Mi a fasz?! Hogy tudott ilyet mondani? Jó, lehet, hogy nem is beszéltünk még arról, pontosan mi is folyik köztünk, de azok után, hogy úgy viselkedett velem,  mintha együtt lennénk és a családja előtt a barátnőjének hívott, azt hittem, szerinte is komolyabb ez annál, minthogy összejárunk kefélni. És annak ellenére, hogy tényleg én sem tudtam, mi folyik köztünk, igenis megbántva éreztem magam. Rohadtul fájt tőle ez a kérdés.
- Menj innen. – mondtam halkan.
Ha hangosabban beszéltem volna, kicsordultak volna a könnyeim, amelyek elhomályosították a látásomat.
- Becca. – nyúlt a kezem felé, de elrántottam azt, majd a szemébe néztem és rárivalltam.
- Menj már innen!
Ian egy szó nélkül felállt, felvette a nadrágját, majd úgy csapta be maga után az ajtót, hogy az beleremegett. Nem bírtam tovább. Leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre, majd lefeküdtem és a párnába temetve az arcom, kiadtam magamból az elkeseredettségemet. Ian az a fickó volt, aki fenekestül felforgatta az életemet. És nem bántam. Nagyon nem, mert olyan boldog voltam, mint addig soha. És mégis… Amikor azt hiszi az ember, hogy végre minden egyenesbe jött, elhangzik egy kérdés vagy egy mondat és megint minden visszakerül a régi kerékvágásba. Csak sokkal több fájdalommal.
Csak zokogtam és zokogtam, aztán kopogást hallottam.
-Mondtam, hogy menj innen! – ordítottam.
- Nem tudom, kit nem akarsz a szobádban látni, de tudtommal én nem tettem neked semmit. – hallottam meg a testvérem hangját az ajtó túloldaláról.
Aztán már be is nyitott. Hála istennek! Pont arra volt szükségem abban a pillanatban, hogy be kelljen vallanom mindent Sophienak úgy, hogy annak a fiúnak a pólójában sírok, akit az előbb küldtem el a búsba. Sophie azonnal tudta, hogy baj van. Nyilvánvaló volt az arcomon csorgó könnyektől. Mondjuk ő akkor is rájött volna, ha éppen nem sírok a párnámba egy kibaszott folyót. Sophie leült velem szemben, törökülésben és várakozóan nézett rám. Biztos voltam benne, hogy addig nem tágít az ágyamról, amíg el nem mesélek neki mindent.
- Fiú van a dologban?
- Szerinted?
- Mi történt?
- Hosszú. A lényeg, hogy… Hogy csak barátok vagyunk. Vagyis voltunk, egészen addig, amíg meg nem csókolt, aztán lefeküdtünk. És minden megváltozott. Olyan boldog vagyok mellette, Sophie. Sajnálom, hogy nem szóltam róla, de nem akartam, hogy…
- Ó, én tudom. Ian az, igaz? Szerinted nem hallottam, valahányszor keféltetek? És még komolyan rám panaszkodsz?
Felnevettem, de meg is döbbentem. Ha tudta, akkor miért nem szólt róla?
- Gondolom az ok, amiért nem akartátok senkinek elmondani, az Will volt. És tippem szerint azért, mert Will olyan, mintha a bátyád lenne és most biztos péppé verné Iant. Láttam köztetek valamit. Már akkor, amikor beköltözött és majd szétszedtétek egymást. Esküszöm, az a szócsata pettingnek elment volna. – vallotta be kuncogva.
Igen, így visszagondolva… Hát tényleg olyan volt.
- Felforgatta az életemet. Nem is tudom, mi az, ami köztünk van. Mert hogy nem csak szimpla kefélés, az egyszer biztos. De talán csak én érzem így. Ma reggel felhoztam, hogy vasárnap ebédelhetnénk a családunkkal, de ha nem akarja, nem mondom el nekik, hogy együtt vagyunk. Erre megkérdezte, hogy „miért, együtt vagyunk”?
- Talán csak ő maga is annyira össze van zavarodva, mint te. De ha engem kérdezel, igenis valami nagy dolog az, ami itt folyik. Ian sosem fekszik le egy lánnyal egy alkalomnál többször. Ti pedig már több napja ezt csináljátok. Látom, ahogy rád néz. Ahogy iskolában, amikor nem vagy mellette, dühösnek látszik és kicsit elveszettnek. Viszont órákon, amikor ott ülsz előtte, majd kicsattan. Szerinted nem figyeltem őt azóta, hogy véletlenül együtt késtetek el óráról? Mert igen is, figyeltem. És reméltem, hogy nem fog megbántani.
- Ne mondd el Willnek, oké?
- Ne félj, nem mondom. De akkor legyél szíves és legközelebb ne titkolj el előlem ilyesmit.
- Sajnálom. – sóhajtottam, majd lehajtottam a fejem, Sophie viszont közelebb araszolt hozzám és megölelt.
- Minden rendben lesz. Végre boldognak láttalak és ez engem is boldoggá tett. És szerintem Iannek is nagyon fontos vagy. Bocsánatot fog kérni és mindent megbeszéltek.
- Remélem.
Sophie elengedett, rám mosolygott, majd letörölte a könnyeimet és nyomott egy puszit az arcomra.

Ian viszont egész nap a szobájában gubbasztott. Azt nem tudom, iskolába volt – e, de én beteget jelentettem és egész nap próbáltam valamivel elterelni a figyelmemet. Olvastam és zenét hallgattam. Meg sírtam. Amikor elfogytak a könnyeim, meghallottam egy olyan számot, ami rá emlékeztetett, vagy amit már énekeltünk együtt és a könnyek újra elindultak. Úgy éreztem magam és bizonyára úgy is néztem ki, mint aki egy tíz éves kapcsolatot gyászol. De amikor belementem ebbe, nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog, ha összeveszem vele. Nem is tudtam, mi jön majd ezután. Soha többé nem szólunk majd egymáshoz? Az azt jelentette volna, hogy elveszítettem. És nem hazudtam, amikor azt mondtam, beleőrülnék, ha elveszíteném. Még étvágyam sem volt és péntek éjjel éberen bámultam a plafont. Hajnalban megittam egy jó erős kávét, amit bizonyára nem kellett volna. És Iant megint nem láttam egész nap. Kávé után bevettem a gyógyszeremet. Eddig este szedtem, de úgy gondoltam, hogy a bulin egy  - két alkoholos ital talán majd meghozza az életkedvemet.
És úgy is lett. Sophieval és Miával, az egyik osztálytársunkkal már a negyedik felesünknél jártunk és kezdtem elengedni magam. Egészen addig, amíg meg nem láttam Iant a billiárdasztalnál egy lánnyal. Egy kisebb bárban voltunk, valaki a héten kitalálta, hogy a gólyák menjenek bulizni és úgy is tettünk. De a buli szó nagyon messze volt attól, amit éreztem. A lánynak platinaszőke haja volt, nagy didkói és vagy hat réteg smink az arcán. A billiárdasztalnak dőlt, Ian pedig finoman ráhajolt és sugdosott valamit a fülébe, amin a lány nevetett. Már épp hányni készültem, amikor az egyik osztálytársam, egy helyes, tüsihajú, zöld szemű fiú lépett szorosan mellém. Sophie és Mia táncolni mentek, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá.
- Nem élvezed a bulit? – kérdezte öhm…  Azt hiszem, Stevennek hívták. Igen, tuti ez volt a neve, bár az ereimben lüktető hangos zene és alkohol miatt nem voltam teljesen biztos benne.
- De, csak kell egy kis pihenő.
- Meghívhatlak? – kérdezte kedvesen.
Bár nem kellett volna még egyet meginnom, igent mondtam. Már leszartam mindent. Jó magasról. A fiú kikért nekem egy vodkát, magának valami erősebbet és meg is ittuk. Beszélgetésbe elegyedtünk a suliról meg a buliról, miközben újra és újra teli poharak kerültek elém, én pedig mindet kiürítettem. Kezdtem szédülni. Az alkohol meleg méregként lüktetett bennem. Kezdett hányingerem lenni, de próbáltam erről elvonni a figyelmemet és Stevenre koncentrálni. Akinek a keze időközben az alkaromra siklott. A következő pillanatban pedig Steven a földön feküdt, véres orral és láthatóan nem értette, mi történik. Én sem érettem, amíg meg nem láttam Iant egy bosszúálló angyalként fölé magasodni. Zihált, kezeit ökölbe szorította, az állában ugrált egy izom és a szemei szikrát szórtak. Hevesebben kezdett verni a szívem és féltem, mit fog tenni Ian a fiúval.
- Nem mersz még egy egyszer hozzá érni, vagy levágom a farkad! – ordította – Remélem megértetted.
Itt lett végem. A szám elé kaptam a kezem és éppen hogy érkeztem kiszaladni a mosdóba. Ott a földre rogytam és a Wc kagylót ölelgetve rókázni kezdtem. Úgy éreztem, majd kiugrik a szívem és ez nagyon nem volt jó. Sírtam, hánytam és féltem, ami egyáltalán nem volt rám jó hatással főleg így, hogy már magam sem tudom, mennyi alkohol volt bennem. Bár hányás közben kicsit kitisztultam, a betegségem miatt újra rosszul lettem. Alig kaptam levegőt.
- Becca. – hallottam meg Ian aggódó hangját és mielőtt szólhattam volna, hogy tűnjön el melegebb égtájakra, már ott is térdelt mellettem.
Amikor befejeztem a rókázást, a látásom még mindig homályos volt és nagyon, de nagyon nem éreztem jól magam. Ian mellkasának döntöttem a hátamat és akármilyen gyorsan is szedtem a levegőt, úgy éreztem, mintha fuldokolnék. A mellkasomra nyomta a kezét, aztán érezhetően megremegett.
- Cica. Cica, könyörgök, nyugodj meg. Kérlek. Lélegezz mélyeket. Hallod? Lélegezz.
Akkor lépteket hallottam a mosdóban, majd még egy ember került a fülkébe.  A testvérem volt, aki láthatóan színjózan lett. Kutatni kezdett a táskájában, majd a számba nyomott egy tablettát, végül egy palackozott üveget tartott felém én pedig kiittam a tartalma felét. Ian még mindig remegett, keze a mellkasomon nyugodott, míg a gyógyszer hatni kezdett. Pár perccel később éreztem, ahogy a pulzusom olyan szintre nyugszik, hogy kitisztuljon a látásom és normálisan kapjak levegőt.
- Sophie. Még mindig nagyon gyorsan ver a szíve. – modta Ian, a hangja elcsuklott.
Sophie a csuklómon ellenőrizte a pulzusomat, aztán Ianre mosolygott, bár tudtam, hogy ő is fél. Én is mindig féltettem, amikor rohama volt. Tudtam, mit érez. Szörnyű volt így látni a másikat.
- Már jól lesz. Ez már nem veszélyes rá.
- Meg kell mosnom az arcom. – nyögtem ki, mire Sophie kinyújtotta felém a kezét és segített felállni.
Ian a fülkében maradt, én viszont a hatalmas tükör elé léptem. Basszus, rohadtul néztem ki. A mosdóban megengedtem a vizet, megmostam az arcom, majd a maradék palackozott vízzel kiöblítettem a számat. Már nem éreztem magam részegnek, sőt… Kifejezetten józan voltam. Főleg, amikor megláttam magam mögött Ian rémült, aggódó és szégyenkező tekintetét. Helyes. Szégyellje is magát. Miatta ittam le magam. Mert nem volt annyi bőr a képén, hogy utánam jöjjön és megbeszéljük azt a kis félreértést, ami tegnap történt közöttünk.
- Hagyjalak magatokra?  - kérdezte Sophie.
Bólintottam, mire vonakodva, de elhagyta a mosdót. Ian felé fordultam. Úgy döntöttem, ha már dühös vagyok, meg is mutatom neki, mennyire felnyomta az agyvizemet. A mellkasánál fogva a falnak löktem és ordibálni kezdtem vele, miközben könnyek csorogtak végig az arcomon.
- Te mit képzelsz magadról, te görény? Szerinted mi az, ami köztünk van? Barátság extrákkal? Tudtommal a barátok nem így viselkednek egymással. Milyen kérdés volt már az, hogy van – e köztünk valami?! És mi a fenének nem jöttél el, hogy ezt megbeszéljük?! Azt hittem, hogy más vagy, Ian Kibaszott Rogers, de kurvára nem. Remélem legalább élvezted, hogy megdughattál! Te mindig ilyen vagy, bazdmeg? Ha jön egy kis akadály, akkor feladod és rögtön más lány után mászol?!
- Cica…
- Ne cicázz itt nekem. – kiabáltam zokogva, miközben teljes erőből püfölni kezdtem a mellkasát. Tudtam, hogy nem ártok vele sokat, de azt akartam, hogy tudja, abban a pillanatban mennyire dühös voltam rá – Gyűlöllek, hallod? Remélem tudod, mennyire gyűlöllek.
Abban a pillanatban olyan szorosan húzott magához, hogy már nem tudtam tovább püfölni. A pólóját markoltam, még így is éreztem, mennyire erősen és hevesen ver a szíve. A karjai szorosan fogtak közre, erősen, viszont a teste remegett. Én is remegtem. Már nem ordibáltam, csak zokogtam. Mintha a világom tört volna össze.
- Engedj el, kérlek. Kérlek, engedj. Nem akarok melletted lenni. Gyűlöllek. Annyira gyűlöllek.
- Sajnálom, Becca. Annyira sajnálom.  – csuklott el a hangja.
Jól hallottam, hogy ő is zokogott?
- Tudom, hogy gyűlösz, amiért hülyeséget kérdeztem. De esküszöm nem gondoltam komolyan. Egy szavát sem. Igenis van valami köztünk és ez megrémít. Sosem éreztem még ilyet. – finoman eltolt magától és a kezét az arcomra csúsztatta, szemében könnyek csillogtak – Ilyet, mint melletted. Szavakkal le sem tudom írni, amit melletted érzek. Rohadtul megrémít, de nem akarlak elveszíteni. És az a lány… Semmit nem jelentett, csak ki akartalak verni a fejemből. Azt hittem, sikerülni fog, de nem. Már soha nem foglak tudni kiverni a fejemből. Akkor sem, ha örökké gyűlölni fogsz. Annyira sajnálom. Kérlek, Becca. Könyörgöm, bocsáss meg nekem. Könyörgöm. – akkor térdre rogyott előttem, két erős keze közé fogta a csípőmet, a fejét a hasamnak támasztotta. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt az erős fiút egyszer én fogom térdre kényszeríteni. És nem, nagyon  nem volt jó érzés. Majd megszakadt érte a szívem. – Kérlek, bocsáss meg nekem.
Én is letérdeltem hozzá, a csempe hűvösen érintette a térdemet, de nem érdekelt. Helyes arcára csúsztattam a kezem, hogy letörölhessem a könnyeit. Fájt így látnom őt.
- Nem haragszom rád. – mondtam neki, mire szemei elkerekedtek, úgy nézett rám, mintha nem hinné el, amit hallott.
- Akkor… Akkor nem gyűlölsz? – csillant meg szemeiben a remény, én pedig elmosolyodtam.
- Sohasem tudnálak gyűlölni. Csak azért mondtam, mert nagyon dühös voltam rád. De most már látom, hogy bármi is van köztünk, neked legalább annyira fontos, mint nekem.
- Ebben soha ne kételkedj, Becca. Soha.
Karjai körém fonódtak és olyan szorosan ölelt magához, hogy majd összetörtek a bordáim. Arcát a fejem és a nyakam közé fúrta, a teste még mindig remegett.
- Megint rosszul voltál. És miattam. Pedig soha nem akartalak bántani. Egy utolsó seggfej vagyok. Annyira sajnálom.
- Semmi baj. Már jól vagyok. – simogattam a haját, hátha azzal megnyugtathatom.
- Először is nagyon megrémültem, de most… Nem tudom, mi lett volna, ha Sophie nem tud segíteni. Annyira féltem, hogy elveszítelek. Soha nem akarlak elveszíteni, cica.
- Nem fogsz. Megígérem. Nem fogsz.
Percekig ültünk ott a padlón. Remegve, ölelkezve, míg végül sikerült megnyugodnunk. Amikor ez elérkezett, Ian finoman eltolt magától, majd felállt, a kezét nyújtotta felém és segített talpra állnom.
- Gyere, cica. Hazaviszlek.
- Előbb tégy meg valamit, oké?
- Mit szeretnél?
- Hogy megcsókolj.
Nem kellett kétszer mondanom. Ian a derekamra csúsztatta a kezét, finoman magához húzott és ajka máris az enyémet dédelgette. Végre fellélegezhettem. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, amennyire ő nekem. Valamiért biztos voltam benne, hogy amiket nekem mondott, nem csupán üres szavak voltak. Éreztem. Abból, ahogy csókolt, ahogy megérintett. Zack mellett sohasem éreztem ilyet. Ian viszont felemelt.
Amikor ajka elengedte az enyémet, édesen elmosolyodott, majd ujjait összekulcsolta az enyémekkel és úgy, kézen fogva vezetett ki a mosdóból. Sophie, Mia és Will azonnal lerohantak, hogy jól vagyok – e. Will tekintete arról árulkodott, hogy szívesen behúzott volna egyet a kezemet szorongató fiúnak. Viszont miután biztosítottam őket, hogy minden rendben, Will tekintete enyhült. Ian biztosította őket, hogy épségben hazavisz, mire Sophie kitalálta, hogy menjünk haza mind és filmezzünk, Mia és a barátja, Jake pedig tartsanak velünk. Már senki nem élvezte ezt a bulit. Mondjuk igazából nem is volt valami nagy szám.  Jó ötletnek, tűnt, így hát mind elindultunk a kijárat felé, az ajtó előtt viszont Ian megtorpant. Kérdőn néztem rá, mire csak sunyin vigyorgott.
- Még valami meg szeretnék tenni.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Ian elengedte a kezem, majd a színpadhoz ment. Nyugisan fellépett rá, majd mondott valamit az énekesnek, aki minden szó nélkül átadta Iannek a mikrofonját.  A táncoló tömeg megállt a mozgásban, az emberek, akik épp kiitták volna feleseiket, visszatették a pultra. Mindenki egy emberként fordult Ian felé, mintha csak valami hatalmas ember lenne.
- Egy kis figyelmet. Gondolom, mindenki ismeri Becca Danielst.
A közönség hangos igennel válaszolt, mire Ian folytatta. Megremegtem. Fogalmam sem volt, mit akar ezzel.
- Remek. Akkor ide figyeljetek, kis pöcsök. Ha még egyszer valaki hozzá ér, annak kitépem a karját. Ugyanis Becca a barátnőm, az enyém és az enyém is lesz. – aztán rám pillantott, mintha az utolsó mondatát inkább csak nekem címezte volna  -  És kurvára nagyon kedvelem.
Felnevettem, Sophiék pedig megsimogatták a karom. Már Will tekintete sem volt annyira szúrós. Ian leszállt a színpadról és a tömeg csöndben figyelte, amíg felém jött, majd két keze közé fogta az arcomat és szenvedélyesen megcsókolt. Akkor viszont fütyörészés, hangos taps, „ez az, haver” bekiabálások és lányok reményvesztett, szomorú sóhajai hangzottak fel. Ian olyan szenvedélyesen csókolt, hogy beleremegtem. Teljesen kész voltam. Az egyik pillanatban még sírtunk, a másikban már mindketten mosolyogtunk, nevettünk, az egész iskola tudta, hogy együtt vagyunk. Amikor elengedett, szélesen mosolygott, ami rám is rám ragadt.
- Egy idióta vagy.
- Tudom. De ha tehetném, az egész világnak elmondanám, hogy baszottul az enyém vagy. Most ennyivel kell beérnünk.
Újra megfogta a kezem, majd kimentünk, beültünk az Escaladejába és mind hazamentünk. Willék is velünk jöttek, Mia és Jake viszont külön autóval követtek.
- Csak hogy tudjam, mióta tart ez köztetek?  - kérdezte Will, mire Sophie felsóhajtott.
- Istenem, ti férfiak sosem látjátok a nyilvánvalót. Emlékszel, amikor együtt késtek el iskolából, amikor véletlenül mindketten „szunyókáltak”, meg arra az éjjeli zajra, amit hallottunk?
- Ja.
- Na, szerinted mit csináltak, nagyokos?
- Oké. Szóval keféltetek. És még mindig keféltek.
- Nem. Mi nem csak kefélünk. – mondta komolyan Ian.
- Jól van, akkor most jogom van ahhoz, hogy figyelmeztesselek, ha csak egyszer is… Vagyis ha még egyszer megbántod Beccát, a te karod lesz kitépve a helyéről.
- Nyugi, erre nem fog sor kerülni. – mosolygott rám Ian.
Will viszont még mindig morci volt, amiért nem vette észre, mi folyik köztünk, és hogy nem tudott megvédeni a tegnap történtektől. Sophie egész úton nyugtatta, hogy az ő drága kis hugicájának semmi baja és hogy ez még egyszer nem fog megtörténni. Mire hazaértünk, Willnek újra jó kedve lett. Miáék is megérkeztek, beültünk a nappali hatalmas kanapéjára. Will Sophiet ölelte, Jake Miát, Ian pedig szorosan magához húzott, miután bekapcsolt valami horror filmet. Testének melegét még a pólóján keresztül is éreztem, belegubóztam a kényelmességébe. Ian egyik karja körém fonódott, állát a fejemre támasztotta, én a mellkasára hajtottam a fejem és hallgattam a szívverését. Őszintén szólva nagyon nem érdekelt akkor a film. Kettesben akartam lenni Iannel, csak vele. De nem akartam Sophikékat megbántani. Később már teljesen belemerültem a filmbe és valahányszor felsikítottam, vagy összerezzentem egy kiugró rémes arc miatt, Ian kinevetett, de csak még szorosabban húzott magához.
Arra ébredtem, hogy ágyba dugnak. Kényelmetlen volt a párnám, Iant akartam. Félálomban voltam, alig érzékeltem valamit, de az illatát éreztem.
- Elaludtam?
- Öt perccel a vége előtt. – nevetett halkan, majd bebújt mellém az ágyba és szorosan magához húzott. Én voltam a kis kifli, ő meg a nagy. Meztelen mellkasa a hátamhoz ért és azonnal felforrósodott a testem. Kezét körém fonta, nagy tenyerét szétterítette a mellkasomon. Tudtam, miért csinálja.
- Már jól vagyok, Ian. – mosolyogtam, bár tudtam, hogy nem látja.
- Tudom, csak biztosra akarok menni. – suttogta – Zavar?
Semmi nem zavart, amit ő csinált.
- Nem, dehogy.
Jól esett, hogy aggódott értem. Közelebb bújtam hozzá, mire kaptam egy puszit az arcomra, majd gyengéden megcsókolta a nyakamat. Beleremegtem. Aztán újra magába zárt az álom.

Hónapokig ez ment. A vasárnapi vacsorát végül megejtettük, Ian pedig átesett azon, amin Will is, amikor Sophieval elkezdtek járni. Apának nagyon bejött és a bátyáim is imádták, de azért nem hagyhatták ki a „ha megbántod a húgomat, kivágom a farkad” dumát. Will bezzeg jót nevetett rajta, aztán rögtön elhalkult, amikor Sophie emlékeztette rá, hogy ő is majd összeszarta magát, amikor ezzel fenyegették. De alapjában véve az ebéd nagyon jól telt. Apa nagyon örült neki, hogy Ian az egyik üzlettársa fia. Szerettem bennük, hogy nem első látása ítéltek. Ian megint tetőtől talpig feketében volt, a rövid ujjúja alól kikúsztak a tetoválásai, de egy rossz szót nem szóltak. Apának és a bátyáimnak valahogy mindig is volt egy érzékük, hogy ki az, aki jó a hugicáiknak. Zack miatt sokat rágták a fülem, még anya is. Ők valamilyen oknál fogva tudták, hogy ennek sehogy sem lesz jó vége. És talán én is sejtettem. Már fogalmam sincs, miért voltam annyi ideig vele. Szóval lényegében nagyon is lenyűgözte őket.
Amikor hétfőn elmentünk iskolába, annyi féle reakciót láttunk, ahány ember oda járt. Volt, aki örült neki, aki nem tudta felfogni, hogy Ian megállapodott – ez inkább azokra a lányokra vonatkozik, akik egyszer már lefeküdtek vele és abban reménykedtek, hogy majd újra megtörténik, valamint azokra, akik csak reménykedtek abban, hogy Ian egyszer akár csak rájuk is néz. Hát, rossz hírem van ribancok. Ez az isteni kinézetű rosszfiú már az enyém. És mindenki bekaphatja. Voltak csalódott fiúk is, akik még az év elején másztak rám és abban reménykedtek, hogy meghódídhatnak. Hát, már ez sem fog összejönni. A legtöbben viszont lekezeltek Iannel, gratuláltak nekünk és örültek, hogy ez a szoknyapecér végre megállapodott valaki mellett. A haverjai voltak a legboldogabbak. Azt hiszem, az egész iskolából ők örültek a legjobban. Jackson büszkén jelentette ki, hogy ő már az első napon látta, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Azon a hétvégén, a fellépés után – ami mellesleg rettenetesen jól sikerült – miattunk is ünnepeltek, nem csak az őszi szünet miatt.
Ian teljesen megváltozott az utóbbi időben. Bár egészen addig is úgy bánt velem, mintha én lennék a világa középpontja, mióta már nem titkolóztunk, iskolában is mindenkinek megmutatta, mennyire odavan értem. És egyre jobban megszerettem őt, amitől féltem, hisz mi van akkor, ha Ian nem érez így? Elgondolkodtam, hogy ilyen alapon vajon meddig tarthat ez az egész. De próbáltam nem úgy elaludni minden este, hogy attól féltem, reggel nem lesz mellettem, mert rám unt. De mégis minden reggel ott volt, szorosan magához ölelt, az illata bejárta az orromat. Legtöbbször mire felkeltem, ő már fent volt, de addig nem tágított, amíg én is magamhoz tértem. Leírhatatlan érzés volt minden reggel arra ébredni, hogy Ian finoman kisimítja a hajamat az arcomból, aztán máris megkaptam a reggeli csókot, ami azonnal feldobta a napomat. Már hónapok óta, hogy az ő gyönyörű, barna szemeire ébredtem a különleges fekete pöttyel a pupillája mellett. És a mosolyára. Úgy éreztem, ha valaha elveszíteném, abba belerokkannék. Viszont minél tovább, Ian annál gyakrabban álmodott rosszat. Olyankor mindig a mellkasomra hajtotta a fejét és úgy aludt el vissza. Egy pár alkalommal megkérdeztem, miről szólnak ezek az álmok, de sohasem mondta el. Nem hibáztattam ezért, megértettem, ha nem akart beszélni a démonjairól. Egy picit úgy éreztem, mintha nem bízna bennem, de úgy gondoltam, ha úgy érzi, eljött az ideje, akkor majd beszél róla. Nagyon fájdalmas álmok lehettek, hisz még percekkel azután is remegett, hogy felébresztettem. Sokszor azt mondta, úgy érzi, ezek miatt a démonok miatt nem érdemel meg. De én úgy éreztem, már nem tudna olyat mondani, ami miatt meggyűlölném.
Egyik nap zuhanyzás után Iant nem találtam a szobámban. Aztán lassú akkordokat és éneket hallottam az ő szobájából.  Benyitottam hozzá, de nem vett észre. Fekete farmerben és az izmaira tapadó fehér rövid ujjúban ült az ágya szélén, a gitárjával a kezében. Sötétbarna haja a szemébe hullott, amelyet szinte fájdalmasan hunyt le, miközben Damien Dawn „Your heart” című számának akusztikus változatát énekelte. Nem tudtam, miért énekel ilyen szomorú számot, a hangja is kétségbeesett volt egy kicsit. Majd megszakadt a szívem érte. De csak álltam az ajtóban, hallgattam mély, gyönyörű hangját. Aztán elcsendesült minden, Ian pedig kinyitotta gyönyörű szemeit és rám nézett. Halvány mosoly jelent meg az arcán, de tudtam, hogy valami bántja.
- Szia, cica.
- Szia. – mosolyogtam rá, majd bementem hozzá.
Tekintetével követte minden mozdulatomat, a gitárt letette maga mellé a földre, majd felnézett rám, én pedig megálltam előtte.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, persze.
- Nekem nem úgy tűnik. Miért énekeltél ilyet?
- Mert leírja azt, amit érzek. Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok a te világodba való. Hogy nem érdemellek meg. Tettem dolgokat, amik…
Nem akartam, hogy folytassa. Lovagló ülésben elhelyezkedtem az ölében, combjaimmal közrefogtam a  csípőjét, ő pedig a hátamra tette két tenyerét. Kezeimet a két vállára tettem és olyan közel húzódtam hozzá, hogy éreztem egyre hevesebb légzését.
- Ian. Ezerszer elmondtam már. Bármit is tettél, nem tudnálak gyűlölni. Akkor beléptél a világomba, amikor megismertelek és nem akarom, hogy eltűnj belőle. Nem akarok egy olyan világban élni, amelyben te nem vagy.
- Én sem akarok.
Egyik keze felcsúszott a tarkómra, magához húzott és gyengéden megcsókolt. Mintha az életét adta volna nekem. Szerettem ezt a fiút. Minden erősségével, gyengeségével, jó és rossz dolgaival együtt. Szerelmes voltam belé. De ez teljesen más volt, mint Zackel. Ha azt hittem, szerelmes vagyok belé, akkor nagyot tévedtem. Mert ez, amit Ian mellett éreztem, ez valami sokkal felemelőbb, megnyugtatóbb, perzselőbb és szenvedélyesebb volt. De nem akartam neki bevallani. Mert rettegtem attól, hogy ő nem szeret. Ilyenkor nagyon, de nagyon szerettem volna a fejébe látni. Vagy egyszerűen csak tudni, mire gondol, hogy mit érez.
Ian egyetlen mozdulattal az ágyra fektetett, majd fölém magasodott és egész este csak csókolt. Akkor este nem keféltünk. Csak csókolóztunk, de az felért minden mással. Nyelve utat talált a számba és táncolni kezdett az enyémmel. Kezei a karomat, a hasamat, az arcomat simogatták, én pedig hol a hajába túrtam, hol a mellkasán nyugodott a kezem. Szerettem érezni, milyen hatást váltok ki előle. A remegést, a szapora légzést, a heves szívdobogást. Ha nem is láttam a fejébe, azt legalább biztosan tudtam, hogy ugyanolyan hatással vagyok rá, ahogy ő énrám. Ajka egy pillanatra elengedte az enyémet, áttért a nyakamra, miközben halkan suttogni kezdett.
- Olyan gyönyörű vagy, Becca. Ígérem, ha készen állok, mindent el fogok neked mondani. Akkor tiéd lesz a döntés, hogy elfogadsz – e, vagy elfutsz tőlem. De addig nem akarok erre gondolni. Csak érezni akarlak. Mindenedet.
Megcsókolta a vállamat, a kulcscsontomat, majd nyomott egy csókot a szívem fölé is. Aztán felemelte a fejét és a szemembe nézett. Egy szót sem szólt, csak lefeküdt az ágyra, majd szorosan magához húzott. Simogatta a karomat, a gerincem mentén utaztak az ujjai, míg elálmosodtam. Már félálomban voltam, amikor Ian halkan megszólalt.
- Szeretném úgy leélni az életemet, hogy a karjaimban vagy.
- Én is. – suttogtam a mellkasának, aztán magába zárt az álom.

Másnap korán keltünk, mivel úgy döntöttünk, elmegyünk pár napra Texasba. Apa pedig Iant is meghívta. Ian kávét főzött nekem. A buliban történt rosszulléttem miatt szigorúan figyelte, hogy napi csak egy kávét igyak és akkor is csak gyengét. Valahányszor egymás mellett ültünk, a hüvelykujját gyakran a csuklómra nyomta. Azt szerettem benne a legjobban, amikor magához húzta a kezemet és miközben csókt nyomott a csuklóm belsejére, a szemei mosolyogtak rám, aztán édesen lehunyta őket, mintha csak magába akarná inni a bőrömet. Basszus, hát neki meg is engedtem volna.
A közös kávé után mindketten elkezdtünk pakolni, aztán reggel kilenckor kopogtattak a bátyáim.
- Mark.  – ugrottam a legelől álló bátyám nyakába.
- Szia, pici. Készen vagytok?
- Igen. – feleltem izgatottan, miközben Jesset és Chaset is megöleltem.
Mindhárman bejöttek, majd utánam azonnal Sophie ugrott mindhármuknak a nyakába. Nem hiába. Összetartó család voltunk. Már mindannyian készen álltunk az indulásra, amikor Ian telefonja megcsörrent. Boldogan, mosolyogva vette fel, ám amikor a hívó beszélni kezdett, Ian láthatóan megremegett, a szemeibe pedig temérdek félelem költözött.
- Mi?! – ordította a telefonba – De ugye jól lesz? Rendben, azonnal megyek.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva, amikor letette a telefont.
- Lacyt bevitték a kórházba. Vérezni kezdett és… - túrt bele a hajába.
- Akkor mire vársz még, menj hozzá.
- De Becca. Veled akartam menni és…
Elmosolyodtam és odaléptem hozzá, majd magamhoz öleltem, amit viszonzott.
- Majd legközelebb, hisz temérdek időnk van még. – nyugtattam – Szívesen itt maradnék veled, de…
- Tudom.
- Te maradj itt és menj a nővéredhez. Szüksége van most rád.
Finoman eltolt magától, de csak hogy a szemembe nézhessen.
- Amint jobban lesz, megyek utánad, rendben?
- Maradj vele, Ian. Ő a nővéred.
Hozzám hajolt és gyengéden megcsókolt.
- Nagyon vigyázz magadra, cica, rendben?
- Rendben, vigyázok. De te is. Mondd meg Lacynek, hogy kitartás és remélem jobban lesz.
- Én is remélem.
Kaptam tőle még egy csókot, aztán felkapta a kulcsait és fejvesztve rohant a kórházba.
Kicsit szomorúan ültem be Jesse kocsijába. Hónapok óta ez lesz az első pár nap, hogy nem az ő karjai között alszom el. Sőt, még csak látni sem fogom. Pedig nagy szükségem lett volna rá. Tudtam, meg kellesz látogatnom anya sírját és nem tudtam, hogy fogom bírni. Bármennyire is szerettem volna, hogy mellettem legyen, mégsem kérhettem, hogy válasszon engem a testvére helyett. Lacynek sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. Nagyon sajnáltam, ami történt vele és szinte tűkön ülve vártam, hogy Ian felhívjon, Lacy jól van – e.
- Minden rendben, hugi? – kérdezte Jesse.
- Igen, csak aggódom Lacy miatt. És szerettem volna, ha Ian velünk jön.
- Nagyon jó fej srác.  Úgy látom, nagyon fontos vagy neki. Talán szeret téged.
- Ugyan már. Ha szeretne, azt mondta volna.
- Szerintem, ha én szerelmes lennék valaha, egy csoda folytán valakibe beleszeretnék, én is félnék neki elmondani. Félnék attól, hogy ő nem érez úgy, ahogy én.
- Én is ettől félek. – vágtam rá, viszont csak aztán kezdtem el gondolkodni.
Tudat alatt vallottam be a bátyámnak, hogy szerelmes vagyok Ianbe. Éreztem, hogy elpirulok és próbáltam olyan mélyre süllyedni az ülésben, amennyire csak tudtam.
- Tudtam. – nevetett fel Jesse – Annyira tudtam, hogy az én hugicám szerelmes.
- Jesse. – nyögtem fel, az arcom úgy égett, mintha parazsat raktak volna rá.
- Nyugi nem mondom el neki, sem senkinek. De előbb – utóbb úgy s be kellesz vallanod neki.
- Nem, ha ő nem mondja hamarabb, hogy szeret. Képzeld el, milyen égés lenne már abból, hogy bevallom neki, mit érzek, ő meg a pofámba nevetne és elküldene a búsba.
- Biztos nem tenne ilyet. Sőt, talán ő is pont attól fél, amitől te.
- Bárcsak tudnám.
Ennél többet nem is hoztuk fel a témát. Este volt, mire hazaértünk, így egy gyors vacsora után mind ágyba bújtunk. Betettem a fülhallgatómat és bekapcsoltam valami rock zenét, hátha attól könnyebben elalszom. Hiányzott Ian. Hiányzott a meleg teste, a szorítása, a karjai körülöttem. Rettenetes volt nélküle ott feküdni. Úgy a harmadik szám után megcsörrent a telefonom. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam Ian nevét a kijelzőn. Elhúztam az ujjam a képernyőn és remegő hangon szóltam bele a telefonba.
- Szia, Ian.
- Szia, cica. – mondta halkan, a hangjából kihallottam a mosolyt, ami megnyugtatott.
- Hogy van Lacy?
- Már jobban. Most pihen. Sok vért vesztett és attól féltek, hogy vetélés, de hála Istennek minden rendben van.
- Ennek örülök. – mosolyogtam őszintén, bár nem látta.
- Cica. – sóhajtott bele a telefonba.
- Igen?
- Nagyon hiányzol. Bár ott lehetnék melletted.
Ne mondj már ilyeneket, te barom, mert ettől csak még nehezebb!
- Én is nagyon szeretném, Ian. – vallottam be – De Lacynek most nagy szüksége van rád.
- Tudom, de akkor is. Így nem fogok tudni aludni.
- Én sem.
- Ígérem, megyek, amint tudok, rendben?
- Oké.
- Holnap felhívlak. Jó éjszakát, cica.
- Neked is, Ian.
Letettem a telefont és felsóhajtottam. Könnyek szöktek a szemembe. Basszus, basszus. Mi a fene volt velem? Hisz csak pár napról volt szó. Esküszöm úgy éreztem magam, mint egy hülye liba. Hisz nem történt közöttünk semmi komoly. Nem vesztünk össze. Mégis egész éjjel forgolódtam. Talán három óra is lehetett, mire végre sikerült elaludnom.
Felrettentem, amikor megcsörrent nem sokkal később a telefonom. És még jobban már csak akkor rezeltem be, mikor megláttam Ian nevét a kijelzőn.
- Ian. – szóltam bele rémülten – Minden rendben?
- Rosszat álmodtam. – motyogta.
- Édesem. Sajnálom. Bár megnyugtathatnálak.
- Az igazat megvallva. Nagyon szeretnék most hozzád bújni.
-  Azt én is nagyon szeretném.
- Akkor kinyitnád az ajtódat, légyszi? Mert így nem nagyon fog menni.
A torkomba ugrott a szívem. Most… Most csak viccel velem? Mert ha igen, akkor ez nagyon nem volt humoros. Mielőtt bármit is mondhattam volna, kopogást hallottam a szobám ajtaján. Úgy ugrottam ki az ágyamból, mintha bombát dobtak volna mellém, és amikor az ajtó mögött Ian kedves és boldog vigyorát láttam meg, a nyakába ugrottam. Olyan boldog voltam, amit le sem lehet írni. Ian karjai szorosan körém fonódtak. Ő nevetett, én egyszerre nevettem és sírtam.
- Ian!
- Szia, cica.
Vonakodva, de elengedtem, majd belenéztem a gyönyörű szemeibe. Az arcomra csúsztatta a kezét és nyomott egy lágy csókot az ajkamra. Aztán felemelte a másik kezét, amiben egy szál fehér rózsa volt. A fehér rózsa volt a kedvenc virágom. De honnan a fenéből tudta? És hogy a fenébe került oda? Átnyújtotta nekem a virágot, amibe mélyen beleszagoltam.
Isteni volt.
- Annyi kérdésem van. – néztem rá, mire felnevetett.
-Akkor helyezkedjünk el és aztán mindre válaszolok, oké?
Meg sem tudtam szólalni, csak hevesen bólogattam, majd az ágyhoz ráncigáltam őt, mint egy kisgyerek. Levette a dzsekijét, majd lefeküdtünk az ágyba egymással szemben. A rózsát az éjjeli szekrényemre tettem, majd megfogtam a kezét, ami köztünk helyezkedett el.
- Hogy kerülsz ide?
- Amikor hívtalak, már úton voltam hozzád. Lacy jobban lett, és amikor tudomást szerzett arról, hogy most itt kellene lennem veled, azt mondta, ha nem húzom ide a farkam, többé az életben nem szól hozzám. Nem akartam ott hagyni, de… De tudtam, hogy jól van és melletted akartam lenni.
- Nagyon boldog vagyok, hogy Lacy elküldött. – mondtam, mire megint felnevetett.
- Tudom, cica. Én is.