Minden úgy lett, ahogy elterveztük. Sokat beszélgettünk aznap este még arról, hogy mik a terveink. Sophie azt mondta, két gyereket szeretne. Egy kisfiút és egy kislányt. És a tópart melletti házban akart élni.
Miután mindketten sikeresen lediplomáztunk, Sophiet a születésnapjára azzal leptem meg, hogy kiadattam az egyik könyvét. Azt, amelyiket rólunk írt. Az emberek imádták, Sophie pedig egyre többet, jobbat írt és minden történetét imádták az emberek. Én létrehoztam egy farmot a tópart melletti háznál és üzletember lettem. Sok minden történt velünk a főiskola alatt, jó és rossz dolgok is. Főleg szegény Sophieval. De igyekeztem mindig ott lenni mellette, ha kellett mindent félretettem. Amikor szüksége volt rám, napokig nem foglalkoztam semmi mással. És ha nekem adódtak problémáim, Sophie ugyanezt tette. És ezért rettenetesen hálás voltam neki. Még a fősuli vége előtt megkértem a kezét, aztán pedig született egy csodás fiúnk, William és egy lányunk, Emma.

Éppen a fiammal reggeliztem, amikor meghallottam Sophie hangját.
- William!
- Melyik? – szóltunk vissza egyszerre.
William remek srác volt. Mindig benne volt egy kis bohóckodásban, noha még csak hat éves volt. Igazi kis humorbomba volt. Állandóan Sophiet heccelte és már kicsi korától úgy fűzte a lányokat, mint egy igazi macsó. A kislányunk pedig... Istenem, olyan gyönyörű volt, mint Sophie. És gyönyörűen rajzolt, biztosak voltunk benne, hogy egy nap nagy művész lesz belőle. Ő volt a leggyönyörűbb kislány a világon és már az oviban is dőltek utána a fiúk. Tudtam, hogy ha majd felnő és olyan csodás lesz, mint az anyja, nagyon, de nagyon sok segget szét kellesz rúgnom.
- Az ifjabbik.
- Az te vagy. – mutattam Willre, aki felállt és a szobájába ment, én meg ettem tovább.
Hallottam, ahogy Sophie magyaráz neki valamit, gondolom már megint azt, hogy rakja rendbe a szobáját. És Will egy szó nélkül megtette. Nagyon jó gyerekek voltak.
Miután Will rendet rakott, kivitte a kis Emmát az udvarra játszani. Emma akkor még csak négy éves volt, Will pedig nagyon szerette őt és úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Miután elmosogattam, megláttam, hogy Sophie a teraszon áll és a gyerekeket nézi. Az a szerelem, az a kimondhatatlan szerelem nem múlott el. Ugyanúgy égett már évek óta. És biztos voltam benne, hogy mindig is fog. Mert Sophie nélkül egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet.
Kimentem utána, a hasára tettem a tenyeremet, amelyben már a harmadik gyerekünk növekedett. Csodás érzés volt. Belecsókoltam a nyakába, mire felém fordult és édesen rám mosolygott.
- Szia, szerelmem.
- Szia. – mosolygott és felcsillant a szeme.
- Van most Sophienak egy kis ideje? – kérdeztem, mire halkan felnevetett.
- Igen.
- Akkor kérdezd meg tőle, hogy nem – e szeretne szerelmeskedni velem egy kicsit. – csúsztattam le a kezem a fenekére és közelebb húztam magamhoz.
- Ó, nagyon is szeretne szerelmeskedni veled.
Felkaptam az ölembe. Még így, terhesen is pehelykönnyű volt. Felvittem a szobánkba és lefektettem az ágyra, majd fölé magasodtam. Megcsókoltam a nyakát, a melleit, ajkammal éreztem a szapora szívverését. Aztán lefelé haladtam. Levettem a trikóját és megcsókoltam a még alig domborodó hasát. Aztán visszatértem az arcához és belenéztem a gyönyörű szemeibe.
- Szeretnél repülni, kicsi Sophie?
- Veled mindig repülök. – suttogta, aztán megcsókolt. - Tudod te, Will Thompson, hogy mennyire szeretlek?
- Tudom, Mrs. Thompson. Annyira, mint én téged. És azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy annak nincsenek határai.