Will még mindig nem hívott. Tisztában voltam vele, hogy nagyon haragszik rám azért, amit mondtam, a szemeim viszont már olyanok voltak, mint aki éjjel – nappal füvet szívott. Még a mellkasom is fájt.
- Biztos, hogy jól leszel egyedül? – kérdezte apa, amikor leült hozzám az ágyamra.
- Igen, apu. – erőltettem ki magamból egy mosolyt.
- Félek téged egyedül hagyni.
- Nem kell. Bezárom a ház minden ajtaját és ablakát. Így senki nem törhet rám. A telefon pedig itt lesz mellettem.
- Ugye tudod, hogy ezerszer fontosabb vagy ennél az estélynél. És ha...
- Apu, fejezd be. Nem lesz semmi baj.
Apu magához ölelt és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Fel fog hívni.
- Azok után, amit mondtam neki, nem hinném.
- Szereted, ugye?
- Az életemnél is jobban. – mondtam halkan.
Úgy éreztem, ha ennél hangosabban beszélnék, újra elbőgném magam. Apa adott még egy puszit a fejem búbjára, aztán nehezen, vonakodva, de elment. Miután már nem hallottam mozgolódást, lementem és becsuktam az ajtókat. Visszamentem a szobámba és olvasni próbáltam, de nem ment. Egyre csak Will járt a fejemben. Azt mondta szeret. Tudtam, éreztem, hogy tényleg szeret. És én ugyanúgy szerettem őt. Viszont nem tudtam elmondani neki, mert egy hülye voltam. Egy utolsó hülye, mert azt hittem, hogy csak le akart fektetni. Pedig minden szava, minden tette azt mutatta, hogy igenis érez irántam valamit. És tudtam, hogy igazat mond. Éreztem, hisz mindig olyan gyengéd volt, olyan érzéki. És annyira utáltam magam, hogy nem mondhattam el neki, én is mennyire szeretem.
Hirtelen megkordult a gyomrom, így kénytelen voltam kimászni az ágyamból. Lementem a konyhába és kinyitottam a hűtőt, hogy valami kaját keressek. Aztán valami csattanást hallottam. Annyira megijedtem, hogy kiesett a tányér a kezemből és ezer darabra tört. A hang irányába mentem. Igaz, hogy remegett mindenem, de akkor is meg akartam nézni. Én meg a hülye kíváncsiságom. Elindultam a főbejárat felé, de hirtelen lekapcsolódott a villany. Még jobban elkezdtem remegni, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Istenem, bár elmentem volna apáékkal. Fel akartam slisszolni a szobámba, de a sötétben elestem a lépcsőn és odaütöttem a csuklóm. Felkiáltottam fájdalmamban, biztos, hogy megrándult, lehet, hogy el is törött. Felálltam és próbáltam tovább menni, de hirtelen valaki elkapta a lábam és újra elestem, ezúttal a csuklóm mellett az orromat is jól odaütöttem. A fájdalom végigszántott az arcomon, éreztem, hogy vér íze van a számnak. Már tényleg nagyon elkezdtem rettegni, hivatalosan is biztos voltam benne, hogy megtámadtak. Az idegen szorosan magához vont, aztán a falnak lökött és éreztem, ahogy belemászott az arcomba. Akkor láttam meg ki az. A félhomály felfedte a támadóm arcát.
- Mike. Mike mit csinálsz?
- Mondtam, hogy ha annak a kurvának nem sikerült, majd én megteszem.
- Miért csinálod ezt? – ziháltam.
Kezdett fogyni a levegőm, a gyógyszerem pedig a szobámba volt. Az undorító arca egészen közel került az enyémhez, a hányinger kerülgetett, nem volt hová mennem és éreztem, hogy rohamom lesz. El akartam menekülni. Valamit tennem kellett. Próbáltam kicsúsztatni a lábamat az övéi közül és teljes erőből beletérdeltem a farkába. Ez bevált. Összegörnyedt és fájdalmasan felkiáltott. Ezt a pillanatot választottam, hogy valamerre elszaladjak. Tudtam, hogy a főbejáraton utánam jön, ezért a konyhába szaladtam.
- Ez nem volt szép tőled, kicsi Sophie. – hallottam a hangját a másik szobából.
Elvettem a hozzám legközelebb eső dolgot – ami egy serpenyő volt – és a konyhafal mögé lapultam. Alig kaptam levegőt, a saját szívverésem is hallottam. Aztán a lépteket, ahogy lassan egyre csak közeledett. Amikor úgy hallottam, hogy elért a konyhaajtóba. Felemeltem a serpenyőt és teljes erővel fejen vágtam. Akkorát csattant a fején, hogy szinte visszhangzott. Tényleg mindenre jó a serpenyő, a filmekben, sőt még a mesékben is ezt használják. Kinyitottam a hátsó ajtót, majd szaladni kezdtem Willék háza felé, amelytől csak egy rét választott el, bár elég nagy. Még régen elég sokat jártunk át egymáshoz erre, ezért kitaposódott rajta egy ösvény.
Olyan gyorsan futottam, ahogy életemben még soha. Kezdtem egyre nehezebben venni a levegőt. Éreztem, hogy ha nem Mike öl meg, akkor az asztma fog. Hirtelen egy hatalmas durranást hallottam, aztán fájdalom hasított a karomba. Éreztem, hogy a meleg vér lefolyik a kezemen, de tovább futottam. Pár másodperccel később már a fájdalmat nem is éreztem, csak a perzselő érzést, amely égette a kezemet. Nem sírtam. Rettegtem, de annyira elvakított, hogy a könnyeim is elapadtak. Akárcsak a levegőm. Összemosódott előttem minden, egyre gyengébbnek éreztem magam, de tudtam, ha nem futok tovább, Mike elkap és megöl. Csak tudtam volna, mi a fenének üldöz, és miért akar megölni. Hisz sohasem ártottam neki.
Nem kellett volna ezen gondolkodnom, mert nem figyeltem oda és elestem. A mellkasomra szorítottam a kezem, annyira fájt. Rettenetesen fájt.
Hirtelen valaki elkapta a kezem és felsikoltottam, majd eszeveszetten kapálózni kezdtem.
- Sophie. Sophie állj már le.
Will hangja hirtelen megnyugtatott. Abbahagytam a kapálózást és próbáltam felállni. Will arca temérdek aggodalmat és félelmet tükrözött.
- Mi a fene történt?
- El... El kell tűnnünk innen. El fog ka... Kapni.
- Ki? Ki fog elkapni?
Azt hiszem, Mike kicsit közelebb érhetett hozzánk, mert amikor Will elnézett a vállam felett, elkerekedtek a szemei. Aztán hirtelen felkapott az ölébe és futni kezdett velem a házuk felé. Nem akartam, hogy még engem is cipeljen és még ebben a hülye és félelmetes helyzetben is lenyűgözött, hogy mennyire erős.
Will nem a házukba vitt, hanem a pajtába, ami jó ötlet is volt, mert talán itt kevesebb eséllyel talált volna ránk. Leültetett egy szalmabálára és becsukta a pajta ajtaját, majd kitámasztotta egy feszítővassal. Akkor már tényleg nem kaptam levegőt, még ülni sem bírtam. Will elkapott, amikor már majdnem leborultam a helyemről és az ölébe ültetett a földön.
- Sophie. Kicsim, nyugodj meg. Ne csináld ezt velem megint, hallod? – hallani hallottam, azt is, ahogy elcsuklott a hangja, viszont csak egy fátyolon keresztül láttam az aggódó arcát.
Megfogta a kezem és a mellkasára vonta, ami az enyémmel ellentétben próbált lassabban mozogni, a szíve viszont eszeveszettül vágtatott.
- Lélegezz kicsim. Kövess engem. Lélegezz lassan. Hallod?
Próbáltam az ő légzését követni, de annyira nehéz volt.
- Könyörgök, kicsim. Ne hagyj el megint.
Ha valakiért, őérte megpróbáltam. Próbáltam egyre nagyobb adagokban nyelni a levegőt és követni Will mellkasának mozgását. Beletelt egy kis időbe, de azt hiszem, sikerült egy kissé megnyugodnom.
- Jól van. – suttogta, majd kisimította a hajamat az arcomból – Jól vagy?
- Azt hiszem.
- Mi a fene történt?
- Mike. Mike megtámadott a házban.
- Meglőtt. Istenem, Sophie, te vérzel. – simított végig a karomon és a bedagadt csuklómon.
- Semmi bajom.
- Nincs nálad a telefonod?
- Nincs.
Abban a pillanatban valaki erősen püfölni kezdte a pajta ajtaját úgy, hogy beleremegett. Megijedtem és szorosan Willhez bújtam, aki magához szorított.
- Istenem. – ekkor már eleredtek a könnyeim, rettenetesen féltem és azt sem akartam, hogy Willnek valami baja essen.
- Ne félj, kicsim. Nem lesz semmi baj. Ne félj.
Mike még erősebben kezdte püfölni az ajtót, hallottam, ahogy a deszkák reccsentek, én pedig annyira rettegtem, mint addig még soha. Aztán egy hatalmas reccsenéssel eltörött az ajtó, én pedig felsikítottam. Will elengedett és felállt, majd Mike elé lépett és behúzott neki egyet. Viszont Mike nem tántorodott meg. Will erős volt, a legerősebb fiú, akit ismertem, viszont Mike kétszer akkora volt, mint ő. Mike gonoszan vigyorogni kezdett, majd elkapta Willt a pólójánál fogva és teljes erőből megfejelte. Will egy picit megtántorodott, de újra támadásba lendült, viszont Mike elkapta Will támadó öklét, kicsavarta a karját és a hasába térdelt. Oké, most már még jobban féltem, mint az előbb. Már nem érdekelt, ha Mike megöl, csak azt akartam, hogy Willnek semmi baja ne essen.
Felálltam és Will mellé léptem, aki már alig bírt állni a lábán.
- Hagyd őt békén! – ordítottam Mike arcába, mire megint megjelent rajta az ijesztően gúnyos vigyor.
- Nem is őt akartam. Csak az utamban áll.
Mike elkapott a hajamnál fogva és ráncigálni kezdett ki a pajtából. Égetett a fejbőröm, zokogtam és sikítoztam, rettenetesen fájt. És féltem.
- Engedd el! – hallottam meg Will dühös kiáltását.
Soha nem hallottam még ennyire dühösnek. Mike megfordult, az alkarját a nyakamnak nyomta, hogy alig kaptam levegőt, aztán elővette a pisztolyát és a fejemnek nyomta. Láttam átsuhanni Will arcán a félelmet és az aggodalmat. Olyat, amit eddig még csak egyszer láttam tőle. Akkor, amikor Megan elvette a gyógyszeremet és majdnem meghaltam.
- Ha még egy lépést teszel, Thompson gyerek, lelövöm a kis szerelmedet.
- Miért csinálod ezt, Mike? – kérdeztem elfúló hangon.
- Ó, hát kérdezd meg apukádat. – sziszegte a fülembe.
Undorító volt.
- Tönkretett. Még sok – sok évvel ezelőtt, aztán felvett munkásnak, mint egy kibaszott rabszolgát. Eldöntöttem, hogy megszabadítom őt a kis családjától. Az anyátoknak már annyi. És most te következel, kicsi Sophie.
Istenem. Mike ölte meg anyát. Mike felesküdött a családunk ellen és mindenkit meg akart ölni.
A következő pillanatban egy lövést hallottam. Egy pillanatra megállt a szívem. Aztán Mike teste egyszerre feszült meg és lágyult el. Engedett a szorításán és megtántorodott. Megragadtam az alkalmat és Will felé rohantam, aki viszont elkerekedett szemekkel bámult el mellettem. Aztán ő is futni kezdett és abban a pillanatban állt elém, amikor eldördült még egy lövés. Will megfeszült, a két karomon támaszkodott, levegő után kapott. Aztán megláttam, hogy a bal vállából vér csordul ki, nem is akár milyen mennyiségben.
- Will. – nyögtem ki a nevét.
Aztán kétségbeesetten zokogni kezdtem, amikor Will a földre zuhant.
Félrenéztem és örömmel láttam, hogy Mike mozdulatlanul fekszik a földön. Aztán megláttam, ki lőtte le. A bátyám, Mark ledobta a fegyverét és odaszaladt hozzánk.
- Fel kell ültetni. – mondta aggódó hangon, majd megemelte Willt és nekitámasztotta a pajtának.
Leültem Will mellé és zokogva támasztottam neki a homlokomat az övének. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, annyira féltem. Levettem a kardigánomat és a vállára nyomtam, hogy enyhítsem a vérzést. Will sápadt volt, nehezen szedte a levegőt, és amikor a mellkasára tettem a kezem, éreztem, mennyire szabálytalanul ver a szíve.
- Will. Kérlek... Kérlek, ne hagyj el. – könyörögtem neki zokogva.
- Nem foglak. Jól vagyok. – erősködött.
- Will, annyira sajnálom a tegnapit. És esküszöm, nem azért mondom, mert meglőttek. Hanem mert tényleg így érzem. Mielőtt elküldtél én... El akartam neked mondani, hogy mit érzek. Nem kellett volna azzal vádolnom téged, hogy csak le akartál fektetni, mert tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy szeretsz, érzem. – zokogtam és végigsimítottam az arcán – És én is szeretlek. Mindennél jobban szeretlek, Will és ezt el kell hinned nekem.
- Tudom, kicsim. – mosolygott erőtlenül – Tudom.
- Honnan?
- Érzem. És elolvastam a könyvedet. Mark elhozta. Csodálatosan írsz.
Egyszerre sírtam és nevettem. Will viszont még sápadtabb lett és alig bírta tartani magát. Lehanyatlott a feje, amit megtartottam.
- Will. Kérlek, tarts ki. Ne hagy el.
  - Mindjárt itt vannak a mentősök. – szólalt meg Mark.
Will nyakára tettem a kezem és még jobban zokogni kezdtem, amikor megéreztem, mennyire lassan lüktet a nyakán az ér.
- Mark. Alig... Alig van pulzusa.
Mark letérdelt mellém a fűbe és a vállamra tette a kezét.
- Rendben lesz, kicsi. Minden rendben lesz.
Még közelebb húzódtam Willhez és próbáltam felemelni a fejét. Az ajkai felrepedtek, a szeme alatt hatalmas lila folt türemkedett. Résnyire kinyitotta a szemeit és megremegett az ajka, amikor levegőt vett.
- Will. Kérlek, tarts ki még egy kicsit. Nem... Nem hagyhatsz itt. Szeretlek, hallod? Nem hagyhatsz el azok után, amit átéltünk.
- Ne... Nem foglak.
Aztán hatalmas megkönnyebbülés futott át rajtam, amikor meghallottam a mentő szirénáját. Mark eléjük ment, hogy elmondja, mi történt. Willt azonnal hordágyra tették, majd egy kendővel próbálták elállítani a vérzést. Betették a mentőbe, de mielőtt én is beszállhattam volna, két rendőr elkapott és maguk felé fordítottak.
- Hagyjanak békén, vele akarok menni! – ordítottam kikelve magamból és megpróbáltam elszabadulni tőlük.
- Kisasszony, ki kell önt hallgatnunk arról, ami történt.
Próbáltak lefogni, de csak tovább kapálóztam, Mark viszont közénk lépett és ellökte a két rendőrt.
- Engedjék el a húgomat. Neki is ellátásra van szüksége, hát nem látják? Megverték és meg is lőtték. Majd ha jobban lesz, kihallgatják.
Mark beültetett engem is a mentőbe, ő pedig beült mellém. Willt kivizsgálták és egy darab gézt nyomtak a sebhelyére, ami szinte azonnal vörös lett. Kinyújtotta felém a kezét, én pedig remegő kezemet az övébe tettem és egy picit megszorítottam. Odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit a homlokára. Megcsapott a vér fémes szaga, de nem tántorodtam el. Mellette akartam lenni.
- Minden rendben lesz, Will. Tarts ki egy kicsit, oké? Tedd meg ezt értem.
- Érted bármit, bébi. – húzta félmosolyra a száját.
Mark a hátamat simogatta, én pedig a vállára hajtottam a fejem, de Will kezét nem engedtem el. Az egyik mentős újra megvizsgálta, az arca viszont semmit nem tükrözött. Fogalmam sem volt, mi van vele.
- Jól van? – kérdeztem aggódva.
- Elég sok vért veszített, de az jó jel, hogy még magánál van, az életjelei stabilak és nincs életveszélyben. A golyó semmilyen szervet nem ért, így ha a fiatalember elég erős, csak ki kell vennünk a golyót és pár nap pihenés után el is felejti az egészet. – mosolygott a nő.
Kedvesnek tűnt. Vállig érő barna haja volt és minden mozdulatát figyelte Willnek. Megnyugtatott az arca és az is, hogy árgus szemekkel figyelte, Will jól van – e. Mark jelenléte is megnyugtatott. De még így is rettegtem. Nem akartam elveszíteni Willt, ő volt a mindenem. Csak arra koncentráltam, hogy Will szorította a kezem, hogy végig engem nézett és hogy hallottam egyenletesen pityegni a gépet, ami jelezte a pulzusát. Rá mosolyogtam, mire ő, ha nehezen is, de ugyanezt tette.
- Szeretlek, Will. – hajoltam újra le hozzá, majd lágyan megcsókoltam.
- Én is szeretlek, édesem. – suttogta, majd megemelte a kezét és letörölt egy könnycseppet az arcomról.
Pár perccel később megérkeztünk a kórházba, Willt eltolták valahová, egy terembe. Utána akartam menni, de egy másik orvos elkapott a csuklómnál és megállított. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de az orvos erősebb volt.
- Engedjen el! – kiáltottam zokogva – Vele akarok menni.
- Kisasszony, a barátja jól lesz, de önt is el kell látnunk.
- De...
- Nem tart sokáig, ígérem. De nem maradhat így. Gyors leszek, rendben? – mosolygott rám kedvesen.
Egy kicsit megenyhültem. Minden porcikám Willhez húzott, mellette akartam lenni. Mégis mentem az idősnek tűnő, őszülő orvos után egy terembe.
- Üljön le, kisasszony.
Felültem az ágyra és az orvos elkezdte kitisztítani a sebet a kezemen. Rohadtul csípett, de kibírtam. Talán sokkal, de sokkal jobban fájt volna, ha nem lüktetett volna bennem annyi adrenalin a félelem miatt.
A következő pillanatban Mark lépett be a szobába és kérdőn nézett az orvosra.
- Hogy van?
- Úgy tűnik, a golyó őt csak súrolta, viszont a csuklója eltört és az egész kezén vannak zúzódások. Csak összevarrom a karját, gipszbe tesszük a kezét és kész is van. – mosolygott a bátyámra.
Mark megállt mellettem és valahányszor felszisszentem, gyengéden csókot nyomott a homlokomra. Aztán az orvos gipszbe tette a csuklómat.
- Így ni. Felírok önnek néhány fájdalomcsillapítót, amit pár napig szednie kellesz. De minden rendben van. – mosolygott rám.
Aztán felálltam az ágyról és Willhez akartam menni, de abban a pillanatban két zsaru lépett be a szobába. Könnyek gyűltek a szemembe. Csak Willhez akartam menni. Mellette akartam lenni, de valaki mindig meg akart állítani.
- Jobban van, kisasszony? Elmondaná, kérem, hogy mi történt?
- Miért nem mehetek hozzá? – törtem ki zokogásban – Willhez akarok menni, Mark.- bújtam a bátyámhoz, aki magához ölelt.
- Csak mondd el, hogy mi történt, hogy elindíthassuk a nyomozást. Pár perc az egész, esküszöm. – lépett be a terembe Logan is, Mark haverja.
- Kicsim. Nemrég voltam Will mellett. Jól van, még alszik a fájdalomcsillapítók miatt. De már kiszedték a golyót és semmi baja. Csak mondd el nekik, mi történt.
Logan elővett egy füzetet, én pedig elmondtam nekik mindent. Mindent, egészen onnan, hogy Megan elvette a gyógyszeremet, addig a pillanatig, amíg Mike nem rogyott össze holtan a mezőn. Logan mindent leírt, majd odajött hozzám és megölelt. Logan jó barátja volt a családnak, kicsi korom óta ismertem és teljes mértékben megbíztam benne.
- Te jól vagy? – érdeklődött.
- Igen. Most már mehetek?
- A hetes szobában van. – mosolygott rám Mark, majd el is mentem a szobához.
Amikor beléptem, a szívem egyszerre akart kiszakadni és megnyugodni. Rémes volt Willt így látni. Sohasem akartam, hogy miattam bántódása essen. Megmentette az életemet, de azt kívántam, bár ne tette volna. Még mindig zokogtam, főleg akkor, amikor leültem mellé. Kisimítottam az összekócolt haját a szeméből és lehajoltam hozzá, hogy lágyan megcsókolhassam. Belehaltam volna, ha többé nem érezhetem őt.
Azt hittem, alszik, de amikor megcsókoltam, ő megmozdította az ajkát és lágyan visszacsókolt. Megijedtem és elhúzódtam tőle, mire félmosolyra húzta az ajkát és rám emelte szép tekintetét.
- Szia, bébi.
- Istenem. – zokogtam fel ismét, aznap már vagy ötödször. Kezdtem azt hinni, hogy komoly baj van velem – Jól vagy? – kérdeztem és végigsimítottam a kisfiús arcán.
- Most nem érzek semmit, csak egy kicsit fáj. De minden oké? És te? Véreztél. Mi történt veled? Jól vagy?
Jellemző volt Willre. Akármi történt vele, mindig inkább értem aggódott. És ez fordítva is így volt. Inkább engedtem volna, hogy Mike megkínozzon, vagy megöljön. De azt nem akartam, hogy Willt bántsa.
- Semmi bajom. Azt hittem elveszítelek.
Csak néztem őt. Néztem a fáradt arcát, a szemeit, majd a mellkasára húzta a kezem és felsóhajtottam, amikor megéreztem a kissé heves szívverését. Egészen addig azt hittem, csak álmodom. Hisz meglőtte. Mike meglőtte, én pedig majdnem elveszítettem őt.
Will felemelte az egyik kezét és letörölt egy könnycseppet a szemem alól.
- Nem szeretem, ha sírsz. Főleg akkor nem, ha miattam.
- De én...
- Sophie. Már vége. Mike meghalt. Te jól vagy. És én is jól vagyok. Úgy sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni.
- Miről beszélsz? Hiszen megvédtél. A saját testeddel.
- Nem csak arról beszélek. Mindentől meg akartalak védeni. Még attól is, hogy egyáltalán rád nézzen. De nem tudtam...
- Will. Nem menthetsz meg mindentől.
- Dehogynem. Az ember mindennél jobban vigyáz az életére, nem? És nekem te vagy az életem.
Elmosolyodtam és újra megcsókoltam.
- Nekem meg te.