Sophie

- Mondom itt vacsoráznak és kész.- tett apa pontot a kérlelésem végére -  Bobby a legjobb barátom, hónapok óta nem beszéltem vele és ti is nagyon jóban vagytok a gyerekeivel. Nem tudom, mi történt veled hirtelen.
Apa nyugodt volt. Sohasem kiabált velem, akkor sem, ha már tényleg kihoztam a sodrából. Senkivel sem kiabált. Bejelentette, hogy Willék nálunk vacsoráznak, mire kiakadtam. A többiek persze örültek neki, én viszont nem tudtam, ki fogom – e bírni egy légkörben azzal a fiúval, aki miatt kissé átverve éreztem magam, viszont még így is... Vonzódtam hozzá. Igen, így volt. Eddig sohasem éreztem ezt, pedig sokszor volt nyaranta, hogy megölelt, hogy hozzám ért. Viszont amikor aznap az iskolában meglátott.. Basszus, úgy pásztázott végig sötétbarna szemeivel, mintha ott helyben fel akart volna falni. Nem értettem, miért éreztem magam ezúttal másképp a közelében, a tekintete alatt, mint eddig. És amikor a csuklómra fonta a kezét, akkor... Te jó ég. A testem jobban felforrósodott, mint a nap sugarai alatt és biztosra vettem, hogy érezte a pulzusomat erősen lüktetni az ujjai alatt.
Apa és Mark még mindig bámultak, arra várva, hogy mondjak valamit. Igazuk volt, nem tehettem tönkre apa kapcsolatát a legjobb barátjával, csak mert az én legjobb barátom titkolózott előttem.
- Jó, de valamire szeretnélek megkérni. - adtam meg magam.
- Hallgatlak kicsim. – enyhült meg apa feszült arckifejezése.
- Kérlek, ne mondjátok el nekik, hogy mi történt anyával. Hazudj nekik, vagy bármi, de ma nem akarok erről hallani. Nem... – éreztem, hogy a könnyek elhomályosítják a tekintetem, de nem akartam apa előtt gyengének tűnni.
Így is épp eléggé maga alatt volt, hiába nem mutatta. Tudtam, hogy csak miattunk akart erősnek látszani, de a gyerekei előtt ezt nem igazán tudja titkolni az ember.
Mark tett felém egy lépést és szorosan magához ölelt. Ő volt a legidősebb és természetesen a legérettebb is. 25 éves volt, komoly akkor, amikor kellett és vicces akkor, amikor arra volt szükség. Minden erejével azon volt, hogy apának segítsen, meg nekünk is. Mark apa jobb keze volt, hogy úgy mondjam. Hiszen a másik két bátyám vagy mindenből viccet csinált vagy adrenalinfüggő volt.
- Nem hozzuk fel a dolgot, kicsim. – simogatta meg apa az arcomat, amikor Mark kicsit engedett a szorításán – Majd kitalálok valamit. - mosolygott rám megnyugtatóan.
És ezért rettenetesen hálás voltam neki.
- Segítesz elkészíteni a vacsorát? – kérdezte Mark mosolyogva.
- Persze, csak átöltözöm valami kényelmesebbe.
Mark bólintott, én pedig felszaladtam a szobámba. Átvettem a ruhámat egy pamutrövidnadrágra és egy spagettipántos fekete trikóra, majd a fejemen összekontyoltam a hajam, mert tudtam, Mark milyen háklis arra, hogy a hajam be legyen fogva, ha kajával dolgozom. Egyébként Marknak egy csettintés elég volt, hogy az ágyába csábítsa a lányokat. Főleg a főztjével. Anya helyett is sokat főzött, amikor ő éppen üzleti úton volt. Egyszerűen isteni volt a bátyám főztje. Ugyanolyan jó volt benne, mint az irányításban. Apa egyik leányvállalatát, egy szállodaláncot működtetett és a keze alatt rohamosan megnőtt a látogatások száma. Nem mintha apa nem lett volna jó abban, amit csinál. Egyszerűen csak annyira elhalmozta magát munkával és a főbb vállalataival, hogy a leányvállalatokra már jóformán nem is jutott ideje. Marknak pedig a kisujjában volt a szállodaipar és az irányítás. Akárcsak a másik két bátyámnak is. Jesse épphogy kezdte magát beleásni a vezetésbe, hisz nemrég fejezte be a főiskolát. Apa vállalatának törzshelye New Yorkban maradt. Szerencsére itthonról is tudott dolgozni, csak néha kellett elmennie. Olyankor pedig Jesset is magával vitte, hogy segítsen neki. Jesse valójában nagyon komolytalan ember volt, sokat hülyéskedett, viszont felismerte a helyzeteket, amiket nem lehetett viccként kezelni és olyankor egy csapásra megváltozott. Az irányítás pedig, mint kiderült, neki is a vérében volt. És emiatt apa büszkén megosztotta vele saját feladatait. Csak néha – sőt elég gyakran – voltak konfliktusaik, mert Jesse egészen máshogy irányított, mint apa. Chase pedig egy bár tulajdonosa volt, szintén New Yorkban. Egy időre, pontosabban majdnem egy évre a legjobb barátjára bízta az irányítást, ahogy Mark is. Együtt akartunk lenni legalább addig, amíg én és Becca nem megyünk fősulira. Aztán apa Jessevel visszatért volna a vállalatvezetéshez. Chase és Mark pedig ahhoz, hogy kis birodalmakat irányítsanak.
Visszamentem Markhoz, aki a húst szeletelte és már szinte éreztem a számban a steak finom ízét.
- Tiéd a saláta. - mutatott a pulton heverő zöldségekre.
- Mint mindig. – nevettem fel, majd nekikezdtem, hogy felvágjam a zöldségeket – Egyébként hol vannak a többiek?
- Jesse apával dolgozik, Chase pedig a heverjával traccsol egész nap, mert állítólag volt valami balhé a bárban.
- Ó.
- Te hugi.
- Igen?
- Will. Will a legjobb barátod nem? – kérdezte, mire összeszorult a gyomrom – Neki sem akarod elmondani?
- Mark, fogalmam sincs, hogy Willel egyáltalán barátok vagyunk – e még. – mondtam halkan.
Mark bepácolta lassan a húst, majd egy fedővel letakarta és a hűtőbe tette, hogy igya magába a finom fűszereket, amelyeket a bátyám általában csak úgy összekevergetett rá, mégis az volt a legfinomabb steak amit valaha ettem.
- Történt valami? – kérdezte komoly érdeklődéssel a hangjában.
- Elfelejtett velem megosztani egy csöppet fontos hírt, amit amúgy a barátok elmondanak egymásnak.
Mark elkerekedett szemekkel bámult rám, még a kés is megállt a kezében, tekintete kérdő volt.
- Barátnője van. – hajtottam le a fejem.
És az emlékre, ahogy Megan csüngött Willen, a szívem is összeszorult. Talán mert eddig csak az enyém volt. Willnek nem voltak lány barátai, csak én és Becca. És nem akartam bevallani magamnak, de igenis féltékeny voltam és fájt, hogy vele láttam.
- És az fáj, hogy van, vagy az, hogy nem mondta el?
- Talán egy kicsit mindkettő. – mosolyogtam.
- Tudod, hogy nem értek az ilyesmihez, pici. Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. – hajtotta le a fejét szomorúan a bátyám.
Tudtam, hogy segíteni akar nekem, hisz mindig azt akarta. De szívügyekben nagyon nem volt otthon. Ha egy HR kérdést tettem volna fel neki, arra még álmában is válaszolt volna.
Viszont ezért nagyon nem tudtam őt hibáztatni. Letettem a kést a kezemből és hozzábújtam. Szükségem volt rá. Minden miatt. Mark mindig olyan erős volt, talán a legerősebb a családban. És tudtam, hogy mindig a támaszom lesz. Körém fonta a karjait, a fejem búbjára hajtotta az állát és a hajamat simogatta.
- Nekem elég, hogy vagytok nekem. – mondtam, mire még szorosabban magához húzott.

Vacsora előtt tíz perccel kimásztam a zuhanyból. Kiszárítottam a hajam, így a hullámos fürtjeim szétomoltak a vállamon, a hátamon. Apa szigorúan meghagyta, hogy nem kell kiöltözni, hiszen a legjobb barátainkat vártuk. Felvettem egy tűzpiros szoknyát és egy fekete háromnegyedes ujjú pulóvert, majd felhúztam egy fekete magas sarkú cipőt.
Pont abban a pillanatban szólalt meg a csengő, amikor megálltam a lépcső tetején, a komornyik – igen, volt egy komornyikunk – pedig ajtót nyitott. Először Bobby lépett be az ajtón, Willék apja. Willék apja nagyon fiatalos volt egyébként, akárcsak a miénk. A haja be volt lőve, finom intelligencia jellemezte az öltözékét is.

- Sophie! – kiáltotta el magát boldogan, amikor felnézett.
Mosolyogva lebaktattam a lépcsőn és hagytam, hogy Bobby egy jó szoros ölelésbe vonjon.
- Mondanám, hogy megnőttél, de asszem, csak a cipő teszi. – nevetett fel.
- Hiányoztál, Bobby. – nevettem én is.
A következő pillanatban viszont sok minden összetört bennem. Will a karján Megannel jelent meg. Nem tűntek egyébként boldognak egymással. Megan nevetgélt, Will viszont komoly volt. Fogalmam sem volt, hogy azért, mert velünk kell vacsoráznia, vagy más oka volt. De láttam valamit megbújni a barna szemeiben, ami azt sugallta, hogy nem boldog. Ismertem őt, mint a tenyeremet.
És átkozottul jól nézett ki. Fekete ing, fekete farmer volt rajta tornacsukával. A haja viszont nem stimmelt. Will állandóan úgy hagyta a haját, ahogy reggel felkelt. Borzosan. És ettől volt olyan sexi. Most viszont oldalra volt fésülve. Amikor tekintete találkozott az enyémmel, egyszerűen felforrósodott a testem a pillantása alatt. Úgy nézett végig rajtam, mintha fel akart volna falni. Az összes vér a testemből a combjaim közé költözött. Sohasem éreztem még ilyet.
Megan megállt előttem és kinyújtotta felém a kezét.
- Ne haragudj azért, amit a suliban mondtam. – mondta, de tudtam, hogy a bocsánatkérés nem volt őszinte – Kezdjük az elejéről, oké? Megan Cook.
- Semmi baj. – feleltem műmosollyal – Sophie Daniels.
Legszívesebben belevertem volna a fejét a falba. Miután Megan félreállt, Will lépett elém és a kezembe adta a csokor rózsát, amit a kezében tartott.
- Köszönöm, Will. Ez gyönyörű. – mosolyogtam rá.
Felém hajolt és adott egy puszit az arcom egyik oldalára, aztán a másikra. Viszont nem húzódott el, amitől egész testemben megborzongtam.
- Majd nézd meg jobban. – suttogta, aztán kiegyenesedett és bement a konyhába.
Nem értettem, mit akarhat ezzel.
- Sophieeeee. – kiáltotta Zack, majd ő is jó szorosan megölelgetett.
- Szia, Zack. – viszonoztam a köszöntést.
- Jól felforgattátok ma a suli hím tagjait. – nevetett – Becca merre?
- Ő...
Ő éppen akkor csörtetett a magas sarkú bakancsában a lépcsőn és Zack nyakába ugrott.
- Szia, kicsim. – köszöntötte őt Zack, majd enyelegni kezdtek, úgyhogy inkább bementem a konyhába.
A rózsát betettem egy vázába és elhelyeztem a nappaliban, hogy később felvihessem a szobámba. Mire beértem a konyhába, már mindenki elfoglalta a helyét. A két asztalfőn az apukák ültek. Az asztal egyik oldalán a három bátyám foglalt helyet, a másikon a két „szerelmes pár”. Pont Willel szemben foglaltam helyet. Éreztem magamon a tekintetét akkor is, amikor nem néztem rá. Szinte lyukat égetett belém és egyszerre kurva meleg lett a szobában. Mivel az asztal már meg volt terítve, nem kellett külön kihordani a vacsorát és mindenki szedhetett magának.

- És Emma merre? – kérdezte úgy öt perc után Bobby, nekem pedig megálltak az evőeszközök a kezemben.
Ugyanúgy, ahogy Beccáéban is. Egymásra néztünk és láttam, hogy ő ugyanúgy próbálta visszatartani a könnyeit, ahogy én. A fiúk is megfeszültek, de ők jobban tudták titkolni az érzéseiket. Apa viszont remek színész volt.
- A költözés előtt Milánóba ment. És képzelj el egy divatmániás divattervezőt a divat fővárosában. – nevetett apa, mire Bobby ugyanezt tette. – Egyébként Will, remélem, holnaptól számíthatok a segítségedre a birtokon.
Will segített rendben tartani a birtokot. Minden nyáron nekünk dolgozott, de persze senki sem munkásként nézett rá. Inkább egy barát volt, aki segített nekünk. Apa pedig fizetett neki érte.
- Örömmel, Mr. Daniels. – mosolygott Will.
Úgy éreztem, megfulladok. Ki kellett mennem abból a szobából. Nem elég, hogy hazudtunk anya haláláról, még kiderült, hogy ezúttal valahogy sehogy sem fogom tudni elkerülni Willt. Finoman letettem az evőeszközeimet és felálltam.
- Elnézést. Ki kell vennem a desszertet a hűtőből, nemhogy majd agyfagyást kapuk tőle.
És azzal ki is mentem, de nem a konyhába, hanem a hátsó teraszra. Levegőre volt szükségem. Nekitámaszkodtam a fából készült korlátnak és kifújtam egy nagy adag levegőt. Próbáltam megnyugodni, de nem igazán ment. Soha nem éreztem még magam ennyire szétszórva. Azon gondolkodtam, hogyan lehet, hogy az életem eddig nyugodt volt, aztán elveszítettem az egyik legfontosabb személyt az életemben és a fiú, aki most fura érzéseket váltott ki belőlem, egy másik lánnyal volt.

Will

Szinte éreztem a csontjaimban, hogy Sophienak valami nyomja a lelkét. És én meg akartam érteni, mi az. Tudtam, hogy haragszik rám és bár a rózsák között eldugtam egy kis levelet, amiben leírtam, hogy Megan miért a „barátnőm”, rájöttem, hogy ezt talán személyesen kellene. És féltettem is őt. Rohadtul féltettem.
- Elnézést, ki kell mennem a mosdóba. – tettem le az evőeszközeimet és kimentem az étkezőből.
Először a konyhába mentem, de Sophie nem volt ott. Átvágtattam a nappalin és akkor láttam meg a hatalmas ablakokon keresztül, ahogy a teraszon áll. Istenem, mennyire gyönyörű és dögös volt. Lassan kihúztam a tolóajtót, mire megfordult. Hát az biztos, hogy nem rám számított, mert meghökkent, amikor meglátott. Megint könnyes volt a szeme. Viszont még így is csodás volt. A lábai bár kicsit rövidek voltak, abban a tűsarkúban olyanok voltak, mint a veszélyt vonzó kígyók. A haja kalászként omlott szét a vállán, az öltözéke pedig finoman kihangsúlyozta az adottságait.
- Minden oké? - kérdeztem tőle, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
- Igen. – erőltetett mosolyt az arcára.
Tudtam, hogy nem volt őszinte.
- Nem is tudtam, hogy a teraszon van a hűtőtök. – mondtam neki, mire halkan felnevetett.
- Ja. Én csak... Nekem csak kellett egy kis levegő. – mondta kissé zavartan.
- Tőlem? – érdeklődtem halkan.
- Tőled is. – vallotta be és egy pillanatra lehúnyta a szemeit.
- El kell magyaráznom ezt neked, Sophie. Annyira sajnálom, hogy nem mondtam el. És nem, nem vagyunk barátok. Te a legjobb barátom vagy, Sophie és jogod van ahhoz, hogy tudd az igazságot.
- Mi van akkor, ha nem akarom tudni? – kérdezte és felvonta a szemöldökét.
- Akkor is elmondom.
Tettem felé egy lépést, mire hátrálni kezdett. Aztán minél inkább közeledtem felé, annál inkább hátrált, míg végül a korlát már nem engedte tovább. Felnézett rám fájón közömbös tekintetével, viszont láttam, hogy a mellei egyre gyorsabban hullámzottak a levegővételeikor.
- Nem szeretem Megant, sőt, ki nem állhatom. Csak apa miatt vagyok vele.
Tágra nyitotta a nagy, szürkés szemeit és szinte éreztem, ahogy áradt belőle a meglepettség.
- A farm, ahol apa dolgozott, be csődölt. Munka kellett neki, különben nem tudta volna fenntartani a birtokot és eltartani minket. Az pedig nem elég ezekre, amit én és Zack keresünk. Kevin ajánlott neki munkát. Egy feltétellel. Ha apa teljesíti a kis kurva hercegnője minden kívánságát.
- Te kellettél neki.
- Azt mondta nem kér semmi másat. Apa nem akarta elfogadni az ajánlatát, de nem hagyhattam, hogy munka nélkül legyen. Így hát rászedtem és elfogadta, de azt mondta, amint talál valami mást, felmond Kevinnél.
- Will ez... Ez szép volt tőled. – mosolyodott el végül.
- Nem tehettem másat. Kérlek, Sophie, ne haragudj rám. – hajtottam le hozzá a fejem és majd megőrültem, amikor magamba szívtam a finom eper illatát.
Kisimítottam egy tincset az arcából és a füle mögé dugtam. Aztán meg csak néztem őt. Néztem, ahogy kipirult az arca. Néztem, ahogy hosszú szempillái simogatták az arcát, amikor pislogott.
- Annyira hiányoztál nekem, Sophie. - suttogtam.
- Csak három hónapja mentem el. – mosolygott.
- Azt hiszem, ez volt életem eddigi leghosszabb három hónapja. Pedig nem is tudtam, hogy ez lesz, ha visszajössz.
- Ezt hogy érted?
- Magam sem tudom. Csak valahogy minden más. – suttogtam neki.
Érezhetően megremegett. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ingert fogok kiváltani belőle.
- Szerintem is minden más. Nem tudom, miért, vagy mi... De más. – vallotta be halkan, aztán halkan felnevetett – Főleg a hajad.
- Ja. – nevettem fel és beletúrtam a hajamba – Megan hercegnő elvárása.
Sophie lágyan elmosolyodott, majd beletúrt a hajamba és bátran összeborzolta. Így jobban éreztem magam. Csak valami nyomta a lelkemet, amit nem tehettem meg. Vagy inkább csak nem mertem.
Rohadtul meg akartam csókolni.
- Így jobb. – vigyorgott.
- Kössz.
- Be kellene vinnünk a desszertet.
- Oké.
A derekára csúsztattam a kezem és kinyitottam előtte az ajtót, majd elmentünk a konyhába, hogy elvegyük a desszertet. Csak akkor vettem le a derekáról a kezem, amikor beértünk az étkezőbe. Megan csúnya pillantással méregetett, apa viszont elvigyorogta magát, amikor meglátta a hajam. Nem hiába, ugyanúgy gyűlölte Megant meg a seggfej apját, mint én. Mielőtt belekezdtem volna a kajálásba, láttam, hogy Sophie a sütemény tetején lévő óriási eperbe beleharapott, nekem meg azonnal beindult a fantáziám, a nadrágom meg azonnal szűkebb lett. Kurvára semmi fogalma nem volt arról, hogy mennyire vadító volt, ahogy ette azt az epret. Nagyon szívesen lettem volna annak az epernek a helyében lenni.
- Will. Nem eszel? – kérdezte David.
- Mi? Ja. De.
Megan szúrós tekintettel méregetett, apa vigyorgott, a fiúk meg tuti sejtették mire gondolok, mert próbálták visszatartani a nevetésüket.

Az este egyébként alapjában véve jól telt. A vacsora után még sokat beszélgettünk, nevetgéltünk. Tizenegy óra volt, mire hazamentünk. Csak nekem még volt egy elintéznivalóm. Haza kellett fuvaroznom a hercegnőt. Miközben teljesen máson járt az eszem. Mondjuk, hogy Sophie milyen dögös volt, ahogy a szájába vette azt az epret. Úgy döntöttem, másnap, ha átmegyek náluk, szedek neki. És megetetem. Aztán meg... Mindegy. Megan szótlan volt egész úton, de hagytam, hadd főjjön a saját levében. Talán szemétség tőlem, de nagyon nem érdekelt, hogy éppen mi zajlik a fejében. Amikor leparkoltunk, felém fordult és mérges tekintettel mért végig.
- Nem értelek, Will. Ha egyszer én vagyok a barátnőd, akkor mi a fasznak engeded annak a ribancnak, hogy összeborzolja a hajad? Nem is a mosdóban voltál, mi?
- Először is. Ha még egyszer ribancnak nevezed, esküszöm, nem tudom, mit csinálok veled. Másodszor, szerintem ezt a barátnő dolgot megbeszéltük. Harmadszor meg. Sophie a legjobb barátom.
- Nem úgy nézel rá, mint egy legjobb barátra.
- Nem hiszem, hogy ehhez lenne bármi közöd is.
- Ide figyelj, Will. Nem érem be annyival, hogy mindenki előtt játszod a pasimat. Ha így folytatod, végeztünk. És akkor apád repül.
- Kurvára ne fenyegetőzz. – mordultam fel.
- Jobban szeretnéd, ha most azonnal szólnék apának?
Szóra nyitottam a számat, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
- Holnap este. Elviszlek vacsorázni, oké? – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Oké. De ne gondold, hogy ennyivel megúsztad.

Másnap reggel korán keltem, mivel Davidnek megígértem, hogy korán kezdek a birtokukon. Csend volt még, a Nap sugarai vörösen világították be a reggeli égboltot. El sem tudtam jobb reggelt képzelni, minthogy Sophie Daniels házánál dolgozhassak. Vagyis el tudtam. Ha eleve Sophie mellett ébredhettem volna. Kezdtek egyre furább gondolatok zajlani a fejemben vele kapcsolatban és nem tudtam megállítani őket. Amikor odaértem, egy másik srác fogadott. Kicsit talán idősebb volt nálam meg magasabb is. És igazi cowboy kinézete volt.
- Jó reggelt. Mike Wanders. - nyújtotta ki felé a kezem.
- Will Thompson. - fogtam vele kezet.
- Én vagyok itt a főnök. – vigyorgott pofátlanul, ami nagyon, de nagyon arra késztetett, hogy beverjem a képét.
- Mike, William nem a te beosztottad. – hallottam meg David parancsoló hangját az ajtóból, majd lassan odajött hozzánk – Willam nekem dolgozik, mindig is nekem dolgozott. Ő nem munkás, hanem a család barátja, aki besegít. Te meg egy alkalmazottam vagy. Szóval nem vagy a barátom főnöke.
David láthatólag nem nagyon kedvelte a srácot, elég mérgesen mérte végig, aztán elküldte, hogy végezze a saját dolgát.
- Bocs, Will. Mike egy nagyképű barom, de baszottul jól dolgozik, úgyhogy nem nagyon szeretném elengedni.
- Megértem.
- Reggeliztél? – érdeklődött szigorúan.
- Ja.
- Jól van. Akkor... Gondolom, tudod a dolgod. Mike emberei csak a kertet intézik meg ilyesmit.
- Tudom a dolgom, Dave. – nevettem fel.
- Oké. Ha bármi kell... Érezd otthon magad, ahogy eddig is. Sophie főzi az ebédet, mert Marknak dolga van. Majd szólok, oké?
Bólintottam, majd egyenesen az istállóba mentem. Előbb azt akartam rendbe rakni. David mindig feszengett, amiért ott dolgozom. Többször is mondta nekem, hogy kissé kellemetlen neki, hogy a legjobb haverja fiát dolgoztatja. De örömmel segítettem neki. Nekik. Egész délelőtt az istállót takarítottam, aztán úgy dél körül bementem a házba, hogy igyak, mert úgy kiapadtam, mint egy baszott sivatag. Aztán meg még levegőt is elfelejtettem venni, amikor megláttam Sophiet a konyhában. Csak egy apró kis fekete rövidnadrág volt rajta egy spagettipántos fekete felsővel. Semmi több, ami eltakarta volna a gyönyörű, napbarnított bőrét. Éppen lekapcsolta a tűzhelyet, és amikor megfordult, kicsit megugrott, majd zavartan felnevetett.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – vigyorogtam rá.
- Semmi baj. Öhm. Éppen kész lettem az ebéddel. Apa és a tesóim csak később szoktak ebédelni, de én rohadt éhes vagyok. Te nem vagy éhes?
- De. – mondtam, mire elmosolyodott.
- Akkor menj az étkezőbe.
- Nekem itt is jó.
- Oké. Akkor ülj le.
A konyhapultnál lévő egyik bárszékre felpattantam, amíg Sophie egy tányérba lapátolt egy nagyon nagy adag ételt, majd kivett egy üveg kólát a hűtőből és letette elém.
- Köszi.
- Jó étvágyat.
Egy másik tányérra lapátolt egy másik, kisebb adagot, majd letette velem szemben és ő is felpattant egy bárszékre.
- Neked is. – mondtam, mire elmosolyodott és enni kezdett.
Követtem őt. Basszus, az a csirke isteni volt. Esküszöm, Sophienak igazi tehetsége volt a főzéshez. Tényleg isteni volt. Akárcsak az, aki készítette. Belapátoltam az egészet és az egész üveg kólát lehúztam utána. Úgy jóllaktam, mint egy állat. Sophie viszont annak a kis adagnak is a felét otthagyta.
- Azt hittem éhes vagy. – mutattam a tányérjára.
- Ja. Igen, csak valahogy nem megy le a torkomon a kaja.  – fintorgott és eltolta maga elől a tányért.
- Minden oké?
- Ja. Ja, csak... Ilyen időszakom van.
- Értem. – mondtam, de nem hittem neki.
Tudtam, hogy valami bántja őt és kicsit értettem, miért nem akarta nekem elmondani. Megérdemeltem, hisz én sem szóltam neki Meganről. Vagy talán csak történt vele valami, amiről nem is akart beszélni. Mindenesetre nem akartam erősködni.
- Te még kérsz?
- Nem. Tele vagyok.
Felállt és leszedte az edényt, majd a mosogatóba tette, miután a sajátját a kukába kaparta. Elmosogatott, én pedig felajánlottam neki, hogy eltörlöm. Szigorúan meghagyta, hogy inkább pihenjek egy kicsit. Viszont halkan felnevettem, amikor a tányért nem tudta elrakni, ugyanis kicsi volt ahhoz, hogy elérje a polcot. Felálltam és a háta mögé léptem, majd kivettem a tányért a kezéből. Basszus, nem volt jó ötlet. A farkam egy szempillantás alatt felágaskodott a közelsége miatt, a levegőm meg elfogyott. Sophie háta finoman nekinyomódott a mellkasomnak. Erőt vettem magamon – vagyis próbáltam – és mindkét tányért feltettem a polcra. Igyekeztem nem eltörni egyet sem. Sophie felém fordult és nagy szemeivel engem pásztázott. Földbe gyökerezett a lábam, meg sem tudtam mozdulni. Te jó isten, azok a szemek, az a gyönyörű arca és a teste. Mindent felforgattak bennem. Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Szinte késztetést éreztem, hogy megsimogathassam a bőrét. A csupasz vállára tettem a kezem, mire érezhetően megremegett és levegőért kapott.
- Will. – suttogta.
Közelebb hajoltam hozzá és a derekára csúsztattam a kezem. Olyan közel voltam hozzá, hogy ajkam szinte súrolta az övét. Majd megvesztem, annyira szerettem volna megcsókolni.
- Miért van ez, Sophie? Miért más most minden?
- Nem tudom, Will. Én sem értem. – suttogta.
Aztán megszakadt bennem minden, amikor eltolt magától. Szúrós és zavart tekintettel meredtem rá, nem értettem, mi baja lehet.
- Nem csinálhatjuk ezt, Will. Bármennyire is szeretném, nem... Neked barátnőd van.
- Tudod nagyon jól, hogy Megan...
- Tudom. De akkor sem. Sajnálom.