Hétfőn már suliba kellett mennünk. Bevallom, kicsit hiányzott, de elzárkózni Iannel és a családommal a farmon milliószor jobb volt. Mire elindultunk New Yorkba, az arcom már nem égett, de a sérüléseim még kicsit sajogtak. Nem tudom, Zack hogyan vetemedhetett erre. Mindig is hirtelen haragú volt, de engem soha nem bántott. Most mégis. Soha többé nem akartam őt látni. Örültem, hogy Iant rá tudtam szedni, ne nyírja ki. Pedig láttam a szemeiben, hogy képes lett volna rá. De ahogy Zacket ismerem, feljelentette volna, és akkor hétfőn nem bökdöste volna a tollával a hátamat, hogy segítsek neki a teszten. Így alig tudtam a sajátomra koncentrálni, de persze, hogy megmondtam neki a válaszokat. Hogy a fenébe ne mondtam volna meg, mikor fülig szerelmes voltam belé. És egyáltalán ki tudott neki nemet mondani, amikor azokkal a gyönyörű barna szemeivel úgy nézett, mint egy ártatlan kiskutyus.
Mivel aznap csak a teszt miatt kellett bemennünk, azonnal haza is indultunk az óra után. Amikor kiléptünk az iskola kapuin, megrezzent a telefonom. Előkotortam a zsebemből és láttam, hogy Chasetől kaptam üzenetet.
„Becca. Gyere haza, kérlek. Fontos”
El sem tudtam képzelni, mi lehet az a nagyon fontos dolog, de rossz érzés környékezett meg. Nem, a rossz nem elég kifejezés. Rettenetes volt.
- Becca! – hallottam meg Sophie hangját, amikor már az Escaladenál álltunk. Willel volt és ő is a telefonját tartotta a kezében.
- Sophie. Neked is üzent Chase?
- Igen. Mi lehet ilyen fontos?
- Nem tudom, de rossz érzésem van.  - - Willnek még van egy órája. Haza tudtok vinni?
- Persze. – válaszolta Ian, majd mind beszálltunk az autóba.
Egész hazafelé úton remegett a kezem. Az a rossz érzés, ami az üzenet láttán körbefont, csak még erősebb lett. Amikor leparkoltunk a ház előtt, úgy pattantunk ki az autóból, mintha üldöznének és gyorsan beszaladtunk. Mindhárom bátyánk ott ült a kanapén – még régebben adtunk nekik kulcsot szükség esetére – kezükbe temetve az arcukat. Amikor meghallották, hogy ott vagyunk, mind felnéztek. Az a rossz érzés egyre csak növekedett a könnyeik láttán.
- Mi történt?
Chase felállt és elénk lépett. Remegett a hangja, amikor megszólalt.
- Tegnap egy tárgyaláson apa összeesett. – hevesebben kezdett verni a szívem – Bevittük a kórházba, ahol még rosszabbul lett. Egész ma reggelig vizsgálták, mi baja lehet.
- És... És már jól van?
- Ma reggel kaptuk meg az eredményeket. Vastagbélrákja van.
Ahogy kimondta, összetörtem. Ahogy Sophie is. Nem. Ez nem lehet igaz. Az én apukám erős. A legerősebb apa a földön. Ő nem lehet beteg. Nem lehet. Nem hagyhat itt minket ő is.
Nem is érzékeltem, hogy sírok, csak amikor Ian gyengéden letörölt egy könnycseppet a szemem alól. Hallottam a fülemben a saját pulzusomat. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik.
- Ez nem lehet. – zokogtam.
- Mi sem tudtuk felfogni. – csordult ki egy könnycsepp Jesse szeméből.
Sophie is zokogott, egyre hevesebben szedte a levegőt. És ez nagyon nem volt jó jel. Ha Sophiet valami felizgatta, előjött az asztmája és már volt annyira komoly, hogy attól féltem, elveszítem.
- Sophie. – álltam elé és megfogtam a kezét – Nyugodj meg, oké? Ian, kérlek, hozd ide a gyógyszerét. A szobájában van.
- Rendben.
Azzal el is tűnt, nekünk pedig a bátyáink segítettek leülni. Mindketten zokogtunk. Tudtam, Markéknak is rettenetesen fáj, de próbáltak megnyugtatni minket. Elénk térdeltek és a kezeinket simogatták.
- Minden rendben lesz, kicsikék. Minden rendben lesz.
Egy perccel később Ian ült le mellém, Sophienak odaadta a gyógyszerét, amit bevett. Aztán Ianhez fordultam, ő pedig, mintha látta volna a szemeimben, mire van szükségem, olyan szorosan ölelt magához, mintha be akart volna bábozni a világ elől. Csak sírtam és sírtam, miközben Ian a hajamat simogatta és próbált nyugtatni.
- Nyugodj meg, cica. Tudom, hogy nehéz, de nyugodj meg egy kicsit. Minden rendben lesz. Itt vagyok veled.
- Mi történt itt? – hallottam meg Will hangját, de nem néztem oda. Nem akartam kibújni az öleléséből. Ott biztonságban éreztem magam.
- Will. – sírt Sophie.
- Mi történt, bébi?
- Apa... Apa beteg.
Ian még közelebb húzott magához, én pedig megmarkoltam a pólóját.
- Úgy szeretnék néha eltűnni ebből a világból. Annyira jó lenne.
- Szeretnéd, hogy elvigyelek innen? Ismerek egy helyet, ahol én is mindig meg tudtam nyugodni.
Elengedtem Iant és felnéztem rá. Édesen mosolygott rám, ami máris enyhített a fájdalmamon.
- Ez jó ötlet.  – fogta meg a kezem Mark – Apához egy ideig úgysem lehet bemenni, átszállítják Texasba a saját orvosához a további kivizsgálásokhoz.
- De a suli…
- Bassz most a sulira Becca.  – értett egyet Jesse a másik bátyámmal – Jót fog tenni.
- Szeretnéd, cica? – kérdezte Ian komoly tekintettel.
- Igen, nagyon szeretném. De nem kellene itt maradnom veletek?
- Becca, az élet nem áll meg itt. Nekünk is leírhatatlanul fáj, főleg így, hogy anyut is nemrég veszítettük el. De attól az élet megy tovább. Menj el Iannel ha csak két napra is és próbálj ne erre gondolni. Rendben?
- Rendben.
Ianre néztem, aki boldogan mosolygott rám.
- Menj, pakolj össze. Addig maradunk, amíg akarsz, rendben?
- Oké.
Mindketten felálltunk és a szobáinkba mentünk. Még akkor is sírtam, amikor pakolni kezdtem. Talán nem volt szép dolog itt hagyni a testvéreimet, de egyszerűen nem tudtam ott lenni. És abban igaza volt Jessenek, hogy az élet megy tovább, bármennyire is fájnak dolgok. Lényegében nem is figyeltem, miket pakolok be a bőröndömbe, de bikinit is tettem el. Reméltem, hogy tenger mellett leszünk.
- Kész vagy? – hallottam meg Ian megnyugtató hangját, mire megfordultam.
- Igen, azt hiszem.
- Bikinit hozol?
- Igen. – mosolyogtam.
Ian a földre ejtette az utazótáskát, ami nála volt, aztán hozzám lépett és a tarkómra csúsztatta a kezét. A másik kezével megfogta az enyémet, magához emelte és nyomott egy csókot a csuklóm belsejére. Megint libabőrös lettem, mint mindig, amikor ezt csinálta. Ezután leengedte a kezeinket, de nem engedett el, ujjait összekulcsolta az enyémekkel.
- Biztos szeretnél jönni?
- Igen. Igen, nagyon. Csak nem akartam itt hagyni őket. De nem bírok itt lenni. Kell egy kis levegő valahol máshol.
- Olyan helyre viszlek, cica, ahol eddig én mindig meg tudtam nyugodni. Remélem neked is tetszeni fog.
- Ha te velem vagy, édes mindegy, hogy hová megyünk.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd lehajolt és gyengéden megcsókolt. Annyira gyengéden, hogy beleremegtem. Amikor elengedett, egy ideig csak nézett a szemeimbe. Szóra nyitotta a száját, de fogalmam sincs, mit akart mondani. Végül becsukta a száját és elengedett. Behúztam a cipzárt a bőröndömön, amit Ian azonnal el is vett tőlem.
A nappaliban köszöntem a testvéreimnek és megkértem őket, hogy ha bármit tudnak, azonnal hívjanak fel. Ezután beszálltunk Ian kocsijába, majd elindult. Fogalmam sincs, hová visz, de őszintén szólva annyira nem is érdekelt. Csak az, hogy ott volt mellettem. Megnyugtatott a jelenléte. Megnyugtatott, ahogy fogta a kezem és hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. Texasban is megnyugtatott, miután meséltem neki anyáról. Láttam a szemében az együttérzést, de amikor énekelni kezdett. Basszus, mintha minden porcikám ellazult volna a hangjára. Egy pillanat alatt abbahagytam a sírást és már csak rá figyeltem. Ugyanúgy, mint amikor anya énekelt nekem. Akkor is minden fájdalmam szerte foszlott. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet Ian nélkül. Az egész csak egy ártatlan csókkal kezdődött, aztán egyik dolog követte a másikat. És bár gyors volt egy kicsit, semmit nem bántam meg. Azt sem, hogy beleszerettem. Még akkor sem, ha talán ő nem érzett így. Ő volt az én csodám. Olyan csoda, amiről a könyvekben olvastam. Amiről azt hittem, soha nem kapom meg. És már csak remélni tudtam, hogy életem végégig elkísér majd. Nem tudtam, mi lesz ennek a vége, fogalmam sem volt, velem akar – e majd megöregedni vagy hasonlók. De nem is rágódtam ezen. A jelen az, ami igazán számít. A kezem a kezében, a mosoly az arcán, a csillogás a szemében, ahogy rám néz. Csak ez volt az, ami számított.
- Minden rendben, cica? – kérdezte halkan és rám pillantott.
- Persze.  – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott  - Csak elgondolkodtam, hová akarsz vinni.
- Meglepetés.  – vigyorgott – Öhm. Remélem a repüléstől nem félsz.
- Mi?! – kiáltottam rémülten – De, nagyon is félek. Sőt, az nem kifejezés, hogy félek.
- Hát pedig repülni fogunk.
Kinéztem az ablakon és rájöttem, hogy nem viccel. Pedig mennyire reménykedtem abban, hogy csak meg akar ijeszteni. Egy repülőtéren voltunk, bár nem volt túl nagy. És utasokat  sem láttam. Nem volt váróterem, csak egy parkoló, egy baszott nagy repülő és egy kifutó. Szaporábban kezdett dobogni a szívem. Texasba is könnyebb lett volna repülővel menni, de azért nem mentünk soha, mert rohadtul félünk Sophieval a repüléstől. Ian leparkolt, majd kiszáltt az autóból. Én nem akartam kiszállni. Nem akartam repülni. Ian kinyitotta nekem az ajtót, majd vigyorogva a kezét nyújtotta felém.
- Nem szállok ki.
- Ugyan már, cica. Apának csak magasan képzett és tapasztalt pilótái vannak. Nem lesz baj.
- A magasban is félek. – durcáltam, mire felnevetett.
- Majd lehúzzuk a redőnyöket. Vagy elterelem valamivel a figyelmed.
Erre felkaptam a fejem.
- Mivel? – kíváncsiskodtam.
- Ne légy kíváncsi mindenre. Mindent elrendezek, oké? Tetszeni fog, meglátod. Secc perc alatt ott vagyunk.
- Jól van. – motyogtam, majd megfogtam a kezét és kiszálltam.
Egy ember jött oda hozzánk, aki szerelő ruhában volt.
- Üdvözlöm, Mr. Rogers.  – fogott kezet a szerelő Iannel, aztán rám pillantott – Miss Daniels. Örülök, hogy megismerhetem.
- Úgyszintén. – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott.
A gép készen áll, háromszor is leellenőriztem. A pilóták már a fedélzeten vannak.
Hányinger tört rám. Még mindig nem akartam repülni. Megszorítottam Ian kezét, mire rám pillantott.
- Nyugi már, cica. Nem lesz baj.
- Fél a repüléstől, kisasszony?
- Az nem kifejezés.
- Nyugodjon meg, a gépnek semmi baja, a pilóták pedig tapasztaltak. Milliószor repültek már.
Na, rendben. Próbáltam azt mutatni, hogy megnyugodtam, de remegtem. Kifújtam egy nagy adag levegőt, majd elindultunk a gép felé. Még akkor sem lett volna késő visszafordulni, amikor felszálltunk és bezárták mögöttünk az ajtót. Egy stuardess lépett hozzánk. A nőnek gyönyörű, széles mosolya volt, fiatalnak tűnt és rendesen megnézte magának Iant, aki persze le sem szarta.
- Hozhatok valamit, Mr. Daniels?
- Kérsz valamit? – nézett rám, mire fejemmel nemet intettem –  Köszönöm, Hannah, de most meg kell nyugtatnom a cicámat, mert kurvára fél.
Remek. Most már az egész repülőtér tudja. Azért magamban ugráltam, amikor  láttam Hannah arckifejezését. Sütött róla a féltékenység.
Szerencsére ott hagytuk és Ian végigvezetett a gép belsejében. Gyönyörű volt. Volt benne vagy nyolc ülés, mind krémszínű, bőrből készült. Kényelmesnek tűnt. Ian viszont tovább vezetett, míg nem elértünk a folyosó végére. Három ajtó volt előttem. Ian balra, majd jobbra mutatott.
- Ezek a mosdók.
- És ez? – kérdeztem a velünk szemben lévőre mutatva.
Nem mondott semmit, csak vigyorgott, majd kinyitotta az ajtót. Egy szoba tárult elém. Vagyis inkább csak egy hatalmas, francia ágy, a szoba jobb oldalában elhelyezett kis asztalkával és két üléssel.
- Tonyt megkértem, hogy olyan gépet vegyen, amin van ágy. Mindig elálmosodom a repüléstől és ágyban kényelmesebb aludni, nem?
- Nem fogok tudni most elaludni.
- Cica. Itt egy hatalmas francia ágy. Te meg én. Szerinted aludni akarok?
  - Ó.
Többet nem is érkeztem mondani, csak egy sikítás hagyta el a számat, amikor Ian nevetve felkapott az ölébe, majd egyetlen pillanat múlva már a puha matracot éreztem magam alatt. Levegőért kaptam, majd figyeltem, ahogy Ian becsukja az ajtót és lassú, szinte fájdalmasan lassú léptekkel felém közeledett, miközben ledobta magáról a dzsekijét és a pólóját. Gyönyörködtem a gondosan kidolgozott testében, a szárnyakban, melyek minden egyes levegővételekor megmozdultak és olyan volt, mintha tényleg repülne. Fölém magasodott, de nem csókolt meg. Zihálni kezdtem és kezeimmel bejártam kockás hasát, a mellkasát, majd az izmos hátára csúsztattam a kezem. Egy pillanatig, mintha habozott volna, csak nézett, a karomat simogatta, de semmi több.
- Akarod, Becca?
- Tudod, hogy akarom.
- De az apukád.
- Azért hoztál el, hogy ne gondoljak erre, nem? Nem bírok most erre gondolni.
Lehajolt és megcsókolta a nyakam, ajka minden csókkal egyre feljebb kúszott.
- Szeretnéd, hogy eltereljem a figyelmed?
- Igen.
- És mit szeretnél, hogyan csináljam? – suttogta a csókok között, ajka ezúttal lefelé utazott, a melleim felé.
- Érints meg. Csókolj meg.
- Hol?
- Mindenhol. – lihegtem.
Nem kellett többször mondanom. Ian egy mozdulattal megszabadított a felsőmtől, majd lassan, gyengéden csókolta végig mindenemet úgy, mintha egy porcikámat sem akarta volna kihagyni. Nem is akartam, hogy akár egy pontot is kihagyjon.
- Ian. – nyögtem.
- Mit szeretnél, cica?
- Hogy bennem legyél. Most. – lihegtem.
Éreztem a hasamon, hogy elmosolyodott, majd levette a rövidnadrágomat, a bugyimat, az ő nadrágja szintén lekerült. Fölém magasodott, kezei bejárták a testem pontjait, miközben belém helyezkedett. Felnyögtem az érzésre, ahogy kitöltött, ő pedig felmordult. Aztán végre az ajkát az enyémre helyezte és szenvedélyesen kóstolgatni kezdte.  Erősen mozgott bennem, egyik kezemet megfogta és a fejem mellett összekulcsolta az ujjainkat. Erősen megszorítottam az ujjait, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. A hátam megfeszült, meleg borzongás futott át rajtam. Az egész testemen. Ajkát megharaptam, mire elmosolyodott. Ott szerettem legjobban érezni a mosolyát. Az ajkamon. Leírhatatlan érzés volt. Minden döfésénél nyögdécseltem, alig kaptam levegőt és hallottam, hogy az ő lélegzete is el – el akadozik. Szabad kezemet a hátára csúsztattam és körmeimet az izmaiba mélyesztettem. Közel voltam. Annyira közel.
- Ian. Olyan közel vagyok. – ziháltam.
- Én is, cica. Gyere velem.
Fejét a nyakamba hajtotta, csókolni kezdte, miközben egyre erősebb lökésekkel ajándékozott meg. Aztán az orgazmus megremegtette minden porcikámat, felsikoltottam, Ian pedig morogni kezdett. Úgy szorítottuk egymás kezét, hogy csodálkoztam, nem törtek el az ujjaink. Ian már nem mozgott, csak a heves légzését éreztem a mellkasomon és a szapora szívverését az enyém mellett. Teste rám hanyatlott, a farka lüktetett bennem.
- Mit teszel velem, cica?
- Csak vagyok, Ian. Nem tettem semmit.
Felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Épp ez az. Hogy vagy. Ez az egy dolog, amit akarok. Te.
Megsimogattam a kisfiús acát, majd a hajába túrtam és megigazítottam, mert nem láttam tőle a szép szemeit. Aztán magamhoz húztam és megcsókoltam. Akkor valami féle süllyedést kezdtem érezni és rettegni kezdtem.
- Ez mi?
- Megjöttünk. – mosolygott.
- Máris? Észre sem vettem.
- Mondtam, hogy el fogom terelni a figyelmed, cica. – vigyorgott, aztán kihúzódott belőlem és felállt, öltözködni kezdett. Én is ezt tettem, miközben morcosan néztem rá.
- Szóval nem is kívántál, csak azért feküdtünk le, mert el akartad terelni a figyelmem?
Addigra már rajta volt a nadrágja és a pólója is, én viszont még félig meztelen voltam. Megdermedtem a kis fehérneműmben, amikor Ian egy határozott mozdulattal a falnak nyomott és két kezével börtönt képezett körém-
- Már tudhatnád, kicsi Becca, hogy én mindig kívánlak. Mindent félreértesz. Annyira buta vagy. – mosolygott.
Sokszor nevezett már butának, de nem esett rosszul tőle az a jelző. Igen, kicsit talán tényleg buta voltam. Főleg amikor  ilyen kérdéseket tettem fel neki. Kicsit talán tényleg buta kérdés volt. Ha nem kívánt volna, nem feküdt volna le velem, valahányszor csak teheti, nem igaz?
Végül elmosolyodtam, mire az övé még szélesebb lett. Aztán elengedett, én pedig felöltöztem.

Valami csodás volt a hely, ahová érkeztünk. Amint kiléptem a gép ajtaján, a kezemmel el kellett takarnom a szemem, mert majd megvakított a napfény. Pedig már lassan ment le a Nap. Lassan leballagtam a lépcsőn, a lábaim picit remegtek. El sem hittem, hogy repültem. Bár egy pillanatára sem emlékszem, csak és kizárólag az Iannel való együttlétemre. Hihetetlen, hogy egyetlen érintéssel mindent ki tudott verni a fejemből. Bár amikor leszálltam, megint eszembe jutott apa. Nem tudtam felfogni. Az én apukám erős ember. A legerősebb. Hogy lehet pont ő beteg? Miért pont ő? Könnyek szöktek a szemembe, de azonnal fel is szívódtak, amikor Ian meleg tenyere a hátamra került.
- Minden rendben?
- Persze. – mosolyogtam rá, bár tekintete elárulta, tudja, hogy nyomja a lelkemet ez a hirtelen jött rettenetes hír. Viszont nem hozta szóba és ezért nagyon hálás voltam neki. Azért jöttem el, hogy kiverjem egy kicsit ezt a fejemből. És ki is akartam.
Tudom, talán furán hangzik és nem volt szép dolog eljönni. De egyszerűen nem akartam erre gondolni. Arra, hogy apa is el fog hagyni. Levegő változás kellett. És Ian. Nagyobb szükségem volt rá, mint addig bárkire.
A repülőtől pár méterre egy fekete Audi várt, a sofőrje kiszállt és széles mosolyt villantott. Kigyúrt ember volt, a negyvenes évei körül járhatott. Kedves arca volt, bár az igazat megvallva nem kezdtem volna ki vele. Sütött róla, hogy egy pillanat alatt képes begurulni és péppé verni bárkit, aki packázik vele. A kezét nyújtotta Iannek, aki megfogta azt és megrázta.
- Mr. Rogers. Régen láttam.
- Tegezz már végre Trent. Tony lehet, hogy abban a korban van, hogy magáznod kelljen, de én még húsz éves sem vagyok. Szarul esik.
- Bocs, haver. – vigyorgott.
- Na ez már fasza. – nevetett Ian.
Tetszett benne, hogy nem lekezelően bánt az alkalmazottaival vagy kik is voltak ezek. Bizonyára Tonynak dolgoztak ezek az emberek, de mivel ő Ian apja volt, őt is szolgálták. Sohasem értettem azokat az embereket, akik lekezelően bántak az alkalmazottaikkal. Mi sem bántunk soha így velük. Pedig azért nekünk is volt egy pár. És tetszett, hogy Ian is barátként viselkedett velük. Ettől azt hiszem, csak még jobban belebolondultam.
- A hölgy Becca Daniels. A barátnőm.
Basszus! Még mindig nagyot dobbant a szívem, ha valakinek ezt mondta. A sofőr – testőr kinyújtotta felém is a kezét, majd csókot lehet a kézfejemre. Milyen udvarias.
- Örülök, hogy megismerhetem, Miss Daniels. A nevem Trenton.
- Én is örülök, de csak Becca, rendben?
- Rendben, Becca. – mosolygott rám, mire Ian kikapta a kezéből az enyémet.
Féltékeny szemtétláda!
- Mehetünk.
Beszálltunk a kocsiba, Trenton ránk zárta az ajtót. Nevetve néztem a fújtató Ianre, aki még mindig a kezemet szorongatta.
- Seggfej vagy, tudod?
- Miért is? – pillantott rám dühösen.
- Most miért kellett így kikapnod a kezem az övéből? Csak udvarias volt.
- Udvarias? Becca. Az enyém vagy. – mondta indulatosan – Mindened az enyém. Beleértve a kezedet is. Szóval a kezedet csak én csókolgathatom.
Meglepett ez a hirtelen kirohanása, de azért tovább nevettem. Ráhajtottam a fejem a vállára, majd a szabad kezemet az arca elé nyújtottam. Kérdő tekintettel nézett rám, aztán rájött, mit akarok. Halványan elmosolyodott, majd ujjai közé fogta a másik kezemet is és csókot lehelt a csuklóm belsejére.
- Senki nem tud elvenni tőled, Ian Kibaszott Rogers.
- Aki mégis megpróbálná, az áshatja is a sírját. Mert nem adlak senkinek.
Kicsit birtokló volt a hangneme, de tetszett. Az utóbbi időben elég sok oldalát megláttam. Láttam már, milyen, amikor fél, amikor igazán begurul, amikor sír, amikor fáj neki valami. És most azt is, milyen, amikor féltékeny. És mindent imádtam benne.
A tíz perces út alatt hatalmas pálmafákat, a lenyugvó Napot és a gyönyörű tájat néztem. De még mindig fogalmam sem volt, hol lehetünk.
- Most már elmondod, hol vagyunk?
- Californiában. Tonynak van itt egy háza.
- Apának is. Egyszer voltunk erre, de még nagyon kicsi voltam.Szeretem ezt a helyet.
- Annak örülök.  – mosolygott.
Amikor megérkeztünk a házhoz, elállt a szavam. Már az autó ablakából láttam, mennyire gyönyörű az épület. Hatalmas családi ház volt, előtte egy óriási és szépen díszített vaskapuval. A kapu kitárult előttünk, az út mellett mindkét oldalon fenyőfák ágaskodtak. A ház előtt akkora volt a feljáró, hogy húsz autó is elfért volna ott. Leparkoltunk a lépcső előtt és amikor kiszálltam, ténylegesen elállt a lélegzetem. Csodás, egyszerű fehér ház volt, egy nagy, barna faajtóval a közepén, melyhez pár lépcsőfok vezetett. Két emeletes volt az épület, akkora ablakokkal rendelkezett, hogy biztosan temérdek fény borította a szobákat. Nem volt díszített, egyszerűen nézett ki, de éppen ezért volt csodás. Apáék sem vettek soha túldíszített házat. Néha a barátaik meg is kérdezték, miért nem vesznek szebb házakat. Anya azt válaszolta: „Miért vegyek túldíszített házat, ha egyszerűben is jól érzem magam? Attól, hogy sok pénzünk van, még mindig csak egyszerű emberek vagyunk.” És teljesen igaza is volt. Örültem, hogy Ian szülei is így gondolkodtak. Így volt a helyes.
Észre sem vettem a nagy bámészkodásban, hogy Ian és Trenton már kipakolták a csomagjainkat a lábam mellé. Csak akkor eszméltem fel, amikor megéreztem Ian meleg tenyerét a hátamon.
- Tetszik?
- Az nem kifejezés. – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott.
Basszus, annyira helyes volt, hogy az már fájt. Lábujjhegre álltam és megcsókoltam. Először meghőkölt, biztosan nem számított rá. Aztán viszont nyelvét a számba dugta és elmélyítette a csókot, tenyere egyre forróbban égette a hátamat még a pólómon keresztül is. Belemorgott a számba, aztán ajka elengedte az enyémet, tekintete homályos volt.
- Ezt miért kaptam?
- Csak úgy. – vontam meg a vállam.
- Akkor menjünk be, mert mindjárt itt teszlek megint a magamévá. – suttogta, de nem elég halkan ahhoz, hogy Trent ne hallja. Idióta.
Megfogta a kezem, másik kezébe vette a táskáját én pedig felvettem a kis bőröndömet. Amikor beléptünk a házba, valami csodás látvány fogadott. Az egész ház olyan volt, mintha a modern és régies elemek vegyültek volna benne. Mégsem tértek el annyira egymástól.  A bútorok kicsit modernebben voltak, a képek és a különféle kisebb díszítések viszont régiesebbek. Mintha pont kiegészítette volna egymást két kor stílusa.
- Basszus. – sóhajtottam fel – Ez gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik. Vigyük fel a szobánkba a csomagokat, aztán megmutatom neked a ház legjobb részét.
Rohadtul kíváncsi voltam ezért gyors léptekkel követtem Iant fel a csigalépcsőn. Az emeleten volt vagy öt – hat szoba, Ian pedig a legközelebbibe vitt be. Biztos voltam benne, hogy az az ő szobája volt. Éreztem benne az illatát, de csak egy ágy és pár szekrény volt benne. Sehol egy fénykép, egy emlék vagy bármi.
- Ez volt az én szobám. Ne keress képeket, szinte mindent elvittünk innen, amikor New Yorkba költözünk. – mondta jókedvűen, de valam azt súgta, hiányzik neki ez a hely.
Elvette a bőröndömet, majd az ágyra dobta a táskájával együtt. Ezután megfogta a kezem és azonnal ki is vitt a szobából. Lecsörtettünk a lépcsőn, ahol Trent szinte parancsra várva várakozott.
- Trent, lenne egy kérésem.
- Igen?
Ian odament hozzá és valamiről beszélni kezdett, amit persze nem hallottam. Ez fura. Ian sosem csinált ilyet. A titkolózást azt igen, hiszen még mindig nem beszélt nekem az álmairól, viszont ilyet még nem csinált. Trenton mosolygott azon, amit Ian mondott neki, majd bólogatott ezzel jelezve, megértette, amit mondott. Trent elhagyta a házat, Ian pedig elém sétált és megfogta a kezem.
- Mi volt ez?
- Mi mi volt? – vigyorgott.
- Valamit mondtál Trentonnak. De én nem hallottam.
- Úgy a jó, ha nem hallottad.  – jaj, de szívesen letöröltem volna azt a hülye de rettenetesen sexi vigyort a képéről – Meglepetés, cica. Ne akarj már mindent tudni.
Na, rendben. Szóval semmi rossz. Oké, ezzel megnyugtatott, de azért még mindig rohadtul kíváncsi voltam. Egy hátsó ajtón léptünk át szinte egyik világból a másikba. A ház előtt csak fák voltak, de itt bokrok és szebbnél szebb virágok vették körbe a keskeny macskaköves utat, amely egy kisebb faházhoz vezetett.
- Ez mi?
- Mindjárt meglátod.
Amikor megálltunk a kunyhó ajtaja előtt, Ian benyúlt a zsebébe, kivett belőle egy kulcsot, majd a zárba illesztette és kinyitotta az ajtót. Alig hittem a szememnek, amikor beléptem. Csodás volt. Nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek elsőre látszott. Olyan volt, mint egy fészek. Égők világítottak körben a plafonon, a falakon, színeket váltottak és hol pirosba, hol kékbe, hol más színbe öltöztették a kunyhót. A kicsike épületben semmi más nem volt, csak egy hatalmas ágy.
- Ez még nem minden. – mosolygott Ian, majd megnyomott egy kapcsolót a falon, mire a plafon szétnyílott, felfedve ezzel az égboltott, amin millió csillag tündökölt.
- Ez gyönyörű.
- Akárcsak te. – nézett rám Ian pont akkor, amikor én is felé pillantottam – Gyere.
Még mindig a kezemet fogva az ágyra húzott. Lefeküdt, majd magához húzott. Az ágy úgy helyezkedett el, hogy pont láttuk a csillagokat. Csodálatos volt. És meghitt. Ian olyan szorosan ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni. A karomat simogatta, ujjai szikrát szórtak a bőrömre. Nyugodt voltam. Kivertem a fejemből mindent, ami bántott, minden fájó dolgot és csak arra tudtam gondolni, hogy még a legfájóbb időkben is ő ott van mellettem.
- Tudod Becca, nagyon sokat jelent nekem ez a ház. – szólalt meg hirtelen.
- Tényleg? Története van?
- Hát... Tudod anyának volt egy barátja, aki nagyon csúnyán bánt vele. Amikor... Szakítottak, anya fogott minket és egy időre ide jöttünk. Vettünk egy lakást. Dühös voltam. Nem akartam megint új iskolába menni. Anya megígérte, hogy csak a nyarat töltjük itt és iskolakezdésre vissza megyünk New Yorkba. Aztán anya találkozott Tonyval. Szerelmesek lettek. De anya be akarta tartani az ígéretét, ezért pár nappal a suli előtt pakolni kezdtünk. Láttam anyán, mennyire szomorú volt. És ezt nem akartam. Rászedtem, hogy mégis maradjunk. Ide költöztünk, Tonyhoz. Nagyon bírtam már akkor is. Laza volt, jófej és szerette anyát. Még egy kutyát is kaptunk tőle. – nevetett fel halkan, én pedig ittam a szavait – Elmondta nekem, hogy meg akarja kérni anya kezét. Azt mondta, csaljam el valahová, hogy meglepetést készíthessem neki. Aznap direkt verekedtem a suliban, amiért persze anyát behívták. Hazafelé egész úton nem beszélt velem. Itthon Tony megkérte a kezét. Soha nem láttam még anyát annyira boldognak, mint akkor. És ez sokkal fontosabb volt annál, hogy hova járok iskolába. Tony megkérdezte, hogyan csaltam el anyát. Megmondtam neki az igazat. Erre felnevetett. Azt mondta: „Nem erre gondoltam, de köszönöm, fiam”. Onnantól kezdve hívtam apának. És anya akkor először nem haragudott, amiért verekedtem.
- Miért mentetek vissza New Yorkba?
- Tony cégének ott volt a székhelye. Egy ideig innen irányította, de valami miatt vissza kellett mennie. Aztán ott ragadtunk. De tudod mivel hálálta meg nekem, hogy elcsaltam anyát?
- Mivel? – kíváncsiskodtam.
- Egy nappal azelőtt, hogy visszamentünk, elhívta ide az ügyvédjét és rám iratta ezt a házat. Fogalmam sem volt, miért teszi. Minden szavára emlékszem.  Azt mondta nekem: „ Ebben a házban kezdődött el életem legboldogabb része. Tudom, hogy milyen vagy, fiam. Nem találod a helyed a világban. Én is ilyen voltam. De aztán találkoztam édesanyáddal és minden helyre jött. Talán nehéz elhinni, de a te világodba is jön majd egy lány, aki megmutatja a helyedet. Aki mellett olyan boldog leszel, amiről soha nem is álmodtál. És ha megtalálod ezt a lányt, itt majd boldogan élhettek.”
Csodás történet volt. Iannek nehéz élete lehetett, de úgy tűnt, Tony sok mindent megváltoztatott a számára. És ezért hálás voltam neki.
- Ennél szebb történetet még nem hallottam. – mondtam meghatódva, amikor felemeltem a fejem és belenéztem, a gyönyörű barna szemeibe.
Pár pillanatig csak nézett, aztán halványan elmosolyodott. Hirtelen felállt az ágyról, majd az ajtó felé lépett.
- Várj egy pillanatot, rendben?
Nem értettem, mit akar, de vártam, amíg kiment. Felültem az ágyon. Amikor pedig belépett, a szavam is elállt. Egy hatalmas csokor fehér rózsa volt nála és mosolygott, bár a tekintete azt árulta el, hogy fél valamitől.
- Becca.
- igen? – kérdeztem könnyes szemmel, amikor felálltam hozzá.
- A főiskola után... Ide költöznél velem?
Meg sem tudtam szólalni. Azt akarta, hogy éljek ott vele. Tony azt mondta neki, azt a lányt kérje meg erre, akivel olyan boldog, amiről álmodni sem mert. És ha tényleg ezt tette akkor... Akkor ezek szerint talán legalább annyira boldog volt mellettem, mint én mellette.
- Ian, ez...
- Hallgattam Tonyra. Nem kerestem azt a lányt, gondoltam, majd egyszer megtalál. – vonta meg a vállát, majd tett egy lépést felém és az arcomra csúsztatta a kezét – Sohasem kerestelek. Mégis megtaláltalak. Már nem tudom nélküled elképzelni az életemet. Beengedtél a világodba és ezzel sokkal szebbé tetted az enyémet. Soha nem akarlak elveszíteni, Becca. Szóval...
- Igen! – sikítottam és a nyakába ugrottam – Igen, igen, igen.
Egyszerre sírtam és nevettem, Ian kezéből kiesett a virág, szorosan magához ölelt, felemelt, majd arcát a nyakamba temette.
- Istenem, te lány. – nevetett – Annyira szeretlek.
Várjunk csak. Jól hallottam, hogy azt mondta... Azt mondta, szeret. Kimásztam az öleléséből és értetlenül néztem rá. Hevesebben kezdett verni a szívem. Egész addig attól féltem, ő nem érez úgy, ahogy én. Abban a pillanatban pedig attól, hogy talán csak a pillanat heve mondatta ezt vele.
- Ko... Komolyan mondtad?
- Nem volt tudatos. – mondta zavarodottan.
- Szóval csak a pillanat miatt mondtad? – kérdeztem rettegve, a könnyek újra elhomályosították a látásomat.
- Nem. Nem, kicsim, félreérted. – tiltakozott hevesen, majd újra magához húzott. Egyik keze a derekamat simogatta, a másik az arcomat, az én kezeim pedig a mellkasán feküdtek el együtt emelkedve és süllyedve vele heves légzésénél – Ezt érzem. Így érzek már... Már nem is tudom, mióta. Csak annyira féltem. Féltem, hogy te nem így érzel, hogy majd kinevetsz, vagy nem fogsz nekem hinni. De ez az igazság, cica. Szeretlek. Mindennél jobban. És...
Nem engedtem, hogy folytassa. Lábujjhegyre álltam, majd gyengéden megcsókoltam. Nem húztam el a csókot, csak el akartam hallgattatni, mert nekem is mondanom kellett neki valamit. Nekem is be kellett vallanom, amit érzek. Így, hogy tudtam, ő is viszont szeret, már nem féltem. Már nem féltem semmitől.
- Én is szeretlek, Ian.
- Té... Tényleg?
- Miért olyan nehéz ezt elhinni?
- Mert nem gondoltam volna, hogy azok után...
- Ne kezdd ezt megint, rendben? Szeretlek. Minden hibáddal és jó dolgoddal együtt.
- Istenem, Becca. – lihegte, majd a tarkómra csúsztatva a kezét közelebb húzott magához, hogy ajka súrolta az enyémet, amikor megszólalt – Szeretkezz velem.
Elmosolyodtam, amit egy gyengéd csókkal hálált meg. Olyan gyengéd volt, mint eddig soha. Úgy csókolt, mintha minden mozdulatát a számnak meg akarná jegyezni. Az ágy felé hátráltam, majd amikor megéreztem a matracot a combomnál, ledőltem, őt pedig magamra húztam. Most másképp nézett rám. Mintha nem tudná, mihez kezdjen.  Láttam a szemében, hogy szeret, hogy igazat mondott. Minden olyan volt, mint a könyvekben. Ugyanolyan csodás, mint ahogy olvastam. Bár Iannel eddig is minden együttlét csodás volt, ez most másnak tűnt. Talán azért, mert már tudtam, hogy szeret és ő tudta, én is így érzek. Meleg tenyere besiklott a pólóm alá és egy pillanat múlva meg is szabadított tőle. Lehajolt és meleg csókot lehet a kulcscsontomra. Megremegtem az érzésre. Ujjaival végig simított szinte minden porcikámon, ujjait az ajka követte. Hevesebben vettem a levegőt. Éreztem az ő heves légzését is a bőrömön.
- Olyan puha a bőröd, cica. – suttogta, mire megint megremegtem.
Kikapcsolta a rövidnadrágomat, majd lassan lehúzta rólam. Megcsókolta a hasam, aztán a medencecsontom két oldalát. Beletúrtam a hajába, mely a hasamat csiklandozta, miközben fogaival lecibálta a bugyimat. Halkan felnevettem, de még ez is annyira meghitt volt. Ahogy visszamosolygott rám. Ezúttal én vettem le róla a pólóját és a földre dobtam. Csak annyi időre engedett el, amíg levette a nadrágját és a boxerét, majd úgy fektetett el az ágyon, hogy amikor elnéztem a válla mellett, a csillagos eget láttam. Miközben újra megcsókolt, kezemmel bejártam a felső testét, éreztem, ahogy megremegett. Lassan belém helyezkedett. Akkor, ott, nem siette el a dolgokat. Igazán szeretkeztünk. Lassan, mégis szenvedélyesen. Úgy, ahogy csókolt. Minden erősebbnek tűnt. Az a meleg borzongás, ami végigfutott rajtam, amikor nem volt a testemnek olyan pontja, amit ne borított volna az övé. Az a remegés, amit éreztem, amikor lágyan megcsókolt, amikor keze az arcomra vagy más pontomra siklott. Lélegzete az enyémmel keveredett, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, megáll. De nem aggódtam magam miatt. Reméltem, hogy ez még nem veszélyes gyorsaság. Mondjuk nem is érdekelt.
- Basszus. – zihálta, amikor ajka elengedte az enyémet, homlokát az enyémnek támasztotta és a szemembe nézett – Remeg minden porcikám.
Ahogy nekem is remegett mindenem. Most nem az volt a lényeg, hogy bennem volt. Hanem ahogy rám nézett, ahogy szemei az enyémbe mélyedtek. Megfogta az egyik kezem és a fejem mellett összekulcsolta ujjankat, ahogy mindig is. Most lassabban szeretkeztünk, mégis erősebben szorítottuk egymás kezét. Azt kívántam, ennek a pillanatnak soha ne legyen vége. Féltem, ha vége, felébredek és rájövök, hogy az egész csak életem legcsodásabb álma volt. Könnyek szöktek a szemembe a félelemtől, Ian pedig lecsókolta minden könnyemet, amely végigfolyt az arcomon.
- Szeretnéd, hogy abba hagyjam? – suttogta, én pedig úgy húztam még szorosabban magamahoz.
- Ne. Nem akarom.
Megemeltem a csípőmet, ezzel jelezve, hogy mélyebben akarom magamban érezni. Reakcióképp elmosolyodott, majd gyorsított a tempóján és erősebben szeretkezett velem. Egészen addig, amíg néhány perc múlva mindketten felnyögtünk a csodás orgazmustól. Arcát a nyakamba temette, megcsókolta az ütőeremet.
- Jól vagy? – suttogta.
- Igen. – válaszoltam nehezen, levegőért kapkodva.
Kihúzódott belőlem, de nem szállt le rólam. Ugyanolyan közel maradt hozzám, hogy éreztem a heves szívverését, amely az enyémmel versenyzett.
- Miért sírsz, cica? – kérdezte rémülten, miközben tovább törölgette a szűnni nem akaró könnyeket az arcomról.
- Mert attól félek, hogy ez az egész csak egy álom. Hogy majd felébredek és kiderül, hogy semmi sem volt valóság.
- Ez a valóság, szerelmem. – fogta meg a kezem, majd a mellkasára húzta – Érzed? Itt kalapál a szívem. Érted. Ez nem lehet álom. Csodálatos ez az egész és én is félek, hogy ebből felébredek. De ez nem lehet nem valóság. Nem lehet, hogy egyszer úgy ébredjek, nem érzem többé a finom bőröd, nem hallom a hangod és nem látom a gyönyörű szemeidet. Nem lehet, hogy többé nem tarthatom a karomban az én csodámat.
- A csodádat?
- Emlékszel, amikor azt mondtad, minden ember megérdemel egy csodát, amiről azt hiszi, nem érdemli meg és olyan boldoggá teszi, amiről sohasem álmodott? Akkor nem hittem neked. De minél többször voltál mellettem, annál jobban kezdtem ebben hinni. És most itt vagy. Itt, a karjaimban. És már csak remélni tudom, hogy egész életemben mellettem leszel.
Abba akartam hagyni a sírást, de nem lehetett, ha ilyen dolgokat mondott. Annyira boldog voltam. Még álmaimban sem voltam ilyen boldog, ilyen szerelmes. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy ugyanúgy érez, ahogy én. Hogy ő is a csodájának érzett engem, hogy ő is szeretett és hogy ő is azt akarta, amit én. Egy egész életet a másikkal.
- Megbántottalak?
- Nem, de nem tudom abbahagyni a sírást, ha ilyeneket mondasz. Annyira boldog vagyok, Ian. És megígérem neked, hogy mindig melletted leszek. Mert ez az, amit akarok.
Újra megcsókolt, aztán a hátára feküdt, engem pedig szorosan magához húzott. Percekig csendben voltunk, csak a lélegzetvételeink hallatszottak. Már azt hittem, Ian elaludt, amikor hirtelen megszólalt.
- Látod, mennyi sok csillag van az égen?
- Igen.
- Na, én milliószor annyira szeretlek, cica.
- Én is annyira szeretlek téged.
Ez után nem beszéltünk többet. Ian a karomat simogatta, én pedig a szavaira visszagondolva merültem álomba.
Majdnem egy hétig voltunk Kaliforniában. Sophiék két nappal a hazamenetelünk előtt felhívtak, hogy apa még mindig Texasban van és azt várják, hasson a kemó, hogy haza tudjon utazni. Az orvosa szerint a sugárzás összezsugoríthatja a daganatot, apát megműtik és kutya baja sem lesz. Egy hatalmas kő esett le a szívemről és amint letettem a telefont, Ian nyakába ugrottam, zokogva a boldogságtól, hogy édesapám mégsem fog elhagyni. Az öt nap alatt vagy harmincszor szerekeztünk. Szerencsére Ian megint az a kemény és erős férfi lett az ágyban, aki imádtam, viszont a többi pillanatban gyengédebb volt, mint eddig. És ezt ugyanúgy szerettem benne. Annyiszor mondta el, mennyire szeret, ahányszor csak tehette és  én ugyanannyiszor mondtam el neki, hogy én mennyire kimondhatatlanul szeretem. Megtanítottam főzni. Nehéz volt, kurvára nehéz, de megtanítottam. Bár azt megbeszéltük, hogy az majd az én dolgom lesz, ha együtt fogunk élni. Még csak elsős voltam, de alig vártam, hogy elteljen az a négy év, és abba a gyönyörű házba költözhessek Iannel. Beszélgettünk arról, szeretnénk – e gyerekeket. Egészen addig nem is gondolkodtam rajta, de Ian boldogan sorolta, hogy szeretne kisfiút, kislányt is, meg esetleg még egy harmadikat. Sokat beszéltünk a közös életünkről. Tudom, nem jó előre tervezni és valójában nem is terveztünk el semmit. Csak elképzeltük, milyen életet szeretnénk. Abban biztosan voltunk, hogy egymás nélkül nem tudjuk elképzelni. Azt hittem, már minden egyenesbe jött. Viszont amikor visszaértünk New Yorkba, az első éjszaka borult minden.

Hétfőn már suliba kellett mennünk. Bevallom, kicsit hiányzott, de elzárkózni Iannel és a családommal a farmon milliószor jobb volt. Mire elindultunk New Yorkba, az arcom már nem égett, de a sérüléseim még kicsit sajogtak. Nem tudom, Zack hogyan vetemedhetett erre. Mindig is hirtelen haragú volt, de engem soha nem bántott. Most mégis. Soha többé nem akartam őt látni. Örültem, hogy Iant rá tudtam szedni, ne nyírja ki. Pedig láttam a szemeiben, hogy képes lett volna rá. De ahogy Zacket ismerem, feljelentette volna, és akkor hétfőn nem bökdöste volna a tollával a hátamat, hogy segítsek neki a teszten. Így alig tudtam a sajátomra koncentrálni, de persze, hogy megmondtam neki a válaszokat. Hogy a fenébe ne mondtam volna meg, mikor fülig szerelmes voltam belé. És egyáltalán ki tudott neki nemet mondani, amikor azokkal a gyönyörű barna szemeivel úgy nézett, mint egy ártatlan kiskutyus.
Mivel aznap csak a teszt miatt kellett bemennünk, azonnal haza is indultunk az óra után. Amikor kiléptünk az iskola kapuin, megrezzent a telefonom. Előkotortam a zsebemből és láttam, hogy Chasetől kaptam üzenetet.
„Becca. Gyere haza, kérlek. Fontos”
El sem tudtam képzelni, mi lehet az a nagyon fontos dolog, de rossz érzés környékezett meg. Nem, a rossz nem elég kifejezés. Rettenetes volt.
Becca! – hallottam meg Sophie hangját, amikor már az Escaladenál álltunk. Willel volt és ő is a telefonját tartotta a kezében.
Sophie. Neked is üzent Chase?
Igen. Mi lehet ilyen fontos?
Nem tudom, de rossz érzésem van. Willnek még van egy órája. Haza tudtok vinni?
Persze. – válaszolta Ian, majd mind beszálltunk az autóba.
Egész hazafelé úton remegett a kezem. Az a rossz érzés, ami az üzenet láttán körbefont, csak még erősebb lett. Amikor leparkoltunk a ház előtt, úgy pattantunk ki az autóból, mintha üldöznének és gyorsan beszaladtunk. Mindhárom bátyánk ott ült a kanapén – még régebben adtunk nekik kulcsot szükség esetére – kezükbe temetve az arcukat. Amikor meghallották, hogy ott vagyunk, mind felnéztek. Az a rossz érzés egyre csak növekedett a könnyeik láttán.
Mi történt?
Chase felállt és elénk lépett. Remegett a hangja, amikor megszólalt.
Tegnap egy tárgyaláson apa összeesett. – hevesebben kezdett verni a szívem – Bevittük a kórházba, ahol még rosszabbul lett. Egész ma reggelig vizsgálták, mi baja lehet.
És... És már jól van?
Ma reggel kaptuk meg az eredményeket. Vastagbélrákja van.
Ahogy kimondta, összetörtem. Ahogy Sophie is. Nem. Ez nem lehet igaz. Az én apukám erős. A legerősebb apa a földön. Ő nem lehet beteg. Nem lehet. Nem hagyhat itt minket ő is.
Nem is érzékeltem, hogy sírok, csak amikor Ian gyengéden letörölt egy könnycseppet a szemem alól. Hallottam a fülemben a saját pulzusomat. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik.
Ez nem lehet. – zokogtam.
Mi sem tudtuk felfogni. – csordult ki egy könnycsepp Jesse szeméből.
Sophie is zokogott, egyre hevesebben szedte a levegőt. És ez nagyon nem volt jó jel. Ha Sophiet valami felizgatta, előjött az asztmája és már volt annyira komoly, hogy attól féltem, elveszítem.
Sophie. – álltam elé és megfogtam a kezét – Nyugodj meg, oké? Ian, kérlek, hozd ide a gyógyszerét. A szobájában van.
Rendben.
Azzal el is tűnt, nekünk pedig a bátyáink segítettek leülni. Mindketten zokogtunk. Tudtam, Markéknak is rettenetesen fáj, de próbáltak megnyugtatni minket. Elénk térdeltek és a kezeinket simogatták.
Minden rendben lesz, kicsikék. Minden rendben lesz.
Egy perccel később Ian ült le mellém, Sophienak odaadta a gyógyszerét, amit bevett. Aztán Ianhez fordultam, ő pedig, mintha látta volna a szemeimben, mire van szükségem, olyan szorosan ölelt magához, mintha be akart volna bábozni a világ elől. Csak sírtam és sírtam, miközben Ian a hajamat simogatta és próbált nyugtatni.
Nyugodj meg, cica. Tudom, hogy nehéz, de nyugodj meg egy kicsit. Minden rendben lesz. Itt vagyok veled.
Mi történt itt? – hallottam meg Will hangját, de nem néztem oda. Nem akartam kibújni az öleléséből. Ott biztonságban éreztem magam.
Will. – sírt Sophie.
Mi történt, bébi?
Apa... Apa beteg.
Ian még közelebb húzott magához, én pedig megmarkoltam a pólóját.
Úgy szeretnék néha eltűnni ebből a világból. Annyira jó lenne.
Szeretnéd, hogy elvigyelek innen? Ismerek egy helyet, ahol én is mindig meg tudtam nyugodni.
Elengedtem Iant és felnéztem rá. Édesen mosolygott rám, ami máris enyhített a fájdalmamon.
Ez jó ötlet.  – fogta meg a kezem Mark – Apához egy ideig úgysem lehet bemenni, átszállítják Texasba a saját orvosához a további kivizsgálásokhoz.
De a suli…
Bassz most a sulira Becca.  – értett egyet Jesse a másik bátyámmal – Jót fog tenni.
Szeretnéd, cica? – kérdezte Ian komoly tekintettel.
Igen, nagyon szeretném. De nem kellene itt maradnom veletek?
Becca, az élet nem áll meg itt. Nekünk is leírhatatlanul fáj, főleg így, hogy anyut is nemrég veszítettük el. De attól az élet megy tovább. Menj el Iannel ha csak két napra is és próbálj ne erre gondolni. Rendben?
Rendben.
Ianre néztem, aki boldogan mosolygott rám.
Menj, pakolj össze. Addig maradunk, amíg akarsz, rendben?
Oké.
Mindketten felálltunk és a szobáinkba mentünk. Még akkor is sírtam, amikor pakolni kezdtem. Talán nem volt szép dolog itt hagyni a testvéreimet, de egyszerűen nem tudtam ott lenni. És abban igaza volt Jessenek, hogy az élet megy tovább, bármennyire is fájnak dolgok. Lényegében nem is figyeltem, miket pakolok be a bőröndömbe, de bikinit is tettem el. Reméltem, hogy tenger mellett leszünk.
Kész vagy? – hallottam meg Ian megnyugtató hangját, mire megfordultam.
Igen, azt hiszem.
Bikinit hozol?
Igen. – mosolyogtam.
Ian a földre ejtette az utazótáskát, ami nála volt, aztán hozzám lépett és a tarkómra csúsztatta a kezét. A másik kezével megfogta az enyémet, magához emelte és nyomott egy csókot a csuklóm belsejére. Megint libabőrös lettem, mint mindig, amikor ezt csinálta. Ezután leengedte a kezeinket, de nem engedett el, ujjait összekulcsolta az enyémekkel.
Biztos szeretnél jönni?
Igen. Igen, nagyon. Csak nem akartam itt hagyni őket. De nem bírok itt lenni. Kell egy kis levegő valahol máshol.
Olyan helyre viszlek, cica, ahol eddig én mindig meg tudtam nyugodni. Remélem neked is tetszeni fog.
Ha te velem vagy, édes mindegy, hogy hová megyünk.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd lehajolt és gyengéden megcsókolt. Annyira gyengéden, hogy beleremegtem. Amikor elengedett, egy ideig csak nézett a szemeimbe. Szóra nyitotta a száját, de fogalmam sincs, mit akart mondani. Végül becsukta a száját és elengedett. Behúztam a cipzárt a bőröndömön, amit Ian azonnal el is vett tőlem.
A nappaliban köszöntem a testvéreimnek és megkértem őket, hogy ha bármit tudnak, azonnal hívjanak fel. Ezután beszálltunk Ian kocsijába, majd elindult. Fogalmam sincs, hová visz, de őszintén szólva annyira nem is érdekelt. Csak az, hogy ott volt mellettem. Megnyugtatott a jelenléte. Megnyugtatott, ahogy fogta a kezem és hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. Texasban is megnyugtatott, miután meséltem neki anyáról. Láttam a szemében az együttérzést, de amikor énekelni kezdett. Basszus, mintha minden porcikám ellazult volna a hangjára. Egy pillanat alatt abbahagytam a sírást és már csak rá figyeltem. Ugyanúgy, mint amikor anya énekelt nekem. Akkor is minden fájdalmam szerte foszlott. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet Ian nélkül. Az egész csak egy ártatlan csókkal kezdődött, aztán egyik dolog követte a másikat. És bár gyors volt egy kicsit, semmit nem bántam meg. Azt sem, hogy beleszerettem. Még akkor sem, ha talán ő nem érzett így. Ő volt az én csodám. Olyan csoda, amiről a könyvekben olvastam. Amiről azt hittem, soha nem kapom meg. És már csak remélni tudtam, hogy életem végégig elkísér majd. Nem tudtam, mi lesz ennek a vége, fogalmam sem volt, velem akar – e majd megöregedni vagy hasonlók. De nem is rágódtam ezen. A jelen az, ami igazán számít. A kezem a kezében, a mosoly az arcán, a csillogás a szemében, ahogy rám néz. Csak ez volt az, ami számított.
Minden rendben, cica? – kérdezte halkan és rám pillantott.
Persze.  – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott  - Csak elgondolkodtam, hová akarsz vinni.
Meglepetés.  – vigyorgott – Öhm. Remélem a repüléstől nem félsz.
Mi?! – kiáltottam rémülten – De, nagyon is félek. Sőt, az nem kifejezés, hogy félek.
Hát pedig repülni fogunk.
Kinéztem az ablakon és rájöttem, hogy nem viccel. Pedig mennyire reménykedtem abban, hogy csak meg akar ijeszteni. Egy repülőtéren voltunk, bár nem volt túl nagy. És utasokat  sem láttam. Nem volt váróterem, csak egy parkoló, egy baszott nagy repülő és egy kifutó. Szaporábban kezdett dobogni a szívem. Texasba is könnyebb lett volna repülővel menni, de azért nem mentünk soha, mert rohadtul félünk Sophieval a repüléstől. Ian leparkolt, majd kiszáltt az autóból. Én nem akartam kiszállni. Nem akartam repülni. Ian kinyitotta nekem az ajtót, majd vigyorogva a kezét nyújtotta felém.
Nem szállok ki.
Ugyan már, cica. Apának csak magasan képzett és tapasztalt pilótái vannak. Nem lesz baj.
A magasban is félek. – durcáltam, mire felnevetett.
Majd lehúzzuk a redőnyöket. Vagy elterelem valamivel a figyelmed.
Erre felkaptam a fejem.
Mivel? – kíváncsiskodtam.
Ne légy kíváncsi mindenre. Mindent elrendezek, oké? Tetszeni fog, meglátod. Secc perc alatt ott vagyunk.
Jól van. – motyogtam, majd megfogtam a kezét és kiszálltam.
Egy ember jött oda hozzánk, aki szerelő ruhában volt.
Üdvözlöm, Mr. Rogers.  – fogott kezet a szerelő Iannel, aztán rám pillantott – Miss Daniels. Örülök, hogy megismerhetem.
Úgyszintén. – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott.
A gép készen áll, háromszor is leellenőriztem. A pilóták már a fedélzeten vannak.
Hányinger tört rám. Még mindig nem akartam repülni. Megszorítottam Ian kezét, mire rám pillantott.
Nyugi már, cica. Nem lesz baj.
Fél a repüléstől, kisasszony?
Az nem kifejezés.
Nyugodjon meg, a gépnek semmi baja, a pilóták pedig tapasztaltak. Milliószor repültek már.
Na, rendben. Próbáltam azt mutatni, hogy megnyugodtam, de remegtem. Kifújtam egy nagy adag levegőt, majd elindultunk a gép felé. Még akkor sem lett volna késő visszafordulni, amikor felszálltunk és bezárták mögöttünk az ajtót. Egy stuardess lépett hozzánk. A nőnek gyönyörű, széles mosolya volt, fiatalnak tűnt és rendesen megnézte magának Iant, aki persze le sem szarta.
Hozhatok valamit, Mr. Daniels?
Kérsz valamit? – nézett rám, mire fejemmel nemet intettem – Köszönöm, Hannah, de most meg kell nyugtatnom a cicámat, mert kurvára fél.
Remek. Most már az egész repülőtér tudja. Azért magamban ugráltam, amikor  láttam Hannah arckifejezését. Sütött róla a féltékenység.
Szerencsére ott hagytuk és Ian végigvezetett a gép belsejében. Gyönyörű volt. Volt benne vagy nyolc ülés, mind krémszínű, bőrből készült. Kényelmesnek tűnt. Ian viszont tovább vezetett, míg nem elértünk a folyosó végére. Három ajtó volt előttem. Ian balra, majd jobbra mutatott.
Ezek a mosdók.
És ez? – kérdeztem a velünk szemben lévőre mutatva.
Nem mondott semmit, csak vigyorgott, majd kinyitotta az ajtót. Egy szoba tárult elém. Vagyis inkább csak egy hatalmas, francia ágy, a szoba jobb oldalában elhelyezett kis asztalkával és két üléssel.
Tonyt megkértem, hogy olyan gépet vegyen, amin van ágy. Mindig elálmosodom a repüléstől és ágyban kényelmesebb aludni, nem?
Nem fogok tudni most elaludni.
Cica. Itt egy hatalmas francia ágy. Te meg én. Szerinted aludni akarok?
Ó.
Többet nem is érkeztem mondani, csak egy sikítás hagyta el a számat, amikor Ian nevetve felkapott az ölébe, majd egyetlen pillanat múlva már a puha matracot éreztem magam alatt. Levegőért kaptam, majd figyeltem, ahogy Ian becsukja az ajtót és lassú, szinte fájdalmasan lassú léptekkel felém közeledett, miközben ledobta magáról a dzsekijét és a pólóját. Gyönyörködtem a gondosan kidolgozott testében, a szárnyakban, melyek minden egyes levegővételekor megmozdultak és olyan volt, mintha tényleg repülne. Fölém magasodott, de nem csókolt meg. Zihálni kezdtem és kezeimmel bejártam kockás hasát, a mellkasát, majd az izmos hátára csúsztattam a kezem. Egy pillanatig, mintha habozott volna, csak nézett, a karomat simogatta, de semmi több.
Akarod, Becca?
Tudod, hogy akarom.
De az apukád.
Azért hoztál el, hogy ne gondoljak erre, nem? Nem bírok most erre gondolni.
Lehajolt és megcsókolta a nyakam, ajka minden csókkal egyre feljebb kúszott.
Szeretnéd, hogy eltereljem a figyelmed?
Igen.
És mit szeretnél, hogyan csináljam? – suttogta a csókok között, ajka ezúttal lefelé utazott, a melleim felé.
Érints meg. Csókolj meg.
Hol?
Mindenhol. – lihegtem.
Nem kellett többször mondanom. Ian egy mozdulattal megszabadított a felsőmtől, majd lassan, gyengéden csókolta végig mindenemet úgy, mintha egy porcikámat sem akarta volna kihagyni. Nem is akartam, hogy akár egy pontot is kihagyjon.
Ian. – nyögtem.
Mit szeretnél, cica?
Hogy bennem legyél. Most. – lihegtem.
Éreztem a hasamon, hogy elmosolyodott, majd levette a rövidnadrágomat, a bugyimat, az ő nadrágja szintén lekerült. Fölém magasodott, kezei bejárták a testem pontjait, miközben belém helyezkedett. Felnyögtem az érzésre, ahogy kitöltött, ő pedig felmordult. Aztán végre az ajkát az enyémre helyezte és szenvedélyesen kóstolgatni kezdte.  Erősen mozgott bennem, egyik kezemet megfogta és a fejem mellett összekulcsolta az ujjainkat. Erősen megszorítottam az ujjait, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. A hátam megfeszült, meleg borzongás futott át rajtam. Az egész testemen. Ajkát megharaptam, mire elmosolyodott. Ott szerettem legjobban érezni a mosolyát. Az ajkamon. Leírhatatlan érzés volt. Minden döfésénél nyögdécseltem, alig kaptam levegőt és hallottam, hogy az ő lélegzete is el – el akadozik. Szabad kezemet a hátára csúsztattam és körmeimet az izmaiba mélyesztettem. Közel voltam. Annyira közel.
Ian. Olyan közel vagyok. – ziháltam.
Én is, cica. Gyere velem.
Fejét a nyakamba hajtotta, csókolni kezdte, miközben egyre erősebb lökésekkel ajándékozott meg. Aztán az orgazmus megremegtette minden porcikámat, felsikoltottam, Ian pedig morogni kezdett. Úgy szorítottuk egymás kezét, hogy csodálkoztam, nem törtek el az ujjaink. Ian már nem mozgott, csak a heves légzését éreztem a mellkasomon és a szapora szívverését az enyém mellett. Teste rám hanyatlott, a farka lüktetett bennem.
Mit teszel velem, cica?
Csak vagyok, Ian. Nem tettem semmit.
Felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
Épp ez az. Hogy vagy. Ez az egy dolog, amit akarok. Te.
Megsimogattam a kisfiús acát, majd a hajába túrtam és megigazítottam, mert nem láttam tőle a szép szemeit. Aztán magamhoz húztam és megcsókoltam. Akkor valami féle süllyedést kezdtem érezni és rettegni kezdtem.
Ez mi?
Megjöttünk. – mosolygott.
Máris? Észre sem vettem.
Mondtam, hogy el fogom terelni a figyelmed, cica. – vigyorgott, aztán kihúzódott belőlem és felállt, öltözködni kezdett. Én is ezt tettem, miközben morcosan néztem rá.
Szóval nem is kívántál, csak azért feküdtünk le, mert el akartad terelni a figyelmem?
Addigra már rajta volt a nadrágja és a pólója is, én viszont még félig meztelen voltam. Megdermedtem a kis fehérneműmben, amikor Ian egy határozott mozdulattal a falnak nyomott és két kezével börtönt képezett körém-
Már tudhatnád, kicsi Becca, hogy én mindig kívánlak. Mindent félreértesz. Annyira buta vagy. – mosolygott.
Sokszor nevezett már butának, de nem esett rosszul tőle az a jelző. Igen, kicsit talán tényleg buta voltam. Főleg amikor  ilyen kérdéseket tettem fel neki. Kicsit talán tényleg buta kérdés volt. Ha nem kívánt volna, nem feküdt volna le velem, valahányszor csak teheti, nem igaz?
Végül elmosolyodtam, mire az övé még szélesebb lett. Aztán elengedett, én pedig felöltöztem.

Valami csodás volt a hely, ahová érkeztünk. Amint kiléptem a gép ajtaján, a kezemmel el kellett takarnom a szemem, mert majd megvakított a napfény. Pedig már lassan ment le a Nap. Lassan leballagtam a lépcsőn, a lábaim picit remegtek. El sem hittem, hogy repültem. Bár egy pillanatára sem emlékszem, csak és kizárólag az Iannel való együttlétemre. Hihetetlen, hogy egyetlen érintéssel mindent ki tudott verni a fejemből. Bár amikor leszálltam, megint eszembe jutott apa. Nem tudtam felfogni. Az én apukám erős ember. A legerősebb. Hogy lehet pont ő beteg? Miért pont ő? Könnyek szöktek a szemembe, de azonnal fel is szívódtak, amikor Ian meleg tenyere a hátamra került.
Minden rendben?
Persze. – mosolyogtam rá, bár tekintete elárulta, tudja, hogy nyomja a lelkemet ez a hirtelen jött rettenetes hír. Viszont nem hozta szóba és ezért nagyon hálás voltam neki. Azért jöttem el, hogy kiverjem egy kicsit ezt a fejemből. És ki is akartam.
Tudom, talán furán hangzik és nem volt szép dolog eljönni. De egyszerűen nem akartam erre gondolni. Arra, hogy apa is el fog hagyni. Levegő változás kellett. És Ian. Nagyobb szükségem volt rá, mint addig bárkire.
A repülőtől pár méterre egy fekete Audi várt, a sofőrje kiszállt és széles mosolyt villantott. Kigyúrt ember volt, a negyvenes évei körül járhatott. Kedves arca volt, bár az igazat megvallva nem kezdtem volna ki vele. Sütött róla, hogy egy pillanat alatt képes begurulni és péppé verni bárkit, aki packázik vele. A kezét nyújtotta Iannek, aki megfogta azt és megrázta.
Mr. Rogers. Régen láttam.
Tegezz már végre Trent. Tony lehet, hogy abban a korban van, hogy magáznod kelljen, de én még húsz éves sem vagyok. Szarul esik.
Bocs, haver. – vigyorgott.
Na ez már fasza. – nevetett Ian.
Tetszett benne, hogy nem lekezelően bánt az alkalmazottaival vagy kik is voltak ezek. Bizonyára Tonynak dolgoztak ezek az emberek, de mivel ő Ian apja volt, őt is szolgálták. Sohasem értettem azokat az embereket, akik lekezelően bántak az alkalmazottaikkal. Mi sem bántunk soha így velük. Pedig azért nekünk is volt egy pár. És tetszett, hogy Ian is barátként viselkedett velük. Ettől azt hiszem, csak még jobban belebolondultam.
A hölgy Becca Daniels. A barátnőm.
Basszus! Még mindig nagyot dobbant a szívem, ha valakinek ezt mondta. A sofőr – testőr kinyújtotta felém is a kezét, majd csókot lehet a kézfejemre. Milyen udvarias.
Örülök, hogy megismerhetem, Miss Daniels. A nevem Trenton.
Én is örülök, de csak Becca, rendben?
Rendben, Becca. – mosolygott rám, mire Ian kikapta a kezéből az enyémet.
Féltékeny szemtétláda!
Mehetünk.
Beszálltunk a kocsiba, Trenton ránk zárta az ajtót. Nevetve néztem a fújtató Ianre, aki még mindig a kezemet szorongatta.
Seggfej vagy, tudod?
Miért is? – pillantott rám dühösen.
Most miért kellett így kikapnod a kezem az övéből? Csak udvarias volt.
Udvarias? Becca. Az enyém vagy. – mondta indulatosan – Mindened az enyém. Beleértve a kezedet is. Szóval a kezedet csak én csókolgathatom.
Meglepett ez a hirtelen kirohanása, de azért tovább nevettem. Ráhajtottam a fejem a vállára, majd a szabad kezemet az arca elé nyújtottam. Kérdő tekintettel nézett rám, aztán rájött, mit akarok. Halványan elmosolyodott, majd ujjai közé fogta a másik kezemet is és csókot lehelt a csuklóm belsejére.
Senki nem tud elvenni tőled, Ian Kibaszott Rogers.
Aki mégis megpróbálná, az áshatja is a sírját. Mert nem adlak senkinek.
Kicsit birtokló volt a hangneme, de tetszett. Az utóbbi időben elég sok oldalát megláttam. Láttam már, milyen, amikor fél, amikor igazán begurul, amikor sír, amikor fáj neki valami. És most azt is, milyen, amikor féltékeny. És mindent imádtam benne.
A tíz perces út alatt hatalmas pálmafákat, a lenyugvó Napot és a gyönyörű tájat néztem. De még mindig fogalmam sem volt, hol lehetünk.
Most már elmondod, hol vagyunk?
Californiában. Tonynak van itt egy háza.
Apának is. Egyszer voltunk erre, de még nagyon kicsi voltam.Szeretem ezt a helyet.
Annak örülök.  – mosolygott.
Amikor megérkeztünk a házhoz, elállt a szavam. Már az autó ablakából láttam, mennyire gyönyörű az épület. Hatalmas családi ház volt, előtte egy óriási és szépen díszített vaskapuval. A kapu kitárult előttünk, az út mellett mindkét oldalon fenyőfák ágaskodtak. A ház előtt akkora volt a feljáró, hogy húsz autó is elfért volna ott. Leparkoltunk a lépcső előtt és amikor kiszálltam, ténylegesen elállt a lélegzetem. Csodás, egyszerű fehér ház volt, egy nagy, barna faajtóval a közepén, melyhez pár lépcsőfok vezetett. Két emeletes volt az épület, akkora ablakokkal rendelkezett, hogy biztosan temérdek fény borította a szobákat. Nem volt díszített, egyszerűen nézett ki, de éppen ezért volt csodás. Apáék sem vettek soha túldíszített házat. Néha a barátaik meg is kérdezték, miért nem vesznek szebb házakat. Anya azt válaszolta: „Miért vegyek túldíszített házat, ha egyszerűben is jól érzem magam? Attól, hogy sok pénzünk van, még mindig csak egyszerű emberek vagyunk.” És teljesen igaza is volt. Örültem, hogy Ian szülei is így gondolkodtak. Így volt a helyes.
Észre sem vettem a nagy bámészkodásban, hogy Ian és Trenton már kipakolták a csomagjainkat a lábam mellé. Csak akkor eszméltem fel, amikor megéreztem Ian meleg tenyerét a hátamon.
Tetszik?
Az nem kifejezés. – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott.
Basszus, annyira helyes volt, hogy az már fájt. Lábujjhegre álltam és megcsókoltam. Először meghőkölt, biztosan nem számított rá. Aztán viszont nyelvét a számba dugta és elmélyítette a csókot, tenyere egyre forróbban égette a hátamat még a pólómon keresztül is. Belemorgott a számba, aztán ajka elengedte az enyémet, tekintete homályos volt.
Ezt miért kaptam?
Csak úgy. – vontam meg a vállam.
Akkor menjünk be, mert mindjárt itt teszlek megint a magamévá. – suttogta, de nem elég halkan ahhoz, hogy Trent ne hallja. Idióta.
Megfogta a kezem, másik kezébe vette a táskáját én pedig felvettem a kis bőröndömet. Amikor beléptünk a házba, valami csodás látvány fogadott. Az egész ház olyan volt, mintha a modern és régies elemek vegyültek volna benne. Mégsem tértek el annyira egymástól.  A bútorok kicsit modernebben voltak, a képek és a különféle kisebb díszítések viszont régiesebbek. Mintha pont kiegészítette volna egymást két kor stílusa.
Basszus. – sóhajtottam fel – Ez gyönyörű.
Örülök, hogy tetszik. Vigyük fel a szobánkba a csomagokat, aztán megmutatom neked a ház legjobb részét.
Rohadtul kíváncsi voltam ezért gyors léptekkel követtem Iant fel a csigalépcsőn. Az emeleten volt vagy öt – hat szoba, Ian pedig a legközelebbibe vitt be. Biztos voltam benne, hogy az az ő szobája volt. Éreztem benne az illatát, de csak egy ágy és pár szekrény volt benne. Sehol egy fénykép, egy emlék vagy bármi.
Ez volt az én szobám. Ne keress képeket, szinte mindent elvittünk innen, amikor New Yorkba költözünk. – mondta jókedvűen, de valam azt súgta, hiányzik neki ez a hely.
Elvette a bőröndömet, majd az ágyra dobta a táskájával együtt. Ezután megfogta a kezem és azonnal ki is vitt a szobából. Lecsörtettünk a lépcsőn, ahol Trent szinte parancsra várva várakozott.
Trent, lenne egy kérésem.
Igen?
Ian odament hozzá és valamiről beszélni kezdett, amit persze nem hallottam. Ez fura. Ian sosem csinált ilyet. A titkolózást azt igen, hiszen még mindig nem beszélt nekem az álmairól, viszont ilyet még nem csinált. Trenton mosolygott azon, amit Ian mondott neki, majd bólogatott ezzel jelezve, megértette, amit mondott. Trent elhagyta a házat, Ian pedig elém sétált és megfogta a kezem.
Mi volt ez?
Mi mi volt? – vigyorgott.
Valamit mondtál Trentonnak. De én nem hallottam.
Úgy a jó, ha nem hallottad.  – jaj, de szívesen letöröltem volna azt a hülye de rettenetesen sexi vigyort a képéről – Meglepetés, cica. Ne akarj már mindent tudni.
Na, rendben. Szóval semmi rossz. Oké, ezzel megnyugtatott, de azért még mindig rohadtul kíváncsi voltam. Egy hátsó ajtón léptünk át szinte egyik világból a másikba. A ház előtt csak fák voltak, de itt bokrok és szebbnél szebb virágok vették körbe a keskeny macskaköves utat, amely egy kisebb faházhoz vezetett.
Ez mi?
Mindjárt meglátod.
Amikor megálltunk a kunyhó ajtaja előtt, Ian benyúlt a zsebébe, kivett belőle egy kulcsot, majd a zárba illesztette és kinyitotta az ajtót. Alig hittem a szememnek, amikor beléptem. Csodás volt. Nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek elsőre látszott. Olyan volt, mint egy fészek. Égők világítottak körben a plafonon, a falakon, színeket váltottak és hol pirosba, hol kékbe, hol más színbe öltöztették a kunyhót. A kicsike épületben semmi más nem volt, csak egy hatalmas ágy.
Ez még nem minden. – mosolygott Ian, majd megnyomott egy kapcsolót a falon, mire a plafon szétnyílott, felfedve ezzel az égboltott, amin millió csillag tündökölt.
Ez gyönyörű.
Akárcsak te. – nézett rám Ian pont akkor, amikor én is felé pillantottam – Gyere.
Még mindig a kezemet fogva az ágyra húzott. Lefeküdt, majd magához húzott. Az ágy úgy helyezkedett el, hogy pont láttuk a csillagokat. Csodálatos volt. És meghitt. Ian olyan szorosan ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni. A karomat simogatta, ujjai szikrát szórtak a bőrömre. Nyugodt voltam. Kivertem a fejemből mindent, ami bántott, minden fájó dolgot és csak arra tudtam gondolni, hogy még a legfájóbb időkben is ő ott van mellettem.
Tudod Becca, nagyon sokat jelent nekem ez a ház. – szólalt meg hirtelen.
Tényleg? Története van?
Hát... Tudod anyának volt egy barátja, aki nagyon csúnyán bánt vele. Amikor... Szakítottak, anya fogott minket és egy időre ide jöttünk. Vettünk egy lakást. Dühös voltam. Nem akartam megint új iskolába menni. Anya megígérte, hogy csak a nyarat töltjük itt és iskolakezdésre vissza megyünk New Yorkba. Aztán anya találkozott Tonyval. Szerelmesek lettek. De anya be akarta tartani az ígéretét, ezért pár nappal a suli előtt pakolni kezdtünk. Láttam anyán, mennyire szomorú volt. És ezt nem akartam. Rászedtem, hogy mégis maradjunk. Ide költöztünk, Tonyhoz. Nagyon bírtam már akkor is. Laza volt, jófej és szerette anyát. Még egy kutyát is kaptunk tőle. – nevetett fel halkan, én pedig ittam a szavait – Elmondta nekem, hogy meg akarja kérni anya kezét. Azt mondta, csaljam el valahová, hogy meglepetést készíthessem neki. Aznap direkt verekedtem a suliban, amiért persze anyát behívták. Hazafelé egész úton nem beszélt velem. Itthon Tony megkérte a kezét. Soha nem láttam még anyát annyira boldognak, mint akkor. És ez sokkal fontosabb volt annál, hogy hova járok iskolába. Tony megkérdezte, hogyan csaltam el anyát. Megmondtam neki az igazat. Erre felnevetett. Azt mondta: „Nem erre gondoltam, de köszönöm, fiam”. Onnantól kezdve hívtam apának. És anya akkor először nem haragudott, amiért verekedtem.
Miért mentetek vissza New Yorkba?
Tony cégének ott volt a székhelye. Egy ideig innen irányította, de valami miatt vissza kellett mennie. Aztán ott ragadtunk. De tudod mivel hálálta meg nekem, hogy elcsaltam anyát?
Mivel? – kíváncsiskodtam.
Egy nappal azelőtt, hogy visszamentünk, elhívta ide az ügyvédjét és rám iratta ezt a házat. Fogalmam sem volt, miért teszi. Minden szavára emlékszem.  Azt mondta nekem: „ Ebben a házban kezdődött el életem legboldogabb része. Tudom, hogy milyen vagy, fiam. Nem találod a helyed a világban. Én is ilyen voltam. De aztán találkoztam édesanyáddal és minden helyre jött. Talán nehéz elhinni, de a te világodba is jön majd egy lány, aki megmutatja a helyedet. Aki mellett olyan boldog leszel, amiről soha nem is álmodtál. És ha megtalálod ezt a lányt, itt majd boldogan élhettek.”
Csodás történet volt. Iannek nehéz élete lehetett, de úgy tűnt, Tony sok mindent megváltoztatott a számára. És ezért hálás voltam neki.
Ennél szebb történetet még nem hallottam. – mondtam meghatódva, amikor felemeltem a fejem és belenéztem, a gyönyörű barna szemeibe.
Pár pillanatig csak nézett, aztán halványan elmosolyodott. Hirtelen felállt az ágyról, majd az ajtó felé lépett.
Várj egy pillanatot, rendben?
Nem értettem, mit akar, de vártam, amíg kiment. Felültem az ágyon. Amikor pedig belépett, a szavam is elállt. Egy hatalmas csokor fehér rózsa volt nála és mosolygott, bár a tekintete azt árulta el, hogy fél valamitől.
Becca.
igen? – kérdeztem könnyes szemmel, amikor felálltam hozzá.
A főiskola után... Ide költöznél velem?
Meg sem tudtam szólalni. Azt akarta, hogy éljek ott vele. Tony azt mondta neki, azt a lányt kérje meg erre, akivel olyan boldog, amiről álmodni sem mert. És ha tényleg ezt tette akkor... Akkor ezek szerint talán legalább annyira boldog volt mellettem, mint én mellette.
Ian, ez...
Hallgattam Tonyra. Nem kerestem azt a lányt, gondoltam, majd egyszer megtalál. – vonta meg a vállát, majd tett egy lépést felém és az arcomra csúsztatta a kezét – Sohasem kerestelek. Mégis megtaláltalak. Már nem tudom nélküled elképzelni az életemet. Beengedtél a világodba és ezzel sokkal szebbé tetted az enyémet. Soha nem akarlak elveszíteni, Becca. Szóval...
Igen! – sikítottam és a nyakába ugrottam – Igen, igen, igen.
Egyszerre sírtam és nevettem, Ian kezéből kiesett a virág, szorosan magához ölelt, felemelt, majd arcát a nyakamba temette.
Istenem, te lány. – nevetett – Annyira szeretlek.
Várjunk csak. Jól hallottam, hogy azt mondta... Azt mondta, szeret. Kimásztam az öleléséből és értetlenül néztem rá. Hevesebben kezdett verni a szívem. Egész addig attól féltem, ő nem érez úgy, ahogy én. Abban a pillanatban pedig attól, hogy talán csak a pillanat heve mondatta ezt vele.
Ko... Komolyan mondtad?
Nem volt tudatos. – mondta zavarodottan.
Szóval csak a pillanat miatt mondtad? – kérdeztem rettegve, a könnyek újra elhomályosították a látásomat.
Nem. Nem, kicsim, félreérted. – tiltakozott hevesen, majd újra magához húzott. Egyik keze a derekamat simogatta, a másik az arcomat, az én kezeim pedig a mellkasán feküdtek el együtt emelkedve és süllyedve vele heves légzésénél – Ezt érzem. Így érzek már... Már nem is tudom, mióta. Csak annyira féltem. Féltem, hogy te nem így érzel, hogy majd kinevetsz, vagy nem fogsz nekem hinni. De ez az igazság, cica. Szeretlek. Mindennél jobban. És...
Nem engedtem, hogy folytassa. Lábujjhegyre álltam, majd gyengéden megcsókoltam. Nem húztam el a csókot, csak el akartam hallgattatni, mert nekem is mondanom kellett neki valamit. Nekem is be kellett vallanom, amit érzek. Így, hogy tudtam, ő is viszont szeret, már nem féltem. Már nem féltem semmitől.
Én is szeretlek, Ian.
Té... Tényleg?
Miért olyan nehéz ezt elhinni?
Mert nem gondoltam volna, hogy azok után...
Ne kezdd ezt megint, rendben? Szeretlek. Minden hibáddal és jó dolgoddal együtt.
Istenem, Becca. – lihegte, majd a tarkómra csúsztatva a kezét közelebb húzott magához, hogy ajka súrolta az enyémet, amikor megszólalt – Szeretkezz velem.
Elmosolyodtam, amit egy gyengéd csókkal hálált meg. Olyan gyengéd volt, mint eddig soha. Úgy csókolt, mintha minden mozdulatát a számnak meg akarná jegyezni. Az ágy felé hátráltam, majd amikor megéreztem a matracot a combomnál, ledőltem, őt pedig magamra húztam. Most másképp nézett rám. Mintha nem tudná, mihez kezdjen.  Láttam a szemében, hogy szeret, hogy igazat mondott. Minden olyan volt, mint a könyvekben. Ugyanolyan csodás, mint ahogy olvastam. Bár Iannel eddig is minden együttlét csodás volt, ez most másnak tűnt. Talán azért, mert már tudtam, hogy szeret és ő tudta, én is így érzek. Meleg tenyere besiklott a pólóm alá és egy pillanat múlva meg is szabadított tőle. Lehajolt és meleg csókot lehet a kulcscsontomra. Megremegtem az érzésre. Ujjaival végig simított szinte minden porcikámon, ujjait az ajka követte. Hevesebben vettem a levegőt. Éreztem az ő heves légzését is a bőrömön.
Olyan puha a bőröd, cica. – suttogta, mire megint megremegtem.
Kikapcsolta a rövidnadrágomat, majd lassan lehúzta rólam. Megcsókolta a hasam, aztán a medencecsontom két oldalát. Beletúrtam a hajába, mely a hasamat csiklandozta, miközben fogaival lecibálta a bugyimat. Halkan felnevettem, de még ez is annyira meghitt volt. Ahogy visszamosolygott rám. Ezúttal én vettem le róla a pólóját és a földre dobtam. Csak annyi időre engedett el, amíg levette a nadrágját és a boxerét, majd úgy fektetett el az ágyon, hogy amikor elnéztem a válla mellett, a csillagos eget láttam. Miközben újra megcsókolt, kezemmel bejártam a felső testét, éreztem, ahogy megremegett. Lassan belém helyezkedett. Akkor, ott, nem siette el a dolgokat. Igazán szeretkeztünk. Lassan, mégis szenvedélyesen. Úgy, ahogy csókolt. Minden erősebbnek tűnt. Az a meleg borzongás, ami végigfutott rajtam, amikor nem volt a testemnek olyan pontja, amit ne borított volna az övé. Az a remegés, amit éreztem, amikor lágyan megcsókolt, amikor keze az arcomra vagy más pontomra siklott. Lélegzete az enyémmel keveredett, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, megáll. De nem aggódtam magam miatt. Reméltem, hogy ez még nem veszélyes gyorsaság. Mondjuk nem is érdekelt.
Basszus. – zihálta, amikor ajka elengedte az enyémet, homlokát az enyémnek támasztotta és a szemembe nézett – Remeg minden porcikám.
Ahogy nekem is remegett mindenem. Most nem az volt a lényeg, hogy bennem volt. Hanem ahogy rám nézett, ahogy szemei az enyémbe mélyedtek. Megfogta az egyik kezem és a fejem mellett összekulcsolta ujjankat, ahogy mindig is. Most lassabban szeretkeztünk, mégis erősebben szorítottuk egymás kezét. Azt kívántam, ennek a pillanatnak soha ne legyen vége. Féltem, ha vége, felébredek és rájövök, hogy az egész csak életem legcsodásabb álma volt. Könnyek szöktek a szemembe a félelemtől, Ian pedig lecsókolta minden könnyemet, amely végigfolyt az arcomon.
Szeretnéd, hogy abba hagyjam? – suttogta, én pedig úgy húztam még szorosabban magamahoz.
Ne. Nem akarom.
Megemeltem a csípőmet, ezzel jelezve, hogy mélyebben akarom magamban érezni. Reakcióképp elmosolyodott, majd gyorsított a tempóján és erősebben szeretkezett velem. Egészen addig, amíg néhány perc múlva mindketten felnyögtünk a csodás orgazmustól. Arcát a nyakamba temette, megcsókolta az ütőeremet.
Jól vagy? – suttogta.
Igen. – válaszoltam nehezen, levegőért kapkodva.
Kihúzódott belőlem, de nem szállt le rólam. Ugyanolyan közel maradt hozzám, hogy éreztem a heves szívverését, amely az enyémmel versenyzett.
Miért sírsz, cica? – kérdezte rémülten, miközben tovább törölgette a szűnni nem akaró könnyeket az arcomról.
Mert attól félek, hogy ez az egész csak egy álom. Hogy majd felébredek és kiderül, hogy semmi sem volt valóság.
Ez a valóság, szerelmem. – fogta meg a kezem, majd a mellkasára húzta – Érzed? Itt kalapál a szívem. Érted. Ez nem lehet álom. Csodálatos ez az egész és én is félek, hogy ebből felébredek. De ez nem lehet nem valóság. Nem lehet, hogy egyszer úgy ébredjek, nem érzem többé a finom bőröd, nem hallom a hangod és nem látom a gyönyörű szemeidet. Nem lehet, hogy többé nem tarthatom a karomban az én csodámat.
A csodádat?
Emlékszel, amikor azt mondtad, minden ember megérdemel egy csodát, amiről azt hiszi, nem érdemli meg és olyan boldoggá teszi, amiről sohasem álmodott? Akkor nem hittem neked. De minél többször voltál mellettem, annál jobban kezdtem ebben hinni. És most itt vagy. Itt, a karjaimban. És már csak remélni tudom, hogy egész életemben mellettem leszel.
Abba akartam hagyni a sírást, de nem lehetett, ha ilyen dolgokat mondott. Annyira boldog voltam. Még álmaimban sem voltam ilyen boldog, ilyen szerelmes. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy ugyanúgy érez, ahogy én. Hogy ő is a csodájának érzett engem, hogy ő is szeretett és hogy ő is azt akarta, amit én. Egy egész életet a másikkal.
Megbántottalak?
Nem, de nem tudom abbahagyni a sírást, ha ilyeneket mondasz. Annyira boldog vagyok, Ian. És megígérem neked, hogy mindig melletted leszek. Mert ez az, amit akarok.
Újra megcsókolt, aztán a hátára feküdt, engem pedig szorosan magához húzott. Percekig csendben voltunk, csak a lélegzetvételeink hallatszottak. Már azt hittem, Ian elaludt, amikor hirtelen megszólalt.
Látod, mennyi sok csillag van az égen?
Igen.
Na, én milliószor annyira szeretlek, cica.
Én is annyira szeretlek téged.
Ez után nem beszéltünk többet. Ian a karomat simogatta, én pedig a szavaira visszagondolva merültem álomba.
Majdnem egy hétig voltunk Kaliforniában. Sophiék két nappal a hazamenetelünk előtt felhívtak, hogy apa még mindig Texasban van és azt várják, hasson a kemó, hogy haza tudjon utazni. Az orvosa szerint a sugárzás összezsugoríthatja a daganatot, apát megműtik és kutya baja sem lesz. Egy hatalmas kő esett le a szívemről és amint letettem a telefont, Ian nyakába ugrottam, zokogva a boldogságtól, hogy édesapám mégsem fog elhagyni. Az öt nap alatt vagy harmincszor szerekeztünk. Szerencsére Ian megint az a kemény és erős férfi lett az ágyban, aki imádtam, viszont a többi pillanatban gyengédebb volt, mint eddig. És ezt ugyanúgy szerettem benne. Annyiszor mondta el, mennyire szeret, ahányszor csak tehette és  én ugyanannyiszor mondtam el neki, hogy én mennyire kimondhatatlanul szeretem. Megtanítottam főzni. Nehéz volt, kurvára nehéz, de megtanítottam. Bár azt megbeszéltük, hogy az majd az én dolgom lesz, ha együtt fogunk élni. Még csak elsős voltam, de alig vártam, hogy elteljen az a négy év, és abba a gyönyörű házba költözhessek Iannel. Beszélgettünk arról, szeretnénk – e gyerekeket. Egészen addig nem is gondolkodtam rajta, de Ian boldogan sorolta, hogy szeretne kisfiút, kislányt is, meg esetleg még egy harmadikat. Sokat beszéltünk a közös életünkről. Tudom, nem jó előre tervezni és valójában nem is terveztünk el semmit. Csak elképzeltük, milyen életet szeretnénk. Abban biztosan voltunk, hogy egymás nélkül nem tudjuk elképzelni. Azt hittem, már minden egyenesbe jött. Viszont amikor visszaértünk New Yorkba, az első éjszaka borult minden.