kívülállóként is elismerem, hogy még mindig gond van a nők megítélésével a sportban. Meglehet, a huszonegyedik században élünk, fontos pozíciókat még mindig csak ritkán tölthetnek be. Claire Williams ékes kivétele annak Susie Wolff mellett, akinek ez sikerült. Kitörtek az őket körülvevő férfiak árnyékából, habár Susie kétségtelen, hogy élvezi Toto támogatását. Míg Claire egyedül van ebben az egész őrületben. Vagyis már csak volt. Érthető, hogy ezek után feladta. Olyan volt számára a Száguldó Cirkusz világa, mint a szembe fújó szél. Hiába küzdött ellene, végül mégis elfújta őt annak ereje a messzeségbe. - Claire is ebbe fásult bele és ne mondd, hogy nem igaz. - Ezt a mellettem ülőnek is be kell látnia. Mert hiába akarta annyira megmenteni az anyja a családi örökséget, végül a pénz és a tőke hiánya felemésztette minden akaraterejét. Ezért nem értem a mai napig, hogy egy mérnöki diplomával rendelkező lány miért nem egy jobb csapatnál próbálkozik. Miért választja ő is az elődje útját? Hisz látta, mi lehet a vége, mégis átvette a csapatot, mielőtt eladták volna másnak. Hiába indult ígéretesen Claire útja az istálló élén. Mégsem volt elég. Minden erőfeszítése hiábavaló volt és nem lehet tudni, hogy Larissa ugyanarra a kitaposott ösvényre lépett rá, vagy sem. - Nem tudta kivívni magának azt a tiszteletet, ami járt volna neki, pedig így is történelmet írt.

- Tudom. - Megremeg a hangja, és csak ebből, illetve könnyáztatta kék szeméről jöhetek rá, hogy megviseli az egész. Nem akarja kimutatni. Nem szeretné, hogy az érzések elnyeljék őt. Azt is észreveszem vonásaiból, mennyire küzd ellene. Határozottnak próbálja mutatni magát. Nagyokat nyel, mialatt kezével erősebben szorít rá a kocsiajtó belső burkolatára. Egyetlen szót présel ki magából, azt is nagy nehézségek árán. - Anyának majdnem az élete ment rá erre a szélmalomharcra. - Majd folytatja, habár érződik rajta, mennyire nem érzi magáénak most, hogy megszólaljon. Megint feldúl bennem valamit a látványa. Ezúttal viszont egészen más érzéseket, mint eddig. Mélyebbeket. Ha tehetném, most megölelném. Hagynám, hogy a vállamra hajtsa fejét, miközben kisírja magából a töménytelen mennyiségű feszültséget. Mely nagyban köszönhető az osztrák csapatfőnöknek és annak, hogyan próbálja befeketíteni Larissa nevét, miközben a lány csak az igazat nyilatkozta.

- Remélem, te nem adod fel. - Mert ez mind szép és jó, ami a sportág szlogenje lett az idei szezonra, de a valóság...Nos, az teljesen más. Egyként versenyzünk. Ugyan, még viccnek is rossz. Ha igaz lenne, akkor nők is beülhetnének az autóba, ők is tervezhetnének kocsikat, alkatrészeket és nem csak a háttérben, ők is beleszólhatnának a versenyzés szabályainak megalkotásába. Helyette mindenhol férfiak dolgoznak, ahol igazán számít és nem hiszem, hogy mindez az elkövetkezendő években változni fog. Ahhoz nagyon fel kellene rúgni a hagyományokat, amire senki sem hajlandó. Hiszen ilyenek vagyunk mi, emberek. A végletekig képesek vagyunk ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amikről azt gondoljuk, jól beváltak. Bemeséljük magunknak, hogy ami eddig működött, azt nem érdemes felrúgni semmiért sem. Holott néha a változás szükséges. Talán még jónak is nevezném. Mert új színt visz az életbe. Ezért merek lépni egyet idézőjelesen a lány felé, hogy a hozzám közelebb eső kezére simítva sajátomat, elérjem, hogy kizökkenjen és rám figyeljen. Érintése nyomán megborzongok. Nem erre számítok, mikor érzékelem, hogy bőre bőrömhöz ér és valószínűleg ő sem, mert szemeibe villámgyorsan költözik be a teljes döbbenet, mely szép csillogást kölcsönöz kékjeinek.

- Eszembe se jutott. - Mintha kicsit megnyugodna, majd egy mosollyal is megajándékoz és rá kell jönnöm, hogy nagyon szép ékszer rajta a mosoly. Olyan, amit sosem szabadna levennie. Habár a paddockban töltött napok nem igazán engedik számára, hogy mosolyogjon. Főleg most nem, hogy valószínűleg fegyelmi eljárásnak néz elébe, de minimum meg kell jelennie a szövetség fejesei előtt legalább egyszer a hétvége folyamán. Ennek pedig elkerülhetetlenül megy híre majd a világon, ami nem kellemes kezdés számára. Ilyennel indítani a szezont minden, csak nem álomszerű. - Neked viszont köszönöm. - Most mégis erőt vesz magán, ahogy beérünk a városba. Nem kicsi a forgalom, így elvéve kezemet az övéről, teljes egészében igyekszem újra a vezetésre koncentrálni, elvégre most már nem elég, ha az autót egy tempóban vezetem. Mivel forgalom van, jobban kell figyelnem arra, mikor állok meg, mikor indulhatok el újra, mikor kell fékezzek és mikor nyomhatom a gázt.

- Mit? - Ezért reagálok iménti szavaira csak néhány másodperccel később, ahogy szemeim elé tolom az eddig a fejem búbján pihenő napszemüveget. Mintha ezzel elrejthetném mindenki elől kavargó érzéseimet. Előle is. Holott tudom, hogy ez nem így működik. Nagyon nem. Ugyanakkor nem értem, miért mond köszönetet nekem, holott igazán semmit nem tettem érte. Arról nem is beszélve, hogy néhány héttel, vagy hónappal később tudom, nem ezt fogja gondolni. Nagyon nem. Szerintem a pokol legmélyebb bugyraiba kíván majd, amit meg is értenék. Talán még én is oda küldeném saját magamat, tudva, mire készülök. Mi mindent kell megtennem azért, hogy az álmaim ne maradjanak azok. Mennyit kell áldoznom azért, hogy az elmúlt tizenöt év ne vesszen el és legyen értelme mindannak, amit feladtam, hogy most itt lehessek és a legjobbak között vezethessek.

- Hogy bátorítasz, mikor utálnod kéne. - Megvilágosodom, ahogy megértem magyarázatát és azt is megértem, miért hiszi azt, hogy utálom. Holott erről szó sincs. Hogy kétségeim vannak-e vele kapcsolatban? Még szép. Nincs tapasztalata. Nem bizonyított még semmit, illetve ki tudja, mire lesz képes a csapat élén. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy megvetném. Azért ahhoz sokkal többet kellene tennie. Akkor is, ha a megbeszélés végén februárban nem ezt mutattam. Hiába én voltam az, aki mélyebben ütött, mégis tisztán élnek bennem azoknak a perceknek az emlékei. Az a mérhetetlen csalódottság és keserűség, ami az arcán ült rajta. Illetve a szavaim. Melyekkel őt minősítettem. Egyenlővé tettem azokkal, akik az asztal körül ültek. Tudom, hogy hirtelen haragomban mondtam azokat, de nincs mentség erre. Megbántottam őt. Lényegében neki kéne haragot éreznie irántam.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem haragszom, amiért engem használtál fel a játszmátokhoz Totóval. - Még mindig nehezemre esik elfelejteni mindazt, ami a tárgyalóban történt: hogy aduászként engem használt fel ahhoz, hogy jelképesen térdre kényszerítse az osztrák férfit. Másképp kétlem, hogy menedzserem ilyen hamar feladta volna. Ezzel az ütőkártyával, illetve a céges alapelvek között található paragrafusok segítségével könnyedén üthetett sakk-mattot Larissa a táblán. Időközben befordulok a szálloda utcájába, ami megnyugvással tölt el. Hamarosan végre egyedül lehetek. Én és a gondolataim. Melyeket sürgősen el kell rendeznem magamban, különben csúnya világ lesz, ha én holnap pályára gurulok. - Viszont a csapat érdeke az, hogy mi jól kijöjjünk egymással. Ezért sem kezdek el háborúzni veled. - Nyíltan legalábbis egész biztosan nem. Éppen elég lesz az a harc, amit majd a háttérből kell megvívnom vele szemben, mert erre kényszerítenek. Holott ennek az összecsapásnak nem lehet győztese. Csupán vesztesei. Méghozzá a legnagyobbak. Mi. - Nem vagyok rossz ember, csak azért, mert ő a menedzserem, Larissa. Igazából ő sem az, csak elég merész módon védi az érdekeit. - Ennek ellenére, igyekszem felnyitni a szőke hajú nő szemét, hogy lássa, nem olyan rettenetes osztrák kollégája, mint hiszi. Mert tény, a végletekig képes elmenni azért, amit akar, de mellette ugyanilyen elánnal küzd azokért, akiket képvisel, vagy akik fontosak számára. Bármit megtenne értük. Értünk. Ezt kifejezetten tisztelem benne.

- Nem is gondoltam soha, hogy az lennél. - Hamar parkolok le szállásunk előtt a kocsival, a fotocellás ajtó pedig rövidesen nyílik is, azon keresztül pedig egy fiatal, elegáns egyenruhában lévő, helyi srác jön oda hozzánk. Udvariasan kéri el a kulcsot, amit oda is adok neki némi borravaló társaságában, elvégre ez lehet a feladata. Neki kell lejuttatnia az autót a mélygarázsba, aminek eleget is tesz, miután kiszállunk a kocsiból. Közben igyekszem felfogni a járműben elhangzott szavait, melyeket most egészít ki. Most, hogy elindulunk egymás mellett befelé az épületbe, melynek recepciója is már ámulatba ejtő. Nem csoda, a Hiltonról van szó. Nem is lehetne más az egész környezet, mint tömény fényűzés és elegancia. - Rendes srác vagy, George. Csak olyan dologba keveredtél, amibe nem lett volna szabad. - Ebben teljes mértékben igazat adok neki. Tényleg olyan helyzetbe csöppentem azáltal, hogy részese vagyok a csapatnak, amihez semmi közöm. Nem kellene, hogy érintsenek. Részt sem kellene vennem ezekben a politikai sakkozásokban, most mégis itt állok a játék kellős közepén. Védtelenül. Készen arra, hogy kiüssenek, ha útba lennék. - Ez viszont az én harcom és én is fogom megvívni. Remélem, ez világos. - Határozottan próbálja tudtomra adni, mi az elképzelése arról, hogyan száll szembe ellenlábasával. Ha tudná, az igazat... Valamelyest mégis megnyugszom, elvégre kezd feléledni a csapatfőnök a személyiségében. Ezek szerint már jobban érzi magát.

- Egyértelműen. - Nem. Már régen túlmutat ez az egész az egész az ő harcán. Hiába adom fel a vitát vele szemben ezzel kapcsolatban, mélyen belül még most is tartom azt, hogy itt már nem csak róla és az osztrák férfiről van szó. Hanem mindenkiről, aki valamelyest a csapatunk része, vagy köze van az istállót futtató céghez. Nem beszélve rólam. Elvégre, tehetek bármit, úgy kerültem bele ebbe az egész játszmába, akár egy harcképtelen fenevad, akit hirtelen ketrecbe zárnak. Nem tud kijutni belőle, hiába ordít kétségbeesetten. Hasonlóan érzem magam én is. Mindig hittem az egyenes, tisztességes módszerekben. Abban, hogy az igazság megtalálja a maga útját és végül a jó elnyeri a méltó jutalmát, míg a rossz a neki járó, jogos büntetését. Nevetséges, nem? Mint a mesék, amikkel egyetlen baj van. Közük nincs a valósághoz. Soha nem is lesz. Ebben a világban, mint a Forma 1, meg végképp nem.

A lift előtt megállva, megköszöni a fuvart, amit mosolyogva fogadok. Mosolyom szélesebb lesz, ahogy meghallom "anyai" jótanácsát, miszerint pihenjem ki magam, mert holnap nagy napom lesz. Elnevetem magam, miközben viccből szalutálok egyet, tisztelegve főnököm előtt, aki ezt szintén nem bírja ki kacagás nélkül. Főleg, hogy még "főnöknek" is nevezem. Végre felszabadult és ezt örömmel látom. Elvégre, talán nekem is van részem ebben. Hamar jutunk fel a felvonó segítségével a megfelelő emeletre, ahol elválnak útjaink, ám előtte még olyan történik, amire egyáltalán nem számítok. Még visszafordul, mielőtt teljesen eltűnne látószögemből és csak ennyit fűz hozzá beszélgetésünkhöz.

- Neked Lari. Csak simán.

Egyből megértem, mire reagál ezzel, azonban nincs időm válaszolni, hisz már el is tűnik szobája ajtaja mögött, itt hagyva engem a folyosón. Kavargó gondolataim közepette.

Szóval, ne hívjalak főnöknek.

2021. március 28. Szahír, Bahrein

Még utoljára fordítom el a kormányt a megfelelő szögben, hogy be tudjam venni a célegyenesre ráfordító kanyart a sivatagi pályán az éjszaka sötétjében. Mégis tökéletesen látni mindent, köszönhetően a fényeknek, melyekkel kivilágítják az aszfaltcsíkot. Megragadom az utolsó alkalmat arra, hogy tövig nyomva a gázt, egy kigyorsítást követően pillanatok alatt száguldjak át a rajt-cél vonalon. Megkönnyebbülök. Mert vége. Ennél jobb része nem is lehetne a versenynek. Hiszen a többi része minden, csak nem örömteli. Kiidegel a tudat, hogy tehetetlenül körözök a pályán, tudva, hogy esélyem sincs, nemhogy a dobogós helyezésekért, de még a pontokért sem. Mintha ugyanott tartanánk, ahol tavaly abbahagytuk.

Meghallva mérnököm hangját a csapatrádión keresztül, próbálok figyelni, miközben visszalassítok, azonban szavai mintha egy másik dimenzióba esnének. Foszlányokat hallok csak és még annál is kevesebbet fogok fel belőlük. Csodálkozom, hogy arra képes vagyok, hogy átállítsam a kormányon a megfelelő módot. Mert még teljesítenem kell a levezető kört a kocsival. Az autóval, amiből elvágyom. Különösen az újabb tizenakárhanyadik hely után. Megköszönöm James munkáját, hogy aztán elmerülhessek a csendben és a felbúgó motor hangjában, ám mindez nem tarthat sokáig. Megint jelez a rádió, aminek gombját megnyomva, fogadom az újabb üzenetet. Azt hinném, hogy ismét a már jól megszokott, férfias, mély orgánum köszön vissza, azonban tévednem kell. Sokkal vékonyabb, nőiesebb, egyben gondterhelt hang az, aminek tulajdonosa hozzám szól. Egyetlen szót suttog sokkal inkább magának, mint nekem: sajnálom. Nem véletlen marad ezután csendben. Szeretné, ha reagálnék, azonban nem megy. Olyan ez az egész, mint mikor egy kisgyerek kinéz magának egy játékot a boltban. Hihetetlenül vágyik rá, amíg meg nem kapja. Aztán rájön, hogy amit annyira szeretett volna, nem is ér annyit, amennyire értékesnek gondolta azt. Akarom a sikert és elhittem, hogy megvalósíthatom a brit csapattal....most viszont elvesztettem a hitemet.

Lenyomom a rádiót, mert nem szeretnék többet hallani. Ennyi éppen elég volt. Ezt követően veszem be ezúttal sokkal lassabb tempóban a kanyarokat gyors egymásutánban, hogy utána a boxutcát vegyem célba. Ideje lerakni a vasat oda, ahova való. A parc fermé hátsó sorainak valamelyikébe. Ahogy leállítom a motort, már csatolom is ki magam, hogy aztán kitolva testemet a kocsiból, minél előbb kijuthassak belőle. Nemsokára már két lábbal a földön járva, végzem el a kötelező teendőket, mint a mérlegelés. Narancssárga sisakommal a kezemben. Ezt követően adódik csak lehetőségem felszívódni, azonban nem megy ez olyan simán, ahogy tervezem. Utálom, hogy mindig közbejön valami.

Lewis ugyanis szembe jön velem, akit nem engedhetek el szó nélkül, hiszen nyert. Megint. Én pedig megragadom az alkalmat, hogy gratuláljak neki, amit hatalmas mosollyal és örömmel fogad. Látni rajta, hogy hihetetlenül felszabadult. Nem csodálom. Mindenki az lenne a helyében, hisz már mindent elért és még annál is többet. Brit honfitársam az egyetlen, akit egy lapon említenek a németek hétszeres bajnok legendájával, hisz lassan minden rekordját túlszárnyalja. Már nincs mit veszítenie. Élvezheti a learatott sikerének gyümölcsét és még így is motivált. Én pedig itt vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség, akinek már attól is elmegy az életkedve, ha a csapatára gondol. Oda vágyom, ahol most őt látom. Abba az istállóba. Abba az autóba. Olyan sikerekkel a hátam mögött, mint amiből neki jócskán kijutott.

Ezért felveszem legvalósághűbb művigyoromat, majd egy intést követően, haladok tovább, hogy végre eltűnhessek a Williams garázsának legmélyén. Szerelőim egyből felém kapják tekintetüket, ahogy a mérnökeim is, így nem habozok sokáig azon, hogy köszönetet mondjak nekik. Minden egyes futam után megteszem ezt. Nem maradhat el most sem, ezért fogok egyesével kezet mindenkivel. Látom rajtuk, mennyit jelent ez nekik. Fontos számukra a megbecsülés, hisz sokszor érzem a légkörön, mennyire magukra veszik az eredmények hiányát. Holott tisztában vagyok vele, hogy mindent megtesznek a sikerért. Nem az ő hibájuk, hisz abból dolgoznak, amit a gyárból kapnak. Sokkal inkább a tervezők azok, akiket felelősségre lehetne vonni, hiába van megkötve az ő kezük is. Illetve valaki mást is. Őt.

- George... - Elhagyom a garázs területét, hogy a motorhome-ban végre nyugalomra leljek, mielőtt önként és dalolva, kell a sajtó emberei elé állnom és elmondanom ugyanazt a szöveget, amit tavaly már volt lehetőségem jól begyakorolni. Már alig várom, hogy egyedül lehessek, ám még itt sincs szerencsém. Kihalt az emeleti folyosók nagy része, hisz mindenki lent tartózkodik. Nagy a nyüzsgés, hisz már most elkezdik a pakolást. Nem lep meg, elvégre jövő héten már Olaszországban kell lennünk. Ezért szerencsés, hogy mindenki rutinosan tudja a dolgát. Valaki mégis itt van és hirtelen fogja meg karomat, ezzel megakadályozva abban, hogy tovább haladhassak úti célom felé. Holott már szinte látom magam előtt pihenőm fehér ajtaját, amin ott virít a nevem is csupa nagybetűvel. Mégis elválasztanak tőle. Éppen az a személy, akire most a legkevésbé vagyok kíváncsi. Vékony hangját hallva, mégis elgyengülök és felé fordulok. Kék szeméből süt a szomorúság és talán most először látom ilyennek. Érzékenynek. Ezek szerint, őt is bántja, amit ma újra átéltünk. Nevemet már alig-alig hallhatóan ejti ki száján. Mintha félne valamitől. Talán van is rá oka, elvégre pillanatok alatt lepi el agyamat a vörös köd. Amit képtelen vagyok tovább kontroll alatt tartani.

-Emlékszel, mit mondtál a múlt hónapban? - Valahol ki kell jöjjön belőlem az elmúlt hónapok, évek alatt felgyülemlett feszültség, aminek áldozata éppen az a lány lesz, akivel nem lenne szabad így beszélnem. Józan eszem ugyanakkor ezt a másodpercet választja arra, hogy teljesen kikapcsoljon, cserben hagyva engem. - Tudod, azok a hangzatos szavak, amikkel fogadkoztál, hogy visszahozod a csapatot az élmezőnybe. Ehhez képest hol vagyunk? - Áramlik belőlem a számonkérés, amit érthetően, döbbenet fogad a másik oldalon. Most viszont úgy érzem, nem állíthat meg semmi abban, hogy kiadjam magamból mindazt a keserűséget, amit az elmúlt két óra újabb kudarca jelent számomra.

- Nem ott, ahol kéne. - Minden gesztusából süt, hogy próbál önuralmat gyakorolni magán, nem beszélve arról a sóhajról, mely betölti a csendes teret élettel néhány pillanat erejéig. Legalább elismeri, hogy valami nagyon félresiklott a fejlesztésekkel. Már megint. Habár tisztában vagyok vele, hogy az idei évre vonatkozó szabályok nem engedtek nagyszabású módosításokat véghezvinni az autókon, mégis reménykedtem benne, hogy tanultunk a tavalyi évből. Hiba volt hinni valamiben, amiről eleve tudtam, hogy nem lehet több egy álomnál. - Én is tudom, de nem várhatod el, hogy minden azonnal működőképes legyen. - Némi kétségbeesést érzékelek rajta, ami megint furcsa helyzetbe hoz. Nem ezt várnám tőle. Sokkal inkább a sziklaszilárd nyugalmat. Most, mintha mégsem érezné magát nyeregben. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy van igazság abban, amit mond.

- Nem, azt tényleg nem. - Ezt pedig nyíltan is vállalom. Előtte. Hülyeség volt azt gondolnom, hogy az új csapatfőnökkel együtt majd hirtelen minden azonnal jobbra fordul. Valóságos csoda lett volna. Mondjuk már az is megkérdőjelezhetetlen fejlődés, hogy idén képesek voltunk a tesztre összerakni az autót, amit pályára viszünk. Azonban ettől többet vártam. Sokkal többet. - Azt viszont igen, hogy legalább a pontokért harcban legyünk. Mi értelme van az egésznek, ha ugyanott tartunk? - Kérdésem lehet, hogy mellbe vágja, de nem bánom, ha ezzel célt érek. Sosem rejtettem véka alá, ha valami nem tetszett és ezúttal sem teszek másképp. Azzal magamat hazudtolom meg. Helyette a kíméletlen őszinteséget választom. - Ugyanúgy a semmiért küzdünk.

- Igazad van. - Szavai élesen csattannak a folyosó kihalt hangulatában. Dühös. Érezhetően. Ezt pedig én váltom ki belőle, most mégsem tudok vele mit kezdeni. Nem hat meg, mert bennem is legalább ekkora tűz tombol. A tehetetlenség lángjai, melyek felégetnek bennem minden emberséget felé. - Elismerem, most boldog vagy? - Hirtelen szegezi nekem kérdését, amire azonnal felelnék, ha hagyná. Nem. Ha az lennék, ez a beszélgetés nem történne meg köztünk. - Türelmet kérek tőled, George. Semmi mást, csak azt. - Most gyengül el teljesen, miközben közelebb sétál hozzám, de én távolodom. Hátrébb lépek párat, ezzel megtartva azt a bizonyos távolságot, ami megvédhet tőle. Mert szükségem van rá. Levegőre. Egyedüllétre. Arra, hogy ne befolyásoljon semmivel. - Úgy látszik, az a gyengéd. - Lemondóan sóhajt fel, ahogy visszaveszi magára a semlegesség álcáját, miután felfogja, hogy engedett az érzéseinek. Talán a legnagyobb baklövés, amit elkövethetett a hétvégén. Hisz, ha érzéseid vannak, gyengéd is. Amit nem félnek az ellenségeid felhasználni. Ebből látszik, hogy hiába viseli magán az ikonikus logóval ellátott, fehér és kék színű blúzt, amihez fekete farmert választott mára, illetve az elhagyhatatlan bőr, világos színű tornacipőket, nem nőtt fel a feladathoz. Ehhez kétség sem férhet. Másképp profi módon tudná kezelni a helyzetet, ahogy eddig minden konfliktust, amibe belekerült. Amiből volt nem egy nem régóta tartó kinevezése során. Most úgy tűnik, mégsem képes megállni a helyét.

- Már így is túl sokáig voltam türelmes a csapattal. - Minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafogjam magam, ugyanakkor nem köntörfalazok most sem. Ezzel pedig lezártnak tekintem a beszélgetést, így nyugodt szívvel hagyom a szőke hajú lányt magára. Nem törődve azzal, hogy érzi magát. Amilyen gyorsan csak lehet, belépek a pihenőm ajtaján, hogy aztán magamra csukva azt, neki dőljek a fehér faanyagnak. Visszapörgetve az elmúlt percek eseményeit, már most elfog a bűntudat, ugyanakkor nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az érzés. Helyette lehunyom szemeimet, ahogy mély levegőt véve, felrémlik egy másik gondolat. Valami, ami még ennél a beszélgetésnél is nehezebb. Fojtogat, akárcsak a csalódást keltő eredmény. Feladat, aminek csupán az első lépése mindez.

2021. április 14. Imola, Olaszország

Tanácstalan vagyok, miközben az előttem magasodó, közel kétméteres emlékművet figyelem szüntelenül. Bronzból készült a szobor, amely a számomra valaha volt legnagyobb legendát ábrázolja. A brazilok háromszoros bajnokát. Ayrton Senna neve ugyanis egybeforrt a versenyzéssel és ez a tragikus elvesztése után sem változott. Örökre beírta magát a sportág történelmébe és nem csak az eredményeivel. Hozzáállása bármelyikünk számára példaértékű lehet, aki életében egyszer legalább ült versenyautóban. Az év második versenyhétvégéje pedig kicsit róla is szól. Hiszen Imola mindig emlékeztet minket rá. Különösen a Tamburello. A kettes-hármas-négyes kanyarkombináció, ami Senna számára halálosnak bizonyult a Williams kormánya mögött. Nem véletlen, hogy csak ilyen hosszú idő elteltével mernek újra nagydíjat rendezni ezen az aszfaltcsíkon. Tizenöt év. Ennyi kellett ahhoz, hogy most ismét itt lehessünk. Hihetetlenül várom, hogy pályára gurulhassak a hétvége folyamán. Még akkor is, ha az alattam dübörgő autó felér egy valóságos földi pokollal. Legalábbis, a lassúsága hihetetlenül frusztráló számomra. Még mindig. Hiába jöttünk el Bahreinből.

Kissé feltámad a szél, amitől azonnal összébb húzom magamon a brit istálló logójával fémjelzett, sötétkék felsőt, ami megvéd a hűvösebb időjárástól. Olaszországról sokaknak a nyári meleg és a szikrázó napsütés jut eszükbe, most mégis borús az időjárás, illetve a hűvös, már-már viharos szellő is háborgatja a nyugalmat. Talán odafent is érzékelik, hogy mekkora káosz uralkodik bennem jelenleg. Mert még most sem tudom magam túltenni azon, ami a sivatagi országban történt. Már megint naiv voltam. Hittem benne, hogy ez az év más lesz. Hogy végre megmutathatom, ami bennem rejtőzik. Bebizonyíthatom mindenkinek, de különösen osztrák menedzseremnek, hogy megérdemlem a Mercedes ülését. Akkor végre senki sem kételkedne bennem. Mindenki elhinné, amit még én sem magamról: van elég tehetségem ahhoz, hogy bajnok váljon belőlem. Talán egy napon igaz is lesz ez. Ha majd végre egy másik, ezerszer gyorsabb autóban ülhetek.

Hirtelen fordítom kissé oldalra fejemet, hogy szemügyre vehessem társamat. Mert nem vagyok egyedül. Larissa az egyetlen társaságom, mielőtt megérkezik a média részleg, hogy felvegyünk egy videót a brazil világbajnok tiszteletére. Elvégre, innen sosem mehet el úgy a kék-fehér színekkel fémjelezte istálló, hogy ne tenné itt tiszteletét. Ez alól én sem vagyok kivétel. A lány szőke haja ezúttal göndör loknikban omlik vállaira. Kinézete szinte már tökéletes és hihetetlenül elegáns. Sötétkék blézert visel egy fehér blúzzal, amihez fekete, szűk szabású szoknyát vett fel egy sötét színű harisnyával és bakanccsal együtt. Öltözete tökéletesen kiadja alakját, ami igencsak szemrevaló vékony csípőjével és formás idomaival. Nem lenne szabad ilyen sokáig bámulnom, mégsem bírom levenni róla szemeimet. Holott nem bonyolódhatok bele semmibe, ami vele kapcsolatos. Mert feladatom van. Feladatom, aminek ő fogja megfizetni az árát.

- Miért hoztál ide valójában, Lari? - Szinte ösztönösen becézem már őt, holott tudom, hogy nem lenne szabad. Főleg nem hivatalos helyzetben. A szőke hajú lány mégsem szól semmit. Talán nem is zavarja. Fogalmam sincs. Habár, múlt héten megengedte, hogy így szólítsam. Én viszont átkozom magam, amiért nem figyelek oda, mit beszélek. Túlságosan lefoglalja minden gondolatomat, hogy mit keresek én itt? Miért jöttünk ide a kötelező megjelenésen kívül? Mit akarhat ezzel az egésszel? Mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem viccből álldogálunk itt. Ketten. Még egész idilli is lehetne a szituáció, ha az előző vasárnap nem feszültünk volna egymásnak. Még érzem a közöttünk pislákoló szikrákat, melyeket a düh lángja élesztett fel.

- Szerintem nem kell bemutatnom, ki volt ő. - Igaza van, hisz minden valamire való ember, aki halott a Forma 1-ről, tudja, hogy kinek az emlékműve áll itt és milyen okból. Sokan a mai napig állítják, hogy az volt az autóversenyzés fekete hétvégéje, hiszen ketten is életüket adták azért, amiben hittek. Amit szenvedéllyel csináltak. - Mit kérdeznél tőle, ha még élne? - Gondolataimból mégis Larissa kérdése az, ami kiszakít. Hirtelen akad el minden kikívánkozó szó bennem és fogalmam sincs igazából, miként kellene reagálnom erre. Nem értek semmit. Miért érdekli, hogy mit kérdeznék egy olyan embertől, aki már régen meghalt? Felesleges időpazarlásnak tartom az egészet. Én nem hiszek a feltételes módban. Versenyzőként csak az számít, mit érek el a pályán. Amikor visszagondolnak a nevemre, mindenkinek a sikerek számítanak majd, nem az, hogy mire lehettem volna képes. Ezért sem tudok azonosulni ezzel a helyzettel.

- Mi ez az egész? - Hangot adok zavartságomnak, miközben gondolatban fejemet fogom, hisz rájöhetnék magamtól is, miért vagyok itt. Ezzel szeretné feloldani a köztünk húzódó ellentétet, hisz a kötelező formaiságokon kívül egy szót nem beszéltünk egymással a sivatagi nagydíj óta. Nem véletlen. Elismerem, hogy tudatosan kerültem őt minden lehetséges módon. Egészen eddig. Hiszen, mikor bekopogott nap elején imolai szállásunkon a szobám ajtaján, nem mondhattam nemet. Hiába szerettem volna. Ezért kell most osztoznom vele a levegőn. Lehet, némi jóindulat is vezérelt. Vagy a tudat volt a kelleténél erősebb, hogy mégis csak a főnökömről van szó. Ezt pedig sosem felejthetem el teljesen. A kezében tart, elvégre könnyen találhat valamit, amitől egész véletlen fel lehet bontani a szerződésem, ha úgy tartja kedve. Én viszont nem akarom megadni az esélyét ennek. Nem, mert azzal túl sokat buknék.

- A kérdésemmel foglalkozz! - Határozottsága kihat az egész környezetre. Még rám is. Éppen ezért esik nehezemre, hogy tovább ellenkezzek vele. Akkor is, ha kérdése szembemegy azzal, amit az életről és a versenyzésről gondolok. Nem tudom, mit szeretne ezzel elérni, de abban biztos vagyok, hogy az előttünk álló beszélgetés akár alapjaiban is megváltoztathat köztünk sok mindent, vagy, ami még rosszabb, sokkal nehezebbé tehet mindent, mint eddig bármikor. Hirtelen nehézzé válik bármit is mondanom, ám mindez addig tart csupán, míg bele nem kezdek mondandómba. Onnantól kezdve, simává válik minden. Mintha nem nyomnák azok a terhek vállaimat, amiket eddig annyira nehezen viseltem magamon.

- Azt kérdezném tőle, hogyan tudott túllépni a nehéz időszakokon. - Sokan talán gyengeségnek tartják, én viszont bátornak gondolok mindenkit, aki mer segítséget kérni. Mikor tavaly elúszott a lehetőség a győzelemre, ahogy beugrottam Lewis helyére az általam annyira vágyott csapatnál, elismerem, összetörtem. Az történt, amitől a legjobban tartottam. Elkezdtem megkérdőjelezni a helyemet a versenyzés világában. Ekkor döntöttem úgy, hogy szakemberhez fordulok, amit a mai napig nem bántam meg. Rengeteget segített abban, hogy fejben erősebb legyek és viseljem a kudarcokat, amik a futamok során érnek. Erről viszont még vele sem beszéltem. - Mert biztosra veszem, hogy neki is volt, hiába emlékszünk úgy rá, mint az egyik valaha élt legnagyobb legendára. - Ezért lep meg, hogy olyan könnyedén nyílok meg a mérnöki diplomával rendelkező lány előtt, ami mással sosem fordulna elő.

- Nehéz időszaknak éled meg, hogy nálunk versenyzel még, ugye? - Hihetetlenül okosnak találom a mellettem álló csapatfőnökömet, hiszen pillanatok alatt kitalálja gondolataim mögöttes tartalmát. Habár, vak lenne, ha nem látná, hogy még mindig rossz irányba haladunk. Hogy nem változott semmi. Pedig erre tett ígéretet az igazgatótanács előtt abban a tárgyalóteremben. Ahol titkon lenyűgözött mindenkit. Még engem is. Hiába nem akarta bevallani senki, az igazság minden jelenlévő arcán ott ült. Kivétel nélkül. Élt bennem ezáltal némi remény, hogy véghez vihetünk valami nagyot. Mert a tervei ígéretesek voltak...De a megvalósításuk? Na, az már teljesen más. Sokkal nehezebb, mint gondolta volna. Valószínűleg ennek is köszönhető a bahreini kudarc.

- Nem könnyű megküzdeni azzal nap, mint nap, hogy a vetélytársaim sikert sikerre halmoznak, én pedig a mezőny végén küszködöm. - Nem fogom vissza magam, ahogy őszintén megvallom érzéseimet azzal kapcsolatban, miért visel meg annyira, hogy a mezőny végén kullogok. Elvégre, minden velem hasonló korú vetélytársam már legalább egyszer pezsgőzhetett a pódiumon vagy szerzett értékes pontokat az általuk képviselt istállónak. Én meg mit csinálok? Itt szenvedek a mezőny végén ahelyett, hogy én is ugyanazt tenném. Nekem azonban esélyem sincs bizonyítani, hogy vagyok olyan jó, mint Charles, Lando vagy akár Max. - Holott semmivel sem különbek, mint én. - Ezt tényleg hiszem, elvégre tisztában vagyok a képességeimmel és az övékkel is. Elismerem a tehetségüket, de tudom, hogy bennem is van legalább annyi, mint bennük. Mindössze Fortuna tekintete nem vetült még rám, mikor a szerződéseket osztogatták. Elvégre, mindannyian jobb csapathoz kerültek, mint én, ezáltal volt esélyük arra, amire nekem ki tudja, mikor lesz egyáltalán. Ha eljönnek azok a napok valaha. Mert én már kevésbé hiszek benne. Minden egyes nappal csak rosszabb ez az egész, én mégis kitartok. Magam se tudom, miért, de még küzdök. Talán a remény az, ami átsegít ilyenkor. Amíg van reményed, addig nem vehetnek el tőled mindent. Azt csak akkor tehetik meg, ha a reményt elrabolják előled. Ha ez megtörténik, akkor válik értelmetlenné az élet. Én viszont nem fogok eljutni eddig. Megtalálom a saját reményemet csupán idő kérdése az egész. - Csak szerencsésebbek.

- El fog jönni a te időd is. - Biztatni próbál, amit valahol, lelkem legrejtettebb zugaiban értékelek is. Ugyanakkor kifelé nem mutatom ezt. Helyette csak zsebre vágott kezekkel, hallgatom, amit mondani akar egy félmosoly kíséretében. - Akár nálunk, akár máshol, de sikeres leszel. Mindened megvan hozzá, hogy bajnok váljon belőled. - Sok embertől hallottam már ezt. Minden megvan benned, hogy sikeres legyél. Te leszel a jövő bajnoka. Rég nem találkoztam ekkora tehetséggel, mint te. Mit ér mindez, ha közben autót senki sem ad, amivel ezt bizonyíthatnám? Mert mondhatnak bármit, hiába kiáltanak ki reménységnek, addig senki vagyok, amíg nem mutatom meg a valós erőmet. - Nem véletlenül tartanak sokra papáék is. - Sosem felejtem el, amikor megkaptam a lehetőséget és aláírhattam a szerződést. Nem csak Claire, de Frank is bent volt az irodában, ahol sor került erre. Nekem pedig mérhetetlenül sokat jelentett ez, hiszen azt mutatták vele, hogy bíznak bennem és a sikeremben. Én mégis azt érzem valahol mélyen belül, hogy cserben hagytam őket. Akkor is, ha a legfőbb probléma az istállónál nem más, mint a pénzhiány. Minden más lenne, ha rendelkeznénk legalább akkora tőkével, mint a gyári csapatok. Mert hiába próbálják meg megoldani ezt az ellentmondást a szövetségnél, a szomorú valóság az, hogy sosem vehetjük fel a versenyt olyanokkal, akik maguk gyártják a saját erőforrásukat.

- Tényleg így gondolod? - Ellenben, képtelen vagyok szó nélkül elmenni legutóbbi véleményfoszlányai mellett. Azok túlságosan szépek ahhoz, hogy csak úgy magam mögött hagyjam őket. Érdekel, hogy ezek valódi gondolatok, vagy csak azért hallhatom őket, hogy a kedvemben járjon. Remélem, hogy nem az utóbbi. Az annál is nagyobb csalódás lenne részéről, mint ami három hete ért a nagydíj után. Habár, nem lepne meg már semmi azok után, hogy simán elhallgatta a gyárban valódi kilétét, csak hogy beszélgetésbe elegyedhessen velem. Mégis...bízom benne, hogy ezúttal nem játszik. Azt nem nyelném be neki. Még egyszer nem. Első körben is sok volt már, nemhogy másodjára. Ezúttal viszont nem akarok a játszmája részese lenni, hisz azt nem velem vívja meg. Legalábbis, látszólag nem.

- Igen. - Bólint magabiztosan. - Tudod, George. - Kissé elmosolyodik, ahogy kimondja nevemet és el kell ismernem, elbűvölő a mosolya most is. Van benne valami, akárcsak az ebédlőben, vagy a kocsiban. Valami, amit nem tudok józan ésszel megmagyarázni. Talán nem is lehet. Megbabonáz az a határozottság, ami mögött érzem megbújni a szelíd kedvességet is. Azokat a tulajdonságokat, amiket jó mélyre igyekszik elrejteni a külvilág elől. - Papával nekem volt egy elég merész megállapodásom. - Számomra meglepő módon elég nyíltan kezd el beszélni egy olyan dologról, amihez tulajdonképpen semmi közöm nem lenne. Hiszen nem tartozik rám az a szerződés, amit vele kötött a saját családja. - Akkor maradhatok a csapat élén, ha képes leszek legalább egyszer dobogóra vezetni az egyik pilótámat idén. - Szeretném azt állítani, hogy fogalmam sem volt erről. Azonban nem tehetem meg. Mert akkor óriásit hazudnék. Toto mindenbe beavatott, amikor behívott magához beszélgetni a Williams gyárában. Valószínűleg a tárgyalás után az lehetett az első dolga, hogy átnézze a lány kinevezéséről szóló kitételeket, vagy akár az összes papírt, ami hozzá köthető. Sejtésem szerint, innen tudhat a feltételről, mely hatalmas terhet helyez a fiatal nő vállára. Elvégre, majdnem a lehetetlent vállalta ezzel. Ha a helyében lettem volna, azonnal visszavonulót fújtam volna, hisz esély sincs arra, hogy ezzel az autóval dobogóra állhasson bármelyikünk. Jelenleg egész biztosan nem.

- Te ennyire hiszel a csapatban? - Éppen ezért, egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem, melynek nem félek hangot adni. Lari elindul a szobor felé, kezében azzal a szál vörös rózsával, amit már mióta magánál tart. Óvatosan guggol le, hogy aztán elhelyezve a bronzból készült alkotás egyik sarkában a virágot, néhány másodperc csenddel adózik az egykori versenyző emlékének. Nem sokkal később viszont már ismét mellettem áll. Nincs messze tőlem. Mindössze néhány méter választ el minket egymástól. Mégis, mintha fényévek távolsága állna közénk. Ahogy felfogom szavainak valós súlyát, egyúttal rájövök arra is, mekkora rohadék vagyok. Szemrebbenés nélkül vezetem őt félre. Azonban nem tehetek mást. Mert a karrierem a tét. Ha nem teljesítem az osztrák csapatfőnök által rám bízott feladatot, lőttek az álmaimnak. Még csak versenyautó közelébe se mehetnék többé. Ezért kell mindent megmozgatnom annak érdekében, hogy ne állhasson egyikünk sem dobogón a szezon folyamán. Mégis elfog a bűntudat, ha arra gondolok, Larissa hisz a csapatban.

- Benned. - Kék szemeit jelentőségteljesen futtatja végig rajtam, majd megállapodik tekintete az enyémnél, így pillantásaink rövid időre összekapcsolódnak. Azonban mindez nem tart sokáig. Mindössze néhány pillanat. Nekem mégis elég ahhoz, hogy még nyomorultabbnak érezzem magam, mint eddig. Mert láttam kékjeiben azt az elszántságot és hitet, ami vezérli őt a mindennapokban. Én pedig éppen ezt akarom kiölni belőlük. Mármint...inkább ezt kell tennem. Mert választásom már rég nincs. - És a csapatban is. - Hirtelen fordítja vissza arcát a szobor irányába, ezáltal biztos lehetek benne, hogy valamilyen formában ő is zavarba jött. Én sem cselekszem másképp, habár azért fél szememet rajta tartom még így is. - Látom, mekkora tehetség vagy. Már az első perctől fogva. Ha valakivel, akkor veled meg tudom csinálni, de ehhez te is kellesz. - Számos dicséretet kaptam már karrierem során, különösen az alsóbb kategóriákban, elvégre ott taroltam mindig. Ezért volt nehéz megszoknom, hogy a mezőny elejéről hirtelen a rajtrács végére kerültem. Ahonnan most bármit megtennék, hogy kitörhessek. A szőke hajú lány szavai ugyanakkor extra jelentőséggel bírnak számomra. Eddig sosem fejezte ki a véleményét nyíltan. Semmiről. Mindent próbál diplomatikusan kezelni. Most mégis kivételt tesz és ez megtisztelő számomra. Őszintének látom. Legalább annyira, mint amikor először beszélgettem vele. - Szerinted képesek lehetünk rá? - Kérdése viszont olyan, mintha egy kést fognának a nyakamhoz. Tudom, ha az igazat mondom, egész biztosan elvágja a torkomat. Hazudni ugyanakkor képtelen vagyok. Legalábbis ebben nem tudok.

- Nem tudom. - Halkan sóhajtok fel, ahogy az igazság felé fordulok, szembesítve őt a valósággal. Mert tisztában vagyok vele, hogy merész céljai vannak egy olyan autóval, amit a rajongók jobb esetben csak fostalicskának neveznek. - Szeretném azt mondani, hogy igen, de nem lehet, Lari. - Éppen ezért vallom be valós érzéseimet ezzel kapcsolatban. Akkor is, ha ezzel megbántom őt. - Te is tudod, mekkora a lemaradásunk még mindig. - Szokták mondani, hogy az autóversenyzés az, ahol bármi megtörténhet. Bármikor. Még akár a legnagyobb csodák is. Nem véletlen tudott Pierre Gasly sem nagydíjat nyerni egy Alpha Tauri volánja mögött a monzai aszfaltcsíkon. Kellett hozzá szerencse is, ugyanakkor a francia pilóta megérdemelte a győzelmet. Ez kétségtelen. Én viszont nem szeretnék a csodákra várni. Önerőből akarok a dobogó tetejére állni egy olyan kocsival a hátam mögött, amivel esélyem van bajnoki címeket nyerni. A Williams nem az az autó...Mondhat bárki bármit, jelen helyzetben az esélytelenek nyugalmával indulhatunk neki ennek a szezonnak is. Aki pedig mást gondol az vagy álomvilágban él, vagy nem ért igazán a sporthoz.

- Nagy kár. - Karjait összekulcsolja mellkasa előtt, miközben kifejezéstelen arccal figyeli a szobrot, ami körül megszámlálhatatlan mennyiségű csokrot és gyertyát látni. A futam közeledtével rengetegen látogatnak el ide, ezért is lep meg, hogy most csak ketten vagyunk itt. Minden olyan kihalt a fákkal körülölelt környéken. Mégis van benne némi nyugodtság. - Mert én hiszek benned, George. - Ahogy ajkaival megformálja ezeket a szavakat, mintha valami megállna bennem egy pillanatra. Megint feltámad a szél és megfújja az emlékműre kötött, brazil zászlót is. A kék, sárga és zöld textil anyag ugyanolyan irányíthatatlanul lebeg a levegőben, ahogy a feltörő érzések vihart vernek lelkemben. Hisz bennem. Én pedig a lehető legaljasabb módon fogom hátba szúrni őt. - Csak az a kérdés, te hiszel-e bennünk. - Igaza van. Ez valóban fontos felvetés. Talán mind közül a legfontosabb. Tudok-e még bízni abban, hogy a Williams név visszakerül oda, ahova való? Talán. Szeretnék, de eltelt már két év, mióta itt vagyok és nem látom a fejlődést. - Bennem. - Meglepődöm, amikor közelebb sétálva hozzám, egyik kezét vállamra helyezi. Azonnal felé fordulok, ahogy megérzem érintését pulcsimon keresztül. A belőle áradó melegség engem is utolér pillanatok alatt. Olyan oldalát mutatja felém, amiről nem gondoltam volna, hogy létezhet. Abban bízom, hogy ez most tényleg a valós énje és nem csak azért csinálja mindezt, hogy a kedvemben járjon a múlt heti vitánk után. Habár, nem szólhatnék egyetlen szót sem, ha így lenne... Már nem.

- Ha azt mondom, igen, akkor megcsináljuk? - Nagyot sóhajtok, hisz kérdésem minden, csak nem egyenes és nem őszinte. Mégis próbálom azt a látszatot nyújtani, hogy ugyanaz a célunk. Normális esetben annak kellene lennie, de ez minden csak nem átlagos. Mert alapesetben az lenne a dolgunk, hogy a lehető legjobban tudjunk együttműködni. Ennek ellenére, mindent megteszek, hogy megvezessem a szőke hajú lányt. Erőtlen mosoly fut végig arcomon, de neki elég csak azt látnia, hogy lelkesedem a dolgokért. Miközben sokkal inkább vagyok egy játszmának a részese, amibe részben ő kevert bele. Meg a saját menedzserem. Az az ember, akinek az érdekeimet kellene néznie, de nem tesz mást, csak bábuként használ a saját sakktábláján. Nekem pedig nem marad más, mint a beletörődés. Hiszen a nagyok küzdelmébe nincs beleszólásom. Nincs más lehetőségem. El kell fogadnom, hogy eleve vert helyzetben vagyok. Ahonnan nincs kiút. Nem menthetem meg a lányt attól, ami rá vár. Toto Wolff bosszújától. Elvégre, ez nem szól másról. Jött egy fiatal nő a semmiből és beletaposott abba, ami a legértékesebb az osztrák férfi számára: a büszkeségébe. Ez pedig nem maradhat válasz nélkül. Legalábbis Toto szempontjából egész biztosan nem.

- Dobogóra fogsz állni, ha addig élek is. - Éppen ezért fáj látnom Larissa arcán végigfutni azt a magabiztosságot, ami a tárgyalóban és a versenypályán is jellemzi őt. Más helyzetben tisztelném ezért: hogy ki mer állni magáért minden körülmény ellenére. Most viszont aggódom érte. Mert tisztában vagyok vele, hogy az a cikk jelentése és a büntetés, amit ezért kapni fog, még csak a kezdet volt és az osztrák csapatfőnök kezei ennél is messzebbre nyúlhatnak majd. Annyira, amit elképzelni sem tudnék, ha csak egy rajongó lennék. Pilótaként viszont látom a sport árnyoldalát is. A belső harcokat a hatalomért. Melynek most a szőke lány is részesévé válik. Ahol, hiába dolgozunk egy csapatnál, nekem ellene kell küzdenem. Vele szemben kell cselekednem, ha azt akarom, hogy valaha még legyen esélyem. Ezért kell őt egyszerre közel és távol tartanom magamtól. Nem kezdhetek el kötődni hozzá, de el kell érnem, hogy bízzon bennem, ezáltal mindenbe beavasson. Azonban nem számolok azzal, hogy az élet forgatókönyve mindig akkor viccel meg minket, amikor már elhatároztuk magunkat. Mikor eldöntöttem, hogy eladom a lelkemet az ördögnek a karrieremért.

~~~

Sziasztok! 💙

Tudom, hogy nagyon régen hoztam részt, de sajnos nagyon ellenem volt az élet az elmúlt pár hónapban. Most viszont itt vagyok és bízom benne, hogy a nagy kimaradásért kárpótol majd a rész, ami a szokásosnál hosszabb lett nagyjából két-háromezer szóval. Nagyon bízom benne, hogy ennyi idő után is tetszeni fog nektek a mostani fejezet. 🙏

Emellett, nagyon köszönöm nektek, hogy folyamatosan támogattok, mert láttam a véleményeket és a szavazatokat az előző részekhez és nagyon hálás vagyok mindért. Ezek segítettek át a nehéz időszakomon, ami ezt a sztorit illeti. 🥺

Mit szóltok a részhez? Tetszett nektek? Mit gondoltok George kavargó gondolatairól? Szerintetek el tudja kerülni, hogy a kelleténél jobban is kötődjön Larissához? Hova vezethet szerintetek a vívódása? Jogosnak találtátok a kirohanását a futam után, vagy túl erős volt? Mi lehet a valós oka ennek? Szerintetek Larissa célt ér azzal, hogy elvitte a szoborhoz George-ot? Mi volt a lány célja ezzel egyáltalán? Mit gondoltok, sikerül George terve és képes lesz egyszerre közel és távol maradni a lányhoz/lánytól? Illetve, mit szóltok a nagy feladathoz? Számítottatok erre? Szerintetek George hogy fog dönteni, ha oda kerül a sor? Ha ott lesz a lehetőség, megragadja, vagy elveszi a gázt, ahogy elvárná tőle Toto? Dobogóra áll majd egyáltalán a szezonban? Ha igen, hol? (Nem biztos, hogy száz százalékosan követem a szezon alakulását). Mi lesz az erősebb a brit pilótában? A karrierje iránti elhivatottság, vagy a Larissa iránti, egyre erősödő érzései?🤔 Minden egyes visszajelzésért nagyon hálás leszek, úgyhogy nyugodtan, jöhet bármi, pozitív és negatív egyaránt. 🙏

Végezetül, szeretném ezt a részt IrisBlack94 számára ajánlani, elvégre tegnap volt a születésnapja és az egyik legcsodálatosabb barátnőm, akit megismertem ebben az évben. Csak hálás lehetek a sorsnak, hogy az utamba sodort téged, csajszi. Köszönök neked mindent. Ahogy a többi csodacsajszimnak is, ez a rész nekik is megy. 🤍

Hamarosan jelentkezem a folytatással, addig is, nagyon vigyázzatok magatokra. Mindenkinek a lehető Legboldogabb Új Évet Kívánom! 💙🎉