Miután Beccának húszadszorra is elmondtam, mennyire szeretem, álomra hajtottam a fejem. Napok óta nem voltak rémálmaim. Akkor éjjel viszont megint abban a Los Angeles – i házban voltam, ahol tönkrement az életem.
Iskolából hazaérve zokogást hallottam, amikor beléptem a házba. Azonnal anya szobájába siettem, mert onnan hallottam a rémes hangokat. Anya az ágynak dőlve zokogott, Lacy mellette. Mindkettejük arca véres volt és csupa lila meg kék folt.
- Mi a fene történt?
- George. George bántotta anyát. Szembeszegültem vele, de engem is megütött. – zokogott Lacy.
Ökölbe szorultak a kezeim a dühtől. Soha nem akartam így látni az anyámat és a nővéremet. Ilyen bántottnak, tehetetlennek és sértettnek. Képes lettem volna megölni azt a faszt. Megfordultam és kifelé indultam a szobából, hogy megkeressem Georgeot, viszont Lacy utánam szólt.
- Mit csinálsz, Ian?
- Hívjátok ki a rendőrséget. Én elintézem ezt a seggfejet. – fújtattam, alig láttam a méregtől, ami elborította az agyam.
- Ian… - szólt újra.
- Csak hívjátok már azt a kibaszott rendőrséget. – sziszegtem.
Ha kiabáltam volna, George meghallja. És nem hagyhattam, hogy emiatt újra bántsa a családomat. Lementem a nappaliba, onnan a konyhába. Megállt bennem az ütő, ahogy megláttam, George nyugodtan kávézgat az asztalnál.
- Ó hát hazaértél? – kérdezte gúnyosan.
Válaszként akkorát behúztam neki, hogy leesett a székről, a kávé szét fröccsent mindehová, a bögre pedig hangos csörömpöléssel tört össze a fapadlón. George felállt, vigyorogva a vérző orrát törölgette.
- Mégis mit képzelsz magadról, te kis szaros? Hogy merted megütni apádat?
- Kurvára nem vagy az apám, te fasz! – ordítottam – És nem fogom engedni, hogy még egyszer bántsd a családomat!
Azzal neki is rontottam és eszeveszettül püfölni kezdtük egymást. Ő egy cseppett sem volt magasabb nálam, de kigyúrtabb volt, mint én akkor. Erősebbet ütött. Sokkal erősebbet. De nem hagytam magam. Erőssé tett a düh, ami fortyogott bennem. Aztán viszont egy jól bemért ütése miatt a földre kerültem. Elkapott a pólómnál fogva, és felráncigált a földről, majd a konyhapultnak lökött. Éreztem, ogy eltört az orrom. Kurvára nagyon fájt.
- Te akarod megvédeni a családodat? Te kis fasz! Azt hiszed, meg tudod tőlem védeni a szajha anyádat?!  - nevetett, miközben nehezen feltápászkodtam a konyhapultba kapaszkodva.
Akkor láttam meg a hegyekben álló késeket. Nem gondolkodtam, csak elvettem a legnagyobbat és amikor megfordultam, egyetlen mozdulattal George mellkasába döftem. Ő megdermedt, a kés mellől vörös vér kezdett ömleni. Utolsó erejével még elkapta a nyakam és folytogatni kezdett. Már nem bírtam ellenállni. Hiába próbáltam eltolni magamtól, még így is erősebb volt. Aztán egyre csak enyhült és enyhült a szorítása, míg végül elengedett, aztán holtan esett össze a padlón. Kapkodtam a levegőért, amitől megfosztott és már nem bírtam megállni a lábamon. A földre estem, a konyhapultnak dőltem és csak néztem, ahogy elvérzik.

- Ian… Ian, ébredj fel. – hallottam meg Becca aggódó hangját, mire kipattantak a szemeim.
Alig kaptam levegőt, a szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem, megáll. Becca szemei tele voltak aggodalommal. Csak aztán vettem észre, hogy már megint a karját szorongatom. Gyorsan elengedtem, majd kimásztam az ágyból és a hajamba túrtam. Elegem volt. Valahányszor rémálmom volt, mindig arra ébredtem, hogy Becca kezét szorongatom. És most, hogy láttam, hogy dörzsölgeti a valószínűleg rohadtul lüktető kezét, úgy éreztem, nem bírom tovább. Nem bánthattam többet. Nem tehettem. Mindentől meg akartam védeni, mégis én voltam az, aki bántotta. Fel  - alá kezdtem járkálni a szobámban amíg Becca ki nem mászott az ágyból és meg nem állított azzal, hogy a mellkasomra tette a kezét.
- Ian, nyugodj meg. Semmi baj.
- Ne mondd, hogy semmi baj, Becca! – ordítottam, mire megszeppent, kezeit leengedte maga mellé – Már megint bántottalak. Mindig bántalak. Nem tudom ezt tovább csinálni.
- Ian, bármi is történt, nekem elmondhatod. Akármi is történt… Mesélj nekem az álmaidról.
- Becca, ezek nem csak egyszerű álmok. Ezek emlékek. Emlékek arról, amit tettem.
- Akkor mondd el, mit tettél. Nem tudsz olyat mondani, ami zavarna.
- Hogy nem tudok?! – csattantam fel ismét – Nem zavar, hogy minden suliból kirúgtak egy héten belül, mert a szart is kivertem még abból is, aki csak csúnyán nézett rám?! Nem zavar, hogy alig volt tiszta pillanatom a gimi alatt, mert állandóan piáltam vagy be voltam lőve?! Nem zavar, hogy kibaszottul megöltem egy embert?!
Becca meghőkölt. Fogalmam sem volt, hogy a kiabálásomtól, vagy attól amit elmondtam, de könnyek szöktek a szemébe. Viszont egy cseppnyi szánalmat vagy dühöt nem láttam benne. Kinyújtotta felém a kezét, de elhúzódtam tőle.
- Nem, Ian. Nem zavar. Ez a múlt. Mindenkinek van múltja. Én még így is…
- Ne, Becca. Hogy a fenébe szerethetsz így?! Nem szerethetsz. És nekem sem kellene szeretnem téged. – már nem ordítottam, de a hangom elcsuklott, éreztem, hogy lassan elveszítem – Bár soha ne találkoztunk volna.
Ezt nem gondoltam komolyan. Minden jó az életemben akkor kezdődőtt, mikor találkoztam vele. És tudtam, nem azért fogom elveszíteni, amit elmondtam. Ő még ezek után is szeretett és mellettem akart maradni. Azért veszítem el, mert én nem tudok így élni tovább.
- Hogy mondhatsz ilyeneket?! – kiabált zokogva. Basszus, bár lecsókolhattam volna a könnyeket az arcáról – Azt hiszed, hogy elkövettél néhány hibát évekkel ezelőtt és én most bírálni foglak miatta? Mikor fogod már fel, basszus, hogy mindent megérdemelsz, amit kapsz?!
- Ez nem igaz. Nem érdemlem meg. – a tarkójára csúsztattam a kezem és homlokára hajtottam a sajátomat – Szeretlek téged, Becca. Még a kibaszott életemnél is jobban. Azt hittem, hogy az idő múlásával elfogadom, amit tettem, de nem megy. – zokogtam – Nem érdemellek meg.
Akkor elhúzódott tőlem és akkora pofont kaptam, hogy belerengett a fejem. Nem ekkorát érdemeltem. Vagy milliószor nagyobbat. Aztán erősen meglökött két kicsi kezével a mellkasomnál, hogy meghőköltem.
- Tudod mit, Ian?! Te vagy a legnagyobb kibaszott seggfej az egész kibaszott világon. Megígértetted velem, hogy nem hagylak el, bármit is tettél! És tudod mi?! Ha nem ígértetted volna meg, akkor sem hagynálak el. Mert szeretlek! A múltaddal és a jeleneddel együtt! Most pedig te dobsz el magadtól! Miféle faszfej csinál ilyet?!
Igaza volt. Teljesen igaza volt. Egy utolsó szemétláda voltam. Majd beleőrültem, hogy így láttam őt. És tudtam, hogy én tettem ezt vele. Bántam minden egyes kibaszott szót, amit mondtam neki. Jóvá akartam tenni. Nem bírtam őt így látni.
- Becca. – nyújtottam ki felé a kezem, de elütötte.
- Ne érj hozzám! – ordította – Ha azt akartad, hogy ennek vége legyen, akkor most vége!
- Nem. Nem akarom, hogy…
- Már édes mindegy. – mondta halkan, a hangja annyira remegett, hogy csodálkoztam, még bír beszélni – Azt mondtad, nem érdemelsz meg. Ez kurvára nem igaz. De ha te így érzed, akkor elmegyek.
Nem! Kibaszottul nem akartam, hogy elmenjen. Magamhoz akartam ölelni és addig tartani, míg el nem hiszi, mennyire sajnálom. Az ajtó felé fordult, de elkaptam a csuklójánál. Akkor kaptam meg a második erős pofonomat és elengedtem.
- Megmondtam, hogy ne érj többet hozzám! – ordított, aztán kiment a szobából.
Egy pillanatra ledermedtem. Nem tudtam felfogni, ami történt. Arra kértem, maradjon velem, akkor is ha bevallom, mit tettem. De én magam üldöztem el. Elüldöztem. Kisétált a kibaszott világomból. Elveszítettem. Amikor újra képes voltam levegőt venni, akkor tört össze bennem minden. Akkorát boxoltam a falba, hogy éreztem, ahogy reccsennek a csontok az ujjamban.
- A kurva! – még egy ütés – Kibaszott! – újabb ütés – Életbe!
Az utolsó ütés után a földre ültem, a falnak döntöttem a hátam, a hajamba túrtam és zokogtam, mint egy gyermek. Rohadtul fájt a kezem, az arcom égett, de az a fájdalom, amit a mellkasomban éreztem milliószor rosszabb volt. Összeszorult a szívem. Nem kaptam levegőt. Nem kaptam levegőt, mert Becca nem volt mellettem.  Azt hittem, könnyebb lesz úgy, ha elmondom neki az igazat és vége az egésznek, mert így nem éreztem volna tovább azt, hogy nem érdemlem meg. De így, hogy tudtam, elveszítettem, milliószor rosszabb volt. Úgy éreztem, bele fogok őrülni. Nem bírtam így. Nem ment. Egyszerűen nem.

Még akkor is ott ültem a falnak dőlve, amikor felkelt a Nap. Hallottam, hogy a többiek iskolába mentek, én meg csak ültem ott tovább, mint egy idióta. Meg sem moccantam. Csak percekkel az után, hogy elmentek, felöltöztem, majd kimentem a konyhába és kávét főztem magamnak. Úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyott volna. Leültem az egyik bárszékre és lassan kortyolgatni kezdtem a kávémat. Tudtam, hogy nemsokára vége az órának, ezért elindultam befelé a szobámba. Nem bírtam volna látni Beccát. És nem voltam biztos benne, valaha is fogok – e tudni úgy a közelében lenni, hogy ne akarjam magamhoz ölleni. Minden pillanatban azt kívántam, bár meg sem történt volna az előző este. Bár mindent visszaszívhattam volna és reggel mellette ébredhettem volna fel, megcsókolhattam volna.
Úgy negyed óra múlva megcsörrent a telefonom és Sophie nevét láttam meg a kijelzőn. Felvettem és a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen?
- Ian. Becca veled van? – szólt bele zokogva, a szívem pedig megállt egy pillanatra.
- Nem. Mi történt?
- Nem is ment haza?
- Nem. De mondd már, mi a fene törént, Sophie.
- Óra után azt mondta, megy a könyvtárba és azóta nem látta senki. – zokogott – A könyvtár pedig már vagy öt perce lángokban áll.
Kivert a víz, a pulzusom pedig vagy kétszázra szökött. Becca. Az, ahogy a hívásig éreztem magam, semmi volt ahhoz képest, amit akkor, amikor eljutott az agyamig, hogy talán örökre elveszítem őt. Mert azt, amit tettem, talán még helyre tudtam volna hozni. De ha Becca meghal, abba én is belehalok. A telefont az ágyra dobtam, nem vártam meg, Sophie mond – e még valamit. Bepattantam az autómba és veszettül hajtani kezdtem az iskola felé. Ki kellett őt hoznom onnan. Úgy szorítottam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjaim. Az sem érdekelt, hogy túl gyorsan megyek. Semmi nem érdekelt. Csak és kizárólag az, hogy az én cicám jól legyen. Reménykedtem abban, hogy talán megtalálják, mire odaérek. Hogy megtalálják teljesen sértetlenül. Viszont amikor farolva megálltam a parkolóban és kiugrottam a kocsimból, szinte elveszve néztem, ahogy Sophie Will ölelésében zokog. Odarohantam hozzájuk átvágtatva a hatalmas tömegen, amely a könyvtár előtt gyűlt össze. A tűzoltók próbálták eloltani a tüzet, de ha egy részen ki is aludtak a lángok, egy másik helyen duplaannyi erővel csaptak fel.
- Még mindig nem látta senki? – kérdeztem tőlük remegő hangon.
- Nem. – sütötte le a szemeit Will.
Be kellett mennem érte. Tudtam, akár én is ott éghetek el, de nem érdekelt. Ki kellett hoznom onnan. Ennek nem lehetett ilyen vége. Nem veszíthettem el még egyszer. Elindultam a bejárat felé, melyből fekete füst gomolygott, de megtorpantam, amikor Sophie utánam kiáltott.
- Mit csinálsz, Ian?
- Kihozom onnan.
- Megölöd magad, haver. – kiáltotta Will.
- Nem érdekel. Ő az életem és akkor is kihozom onnan, ha beledöglök.
Sophie még kiabált valamit, amiből már csak foszlányokat hallottam. Ahogy reccsentek a falak, ahogy lángolt az épület, ahogy az emberek kiabáltak, elnyomott mindent. Eszeveszettül rohantam befelé, mire két tűzoltó elkapott a bejárat előtt.
- Uram, oda nem mehet be.
- Nem a faszt! – behúztam egyet az egyiknek, majd a másiknak is és amikor kiszabadultam tőlük, berohantam az épületbe.
Kurvára nagyon büdös volt, a füst úgy marta a torkomat és égette a tüdőmet, mintha vasszegeket nyeltem volna. Őt kerestem mindenhol. A földszinten minden zugot átnéztem, ahová csak elért a látásom, de nem volt sehol. Egyre hevesebben vert a szívem, az adrenalin úrrá lett rajtam és már nem hallottam mást, csak a fülemben lüktető szívem zaját.
Meg kell találnom.
- Becca! – kiáltottam, de nem hallottam semmit.
Kérlek, csak ne legyen semmi bajod, cica!
Kettesével szedtem a fokokat a lépcsőn, ami még nem porladt el. Az emelet sokkal rosszabb állapotban volt. Szinte nem volt olyan hely, ahol nem csapdostak volna vöröses – sárgás lángok, vagy ne gomolygott volna fekete füst. Köhögni kezdtem. Átkozottul marta a torkomat, de meg kellett őt találnom. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy ezt jelenti igazán szeretni. Hogy képes lettem volna feladni a saját életemet is, csak hogy neki ne essen baja. Minden egyes könyvekkel teli sort átnézem, de sehol nem volt. Mígnem az utolsó sor mögött megláttam egy a földön fekvő, mozdulatlan testet. Még a nagy feketeségben is megismertem a vonásait, a hosszú, barna haja szétomlott mellette a földön.
- Becca.
Azonnal letérdeltem mellé, az ölembe vettem, majd kisimítottam a haját az arcából. Lélegzett. Basszus, lélegzett és életben volt. Résnyire kinyitotta a szemeit, de úgy tűnt, nem bírja sokáig.
- Ian. – a hangja rekedt volt, fáradt, egyszerre rémült.
- Itt vagyok, kicsim. Kiviszlek innen. Csak tarts ki egy kicsit, oké?
Felálltam és az ölemben vele elindultam a kijárat felé. A vállamra hajtotta a fejét, fogalmam sem volt, mennyi ideje feküdt ott és hogy milyen sérülései vannak. Csak ki akartam jutni vele, Minél előbb. Igyekeztem lecsörtetni a lépcsőn, de az alsó fokokra egy hatalmas, lángoló gerenda esett. Meghőköltem, majdnem el is estem. Egyre jobban lángolt minden. Nem gondolkodtam, csak átugrottam a gerendát, de így zuhantunk pár fokot. A hátamra estem, annyira fájt, hogy a levegő is megakadt bennem. De hála az égnek, hogy én estem a hátamra és nem ő. Kellett pár mélyebb levegővétel – ami persze akkora füstben kurvára nehéz és fájdalmas volt – míg fel tudtam állni és a fényt követve a kijárat felé indultam.
Amikor kiléptem az ajtón, fellélegeztem. Nyomtam egy csókot Becca homlokára, majd elmosolyodtam.
- Kint vagyunk, cica. – suttogtam neki, de nem reagált.
Sőt... Meg sem mozdult. Levegőt sem vett.
- Becca. – szólítottam meg ijedten.
Kisimítottam a haját az arcából, a vér megállt bennem. Minden megállt.
- Nem. – törtem ki zokogásban – Becca.
A földre zuhantam és megráztam a vállát. Semmi. Nem mozdult. Az ajka résnyire nyitva volt, de nem vett rajta levegőt.
- Becca! – ordította Sophie és Willel együtt odaszaladt hozzánk.
- Becca. Kicsim... Kicsim, kérlek, térj magadhoz. – kérleltem zokogva, de nem mozdult.
Remegve a mellkasára hajtottam a fejem. Megállt az életem. Megállt a szívem. Megállt, mert az övé nem dobogott. Hallottam, ahogy Sophie felsírt. Tudtam, mennyire fájhat neki. De amit én éreztem, az leírhatatlan volt. Soha életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat.
- Becca! – ordítottam, de a könnyeimtől már nem láttam a szép arcát – Cica, a kurva életbe is! Ébredj már fel!
- Ian. Haver. – szólított meg Will elcsukló hangon, majd a vállamra tette a kezét – Sajnálom.
- Nem! – ordítottam, majd leráztam magamról Will karját, Beccát a fűbe fektettem.
Aztan a mellkasára nyomtam a két kezem és megpróbáltam visszahozni.
- Gyerünk, kicsim. Cica, kérlek. Nem hagyhatsz el. Nem hagyhatsz itt, hallod?
Abban reménykedtem, hogy ha kérlelem, velem marad. Hogy visszajön hozzám. Nem hagyhatott el. Ez nem történhetett meg.
Hiába volt minden próbálkozás. Becca nem tért magához, nekem pedig összeszorult a szívem. Mintha valaki a markában szorongatta volna és ki akarta volna tépni. Talán jobb is lett volna. Mert akkor nem éreztem volna ekkora fájdalmat.
Hirtelen ketten elkaptak a karomnál fogva, felállítottak és elrángattak tőle.
- Engedjetek el! Engedjetek már el!
- Hagyd már, hogy tegyék a dolgukat! – ordította a képembe Adam.
Fogalmam sem volt, hogy került oda, de nem is érdekelt. Magamban imádkozni kezdtem, amit soha nem tettem. Beccához egy mentős térdelt és megpróbálták visszahozni. Oda akartam menni hozzá. Meg akartam érinteni. Azt hittem, ha mellette lehetek akkor visszajön hozzám. Viszont amikor megmozdultam, Adam és Will csak még erősebben tartottak. Sophie lépett elém és a mellkasomra tette a kezét, majd mélyen a szemembe nézett. Összetört volt. Olyan fájdalmat láttam a szemében, ami bennem is lángolt.
- Ian. Kérlek. Nyugodj meg.
- Hogy a fenébe kérheted, hogy nyugodjak meg?! Meghalt!
- Visszajött! – kiáltott fel az egyik mentős.
Mind Becca felé fordultunk, megkönnyebbülve láttam, hogy emelkedett és süllyedt a mellkasa. Mintha egy tonna követ emeltek volna le a mellkasomról.
- Becca. – sóhajtottam.
Beccát befektették a mentőautóba, majd az egyik mentős rám és Sophiera pillantott.
- Szeretnének vele jönni?
Kiszabadítottam magam a fiúk szorításából, majd azonnal a mentőbe ültem és megfogtam Becca kezét. Will nyomott egy csókot Sophie homlokára.
- Megyek utánad. – mondta neki, mire Sophie bólintott, majd beült mellém.
Csak néztem az eszméletlen szerelmemet és tovább imádkoztam, hogy ne hagyjon el még egyszer. Magamhoz emeltem a kezét és megcsókoltam. Aztán megéreztem egy másik kezet a sajátomon és balra fordulva Sophie megtört tekintetébe néztem.
- Most már jól lesz, ugye? – kérdezte reszketeg hangon, a szemei vörösek voltak a sírástól.
- Nagyon remélem.
- Nem hagyna el minket. Tudom, hogy nem. Annyira makacs.
Halkan felnevettem, még egyszer megcsókoltam Becca kezét, majd ráhajtottam a fejem és tovább zokogtam, miközben hüvelykujjammal az ütőerét nyomtam, hogy érezzem a pulzusát.
- Szeretlek, Becca. Annyira, annyira szeretlek.
Egész úton csak ezt hajtogattam és a légzésére figyeltem. Oda kellett figyelnem. Tudnom kellett, hogy jól van. Nem akartam, hogy elhagyjon. Nem hagyhatott el. Nem élhettem nélküle, hisz ő maga volt az életem.
Amint megérkeztünk a kórházhoz, a mentőből betolták őt, én pedig a kezét szorongatva mentem mellette. Sophie pedig futott utánunk. Aztán az egyik ajtónál két őr elém állt, Beccát pedig elvitték tőlem.
- Innen nem mehetnek tovább.
- Dehogynem! – ordítottam a képébe.
- Meg kell várniuk, amíg megvizsgálják, majd aztán bemehetnek.
- Ide figyeljen nagyfejű! – kiaáltotta Sophie – Ő ott az ikertestvérem, ez a fiú meg annyira szereti, hogy bement utána egy égő házba. Még a kibaszott tűzoltók sem mentek be utána, de ő igen. Szóval vagy beengednek minket, vagy esküszöm, mindkettejüknek szétverem a fejét.
A két őr egymásra nézett, az egyik bólintott, amelyik pedig beszélt hozzánk, megforgatta a szemét, majd kinyitotta az ajtót. Még láttam a nővérek hadának végét, így azonnal tudtuk, melyik szobába kell menni. Amikor beértünk, Beccát éppen egy kényelmesebb ágyra helyezték át, vizsgálták és valamilyen gépre kötötték, amely egyenletesen csipogni kezdett.
- Magukat ki engedte be? – kérdezte dühösen az egyik orvos.
- Az őrök. És itt is maradunk. – húztam ki magam.
Ezután egy fiatalabb doktornő lépett mellém, aki megemelte a karomat. Bazdki, kurvára fájt. Végignézett az arcomon, ami bizonyára tök fekete volt, majd halkan megszólalt. Sokkal kedvesebb hangja volt, mint annak az idiótának, aki Beccával foglalkozott.
- Önt is rendbe kell tennünk.
- Akkor tegye itt vagy seholse. Mert én ki nem megyek ebből a szobából.
- Üljön le oda. – mutatott a fekete kanapéra, amely a szoba sarkában helyezkedett el.
Leültem, de közben le nem vettem a szemem Beccáról. Megnyugtatott a gép pittyegése. Az adrenalin már nem csörtetett az ereimben, emiatt egyre erősebben kezdtem érezni fájdalmat az ujjaimban, valamint a mellkasomban és a torkomban. Sophie leült mellém és megfogta ép kezemet, majd a doktornő odahúzott egy széket meg egy kis asztalkát és elkezdte rendbe rakni az ujjaimat.
- Azt hittem, nyugodtabb természetű vagy, mint Becca. – mosolyogtam Sophiera, mire felnevetett.
- Azért van néhány közös belső tulajdonságunk is. Ő makacsabb mint én. Mindig ő volt a vadabb és a merészebb. Ezt mindig irigyeltem tőle.
- Megbántottam őt. – hajtottam le a fejem, a szemembe újabb könnyek szöktek.
- Mivel?
- Tudod, régebben tettem néhány dolgot, aminek az emlékei még most is kísértenek. Szörnyű dolgokat. Nem akartam, hogy Becca megtudja, mert attól féltem, akkor elhagy. Megígértettem vele, hogy nem hagy el, bármit is tettem. De amellett, hogy mindenáron magam mellett akartam tudni, úgy éreztem egyetlen porcikáját sem érdemlem meg. Mégis vele maradtam, mert nem tudtam volna nélküle… Tegnap éjjel álmomban bántottam őt. Mindig bántottam, mikor rémálmaim voltak. Összezavarodtam, mindent elmondtam neki. Azt mondta, ő még így is szeret, neki nem számít, mit tettem. Én mégis ellöktem magamtól. – zokogtam – Ellöktem, mert tudtam, nem érdemlem meg őt. Még most is úgy érzem. Az egész az én hibám.
- Már hogy lenne a te hibád? Becca szeret téged, Ian. Igazán szeret. Mert elfogadott mindent. És ha egy ember szereti a másikat, nem csak a jelenét szereti. Elfogadja a múltját és a jövőjét is. De ő abba az Ianbe szeretett bele, aki most vagy. Aki mellette vagy. A többit pedig elfogadta, mert az is te vagy. Láttam, hogyan viselkedsz vele, látom, mennyire szereted. Pár perce egy kibaszott égő épületbe mentél be, hogy kihozhasd. Akkor hogy a fenébe képzelheted, hogy nem érdemled meg. Nálad jobban senki nem érdemli meg.
Akkor már elhittem. Kezdtem hinni benne, hogy megérdemlem őt. Nem azért, mert az életemet kockáztattam érte. Hanem mert tudtam, soha másik embert nem tudtam volna úgy szeretni, ahogy őt. Soha nem akartam, hogy szeressenek. Nem akartam, hogy bárki bármit is megbocsásson nekem. De most igen. Azt akartam, hogy bocsásson meg nekem. Azért, amit tettem, azért, hogy eldobtam, minden egyes rossz szóért, amit valaha mondtam neki. Mindenért.
- A keze készen van. – terelte magára a figyelmemet a doktornő.
Észre sem vettem, mit csinál, csak láttam, hogy az ujjaim egytől egyig be vannak gipszelve egészen a csuklómig.
- Köszönöm.
Felállt, majd intett, hogy én is ezt tegyem és vizsgálni kezdett.
- Nem nehéz lélegeznie?
- Egy kicsit.
- Idő kell, amíg a füst kiszűrődik a tüdejéből. Nem hallok semmi rosszat, de ha bármilyen problémája lenne, azonnal szóljon, rendben?
- Oké. – még egyszer rám mosolygott, amit nem viszonoztam, majd Becca felé irányult a tekintetem.
A nővérek már mind elmentek, az orvos pedig felém lépett, miután végzett.
- A kisasszony jól van. Nagyon sok füst került a tüdejébe, aminek talán napokig is tart távozni. Az életveszélyen túl van. A mentők említették, hogy csak ő volt bent. Mindenki más megmenekült. Nem tudják esetleg, hogy a kisasszony miért maradt ott? Nem akart esetleg…
- Nem! – csattant fel Sophie – Ilyet kérdezni se merjen. Becca mindent kibír. Biztos nem akarta volna megölni magát.
- Akkor csak arra tudok gondolni, hogy valaki azt akarta, hogy ott legyen. Vagy leütötték, vagy beadtak neki valamit. Vannak olyan drogok, melyek teljesen lebénítják az embert. A vérvizsgálat után többet fogunk tudni.
- Köszönjük. – mondtam neki.
Az orvos elhagyta a szobát, Sophie pedig rám nézett.
- Fel kell hívnom a testvéreimet és Will is már biztos itt van. – hirtelen Beccára siklott a tekintete, majd halványan elmosolyodott – Magatokra hagylak egy kicsit.
Azzal el is tűnt, én pedig Becca ágya mellé lépkedtem. Alig bírtam állni a lábaimon és annal jobban már csak akkor gyengültem el, amikor megláttam, hgy sűrűn pislogni kezd és rám nézett gyönyörű szürke szemeivel.
- Ian. – a hangja olyan megtört, rekedt és halk volt,
- Cica. – sóhajottam, majd leültem mellé és megfogtam kicsi kezét. Az arcát és a többi testrészét is megtörölték, már nem volt olyan kormos, mint amikor behoztuk. Gyönyörű volt, még így, ilyen gyengén is – Jól vagy? – kérdeztem, a szememből újabb könnycseppek törtek elő. Azt hiszem, soha nem voltam még olyan gyenge és megtört, mint akkor.
- Igen. – motyogta.
Lehajtottam a fejem és mielőtt bármi mást tettem volna, mesélni kezdtem neki. Úgy éreztem, mindent tudnia kell, nem csak annyit, amit éjjel mondtam neki.
- Anyának volt egy barátja, amikor még gimibe jártam. Tizenhat éves voltam. Eleinte jól megvoltak, de mindig láttam a férfiban valami gonoszságot. És Lacy is. Anya viszont bele volt bolondulva és hiába mondtuk el neki, hogyan érzünk iránta, nem hagyta ott. Pár héttel azután, hogy hozzánk költözött, észrevettem anyán néha ütésnyomokat. Ő viszont még mindig nem akarta elhagyni őt. Egyik nap, amikor hazaértem az iskolából, anya és Lacy zokogtak. Nem ismertem rá az arcukra. Megkerestem Georgeot és verekedni kezdtünk. Ő erősebb volt, mint én. De aztán megláttam a késeket a konyhapulton és nem gondolkodtam tovább.
-  Ian…
- Megöltem őt. Nem tudtam, mit tehetnék, nem is gondolkodtam. Bántotta a családomat és tudtam, még rosszabbat is tenne, ha nem állítom meg. Azóta kísért ez az egész. Nem csuktak le, hisz önvédelem volt. De azt sem bántam volna, ha börtönbe kerülök. Nem engedhettem, hogy tovább bántsa a családomat. Anya most boldog és ez mindennél fontosabb volt nekem. Csak azért sajnálom, mert tudom, emiatt nem érdemellek meg téged. Viszont, amikor tegnap elküldtelek, összetört bennem minden. Annyira önző vagyok. Nem tudlak elengedni, nem tudok nélküled létezni.
Becca megszorította a kezem, mire rá néztem. Halványan mosolygott, de szemei csillogtak a könnyektől.
- Ian, amit tettél, nem rossz dolog. Inkább bátor és erős. Soha nem tudnálak egy ilyen miatt gyűlölni. Megmentetted a családodat. Kérlek… Kérlek ne gondold többé azt, hogy rossz ember vagy, hogy nem érdemelsz meg. Mert ez nem igaz. Amit éjjel mondtam. Egy szavam sem volt hazugság. Szeretlek. Mindeneddel együtt.
Úgy zokogtam, mint egy kisgyerek. Megcsókoltam a kezét és megszorítottam.
- Annyira sajnálom, Becca. Mindent sajnálok. Egy szót sem gondoltam komolyan. És tudom, hogy most már késő viszakozni. Egyszerűen csak nem tudtam felfogni, hogyan szerethetsz még ezután is. Minden az én hibám.
Becca nehezen felült, majd az arcomra csúsztatta a kezét, magához húzott annyira, hogy át kellett ülnöm az ágyára.
- Semmi sem a te hibád. Megértem, hogy féltél. De ne félj többé, oké?
- Oké. – suttogtam és közelebb hajoltam hozzá. Annyira meg akartam csókolni, hogy szinte fájt.
- Annyira buta vagy. – mosolygott, mire felnevettem és végre ajkamat az övére helyezhettem.
Olyan volt, mintha hónapok óta nem csókoltam volna. Magamba szívtam az ízét, az édes hangját, a finom bőrét. Éjjel óta először lélegeztem fel igazán.
- Ne sírj, te buta. – mosolygott, miközben letörölte arcomról a könnyeket, miután elengedtem.
- Annyira féltem, Becca. El sem tudod képzelni, mennyire. Azt hittem, végleg elveszítelek. Esküszöm, soha nem féltem még annyira, mint abban a két percben, amíg nem vert a szíved.
- Én is rettenetesen féltem, amikor megláttalak ott. Nem bírtam volna ki, ha valami történik veled. De már minden rendben. – suttogta, majd megfogta ép kezemet, a mellkasára húzta – Érzed? Itt kalapál a szívem érted. – mondta szóról szóra ugyanazt, amit én neki a múltkor.
- Basszus cica. Mit teszel te velem? – mosolyogtam rá – Kibaszottul szeretlek.
- Én is szeretlek, Ian Kibaszott Rogers. – mosolygott, aztán lehúzott magához az ágyra.
Egymással szemben feküdtünk teljesen egymáshoz bújva. Úgy öleltem, mintha még a legkisebb szellőtől is meg akarnám védeni. Sőt, meg is akartam. Lágyan megcsókoltam, ami egyre szenvedélyesebbé vált és Becca keze a pólóm alá csúszott.
- Na de gyerekek, ezt nem otthon kellene? – csörtetett be a szobába nevetve Jesse, őt követte az összes Daniels testvér, Will és az én családom.
Úgy rebbentünk szét, mintha bombát dobtak volna közénk, majd mindketten felültünk. Beccára néztem, aki édesen elpirult, majd megkaparta a torkát.
- Kapd be, Jesse.
- Jól vagytok? – kérdezte ijedten anya, a szemeit törölgetve – Olyan hülye vagy, fiam. Esküszöm, ha még egyszer megpróbálod megöletni magad, én magam nyírlak ki. De annyira büszke vagyok rád. – mosolygott, majd nyomott egy puszit a homlokomra – Úgy örülök, hogy jól vagytok.
Mind elhelyezkedtek kényelmesen, de mivel nem fértek el mind a hatalmas kanapén, Mark, Jesse és Chase az ablakpárkánynak dőltek. Boldogok voltak, de valami fura félelem bújt meg az arckifejezésükben.
- Mind örülünk, hogy jól vagytok. – szólalt meg Mark.
- Valami baj van? – kérdezte Becca.
- Gyanúsnak tűnt az egész. Sophie minden elmondott. Teljesen magunk alatt voltunk és azonnal ide indultunk, de útközben felhívtam Logant. Gyanúsnak tűnt az egész. Nem kaptál olyan leveleket, mint Sophie és anya?
- Nem. – válaszolta zavartan, én pedig próbáltam kitalálni, miről beszélnek.
- A múltkori után… Mike nem halt meg. Logan nem akarta, hogy szóljak róla, mert nem akarta, hogy féljetek. És én sem akartam. De nem halt meg. Kórházba vitték. Aztán tárgyalása volt. Elengedték, mert nem volt ellene elég bizonyítékuk.
- Mi?! – csattant fel Becca – Sophie, Will meg a többiek vallomása nem volt elég?
Megsimogattam a karját, hátha attól megnyugszik. Kezdtem aggódni mind azért, amit Mark mondott, mind Becca miatt. Egyre hevesebben pittyegett a monitorja.
- Hé, kicsim. Nyugodj meg. Mi a fenéről van szó?
- Múlt éven valaki megpróbált megölni engem. – szólalt meg ezúttal Sophie és szorosabban bújt Willhez – És Willt is. Ugyanaz, aki anyát is megölte.
Mi? A. Fasz? Tudtam, hogy meghalt az anyukájuk, de nem tudtam, hogy megölték. De így mindent összevetve ez az egész azt jelentette, hogy…
- Beccát is meg akarták ölni? – kérdeztem egyszerre aggódva és dühösen.
Bárki is volt az, most már én akartam megölni.
- Az orvos szerint valamilyen drog volt a szervezetedben.
- Becca. – néztem rá, a tekintete könnyes volt, félt. Még mindig félt.
- Miután megittam a kávémat, furán kezdtem érezni magamat. Pedig csak egy pillanatra hagytam az asztalomon, hogy megkeressek egy könyvet. Amikor felálltam, szédülni kezdtem. Aztán összeestem. Magamnál voltam, de nem tudtam mozogni. Kiabálni akartam, hogy segítsenek, de egy hang sem jött ki a torkomon. – zokogott – Aztán már csak éreztem a füstöt, a meleget és a lángokat.
A vállára tettem a kezem és magamhoz húztam, hogy megnyugtassam. Annyira szerettem volna kiverni a fejéből az egészet. A legjobban azt kívántam, bár meg sem történik ez az egész. De ha már megtörtént, legalább szerettem volna kitörölni az emlékezetéből. És a sajátomból is. Akárhogy próbáltam kiverni a fejemből, mindig eszembe jutottak a képek, a fájdalom érzése, amikor megtaláltam ott a lángok között és amikor nem tért magához.
- Most viszont volt egy kis szerencsénk. – szólalt meg Chase, mire Becca felemelte a fejét és reménykedő arccal nézett rá – Vallomást kellesz tenned, az igaz, de megtalálták az ujjlenyomatait bármilyen nehéz is volt. Annyira tönkrement a könyvtár, szinte semmi nem maradt belőle. Azt hitte, így eltűntethet mindent. De most elszúrta. Logan már írja a jelentését. Ha jobban leszel, bejön hozzád.
- Akkor lecsukják?
- Igen, hugi. – mosolygott Mark – Már nem bánthat többé sem téged, sem Sophiet, sem mást.
- Istenem. – fújt ki Becca megkönnyebbülve egy hatalmas adag levegőt.
Én is megkönnyebbültem, de még mindig meg akartam ölni akárki is akart ártani neki. El akarta venni tőlem az életemet. És ezért én is el akartam venni az övét.
- Most már minden rendben lesz. – mosolygott Jesse – Magatokra hagyunk egy kicsit, hogy pihenjetek meg befejezzétek, amit elkezdtetek. – nevetett fel – Örülök, hogy mindketten jól vagytok.
Mindenki elmondta, mennyire örül, hogy rendben vagyunk, meg satöbbi. Aztán lassan mindenki elhagyta a szobát. Csak Tony maradt ott. Odalépett az ágyhoz és ránk msoolygott.
- Hogy tetszett a ház? – kérdezte Beccától.
- Csodálatos volt. – felelte csodálattal teli hangon – Alig várom, hogy Iannel ott élhessünk.
- Örülök, hogy tetszik. De annak még jobban, hogy megtalált téged. Tudom, hogy néha egy seggfej, de ha szerelmes teljesen más nem? – nevetett, mire Becca is ezt tette.
- Kössz, apa. – morogtam – Nem is vagyok seggfej. Becca azt mondta, jó ember vagyok. – vigyorogtam, mire apa tekintete komolyra változott.
- Én mindig tudtam, hogy az vagy.
Ezzel felállt és ő is elhagyta a szobát. Becca rám mosolygott, majd vissza elfeküdt, én pedig követtem. Fáradtnak tűnt és én is az voltam. Legszívesebben egész éjjel, kifulladásig csókoltam volna finom ajkait, de most pihenésre volt szüksége. Magamhoz öleltem, megcsókoltam a homlokát, mire arcát a mellkasomba fúrta.
- Tudod, mire jöttem rá? – kérdeztem tőle.
- Mire?
- Feláll a farkam, ha csúnyán beszélsz.
Kitört belőle a nevetés, ami annyira csodálatos volt, hogy el sem mertem hinni. A legcsodásabb hang volt amit kiadhatott. Rögtön ezután jöttek a nyögései és a sóhajai szeretkezés közben. Szorosabban bújt hozzám, én pedig nyomtam egy csókot a homlokára. Aztán magába zárt az álom mindkettőnket. Egy csodával a karomban aludtam el.