Még másnap hazaengedtek a kórházból. Aminek rohadtul nagyon örültem, mert előző nap Sophie befeküdt mellém és nem tágított onnan. Ez jó érzés volt, a legjobb a világon. Viszont amikor bedugta a kis kezét a pólóm alá és finoman simogatni kezdte a hasam, aztán meg áttért a nadrágom belsejére. Mindenhová kívántam magunkat csak nem egy kórházba. Finoman megkértem, hogy hagyja abba, pedig te jó Isten, mennyire szerettem volna, ha folytatja. Ahelyett, hogy ott, a kórházban kényeztetjük egymást, megígértem neki, hogy amint hazamegyünk, egy hétig ki sem engedem az ágyból. Megjelent az ajkán az a csábító mosoly, amivel állandóan az őrületbe kergetett, én pedig perceken keresztül csak csókoltam. Még levegőt sem akartam venni. Végül ott aludt el mellettem, szorosan hozzám bújva. Ennyire szorosan még sohasem húzódott hozzám és talán még én sem öleltem őt úgy magamhoz. Talán csak a tudat, hogy majdnem elveszítettük a másikat, az nem hagyott nyugodni. Még a szívverését is éreztem az enyém mellett. Az ringatott álomba.
Apa és David úgy döntöttek, meg akarják ünnepelni, hogy elkapták Mikeot és hogy Sophie meg én megmenekültünk. Így hát Mark, Sophie és Becca összedobtak egy finom vacsorát. Sophie meghagyta, hogy maradjak otthon, amíg elkészül. Otthon felvettem egy fekete farmert, egy fekete bakancsot, meg egy fekete inget fehér nyakkendővel. Valamiért úgy éreztem, Sophien fehér ruha lesz. Imádta a fehéret. Miután apa és Zack is elkészültek, átmentünk hozzájuk. Jesse nyitott ajtót széles vigyorral, mint mindig. Jesse volt a legvidámabb Daniels. Mindig tudott viccelni, néha ő maga csinált mindenből viccet, de amikor kellett, komoly volt.
- Gyertek be. – invitált be minket.
Apa és Zack a konyhába mentek, én pedig szétnéztem, mert Sophie sehol sem láttam.
- Sophie?
- Máris jön. – vágtatott le Becca a lépcsőn és Zack nyakába ugrott – Ja és... El fog tőle állni a lélegzeted. Csak szólok.
- Tőle mindig eláll. – suttogtam magam elé, Becca viszont biztos hallotta, mert szélesen elmosolyodott.
Aztán... Basszus, aztán tényleg elfelejtettem levegőt venni. Sophie kijött a szobájából és elindult lefelé a lépcsőn. Pánt nélküli, fehér ruha volt rajta, amit csipke borított, a lábán pedig egy fehér magas sarkú cipő virított. Jézusom, azok a lábak, a bőre még így is hívogató volt. Végignéztem a karcsú kezein, a szépen ívelt nyakán, a ruha által kihangsúlyozott mellein. De ez mind csak a kurvára finom hab volt a tortán. A lényeg az arca volt. Az valami... Az valami leírhatatlanul gyönyörű volt. És nem az arca vonala tette széppé. Hanem az, ahogy az ajka édesen hívogatott. A szemei, ahogy csillogtak. És az, hogy amikor őszintén mosolygott, a szemei is mosolyogtak. A haja csodás kalászként omlott szét a vállán, a hátán és a mellein. Egy csepp smink nem volt rajta, mégis ő volt a legszebb lány, akit valaha láttam. Még akkor sem eszméltem fel, amikor megállt előttem.
- Szia, bébi. – mosolygott fel rám, majd két kezét a vállamra tette és összekulcsolta őket a nyakam körül –  - Minden oké?
- Hát... Most aztán tényleg sikerült elállítanod a légzésemet. – suttogtam neki, mire megremegett.
- Ha elég türelmes leszel, vacsora után is csinálhatunk egy – két lélegzetelállító dolgot.
- Soha nem tudok türelmes lenni, ha rólad van szó.
- Hát. Muszáj leszel.
- Megpróbálom. De semmit nem ígérhetek. – azzal lehajoltam hozzá és megcsókoltam.
A vacsora egyszerűen isteni volt. Sophie, Mark és Becca mindig olyan kaját dobtak össze, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalta utána. És úgy tűnt, Sophie sem tudott teljesen türelmes maradni. A desszertről a gyümölcsöt olyan csábítóan ette, hogy valahányszor a nyelve az ajkához ért, megmozdult a cerkám. Alig vártam, hogy vége legyen a vacsorának és felvihessem a szobájába.
Vacsora után mindenki átment a nappaliba. Becca bekapcsolt valami lassú zenét, apa és David, meg a fiúk whiskeyt ittak, a munkáról beszéltek, Becca és Zack pedig egymással foglalkoztak. Sophiet viszont nem találtam. Azt mondta, a mosdóba megy, viszont annak már több, mint öt perce. Biztos voltam benne, hogy megint csak egyedül akart lenni és tudtam is, hogy hol van. Kimentem utána a teraszra. Ő felém fordult és elmosolyodott.
- Te mindig tudod, hogy hol vagyok.
- Minden rendben? Most mi történt, amiért egyedül akarsz lenni? – kérdeztem kedvesen és tettem felé egy lépést.
Ő viszont csak meghúzta a vállát, mintha nem történt volna semmi, én viszont tudtam, hogy valami nyomja a lelkét.
- Mit szólnál hozzá, ha felkérnélek táncolni és közben elmondanád, mi nyomja a lelkedet?
- Kérj fel.
Szélesen rá mosolyogtam, majd kinyújtottam felé a kezem.
- Megtisztel engem egy tánccal, Miss Daniels?
- Örömmel, Mr. Thompson. – mosolygott, azzal belecsúsztatta kicsi kezét az enyémbe és teljesen közel húztam magamhoz.
A derekára csúsztattam a kezem, ő a vállamra tette a sajátját, az összekulcsolt kezünket pedig a mellkasomra tette.
- Tudod, Will, még nem is beszéltünk arról, ami aznap történt.
- Miről?
- Amikor elmondtad, hogy... Hogy hogyan érzel irántam, én... Én azzal vádoltalak, hogy csak le akartál fektetni. Pedig tudtam, hogy nem így van. Csak annyira. Annyira meglepett az, amit mondtál. Mert fogalmam sem volt arról, hogy esetleg te is úgy érzel, ahogy én. Úgy sajnálom, hogy akkor nem mondtam el neked, hogy érzek. – mondta elcsukló hangon.
- Végül elmondtad.
- De nem olyan áron akartam. Talán ha... Ha nem vádoltalak volna azzal, amivel, akkor Mike nem lőtt volna meg téged.
- Ez ellen nem tehettünk semmit, Sophie. Nem a te hibád.
- Annyira elvakított az irántad érzett szerelmem és az, hogy te is így érzel, hogy képtelen voltam jó döntést hozni és ellöktelek magamtól. – nézett fel rám könnyes szemekkel.
Felemeltem a kezem, ami addig a derekán nyugodott, megálltunk a táncban és letöröltem a könnyeit.
- Lesznek még rossz döntéseink az életben. De nem adhatjuk fel az első akadálynál. Mert a szerelem ilyen, tele van akadályokkal, néha fájdalmas és kemény. de hát nem ez mellette mégis a legcsodásabb érzés, amit adhatsz nekem? Amit én adhatok neked. Szóval legyenek majd bármilyen akadályok, tudom, hogy együtt megharcolunk velük.
Egy ideig csak csendben állt, majd lábujjhegyre állt és lágyan megcsókolt.
- Én soha nem akarok nélküled harcolni.
- Én sem nélküled, szerelmem.
- Szeretem, amikor így hívsz. – mosolygott – De a „bébit „ is szeretem.
Felkaptam az ölembe, mire egy apró sikoly hagyta el az ajkait és összekulcsolta a nyakam körül és rám mosolygott.
- Mire készül, Mr. Thompson?
- El fogom repíteni, Miss Daniels.