Már napok óta sejtettem, hogy Sophie titkol valamit. Nem adott rá igazi okot, csak úgy megéreztem.
Viszont az előző este. Az teljesen elvette az eszem. Sophieval a szeretkezés mindig felemelő volt, de ami előző nap történt. Lehet, hogy nyálas egy férfinak ilyet mondani, de valami csodálatos volt. Már biztos voltam benne, mit érzek. Beleszerettem Sophie Danielsbe. Menthetetlenül beleszerettem. És majdnem el is mondtam neki a teljes igazságot. Nagyon szerettem volna elmondani neki, de nem tudtam, ő mit érez. Bár azt mondta, ő is kezd belém szeretni, de fogalmam sem volt, hogy érzi – e olyan szinten, ahogy én. Esküszöm, fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Azt akartam, hogy érezze, mennyire szeretem, hogy mennyire fontos nekem. Ő lett az életem, ő dobogott a mellkasomban. És ez ellen nem tehettem semmit. De nem is akartam
Amikor elaludt kint az ég alatt, egy ideig csak néztem őt. Néztem, ahogy alszik, hogy milyen nyugodt és gyönyörű. Úgy éreztem, ha valami miatt elveszíteném, abba belehalnák. Aztán felvittem a szobába, lefeküdtem mellé és magamhoz öleltem. Álmában olyan szorosan bújt hozzám, ahogy csak tudott, és amikor nyomtam egy csókot a homlokára, elmosolyodott. Mintha álmában is érezte volna.
Reggel, amikor felébredtem, úgy döntöttem, meglepem valami reggelivel. Viszont amikor beléptem a konyhába, egy levél volt az ajtó előtt. Nem posta volt, a levélbedobón dobták be. Nem volt rajta, hogy ki küldte. Semmi nem állt rajta. Amikor kinyitottam a borítékot, a szívem a torkomba ugrott.
„ Azt hitted, elbújhatsz tőlem, kicsi Sophie? Tőlem nem menekülsz. Nemsokára látlak!”
Leültem a nappaliban a kanapéra és csak néztem azt a kibaszott levelet. Valaki megfenyegette őt. Valaki megfenyegette Sophiet és ebbe a tudatba majd beleőrültem. Végigfutott az agyamon, hogy valaki bántani akarja. Nem akartam... Nem tudtam felfogni, hogyan lehet képes bárki is ártani neki. És máris azon gondolkodtam, hogyan menthetném meg. Még azt sem tudtam, ki volt az, vagy hogy ez nem – e csak egy vicc, viszont úgy éreztem, nagyon nem az.
- Will. – hallottam meg Sophie álmos hangját a hátam mögül.
Felálltam és felé nyújtottam a papírt. Messze volt, de azt akartam, hogy lássa. Mert az aggodalmon kívül dühös is voltam. Dühös voltam rá, amiért nem mondta el, amiért eltitkolta. Ez nem egy kis dolog volt, valaki az életével játszott. És ő nem mondta el nekem.
- Az mi?
- Nem ismerős? A névtelen hódolód.
Láttam átsuhanni a tekintetén az ijedtséget, könnyek gyűltek a szemébe.
- Will.
- Máskor is kaptál már ilyet, ugye? – kérdeztem dühösen – Miért nem szóltál róla, Sophie?!
- Will, én...
- Azt hittem, megbízol bennem. Azt hittem, bármi baj van, nekem elmondod.
- Én csak nem akartam, hogy aggódj. – zokogott.
- Hogy aggódjak? Mégis mit gondoltál? Hogy akkor nem fogok aggódni, ha majd magamtól megtudom? Mióta kapsz ilyeneket?
- Akkor ka... Kaptam az elsőt, miután hazaengedtek a kó... Kórház...
Aztán megállt a szívem. Sophie úgy csuklott össze, mint egy zsák. Azonnal ott termettem mellette és az ölembe vettem. Még magánál volt, de megint fuldoklott, alig kapott levegőt.
- Sophie. Kicsim, lélegezz. Má... Máris segítek, csak lélegezz nyugodtan.
Felvettem az ölembe és lefektettem a kanapéra. Rettenetesen féltem, attól féltem, hogy nem tudok rajta segíteni. Rémes volt, ahogy levegőért kapkodott. A TV melletti szekrényhez mentem és kivettem belőle az oxigénpalackot, amit még apával tettünk oda pont az ilyen helyzetekre. Reméltem, hogy sohasem kellesz használni.
Letérdeltem Sophie mellé es az arcára tettem a maszkot.
- Lélegezz kicsim. Kérlek, kérlek. Lélegezz nyugodtan.
A haját simogattam és az arcát. Könnyek gyűltek a szemembe és nem szégyelltem, hogy ki is csordultak. Annyira féltem, hogy nem tudok rajta segíteni és a tudat, hogy én tettem ezt vele, szinte felemésztett. Nem kellett volna felzaklatnom, nem lett volna szabad. Soha nem akartam őt bántani, mégis sikerült. Soha nem akartam, hogy miattam essen baja és fogalmam sem volt, tudok – e rajta segíteni.
- Semmi baj, Sophie. Semmi baj, csak lélegezz.
Nemsokára nyugodtabban kezdett lélegezni, én pedig megnyugodtam egy kicsit, amikor a mellkasára tettem a kezem és megéreztem, hogy a szívverése is megnyugszik.
- Jól van. Jól van. – mondtam inkább magamnak, mint neki és levettem róla a maszkot.
Sophie elaludt, én meg még mindig sírtam, mint egy hülye, és csak térdeltem mellette. Néztem, ahogy alszik és nem hagyott megnyugodni a tudat, hogy én tettem ezt vele. Néha úgy éreztem, nem érdemlem meg. Megan is miattam bántotta, amikor először láttam a rohamát, akkor is miattam volt rosszul és most ez. Egy fasznak éreztem magam. Nem akartam bántani, esküszöm, sohasem akartam. Hiszen szerettem őt. Még a saját kibaszott életemnél is jobban.
- Szeretlek, Sophie. – suttogtam magam elé, bár tudtam, úgysem hallja.
Nem is bántam, hisz Isten tudja szóba áll – e még egyáltalán az után, amit tettem.
Kimentem a konyhába, készítettem két kávét, majd leültem az egyik bárszékre. A pultra könyököltem, az arcomat a tenyerembe temettem és csak sírtam, mint egy óvodás. Úgy féltem. Annyira aggódtam a levelek miatt és dühös voltam, hogy figyelembe sem vettem, hogy pont ezzel hajszolom Sophiet egy újabb rohamba.
Hirtelen megéreztem egy kis kezet a vállamon, és amikor megfordultam, Sophie aggódó arcával találtam szemben magam.
- Sophie. Jól vagy. – mondtam halkan, majd ő olyan szorosan ölelt magához, ahogy én őt.
Még mindig zokogtam. Nem voltam én amúgy nyafogós, de Sophie a gyengém volt. Az egyetlen gyengém. Erősen fontam köré a karjaimat, közben pedig a szívét hallgattam, mivel a fejem egy magasságban volt a mellkasával. Sophie a hátamat simogatta, a fejét pedig az enyémre hajtotta.
- Annyira sajnálom, Sophie. Sajnálom, nem akartam...
- Semmi baj, Will. Tényleg semmi baj.
- Hogy mondhatod, hogy semmi baj? – csattantam fel, majd kibújtam az öleléséből és felálltam – Sophie. Tudom nagyon jól, hogy nem zaklathatlak fel, mégis megtettem. Megígértem, hogy soha nem foglak megbántani, hogy soha nem foglak bántani, mégis miattam estél össze! Már nem először. A francba is, hogy érdemelhetlek meg?!
- Will... Nem miattad van. Megrémülök ezektől a levelektől, fogalmam sincs, kitől kapom ezeket és félek. – mondta rekedtes hangon, könnyes szemmel – Kérlek Will. Ez nem a te hibád. És nekem... Nekem szükségem van rád.
Egy pillanattal később újra a karjaimban tartottam és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Próbáltam megnyugtatni, a haját, a hátát simogattam, miközben érezhetően remegett.
- Semmi baj. Semmi baj, nem fogom engedni, hogy bárki bántson téged. Hallod?
Felnézett rám és alig láthatóan bólintott, majd megcsókoltam.
- Nem fogom engedni, hogy egy hajad szála is meggörbüljön. Ezt megígérem.
- Tudom. Tudom. – mosolygott rám.
Letöröltem a könnyeket az arcáról, aztán lágyan megcsókoltam.
- Szeretnél hazamenni?
- Nem. Nem, én itt akarok maradni veled. Ez a hét a miénk. Mi lenne, ha erre a pár napra elfeledkeznénk mindenről?
- Hogy a fenébe kérheted, hogy feledkezzek meg erről?
- Csak próbáld meg. Én nem félek, ha mellettem vagy. Marknak van egy haverja, egy nyomozó, aki már ráállt a dologra. Ő az egyik legjobb nyomozó, már sokszor segített nekünk. Most is fog. Csak kérlek. Te vagy az egyetlen, aki ezt ki tudja verni egy időre a fejemből. Aztán, ha visszamegyünk, valahogy segítünk Logannek. Kérlek, tedd meg ezt értem.
- Érted bármit, kicsim. – mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam, viszont legbelül tudtam, egy pillanatra sem fogom tudni kiverni a fejemből, hogy valaki megfenyegette őt.
Felkaptam az ölembe és a nappaliba vittem, majd lefektettem a kanapéra és fölé magasodtam.
- Nem szeretnél úszni egyet?
- De, az jó ötlet. Megyek és felveszem a bikinimet.
Felállt, de mielőtt elindult volna, teljesen közel állt meg hozzám, a mellkasomra tette a kicsi kezét és csábítóan nézett fel rám.
- Csak szólok. Ezt a bikinit direkt neked vettem. – suttogta, majd megcsókolta az államat és felment a szobánkba.
Istenem, de meg tudott őrjíteni ez a lány. Mire utolértem, már a fürdőszobában matatott. Gyorsan levettem a ruhámat, felkaptam egy fürdőgatyát, meg pár takarót és törölközőt.
- A parton várlak, bébi. – kopogtam be a fürdőbe.
- Oké, bébi. – válaszolta egyszerre jókedvű és csábító hangon.
Kimentem a partra és leterítettem a takarókat. Aztán meghallottam, hogy nyílik az ajtó és amikor odanéztem azt kívántam bár ne néztem volna oda. A levegőm elfogyott, a szívem megállt, a farkam meg olyan kőkemény lett, hogy esküszöm megfájdult. Láttam már Sophiet millió féle ruhában, meztelenül és fehérneműben. Mindenféleképpen felizgatott, de ez. Egy apró kis kétrészes tűzpiros bikini volt rajta. Eltakarta, amit kellett, de azokat a részeket, amelyek takartak, csak apró kis, vékony vonalak tartottak össze. Soha nem gondoltam, hogy egy bikini fel fog izgatni. De ezt is megéltem.
Sophie megállt előttem, én pedig meg sem tudtam szólalni.
- Ó, te jó szentséges gyere le. – nyögtem ki és még mindig kerek szemekkel bámultam rá.
- Tetszik? – kérdezte széles vigyorral, majd megfordult.
Na, már csak ez kellett. Tanga volt. Istenem, de leharaptam volna róla. Hátul már nem takart annyit, mint elől, a vörös csíkok finoman kihangsúlyozták a fenekét és a szépen ívelt hátát. Akkorát nyeltem, hogy majd megfulladtam.
- Jézus Mária.
- Szóval tetszik. – jelentette ki ugyanazzal a vigyorral, amikor visszafordult felém.
- Hát öhm... Izé... Te Sophie. Szeretkeztél már egy tóban?
- Nem.
- Akkor most fogsz.
Azzal fel is kaptam az ölembe, szorosan a fenekét markoltam, ő pedig combjaival közrefogta a csípőmet, a kezeit összekulcsolta a nyakam körül. Amíg bevittem a vízbe, levegőt sem vettünk, úgy csókoltuk egymást. Azt sem tudtam merre lépek és majd összerogytam, amikor körmeivel finoman vakargatni kezdte a hátam. Nagy nehezen megtaláltam a vízhez vezető utat és addig lépkedtem befelé, amíg nem ért legalább a mellkasomig a víz. Sophie ajkait még mindig nem engedtem el, úgy csókolt, mintha fel akart volna falni. Kurvára nagyon szerettem volna, ha felfal. Neki engedtem volna. Egyik kezemmel elengedtem és letoltam a fürdőnadrágomat, meg a bikinije alsó részét és erősen beléhatoltam. Felsóhajtottam, amikor megéreztem, milyen szűk, ő pedig reakcióképp beleharapott az ajkamba. De olyan erősen, hogy éreztem kicsordulni a vérem. És ez nagyon, de nagyon tetszett. Mozogni kezdett rajtam, én pedig követtem a mozgását. Teljesen össze voltunk hangolódva, mintha tudtuk volna, mikor és hogyan fog mozdulni a másik.
- Istenem, Will. – lihegte a fülembe, én pedig a vállát és a nyakát csókoltam.
Beleőrültem az érzésekbe, amiket ő váltott ki belőlem. Végigsimítottam a nedves bőrén, aztán amikor hátrahajtotta a fejét, nyelvemmel kényeztetni kezdtem a nyakát, a kulcscsontját, a mellkasát. Aztán lehúztam a válláról a bikini felsője pántját és a számba vettem az egyik mellét. Úgy kényeztettem a nyelvemmel és a fogammal, ahogy csak tudtam. Kéjesen felnyögött és apró sikoly hagyta el az ajkait, amikor fogaimmal megcsíptem a bőrét és erősebben kezdtem mozogni benne. A fejét a vállamra hajtotta, a víz a hajáról végigcsorgott a hátamon. Feljött egy kis szellő és a hullámok megrengettek minket. Sophie egy kicsit megremegett, de erősen tartottam. Ezúttal ő csókolta meg a vállamat és közben olyan hangokat adott ki, amitől elaléltam.
- Tudod te, mit tesz velem, amikor ilyen hangokat adsz ki?
- Mondd el, hogy mit. – suttogta a fülembe, majd finoman megharapta a fülcimpámat – Mondd el, hogy mit teszek veled. Hallani akarom.
- Teljesen megőrülök, Sophie. Minden porcikám megremeg, és alig kapok levegőt. Olyan szűk vagy. Olyan finom. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Ezzel az egész érzéssel nem tudok mit kezdeni. Megőrjítesz.
- Te is engem, Will. Ha tudnád, mennyire. – suttogta remegő hangon.
Egyre gyorsabban mozogtunk, egyre erősebben. Éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a végéhez és Sophie hangjából és a hátamon végigfutó körmeiből ítélve ő is közel járt.
- Közel vagy, bébi?
- Igen. – sóhajtotta – Igen. Erősebben, kérlek. Kérlek, Will.
Olyan erősen döftem, ahogy csak tudtam. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de tudtam, hogy élvezi. Aztán egy utolsó, erős lökés kíséretében mindketten elélveztünk. Belemorogtam Sophie vállába, ő pedig felsikított, aztán elernyedt a teste, én pedig szorosan tartottam őt. Remegett és én is remegtem. Még mindig az ölemben tartva lassan és nehézkes léptekkel kivittem Sophiet a partra, gyengéden lefektettem és én is ledőltem mellé. Nehéz volt levegőt venni, de próbáltam megnyugtatni magam. Aztán Sophie fölé magasodtam, aki szintén levegő után kapkodott. Tudtam, hogy az élvezet és a szeretkezés miatt volt ez vele, mégis valahányszor ezt hallottam, az megrémített. Mert mindig attól féltem, hogy újabb rohama van. Sophie elmosolyodott, majd beletúrt a vizes hajamba, én pedig a füle mögé tűrtem egy elszabadult tincset.
- Jól vagy?
- Igen, Will. – sóhajtott fel – De tényleg, miért kérdezed meg mindig? Tudod, hogy te nem tudsz nekem fájdalmat okozni. – váltott komolyra mind a hangneme, mind az arca.
- Azért mert... Annyiszor láttalak már összeesni az asztmád miatt. És valahányszor hallom, hogy levegőért kapkodsz, mindig attól félek, hogy újra bajod esik.
- Nem esik bajom, ha miattad nem kapok levegőt. – suttogta, miközben végig a szemeimbe nézett.
Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Először az ajkát, majd az állát, a nyakát, a kulcscsontját, végül nyomtam egy csókot a mellkasára, egyenesen a szíve fölé, amelyet éreztem hevesen száguldani. Elmosolyodtam, ő pedig tudta, hogy miért és a mellkasomra tette a kezét. Még mindig remegett és fogalmam sem volt, hogy fázik – e, vagy ugyanazért remeg, amiért én.
- Fázol?
- Nem. Miért?
- Remegsz.
- Ahogy te is. – húzta félmosolyra a száját, ami engem is mosolygásra késztetett.
Megint a nyelvemen volt, hogy elmondjam neki, szeretem. De nem tettem. Még nem. Addig nem akartam neki elmondani, amíg nem tudtam, ő mit érez. Mert rettegtem attól, hogy életemben egyszer odaadom valakinek a szívemet és az összetöri. Sophie volt az első és az utolsó, akinek oda akartam adni, de azt is tudtam, hogy nagyon, de nagyon fájdalmasan is össze tudná törni, ha kiderülne, hogy ő nem érzi azt, amit én.

A hét további részét ugyanúgy töltöttük, mint ez első kettőt. Reggeli szeretkezés, aztán reggeli, napozás a parton, fürdés és szeretkezés a tóban. Aztán ebéd, majd a kanapén magamhoz húztam és filmet néztünk. Aztán vacsora, zuhany, szeretkezés a zuhanyban és az ágyban, aztán minden este a karjaimban aludt el. Minden nap ugyanúgy telt, mégis mind másnak tűnt. Minden reggel az ő gyönyörű szemeire ébredni, minden este érezni őt a karjaimban, érezni, ahogy lassan megnyugszik, az nem ért fel semmivel. Nem akartam másat. Nem akartam másképp kelni, másképp elaludni. Nem akartam másképp tölteni a napjaimat. Csak és egyedül őt akartam. Magam mellett. Néha reggel, amikor még mélyen aludt, elővettem egy papírt meg egy ceruzát és lerajzoltam őt. Egy kicsit értettem hozzá, kicsi korom óta rajzolgattam. És mi tagadás, minden rajzom kapcsolódott hozzá. Vagy őt magát rajzoltam, vagy olyan helyeket, ahol együtt jártunk.
Aztán pénteken haza kellett indulnunk, mert megígértem Davidnek, hogy a hétvégén segítek neki a farmon. Így hát reggeli után autóba ültünk és hazamentünk. Sophiet egyszer sem láttam szomorkodni vagy félni a héten. Egész végig mosolygott. Én is ezt tettem, viszont belülről széttépett a tudat, hogy valaki fenyegeti a szerelmemet. Rettegtem attól, hogy elveszítem. És csak reménykedni tudtam, hogy Mark haverja segíteni tud.
Ám amikor hazaértünk, Sophie mosolya lefagyott. Amikor beléptünk a házba, az összes Daniels testvér az apjukat állta körbe, aki a dohányzóasztalnál ült a fejét fogva és előtte papírok voltak szétdobálva.
- Apa. Mi a fene történt? – kérdezte Sophie aggódva.
- Gondolom ezekről nem akartál szólni nekem kislányom. – mondta egyszerre dühös és aggódó hangvétellel, majd felnézett Sophiera és átadott neki egy lapot.
Amikor Sophie elolvasta, levegő után kapott, én pedig azonnal a derekára csúsztattam a kezem és leültettem, én pedig leültem mellé és a hátát simogattam.
- Sophie. Nyugi. Lélegezz nyugodtan.
Megfogtam a kezét, remegő ujjait összekulcsolta az enyémmel és megszorította.
- Sajnálom, apa. – csuklott el a hangja – Nem akartam, hogy aggódj. Először azt hittem, hogy csak egy vicc az egész, de aztán kaptam még egyet a házban, a tó mellett. Fogalmam sincs, ki a fene lehet ez.
- Logan még nem tudta kideríteni. Átküldtem neki párat, de ujjlenyomatot nem tudott venni. Okos a fickó, nem hagy nyomokat.
- Pont, mint anyánál. – suttogta maga elé Jesse – Anyánál is ugyanígy eltüntettek minden nyomot. Ő... Ő is kapott leveleket, mielőtt?...
David felemelte a fejét és könnyes szemekkel nézett Sophiera. Aztán szóra nyitotta a száját és kimondta azt, amit nem akartam hallani.
- Igen.
A szívem a torkomba ugrott, mindenki más pedig levegő után kapott a szobában. Sophie még erősebben szorította a kezem és láttam végigfolyni a könnyeket az arcán.
- Szólok Logannek, hogy küldjön ki pár testőrt. Senkit nem fognak beengedni a házba és a suliba is elmennek Sophieval.
- Nem! – csattant fel Sophie – Nem akarom, hogy valaki állandóan a nyakamban loholjon! Majd kitalálunk valami másat.
- Mégis mi a fenét találhatnánk ki?! – állt fel David kiabálva, Sophie pedig megszeppent. Soha nem láttam még Davidet ennyire dühösnek – Marknak igaza van. Mi nem tudunk úgy odafigyelni minden apró kis szösszenetre, ahogy egy nyomozó, vagy testőrök. Ők erre vannak kiképezve. Nem kérheted tőlem, Sophie, hogy csak üljek a seggemen és várjam, mikor támad meg valami! Nem veszíthetlek el téged is! Nem veszíthetem el a gyerekeimet.
A végére már könnyek gyűltek a szemébe, ahogy Beccának és a többi testvérnek is. Sophie viszont zokogott. Odalépett az apjához, aki szorosan magához ölelte a lányt.
- Minden rendben lesz apa.
- Tudom. Mert egyikünk se fogja hagyni, hogy bármi bajod essen.
David Sophie válla fölött rám nézett és tekintetével mintha azt kérdezte volna, képes lennék – e feláldozni magamat azért, hogy Sophienak semmi baja ne essen. Bólintottam és igen. Kész voltam arra, hogy megvédjem Sophiet minden áron. Akár az életem árán is.
- Will. Bobby azt üzeni, hogy szólj be neki, ha hazaértetek. – mosolygott rám David, amikor elengedte a lányát.
- Veled mehetek? – kérdezte Sophie nyugodtabb, mégis még elcsukló hangon.
- Persze, bébi. Gyere. – nyújtottam ki felé a kezem, amit megfogott, majd együtt átsétáltunk hozzánk.
Út közben megbeszéltük, hogy aznap nálunk alszunk, így Sophie felment a szobámba, amíg én lent beszéltem apával. Elmondta, hogy David felhívta és elmondta, mi történt. Ő is féltette Sophiet, ezt tudtam. Hisz úgy szerette a Daniels testvéreket, mint a sajátjait.
Amikor felmentem a szobámba, Sophie a szobámban ült és a képeket nézegette, amiket róla rajzoltam.
Sophie.
- Will. – ijedtében felugrott, majd elnevette magát – Miért... Miért nem mondtad, hogy ilyen ügyesen rajzolsz? Ezek gyönyörűek.
- Ja, mert te vagy rajtuk. – vigyorogtam, majd leültem mellé.
- Nem azokra mondtam. A többire.
A többi képen a tó volt, a tóparti ház, vagy bármi más, ami Sophiehoz kapcsolódott. Még a régi kedvenc maciját is lerajzoltam.
- Minden olyan dolog, amit szeretek. – mondtam neki halkan, mire halványan elmosolyodott, sőt még egy kis pír is megjelent az arcán.
Ez akár egy szerelmi vallomás is lehetett volna. Amit már igazán meg is ejthettem volna. Egy hülye baromnak éreztem magam. Ami azután következett, amiatt pedig egy kidobandó szemétnek.
- Mi lenne ha... Arra gondoltam, hogy...
- Sophie, nyögd már ki. – szóltam rá mosolyogva.
- Azt szeretném, ha velem jönnél az egyetemre.
Mindennél jobban szerettem volna, de nem tehettem. És ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy akartam – e egyáltalán főiskolára menni.
- Sophie én... Én nem tehetem.
- Ugyan miért ne tehetnéd? Hisz gyönyörűen rajzolsz, ilyen képekkel biztosan felvesznek. Egyébként is New Yorkba akartál jönni. És még ki sem csúsztál a határidőből, szóval...
- Nem az van, amire gondolsz.
- Nem... Nem akarsz velem lenni, igaz? – kérdezte halkan, könnyes szemmel.
- Már hogy a fenébe ne akarnék veled lenni? Sophie , kicsim, tudod jól, hogy te vagy a mindenem. Örökre veled akarok lenni.
Csak azt nem tudtam, hogy ő mit akar. És nem akartam úgy belemenni ebbe, hogy talán nemsokára vége. Én nem akartam, hogy vége legyen, soha nem akartam. De attól féltem, mi van, ha talál ott valaki másat, engem pedig elhagy. Egy gyáva nyúl voltam, ezzel tisztában vagyok.
- Akkor meg mi a fene baj van, Will? – állt fel zokogva – Miért nem akarsz velem jönni?
- Mert... Mert nem tudom, mi ennek a jövője, érted?
- Hogy érted, hogy mi ennek a jövője? – kérdezte rémülten – Te... Te tényleg nem akarsz velem lenni. Mindent csak megjátszottál. Istenem. Csak azért kellettem neked, hogy lekoptasd Megant, igaz?
Mi a fasz?!
- Sophie. Az ég szerelmére, hogyan gondolhatsz ilyet? Senki nem volt soha fontosabb nálad. Könyörgök, hinned kell nekem. Én... Én sajnálom, amit mondtam, nem gondoltam komolyan.
Megfordult és el akart menni. Utána eredtem és elkaptam, majd magam felé fordítottam. Pontosan olyan volt, mint amikor először vallottam be neki, hogy mennyire kívánom. Teljesen közel húztam magamhoz, amire ellenkezni kezdett, püfölni kezdte a mellkasomat, de nem engedtem el.
- Sophie hallgass már meg az ég szerelmére! – kiabáltam, mire elkerekedett szemekkel bámult rám – Soha a kibaszott életben nem hazudnék neked. Az életemre esküszöm. Nem azért kellettél, mert Megant akartam lerázni. Azért akartam és akarok veled lenni, mert rettenetesen fontos vagy nekem. Fel fogom hívni az iskolát és megkérdem, beadhatom – e még a jelentkezést. És ha te nem egyezel bele, akkor is ezt fogom tenni. Mert veled akarok lenni. Veled akarom leélni az életemet.
Lágyan megcsókoltam, aztán folytattam azzal, ami már olyan régen nyomta a szívemet. A homlokának támasztottam az enyémet, mindketten levegő után kapkodtunk.
- Szeretlek, Sophie.
- Mit... Mit mondtál? – kérdezte meglepődve, könnyes és elkerekedett szemekkel.
- Hogy szeretlek. Istenem, ha tudnád, mennyire szeretlek.
- Tényleg?
- Miért olyan hihetetlen ez?
- Mert nem... Nem gondoltam, hogy te... Én azt hittem, hogy csak...
- Hogy csak mi? Hogy csak meg akartalak dugni?
- Én...
- Tudod mit, Sophie? Azt hiszem, jobb lesz, ha most...
Nem akartam elküldeni, de rohadtul mérges voltam. Hogyan hihette azt, hogy csak meg akartam dugni és nem tervezek vele tovább? Vagy hogy érzelmek nélkül feküdtem le vele? Főleg az után, amit a kis háznál bevallottam neki. Fogalmam sem volt, én csináltam – e valamit rosszul.  Talán nem éreztettem vele eléggé, mennyire szeretem. Vagy csak ő nem vette észre. Az, hogy lefeküdtem vele, csak rátett egy lapáttal arra, amit iránta éreztem azóta, hogy megláttam.
Sophie a könnyeit törölgette, aztán lehajtva a fejét, elment. Istenem, mennyire egy barom voltam. Dühös voltam. Dühös voltam magamra, mert elüldöztem Sophiet. Dühös voltam Sophiera, mert nem hitte el, hogy szeretem, mert azt hitte, hogy csak lefeküdni akartam vele. Észre sem vettem, hogy beleboxoltam a falba, majd csak amikor éreztem, hogy reccsennek az ujjaim és fájdalom hasított a kezembe.
- A kurva életbe! – ordítottam, majd a falnak dőltem, leültem a földre és tudom, hogy most gyengének fogtok tartani, de zokogtam.
Elveszítettem az egyetlen személyt, akit az életemnél is jobban szerettem, talán ha hamarabb mondtam volna el neki, mit érzek, akkor elhitte volna nekem. Vagy csak azért nem hitte el, mert ő nem érezte azt, amit én. És ez rohadtul fájt. Úgy éreztem, mintha kitéptek volna egy jó nagy darabot a mellkasomból. Üres lettem. Nélküle nem értem semmit.
Nem tudom, meddig ültem úgy ott, a földön, de eszembe jutott valami. Ha Sophie már nem is akarta, hogy együtt maradjunk, akkor is tennem kellett valamit. Előkerestem a lapot, amelyen az általunk érdekelt főiskolák telefonszámai voltak és kikerestem a New York – i főiskola telefonszámát és azonnal ki is tárcsáztam.
- Jó napot, Mr. Coleman irodája.
- Jó napot én... Én Will Thompson vagyok és szeretném megtudni, lehet – e még jelentkezni a következő szemeszterre.
- Éppen a határidő előtt hívott, de ha holnap el tudja küldeni a jelentkezését, azonnal felhívjuk és értesítjük.
- Még ma elküldöm.
- Rendben uram, várjuk a papírjait. – válaszolta kedves hangon, majd letette a telefont.
Azonnal le is tettem a telefont és nekiálltam kitölteni a jelentkezési lapot, csatoltam hozzá a rajzaimból, a kedvenceimet küldtem el, mert azok sikerültek a legjobban. Mindent megtettem annak érdekében, hogy felvegyenek és miután beborítékoztam, beültem a kocsimba és elmentem a belvárosba, hogy feladjam.
Mire hazaértem, még mindig dühös voltam. Akárhogy próbáltam nem Sophiera gondolni, nem ment. Egy pillanat nem telt el úgy, hogy ne jutott volna eszembe a gyönyörű arca, a finom bőre, az érintése. Azt szerettem volna, ha ott van mellettem. Ha magamhoz ölelhettem volna. Ha megcsókolhattam volna a finom ajkait.
Észre sem vettem, mikor aludtam el, viszont borús időre ébredtem. Nagyon fasza. Még az idő is ellenem játszott. Felkaptam valami ruhát, aztán megmostam az arcom. Az ujjaim még mindig be voltak dagadva, sajogtak is rendesen. Megmostam az arcom és a fogam, majd lementem a konyhába. Apa éppen kávézott. Aznap nem kellett Davidékhez mennünk, így leültem mellé és magamnak is öntöttem.
- Fiam. Mi a fenét csináltál a kezeddel?
- Semmit.
- Will.
- Kicsit talán összeöklöztem a fallal.
Apa egy szó nélkül kivett a fagyasztóból egy pár kocka jeget, egy konyharuhába tekerte és átnyújtotta nekem. A kezemre nyomtam és felszisszentem, de jól esett a hűvös az ujjaimnak.
- Elmondanád, hogy miért öklöztél a fallal?
- Hülyeség.
- Van valami köze ahhoz, hogy Sophie tegnap zokogva és köszönés nélkül viharzott ki a házból?
- Azt akarta, hogy menjek vele az egyetemre. És... Istenem, akkora barom vagyok. Nemet mondtam, mert fogalmam sem volt, hogy ő mit akar velünk. Azt hitte, hogy nem is akarok vele lenni. Elmondtam neki, hogy... Hogy szeretem, de ő azt hitte, hogy én csak... Hogy csak le akartam fektetni, és hogy nem érzek iránta semmit.
- És mit fogsz most csinálni?
- Elmegyek az egyetemre, tegnap elküldtem a jelentkezésemet, ma fognak hívni, hogy felvettek – e. És akár akarja, akár nem, úgy is elmegyek. Csak az a baj, hogy még mindig nem tudom, mit érez.
- Tudom, hogy talán rá is haragszol, amiért ezt mondta, de ha ezzel bebizonyíthatod, hogy szereted, akkor menj. Büszke vagyok rád, fiam. – mosolygott apa, majd megveregette a hátam.
Abban a pillanatban csengettek. Felálltam és kinyitottam. Esküszöm, összefostam magam, amikor Sophie legnagyobb bátyjának dühös arcával találtam magam szemben.
- Will. – kezdte Mark – Megmondanád, miért ülsz füledet – farkadat behúzva, miközben a húgom már kisírta a szemeit? Elmondta, hogy mi történt.
- Mark. Fogalmam sincs, hogy Sophie tényleg velem tervez – e. Tegnap bevallottam neki, hogy szeretem, de nem is válaszolt.
- Mert elküldted. – ellenkezett.
- Ez igaz. – vallottam be.
- Figyelj. Adok neked valamit. – mondta és átnyújtott egy köteg összecsatolt papírt, amiről azonnal tudtam, mi lehet az. Sophie könyve –  Olvasd el, tegnap fejezte be. És ha ebből nem jössz rá, mit akar, akkor hülye vagy, mert én már az első fejezet után tudtam.
- Kössz, Mark.
- Ne kelljen kivágnom a farkad.
- Oké. – nevettem fel, majd lekezeltünk és elment.
Aztán felmentem a szobámba és olvasni kezdtem.