Sophie

Már nagyon hiányzott Will. Igaz hogy naponta többször is beszéltünk telefonon, mégis más volt. Esténként alig tudtam elaludni, állandóan csak forgolódtam, reggel pedig már nem volt olyan boldog a napom, mert nem volt mellettem. És nem tudtam, mikor aludhatok újra vele. Hogy mikor lehetünk újra együtt. Mert nem hozzám kellett hazajönnie, hanem Meganhöz. És ez rettenetes érzés volt.
Egész héten csak iskolába jártam, házit csináltam, aztán írtam. Ó, ezt az egy dolgot elfelejtettem említeni. Mindig is jó volt a fantáziám, sok minden lejátszódott a fejemben és igyekeztem mindent kiírni magamból. Sok történetem csúszott a fiók aljára, mások elkerültek a felvételimmel a New York – i egyetem felvételi szakára. Minden történetem a szerelemről szólt, igyekeztem mindent kiírni, minden érzésemet. Sohasem éreztem magam elég jónak, ezért is rettegtem az egyetemtől. Attól féltem, nem találnak majd elég fantáziadúsnak és nem vesznek fel. Most viszont elkezdtem valami egészen más történeten dolgozni. Ez a saját életemet tükrözte, leírtam benne minden emlékemet, amelyet Willtől kaptam, még a gyerekkorikat is. Leírtam minden érzésemet, minden egyes apró rezdülést, amit kiváltott belőlem. A végkifejlettre viszont még vártam. Mert nem tudtam, ő is úgy érez – e, ahogyan én. Mert én egyre jobban kezdtem beleszeretni és biztos voltam benne, hogy ebben Megan nem fog megállítani. Sőt, ezt semmi nem tudta volna megállítani.

Szombaton reggel egy rossz álom után szomorúan ballagtam le egy kávéért. Még korán volt, csak fél hét, a nap viszont már fényesen világított. Még ez sem tudta bearanyozni a napomat. Álmomban Will Megant választotta. Láttam, ahogy szerelmesen csókolta, aztán mindketten a szemembe nevettek gúnyosan. Bár tudtam, hogy Will ezt nem tenné meg, mégis rémes érzés volt.
A konyhába leérve apát találtam az asztalnál ülve. Az asztalra támaszkodva a fejét fogta, tudtam, hogy valami baj van.
- Apa. – szólítottam meg, mire felnézett, szemeiből sütött a düh.
- Jó reggelt, kicsim. Miért nem alszol?
- Csak rosszat álmodtam. – mondtam, miközben leültem mellé és végigsimítottam a kezén – Apa, mondd, mi a baj?
Összekulcsolta az ujjainkat és megszorította a kezem. Nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt.
- Ki kellett rúgnom Mikeot.
- Miért?
- Meglopott. – dühöngött.
- Micsoda?! Hogy tehette ezt?! – kérdeztem felháborodva.
Apa mindig megbízott Mikeban. Már régi barátok voltak. Én mindig is láttam benne valami furát, valamit, ami nagyon nem tetszett nekem. Apa viszont jobb emberismerő volt. Most viszont talán mégis tévedett.
- A fiúk vették észre, hogy a bevétel egy részét zsebre tette. Kiderült, hogy nem egy hete csinálja ezt. Átnéztem Jessevel a könyvelést és kiderült, hogy minden bevételből minimum ezer dollárt félretett. Már öt éve.
- Te jó isten. Apa nagyon sajnálom.
- Én nem sajnálom, hogy megszabadulhattam attól a majomtól. Csak tudod, fogalmam sincs, kit találok most a helyére, mert jól vezette a munkásokat.
Elgondolkodtam. Nem kellett sokáig törni a fejem, hogy rájöjjek a megoldásra.
- Nekem van egy ötletem.
Apa szemei felcsillantak a mosolyomra.
- Mondd, kicsim. – mosolygott ő is.
- Mi lenne, ha Bobbyt kérnéd meg. Ő a legjobb barátod, remekül dolgozik és meg akar szabadulni Kevintől.
Hogy nem jutott ez eddig eszembe. – ragyogott fel apa arca – Ez nagyon jó ötlet, kicsim.
Apa felállt, hogy a telefonjáért nyúljon, de előtte még nyomott egy puszit a fejem búbjára. Elvette a telefont és felhívta Bobbyt.
- Helló, haver. Ja, bocs, hogy felkeltettelek. Az van, hogy Mikeot kirúgtam, mert... Igen, de ez hosszú. Nem tudnál átjönni később? Azon gondolkodtam, hogy... Igen, tudod teljesen megbízom benned és szeretném, ha...
Apa felnevetett, aztán le is tette a telefont.
- Végig sem érkeztem mondani. – nevetett boldogan, én meg csak vigyorogtam, mint egy hülye – Menj, mondd el a jó hírt Willnek.
Nyomott még egy puszit a homlokomra, majd már fel is szaladtam a szobámba, hogy megmosakodjak és átöltözzek. Egy piros ruhát vettem fel, hozzá pedig fekete tornacsukát. Tudom, kicsit hülye összeállítás, de nem voltam oda a magas sarkúért. Gyorsán átszaladtam Willékhez, ahol az első kopogás után Bobby vigyorogva nyitotta ki.
- Fent van a szobájában.
- Kössz, Bobby.
- Szívesen és... Kössz, hogy beajánlottál Davidnek.
- Bobby, tudom, hogy benned teljes mértékben megbízik. Nem tudom, miért nem dolgoztatok eddig együtt.
Igen, ezt én sem tudom. – nevetett fel.
A következő pillanatban már szaladtam fel a lépcsőn és nyitottam is volna be Will szobájába, de meghallottam Megan hangját, így inkább a fülemet az ajtóra tapasztottam és hallgatózni kezdtem.
- Utoljára mondom el, Will. Ha még egyszer csak a közelébe mész, apád akár fel is mondhat.
Közbe akartam szólni, de nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy Willnek mi a reakciója erre.
- A lehetetlent kéred tőlem, Megan. Soha nem fogok úgy rád nézni, mint őrá. – válaszolta neki Will, mire olvadozni kezdtem az ajtó másik oldalán.
- Mi a fene?! Mi a fene van abban a kurvában, ami bennem nincs?
Oké, itt már úgy éreztem, be kell szólnom annak a ribancnak. Kinyitottam az ajtót, mire mindketten megdermedtek. Megan vélhetően fel – alá járkált, amit most abbahagyott és szúrós szemekkel méregetett. Will pedig az ágya szélén ült, a kezeit a térdén támasztotta és kérdő tekintettel nézett rám.
- Khm. Ez a kis kurva éppen most szerzett a te volt barátod apjának munkát. – vigyorogtam, mire Will meglepett arccal nézett rám, Megan szemei pedig olyan szűkre húzódtak össze, hogy talán már nem is látott.
Tuti, hogy legyilkolt a tekintetével.
- De...
- Nem, nem, nem. – tettem fel a kezem, hogy elcsitítsam – Épp most szakítottam helyetted, neked már semmit nem kell mondanod. Most pedig, ha megengeded, szeretnék kettesben maradni a barátommal.
Megan fújtatott egyet, majd amikor szélesebbre tártam az ajtót és kifelé intettem, toporogva kiment. Will felállt, majd halványan elmosolyodott. Láthatóan alig hitte el, hogy végre tényleg együtt lehetünk. Én is alig hittem el. Végre megszabadultunk Megantől. Végre nem kellett bujkálnunk, nem volt harmadik személy.
- Sophie.
Istenem, már megint úgy mondta ki a nevem, mintha egy ima lenne számára. Imádtam, amikor így mondta ki a nevem.
- Ugye... Ugye nem csak képzelődöm?
- Nem, Will. – vigyorogtam, mint egy vadalma – Apának ki kellett rúgnia Mikeot és...
Nem tudtam befejezni, mert Will felkapott az ölébe és körbeforgatott. Aztán gyengéden lefektetett az ágyra, majd fölém magasodott. Annyira hiányzott ez az érzés. Hogy Will ilyen közel van hozzám, hogy hozzám ér. Ujjai utat találtak a ruhám alatt, a combomat simogatták.
- Majd később elmondod. – suttogta az ajkamnak – Most meg akarlak csókolni.
Azzal ajka máris az enyémet csókolta. Nem volt gyengéd, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy felfaljon, azt akartam, hogy teljes mértékben a magáévá tegyen. Ujjai egyre feljebb és feljebb csúsztak a bőrömön, amikor elérte a hasamat, felsóhajtottam. Aztán hallottam egy reccsenést és megdöbbenve láttam, hogy a ruhám az elején teljesen elszakadt.
- Will. – sipítottam.
- Majd veszek neked másikat, kicsim. – morogta.
Istenem, imádtam, amikor ilyen hangokat adott ki. Az elszakadt ruhám a földön landolt, ugyanúgy, ahogy Will pólója, amit pedig én szakítottam el.
- Majd veszek neked másikat, kicsim. – vigyorogtam, mire újra felmordult.
- Megőrjítesz, Sophie.
Végigsimítottam az izmos hátán, majd a mellkasán, le a hasán. Teljesen magával ragadott a teste minden íve, minden csókja, az érintése. Minden, amit tett. Meleg tenyerével bejárta a testemnek szinte minden pontját, az ujjai nyomán megborzongtam. Beleharaptam az ajkaiba, amikor kikapcsolta a melltartómat, majd a bugyimat is... Elszakította.
- Már sokkal jössz nekem, Will. – suttogtam, mire féloldalas mosolyra húzta a száját.
Ajka elengedte az enyémet és a nyakamba harapott, éreztem, hogy kiszívja a nyakam, amire felsóhajtottam. Megfeszült a hátam, tenyerem alatt pedig Will izmai. Megcsókolta a nyakamat, az ütőeremet, a kulcscsontomat, lefelé haladt, a melleimhez. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem, teljesen elvesztem egy szebb világba. Will lassan mozogni kezdett bennem, aztán egyre gyorsított. Még az sem érdekelt, hogy Megan minek nevezett. Onnantól kezdve semmi nem érdekelt azzal a ribanccal kapcsolatban. Csak és kizárólag Will érdekelt. Hogy ott volt mellettem, fölöttem, hogy bennem volt. Hogy éreztem őt, hogy borzongtam, amikor hozzám ért. Hogy ajka megint csak és kizárólag az enyémet dédelgette.
Will ezúttal nem húzta el a dolgot. Erős volt, kemény, gyors és követelőző. És ez tetszett. Aztán, amikor mindketten a csúcsra értünk, Will vállába kellett temetnem az arcom, nemhogy valaki meghallja a kiáltásomat, ő pedig hangosan felmordult.
- Istenem, Sophie. – sóhajtotta, amikor a nyakamba temette az arcát és rám nehezedett.
Lassan kihúzódott belőlem, mellém feküdt, majd a mellkasára vont. Hallottam, mennyire gyorsan zakatolt a szíve és ez megnyugvással töltött el. Szorosan magához ölelt és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Akkor most már mindenki előtt megcsókolhatlak, és úgy viselkedhetek veled, mint a barátnőmmel?
- A barátnőd volnék? – kérdeztem mosolyogva, amikor felnéztem rá.
- Nagyon szeretném. – mondta teljesen komolyan, de a szeme mosolygott – Amióta csak visszajöttél, arra vágyom, hogy mindenkinek megmutathassam, hogy az enyém vagy. Hogy mindenki tudja, milyen csodás barátnőm vagy és hogy mennyire bolondulok érted.
Közelebb hajtotta hozzám a fejét és megcsókolt. Finom csók volt, lágy és meleg. Belebújtam az ölelésébe.
- Te Sophie.
- Igen?
- Jövő hétre, az őszi szünetre van valami terved?
- Nincs. Miért?
- Mert gondolkodtam valamin. Szeretnélek elvinni valahová.
- Hová?
- Az meglepetés, bébi. Vasárnap össze kellesz pakolnod.
- Nem akarod elmondani hová megyünk? – kérdeztem boci szemekkel, de Will csak felnevetett.
- Nem kicsim. Meg szeretnélek lepni. Annyit mondok, hogy hozz bikinit és egész hétre pakolj. – titokzatoskodott.
- Na, jól van. – adtam meg magam.
Kíváncsi voltam, hová akar elvinni és tényleg nagyon szerettem volna tudni. De olyan aranyos volt, ahogy titkolózott és hogy meglepetést akart nekem szervezni. Alig vártam már, hogy elutazhassak bárhová is Willel, ahol csak ketten vagyunk.
Egész nap ágyban maradtunk, beszélgettünk és... Elég sokat szeretkeztünk is. Telhetetlennek éreztem magam, akárhányszor Willel szeretkeztem, aztán mindig újra kívántam őt és olyan leírhatatlanul jó érzéssel töltött el, amikor utána szorosan magához ölelt, ahogy összeforrt mindenünk. Este Bobbyval és Zackel vacsoráztunk, nagyon jól éreztem magam. Nem annyira volt jó, mint amikor a két család együtt eszik, de ez is isteni volt.
Másnap a suliban Beccával kimentünk az udvarra a nagyszünetben. Nevetgéltünk, aztán rögtön el is ment a kedvem, amikor Megan és a kis libái megálltak velünk szemben.
- Nocsak, kit látnak szemeim. A kis tolvaj. – gúnyolódott.
- Nem vagyok tolvaj, Megan. Will nem is akart veled lenni, csak kényszerítettétek rá.
- És mi újság Stefannal, Sophie? – kérdezte gúnyosan vigyorogva Megan.
De szívesen megfejeltem volna.
- Nincs köztünk semmi, ezt már tudhatnád.
- Ugyan. Anyukád nem tanított meg, hogy nem szabad hazudozni?
Gyenge pontra tapintott. Rohadtul gyengére. Úgy éreztem, ki fogja facsarni a szívem, ha anyáról kezd beszélni.
- Jaj, várjunk csak. – kopogtatta meg az állát a mutatóujjával – De hiszen már nem is tud erre megtanítani, igaz?
- Sophie. Gyere menjünk. – karolt belém Becca.
Tudtam, hogy neki is ugyanúgy fáj Megan minden szava, mint nekem, de nem akartam annyiban hagyni. Nem engedhettem, hogy így beszéljen az anyánkról. Ő volt a leggonoszabb ember, akit valaha ismertem.
- Fordulj fel, Megan. És ha még egyszer szádra veszed anyát, akkor...
- Akkor mi lesz? Kimondasz Willnek? Annak a Willnek, aki azóta is jár hozzám, hogy te kidobtál a szobájából?
Tudtam, hogy hazudik. Száz százalékosan biztos voltam benne. Viszont a düh egyre jobban szétterjedt bennem és kezdtem kifogyni a szuszból. Összeszorult a tüdőm és kezdett elzáródni előlem a levegő.
- Sophie. – szólított meg aggódó hangon Becca – Hazudik.
- Tudom. – nyögtem ki két nehéz levegővétel között – Will ugyanis minden éjjel velem van.
Amint kimondtam az utolsó szót, a földre rogytam. Úgy éreztem, végem van. Nem kaptam levegőt, a tüdőm égetett. Eltompultak a hangok körülöttem, a látásom elhomályosult. Még Becca hangját is tompán hallottam, pedig tudtam, hogy felkiáltott.
- Sophie! Sophie, hol a gyógyszered? Istenem... – hallottam, hogy elcsuklott a hangja.
Nem tudtam válaszolni, képtelen voltam egy hangot is kiadni magamból. Úgy éreztem, ott fogok meghalni, az iskola udvarán. Tompán érzékeltem, hogy Becca kutatni kezd a táskámban, másik kezével a fejemet tartotta.
- Hol van az a kibaszott gyógyszer?! – kiabált sírva.
- Ezt keresed?
Az a kis picsa. Hogy a fenébe szerezhette meg a gyógyszeremet? Esküszöm, ha lett volna bennem elég erő, megverem. De már lassan ahhoz sem volt elég erőm, hogy nyitva tartsam a szemem. Egyre halkabb, tompább lett minden. Szinte éreztem a saját, kétségbeesett szívverésemet, és ahogy a tüdőm összeszorult.
- Add ide.
Tudtam, hogy Becca feláll, én pedig egyre gyengébbnek éreztem magam és egyre kevesebb levegőt tudtam magamba szívni. Éreztem, hogy meg fogok fulladni és rettenetesen féltem. Nem akartam meghalni. Nem akartam.

Will

- Mi a fenét csináltál? Meg fogod ölni! – hallottam meg Becca kétségbeesett kiáltását, amint Zackel kiléptem az iskolaudvarra.
A szívem azonnal kétszázra kapcsolt, ahogy megláttam az egyik lóca mellett Megant meg a csatlósait, aztán a földön a Sophiet szorongató Beccát.
- Istenem, ne. – ennyit tudtam kinyögni, aztán odafutottam és esküszöm, a szívem kihagyott egy ütemet.
- Will. – zokogott Becca – Segíts. Nem akarom, hogy meghaljon.
Sophiet csak Becca tartotta, a szeme félig nyitva volt, de esküszöm, nem láttam, hogy lélegzik. Azonnal letérdeltem mellé és átvettem Beccától.
- Sophie. Sophie, kicsim, nézz rám. – tettem a kezem az arcára és magam felé fordítottam.
Félig nyitott szeme alól rám sandított. Milliószor jobban rettegem, mint a múltkor. Akkor is rettegtem, de most sokkal rosszabb állapotban volt. Nem akartam őt elveszíteni, de láttam, hogy alig él. Végigsimítottam az arcán, a nyakán, aztán a mellkasára tettem a kezem. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, mert nem éreztem semmit. Aztán gyengén, nagyon gyengén levegőt vett és megéreztem, hogy lassan, szabálytalanul ver a szíve.
- Sophie. Kérlek, tarts ki.  – kérleltem őt, aztán felnéztem - Valaki hívta már a mentőket?
- Igen. Mos hívtam. – mondta a bátyám, aki a zokogó Beccát szorongatta.
Nem szégyelltem magam egy cseppet sem, amikor az én szemembe is könnyek gyülekeztek. Sophie a mindenem volt, az életem. És rettegtem, hogy elveszítem. A mellkasán tartottam a kezem, mert kicsit megnyugtatott, hogy ha nagyon gyengén is, de éreztem a szívverését és a légzését. A homlokára hajtottam az enyémet és behunytam a szemem.
- Kérlek kicsim. Könyörgöm, tarts ki. Nem hagyhatsz el. Nem teheted. Kérlek, lélegezz. Mindjárt itt lesznek a mentők és segítenek neked, csak kérlek, lélegezz.
Fogalmam sincs, meddig tartottam így. Csak az életjeleire koncentráltam, annyira féltem, hogy a pulzusom az övével szemben biztos elérte a kétszázat. És azt sem szégyelltem, hogy a könnyek, amik a szemembe gyűltek a félelemtől, az arcára cseppentek. Semmi nem érdekelt. Csak az, hogy jól legyen.
Percekkel, talán tízzel is később meghallottam a szirénát, egyenesen az iskolaudvarra hajtott fel a mentő. Ketten szálltak ki belőle, egy nő és egy férfi. Letérdeltek mellé és megpróbálták elvenni tőlem.
- Nem engedem el! – csattantam fel és erősen tartottam őt.
- Uram, meg kell vizsgálnunk.
- Így is megtudják.
- Will. – szólított meg a bátyám – Engedd, hogy csinálják, amit kell.
Nehezen, nagyon nehezen elengedtem Sophiet, a mentősök párnát tettek a feje alá. Aztán végignéztem, ahogy a férfi ellenőrzi az életjeleit.
- Mi történt vele?
- Asztmás. – válaszoltam.
- Bevisszük a kórházba és beadjuk neki a gyógyszert injekción keresztül. A városiba visszük, utánunk jöhetnek.
- Jól lesz? – kérdezte Becca.
- Igen, kisasszony. – mosolygott rá a nő, miközben a férfi az ölébe vette Sophiet és befektette a mentőbe – Rendbe fog jönni.
Ő is beszállt, majd bezárták az ajtót és elhajtottak.
- El... El tudtok vinni? – kérdezte Becca szipogva.
- Persze, kicsim. – nyomott egy csókot a bátyám Becca homlokára.
Felkaptuk a táskáinkat és beszálltunk az Jeepembe. Úgy hajtottam a kórház felé, amilyen gyorsan eddig még sosem.
- Mi a fene történt? – kérdeztem aggódva.
Becca a könnyeit törölgetve, szipogva szólalt meg.
- Megan. Megan megállított minket az udvaron. Azt hajtogatta, hogy te még mindig jársz hozzá, meg hogy Sophie egy tolvaj, amiért elvett téged tőle. De ez nem igaz, mind tudjuk. Sophie is tudja és aztán fel... Felhozta anyát. Nem találtam a gyógyszerét, amikor rosszul lett, az a kurva elvette és eldobta. El akartam menni érte, de Sophie még rosszabbul lett. Tartanom kellett a fejét, nehogy megfulladjon.
- Hogy lehet Megan ennyire egy gonosz ribanc? – tette fel mérgesen a kérdést Zack.
- Leszarom most Megant. Nem értem, hogy lehet ennyire szemét kurva de most csak azt akarom, hogy Sophie jól legyen.
- Jól lesz, tesó. Ne aggódj. – próbált nyugtatni Zack.
Viszont nem tudtam megnyugodni. A szívem még mindig vagy ezerrel vágtatott. Amikor végre megálltunk a kórház előtt, úgy pattantam ki a kocsiból, mintha üldöznének. Zack és Becca csak akkor értek utol, amikor megálltam egy orvos előtt.
- Hogy van? – kérdeztem aggódva, levegőért kapkodva.
- Megtudhatnám, kit keres, uram?
- Sophie... Sophie Daniels. Most hozták be.
- Ó igen, most vizsgáltam meg. A kisasszony jól van. Bemehetnek hozzá, ha szeretnének.
- Én... Én még felhívom apát. – mondta kissé nyugodtabb hangon Becca – Menj be hozzá nyugodtan.
Csak gyorsan bólintottam, majd követtem az orvost, aki elvezetett Sophie szobájához.
- Injekción keresztül beadtuk neki a gyógyszerét, de ne izgassa fel. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha pár perccel később hozzák be, akkor...
- Ne folytassa, oké?
- Elnézést uram.
Nem haragudtam rá. Egyszerűen csak nem akartam hallani, hogy ha kicsivel később érnek ki, akkor meghalt volna. Azt nem bírtam volna ki. Belebolondultam volna, ha elveszítem. Ő lett a mindenem, az életem. Esküszöm, mindenem remegett, amikor kinyitottam az ajtót. Sophie az ágyon feküdt, szinte teljesen mozdulatlanul. Leültem mellé és esküszöm, egy gyenge nyúlnak éreztem magam, amikor elhomályosult a látásom a sápadt arca láttán. De már szemmel láthatóan normálisan szedte a levegőt és ez megnyugtatott. Megfogtam a kis kezét, amely kicsit hideg volt és a számhoz emeltem.
- Will. – szólalt meg halkan, erőtlen hangon.
Felnéztem rá és végigsimítottam a gyönyörű arcán, ami mindig annyira puha volt.
- Sophie. Kicsim, jól vagy?
- Igen. Igen, jól vagyok. De mi... Mi történt?
- Nem emlékszel?
- Csak arra, hogy Megan elkezdett szidni téged, hülyeségeket beszélt anyáról is. Aztán nem kaptam levegőt.
Rohamod volt, kicsim. Annyira sajnálom.
- Nem a te hibád, Will.
- Nem kellett volna ilyenekkel felidegesítenie téged. Ott kellett volna lennem. Tudhattam volna, hogy a tegnapi után valamit ki fog tenni. Melletted kellett volna lennem.
Felültem az ágyra és egészen közel hajoltam hozzá, hogy éreztem a finom illatát. Magamhoz öleltem, de nem túl szorosan, hogy azért kapjon levegőt és nyomtam egy csókot a feje búbjára.
- Annyira féltem. – suttogtam neki, mire megszorította a kezem – Annyira féltem, hogy elveszítelek. Azt hiszem, soha semmi nem rettentett még meg ennyire.
- Semmi baj, Will. Jól vagyok. – mosolygott rám, bár kissé erőtlenül.
- Tudom. Tudom és fel sem tudod fogni, mennyire örülök ennek.
Lehajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Hirtelen kivágódott az ajtó és szerencsére érkeztem visszaülni a székemre, mert az egész Daniels és Thompson család betolakodott a szűk kis szobába. Becca láthatóan már megnyugodott, de még mindig aggodalmat és félelmet láttam az arcán, ugyanúgy, ahogy a többi testvérén, valamint az apákén is. Azt hiszem, David szemében láttam a legnagyobb félelmet, ami érthető is volt. Nemrég elveszítette a feleségét, belepusztult volna, ha valamelyik gyermekét is elveszíti.
- Jól vagy, kislányom? – kérdezte aggodalmas hangon, majd leült a másik székre és adott egy puszit Sophie homlokára.
- Igen, apa. Ne haragudj, hogy ide kellett rángatnom titeket. Biztosan mind dolgoztatok.
- Ilyet ne is mondj. – csattant fel Mark – Te minden munkánál fontosabb vagy.
- Remélem Megant kicsapják ezért. – fújtatott Becca, mire Sophie egy morcos, csitító pillantással döfte át.
- Hogy micsoda?! – csattant fel ezúttal Jesse – Az a kis kurva juttatta ide a húgomat? Mit tett veled?
- Jól felidegesítette és ellopta a gyógyszerét. – vallotta be dühösen Becca, mire Sophie majdnem megölte a tekintetével.
- Esküszöm, az a család nem normális. – járkált fel – alá Chase a haját túrva.
- Felhívom Kevint. – állt fel John és az ajtóhoz lépett, miközben már tárcsázott is.
- Apa, ne. Kérlek, nem akarok bajt.
- A lányom majdnem meghalt, mert annak az elkényeztetett kis ribancnak... – hű, David elég szókimondó volt – Nem tud az apja nemet mondani.
- Apu! – szólt utána halkan Sophie, de David úgy viharzott ki a teremből, mintha nem is hallotta volna a lányát.
Sophie felsóhajtott, majd megszorította a kezem.
- Nyugodj meg, kicsim.
- Apunak igaza van, Sophie. – állt meg a járkálásban Chase és leült Sophie másik oldalára – Ezt nem lehet annyiban hagyni, hisz majdnem meghaltál.
Sophie rámosolygott a testvéreire, majd rám. Olyan gyönyörű volt, még így, sápadtan is. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Becca csodálóan felsóhajtott, amin Sophie nevetni kezdett és én is elnevettem magam.
- Azt hiszem, magatokra hagyunk egy kicsit. – vigyorgott Jesse, majd mind kimentek a szobából.
Vissza felültem Sophiehoz és magamhoz öleltem. Szorosan hozzám bújt, amire elöntött a forróság. Benyúlt a pólóm alá és finom ujjaival körkörös mozdulatokat írt le a hasamon. Erre egyszerre több érzés is elöntött. Boldog voltam, nyugodt, mint akinek minden gondja elvész, ha ez a lány mellettem van. És egyre szűkebbnek éreztem a gatyámat.
- Sophie, ne csináld! – szóltam rá gyengéden.
- Miért ne? – kérdezte halk, csábító hangon, mire az összes vér a farkamba futott.
- Mert egy kórházban vagyunk, nemrég még fuldokoltál és te nem azt érdemled, hogy egy kórházi ágyon szeretkezz.
Kivette a pólóm alól a kezét és a mellkasomra tette. Finoman elmosolyodott, biztosan érezte, hogy szaporán dobog a szívem. Nem tehettem róla. A testem állandóan ezeket a fura jelzéseket adta, amikor mellettem volt. Simogatni kezdtem a karját, és már majdnem elaludt, amikor egy orvos lépett be a szobába. Ugyanaz, aki elvezetett hozzá, amikor ide értem. Elmosolyodott, amikor meglátott minket, pedig azt hittem, jól leordítja majd a fejem, amiért oktalanul fekszem ott. Habár számomra nagyon is volt oka. Az, hogy olyan közel akartam lenni Sophiehoz, amennyire csak lehetett.
- Hogy érzi magát, kisasszony?
- Nagyon jól. – mosolygott Sophie.
Az orvos megállt mellette és megvizsgálta. Mosolyogva tette vissza a sztetoszkópját a nyakába.
- Úgy tűnik, minden rendben. A légzés nem nehéz, viszont a szívverése elég szapora, amit mondjuk meg is értek. – kacsintott rá Sophiera, aztán rám vigyorgott – Nemsokára haza is mehet. De szigorúan pihennie kell majd.
- Rendben.
Amikor az orvos elment, megcsókoltam az édes kis ajkát Sophienak. Aztán vettem a bátorságot és a mellkasára hajtottam a fejem. Sophie simogatni kezdte a hajam, én pedig csak hallgattam a szapora szívverésének édes dallamát.
- Minden rendben, Will?
- Csak én is hallani akartam.
Felemeltem a fejem és a csillogó szemeibe néztem. Szóra nyitottam a szám, de fogalmam sem volt, mit akartam neki mondani. Talán azt, hogy szeretem. Sokszor megtörtént velem az utóbbi időben, hogy le akartam neki írni, vagy elmondani neki ezt a dolgot. De nem tudtam, hogy ő mit érez és őszintén szólva még a saját magam érzéseiben sem voltam biztos. Mégis mindig, minden alkalommal ez az egy dolog járt a fejemben.
- Sophie. – suttogtam, ajkam hozzáért az övéhez, amikor megszólaltam.
- Igen, Will?
- Sze... Szeretnélek megcsókolni.
- Akkor kérlek, tedd meg.
Közelebb hajoltam hozzá, az orromat hozzádörgöltem az övéhez, mire kuncogni kezdett. Tudtam, hogy ezt szereti, mert annyira aranyosnak találja. Aztán ajkamat az ő forró ajkára nyomtam. Először csak egy gyengéd csók volt, aztán a nyelvem találkozott az övével és megszűnt körülöttem a világ. Az egyik keze újra a pólóm alá került és ujjai végigszántottak az izmaimon, a hasamon, mígnem felkerült a mellkasomra. Nem tudtam ellenállni, hisz neki képtelen voltam, így először a nyaka finom ívét kezdtem dédelgetni, aztán már nyúltam volna be a kórházi hálóing alá, de kinyílott az ajtó, mi pedig úgy rebbentünk szét, mintha atombombát dobtak volna közénk.
- Komolyan, srácok. Ezt nem otthon kellene? – nevetett Jesse, majd megállt Sophie ágyával szemben, a mellkasán összefonta a kezeit és megállás nélkül vigyorgott.
- Mi nem... – kezdett bele Sophie, de Jesse még harsányabban kezdett nevetni.
- Láttam, amit láttam, hugi. Amúgy, bocs, hogy rátok törtem, csak annyit akartam mondani, hogy Becca hazaugrott neked ruháért, ha visszajött, az orvos azt mondta, hogy hazavihetünk.
- Ez szuper. – lelkesedett Sophie – Kezd elegem lenni ebből a helyből.
- Jól van, akkor... Magatokra is hagylak.
Jesse még akkor is nevetett, amikor kiment a szobából. Sophie hozzám bújt, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Nyomtam egy puszit a feje búbjára. Szerettem volna folytatni, amit elkezdtünk, még az sem törte meg a köztünk lévő vonzást, hogy ránk törtek. De igaz volt, amit mondtam neki, hogy nem egy kórházi ágyon akarok szeretkezni vele. Addig ültünk úgy, összebújva, amíg pár perccel később az ikre meghozta a ruháit, majd ő is vigyorgott, amikor magunkra hagyott minket. Sophie kimászott az ágyból. Láttam, hogy kicsit elhomályosodott a tekintete és megszédült, ezért a derekára fontam a karomat és megtartottam. A szívem azonnal szaporábban kezdett verni, megrémültem. Nem akartam... Nem tudtam volna még egyszer végignézni, ahogy összeesik.
- Jól vagy, kicsim?
- Igen, Will. – kuncogott halkan – Csak az a sok injekció, amit belém nyomkodtak. Egy kicsit fáradt vagyok tőlük.
- Akkor segítek átöltözni, aztán hazaviszlek és pihenhetsz.
- És ott maradsz velem? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Sophie, kicsim. Ilyet nem is lenne szabad kérdezned. – simogattam meg az arcát, aztán nyomtam egy finom csókot az ajkaira – Persze, hogy ott maradok.
Segítettem levenni a hálóingét. Aztán már nem tudtam másra figyelni, mint a... Mint a bársonyos bőrére, amit nem takart semmi, csak egy francia bugyi, ami csupa csipke volt és olyan vadítóan vörös. A torkomon akadt, bármit is akartam mondani. Mondjuk, fogalmam sincs, mit akartam mondani. Teljesen lefagytam. Pedig már annyiszor láttam Sophiet meztelenül, mégis mindig magával ragadott a teste és az arca gyönyörűsége. A bársonyos, puha bőre, a combja íve, a napbarnított hasa és a melle gyönyörű domborulata. Imádtam. És az arca. Te jó ég, talán csak az érzéseim beszéltek belőlem, de nála szebb lányt életemben nem láttam. Az arca egyszerre volt kislányos és nőies. Ha elpirult, vagy nevetett, akkor inkább kislányosabb, fiatalosabb volt, de amikor koncentrált valamire, vagy elgondolkodott valamin, akkor viszont nőies volt és érett. Az ajkai, azok a forró és vörös ajkai, amelyek annyiszor dédelgették az enyémeket. De a legjobban a szemeit imádtam. Valahányszor belenéztem, a szívem kihagyott egy ütemet.
- Will. – szólt rám.
Észre sem vettem, mennyire elbambultam a teste és az arca csodálásába.
- Ja. Bocs. – vigyorogtam.
- Min gondolkodtál?
- Hát... Nem gondolkodtam.
Közben elkezdtem felöltöztetni. Ráadtam a melltartóját, majd elkezdtem felsegíteni rá a nadrágját.
- Akkor hol jártál?
- Hát... Lényegében rajtad. Úgy értem rajtad legeltettem a szemem.
- És... Mit néztél rajtam? – kérdezte egy sexi vigyor kíséretében, miközben feladtam rá a pólóját.
- Mindent. Mindened magával ragad.  - Annyira gyönyörű vagy.
- Annyiszor elmondod ezt nekem, hogy már – már elhiszem. – mosolygott és édesen elpirult.
- Nekem elhiheted, kicsi Sophie.
Mivel már befejeztem az öltöztetését, megálltam közvetlenül elé és magamhoz húztam. Lehajoltam hozzá és beszívtam a finom illatát.
- Annyira jó lenne már, ha otthon lennénk.
- Mit szeretnél velem csinálni otthon? – váltott át az édes hangja csábítóvá.
- Először is. Szeretnélek megszabadítani a ruháidtól és végigcsókolni minden felszabadult pontját a testednek.
Megcsókoltam a nyaka ívét, mire hátrahajtotta a fejét és felsóhajtott. Ujjait az alkaromra fonta és megszorította.
- Aztán megérintenélek mindenhol. Érezni szeretném, mennyire nedves vagy tőlem.
- Istenem, Will.
- Aztán szeretnék benned lenni. Mozogni benned és érezni téged magam körül.
- Sietnünk kellene haza.
- Igen, az jó lenne.
Gyorsan bepakoltam Sophie cuccait – telefon, pénztárca, stb. – a táskájába, majd a hátára csúsztattam a kezem és kivezettem a szobából. A váróban még mindig ott ült mindkét család, David azonnal felpattant, ahogy meglátta Sophiet.
- Jobban vagy, kicsim?
- Igen, apu. – mosolygott rá szeretetteljesen az én szépségem, majd megölelte az apját, aki adott egy puszit a feje búbjára – Mehetünk haza?
- Hová siettek? – kérdezte vigyorogva Jesse, mire mindketten felnevettünk, a többiek meg csak értetlenül bámultak.
- Fogd be, Jesse! – szólt rá kuncogva Sophie.
- Jól van, jól van! – tartotta fel mindkét kezét megadóan, majd hozzánk lépett és ő is megpuszilta Sophiet – Örülök, hogy jól vagy, Sophie.
Az utolsó mondatát már egy cseppnyi humor nélkül mondta el. Sophie szerencsés volt, hogy a testvérei ennyire szerették és vigyáztak rá. Mondjuk, én is igazán szerencsésnek mondhattam magam. Én is mindig jól kijöttem Zackel, soha nem voltak köztünk ellentétek. Apával pedig csak jobban elmélyült a kapcsolatom, miután anya meghalt. Tudtam, mennyire össze van törve és Zackel próbáltunk mindenben segíteni neki és mellette lenni. És ő ugyanezt tette velünk. Anyát meg sem próbálta pótolni, mind tudtuk, hogy az lehetetlen lenne. Viszont apának több volt, mint tökéletes. És ezért nagyon hálás voltam neki.
Miután mindenki megbizonyosodott róla, hogy Sophie tényleg jól van, a legnagyobb örömére elhagyhattuk a kórházat. A három báty és Sophie apja, valamint az én apám a saját autójukkal mentek. Zack és Becca pedig velünk tartottak, hisz ide is én hoztam őket. Sophie mellettem ült, Becca pedig hátul Zackhez bújva. Becca még mindig nem volt teljesen magánál. Amit meg is értek. Én sem voltam. Hisz a saját ikertestvére, akit annyira szeret, a kezei között csuklott össze. Beindítottam az autót és elindultam a Daniels ház felé. Az út alatt többször néztem Sophiera, mint az útra. De egyszerűen látnom kellett, hogy minden rendben van vele.
- Az utat kellene figyelned, Will. – kuncogott Sophie.
- Ne haragudj. Csak még mindig nem tudtam felfogni, ami történt. – mondtam halkan, mire megfogta a kezem és megszorította.
- Már minden rendben van. Jól vagyok.
- Tudom. És emiatt nagyon boldog vagyok.
Magamhoz húztam a kezét és csókot leheltem rá. Becca hátul felkuncogott, majd jókedvűen szólalt meg.
- Istenem, ti annyira édesek vagytok.
Sophie is felkuncogott, én pedig rá mosolyogtam. Még mindig nem tudtam levenni róla a szemem. Gyönyörű mosolya volt. A legszebb, amit valaha láttam.
Pár perccel később leparkoltam a farm előtt és miután kiszálltam, azonnal Sophie oldalára siettem, hogy kisegítsem. Megfogtam a kezét és felhúztam. Hálás mosollyal ajándékozott meg.
- Egyedül is tudok menni, Will.
- Tudom. De jobban érzem magam, ha biztosan tudom, hogy már nem esik semmi bajod.
Oldalra hajtotta a fejét és édesen elmosolyodott. A hátán nyugtatott kezemmel bevezettem a házba, ahol a nappaliban már a fiúk ültek. Mindenki valamivel foglalatoskodott, gondolom, amint hazaértek, nekiláttak a munkának. Nem lehetett könnyű nekik, hogy innen kell vezetniük a cégeiket.
- Biztos jól vagy, Sophie? – kérdezte aggódó tekintettel David.
- Igen, apa. – nevetett fel Sophie – Csak egy kicsit szeretnék lepihenni.
Jesse köhintett egyet, majd halkan felnevetett.
- Pihenni, mi?
- Azért vacsorázni lejössztök, vagy nagyon el lesztek foglalva? – kontrázott rá Chase.
- Nagyon viccesek vagytok, fiúk. – fintorgott Sophie.
Még akkor is vigyorogtam, amikor felkísértem a szobájába és bezártam magunk mögött az ajtót. Sophie letette a táskáját az ágya mellé, majd felém fordult. Én meg még mindig úgy álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a farka. Ami már természetesen állt, csupán attól a vadító tekintettől, ahogy az az istennő rám nézett. Egy lépéssel később már előtte álltam, a kezeink egymáson jártak és úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. Az ajka hívogató volt és forró. Olyan gyorsan szabadultunk meg egymás ruháitól, amilyen gyorsan csak tudtunk, miközben el sem engedtük egymást. Ez az egész annyira... Annyira szenvedélyes volt, néha gyors és vad, néha pedig lassú és gyengéd. És ez nagyon bejött nekem. Láthatóan pedig Sophienak is, aki a mellkasomnál meglökött, mire nekiestem az ajtónak. Levegőt sem érkeztem venni, Sophie kezei már a hátamon és a mellkasomon barangoltak, finom érintésétől kirázott a hideg. Jézus, soha, egyetlen lány sem volt még ilyen hatással. Hogy megborzongjak egy érintéstől, vagy egy csóktól. Sophien már nem volt más, csak a melltartója és egy csipkés francia bugyi. Benyúltam a kis anyag alá és megérzékeltem, mennyire nedves. Hüvelykujjammal körözni kezdtem a csiklóján, mire felnyögött és arcát a vállamba temette. Egyik kezemmel kikapcsoltam a melltartóját, a másikkal pedig még mindig a nedves csiklóját kényeztettem. Fogaival beleharapott a vállamba, és amikor belé dugtam az egyik ujjamat, egész testében megremegett. Imádtam, hogy ugyanolyan hatással voltam rá, mint ő én rám. Teljesen megvadított ez a lány. Kivettem a kezem a bugyijából, amit el is szakítottam és a földre dobtam.
- Ez már a második. – suttogta a fülembe, meleg lehelete végigfutott a nyakamon.
- Lesz még több is. – vigyorogtam.
Megmarkoltam a fenekét és felkaptam az ölembe, mire lábait összekulcsolta a csípőmön. Két kezemmel közrefogtam a vékony derekát, majd az ágyhoz vittem és lefektettem. Megszabadultam a bokszeremtől és felhúztam egy gumit, majd a vonagló teste fölé magasodtam. Megcsókoltam a nyakát, majd lefelé haladtam a bársonyos bőrén. Megízleltem a nyaka ívét, a kulcscsontját, a mellei domborulatát. Aztán a számba vettem az egyik finom, rózsaszín mellbimbóját, mire újra felnyögött és a hátamnál fogva magához húzott. A kezébe vette a farkam és ujjaival kényeztetni kezdte. És istenem, mennyire jól csinálta. A nyakába temettem az arcom és felmordultam.
- Istenem. Annyira jó vagy, Sophie.
Tovább kényeztetett. Annyira élveztem, hogy az már fájt. Finoman megcsíptem fogaimmal a vállát, mire még kéjesebben nyögött fel.
- Will. Magamban akarlak érezni.
- Ennek semmi akadálya, kicsim.
És egy finom mozdulattal belé is csusszantam. Az én Sophiem kéjesen felnyögött, én pedig felmordultam. Te jó ég, mennyire szűk volt, nedves és finom. Mint mindig. Úgy terveztem, hogy lassú leszek, de Sophie a kórházban eléggé felizgatott. Az, amit az ágyon csinált, aztán meg az, hogy láttam abban az egy szál vörös francia bugyiban. Mivel úgy is tartoztam neki egy – két darabbal, úgy döntöttem, mindkettő francia lesz, csipkés és olyan vadítóan vörös. Gyorsan mozogtam benne és erősen, hogy elrepíthessem őt. Közben olyan hangokat adtt ki, amiktől csak még jobban megőrültem. Sóhajtozott, kéjesen nyögdécselt és nyöszörgött. Minden egyes döfésemnél. A háta alá tettem a kezem és egy kicsit megemeltem őt, majd megcsókoltam. Hosszú, barna haja a karomra csavarodott, olyan selymes volt, a bőre pedig eper illatú. Csodálatos lány volt. Számomra a legcsodálatosabb.
Amikor már mindketten közeledtünk a robbanás felé, Sophie a hátamba mart, én pedig szorosabban fogtam közre a csípőjét, majd egy utolsó lökéssel együtt élveztünk el. Mindketten a másik vállába fojtottuk a kéj okozta kiáltást, mert Sophie családja biztosan sejtette, mit csinálunk, de azért nem szerettem volna, ha meg is hallják.
Mindketten levegő után kapkodtunk, éreztem, hogy csíp a hátam ott, ahol Sophie kimart. Viszont nagyon nem bántam. A hátamra feküdtem, Sophiet pedig magamhoz húztam. Teljesen hozzám préselődött és leírhatatlan érzéssel töltött el, ahogy a bőre az enyémen feküdt, ahogy a mellei az én mellkasomnak nyomódott, amikor levegőt vett. Ahogy éreztem a szívverését a sajátom mellett. Finom ujjaival a hasamon játszott, én pedig a kezét simogattam.
- Teljesen megőrjítesz, Sophie. – vallottam be neki kifulladva.
- Te is engem, Will. Gondoltad volna, hogy egyszer ez lesz?
- Mi?
- Hogy mi ketten... Hogy másképp fogunk érezni egymás iránt, mint barátok?
- Nem, sohasem gondoltam. – vallottam be – És még mindig nem értem, miért forgatott fel mindent ennyire, hogy visszajöttetek. Hogy visszajöttél. De nem bánom. Mert ennél jobban még senkivel sem éreztem magam. Talán tudat alatt mindig is éreztem ezt.
- Igen, én is.
Felnézett rám, majd édesen elmosolyodott. A szemei csillogtak, amit annyira szerettem.
- Nagyon várom már a jövő hetet.
  - Én is, kicsim. – mosolyogtam rá.
- Nem mondod el, hová viszel? – kérdezte sűrűn pislogva.
Nagyon édes volt, az egyszer szent, viszont így sem akartam neki elmondani, hová viszem.
- Mondtam, hogy meglepetés. Csak hozz bikinit. Feltétlenül.
- Jól van. – nevetett fel, majd megcsókolt.
Kisimítottam az egyik elszabadult tincset a szeméből, majd amikor ajka elengedte az enyémet, nyomtam egy puszit a homlokára.

"Sophie megint rosszul volt. Megint ott voltam az iskolában és láttam, ahogy Becca zokogva Sophiet szorongatja az udvaron, Megan pedig gonoszan nevet felettük állva. Odaszaladtam hozzájuk, de éreztem, hogy elkéstem. Magamhoz öleltem Sophiet és a homlokához döntöttem a sajátomat.
- Sophie. Sophie, kérlek, ne hagyj el. – könyörögtem neki, viszont mozdulatlan volt.
Sophie nem tudott megszólalni, pihegve szedte a levegőt és fuldoklott. Végigsimítottam az arcán, majd ujjaimmal a nyaka, a mellkasa felé haladtam. Aztán megéreztem, hogy... Nem is éreztem semmit. Nem éreztem, hogy levegőt vesz, semmit sem éreztem. Minden megállt. Én pedig utána haltam."