Eljött a születésnapunk Beccával és minden vágyunk az volt, hogy a tó melletti kis házban ünnepeljünk.
Mindenki ott volt. A családom, a barátaim, a testvéreim és az apám. Mégis... Az a két ember, akit a legjobban szerettem volna ott látni, nem voltak ott. Nagyon szerettem volna, ha a születésnapunkon ott van az édesanyánk. Ez volt az első születésnapom, amióta anya meghalt. És nem, nem volt jó érzés nélküle ünnepelni. És Will is nagyon hiányzott. Nagyon rossz volt, hogy pont akkor hívták el New York – ba, amikor Beccával a születésnapunkat ünnepeltük. De boldog is voltam. Mert tudtam, nem kellesz külön élnünk. Egy főiskolára fogunk járni, együtt fogunk élni. És ennél boldogabbá nem tehetett volna. Mindent megkaptam, amit valaha is kívántam. Will szeret engem, ugyanolyan kimondhatatlanul, mint én őt. És ennél többet nem kértem, nem kívántam. Csak azt, hogy anya itt legyen. De szomorúan tudakoltam, hogy ez nem lehetséges.
Amikor vége lett a bulinak, a szobámba mentem. És amint beléptem, a szívem a torkomba ugrott. Az egész szobámban rózsaszirmok borítottak mindent. A padlót, a szekrényeket és az ágyamat is. Fogalmam sem volt, mi folyik itt. A földre nézve észrevettem, hogy a rózsaszirmokból egy nyíl áll össze, amely az erkélyem ajtaja felé mutat. Remegő lábakkal lépkedtem az ajtóm felé. Amikor kinyitottam, a nyári szellő a hajamba kúszott, megsimogatta az arcomat. Az erkély széle felé léptem, és amikor lenéztem, a szívem csak még hevesebben kezdett verni, mint a szobában és azonnal könnyek gyűltek a szemembe. Will az erkélyem alatt állt öltönyben, egy hatalmas csokor rózsával és rám mosolygott. Életem legboldogabb pillanataim egyike volt. Alig hittem el. Úgy volt, hogy csak másnap utazik haza, mégis... Mégis teljesült, amit szerettem volna és ott állt az erkélyem alatt.
- Boldog szülinapot, szépségem. – kiáltott fel.
Azonnal visszamentem a szobámba, onnan leszaladtam a lépcsőn, ki a kertbe. Will akkor fordult az ajtó felé, amikor kiléptem. Szélesen elmosolyodott, én pedig a nyakába ugrottam, mire körbeforgott velem, majd nevetve letett.
- Mit csinálsz te itt?
- Elmondtam az igazgatónak, hogy ma van a barátnőm születésnapja. Elmondtam neki, hogy az életemnél is jobban szeretem, és hogy mennyire szeretnék ott lenni a születésnapján. Úgyhogy hazaengedett két nappal hamarabb.
- És... És milyen volt? Bejutottál?
- Hát az van, hogy mivel nem maradtam ott a végéig... – kezdte szomorú arckifejezéssel, mire megrettentem, de aztán elvigyorodott – Hamarabb aláírtam a papírokat és még egy házat is vettem magunknak.
Nem hittem el, amit hallok. Csak kerek szemekkel bámultam rá, ő pedig még mindig szélesen mosolygott.
- Ez... Ez komoly? Akkor...
- Igen, kicsim. Felvettek és egy olyan házban fogunk lakni 5 évig, amilyet szeretnél. Kicsit hasonlít erre, csak nincs mellette tópart, de igazán...
Nem hagytam, hogy befejezze. Újra a nyakába borultam és úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. Will szorosan magához ölelt, majd amikor ajkam elengedte az övét, a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Ennél szebb születésnapi ajándékot sohasem kaptam.
- Van ám itt még valami. – engedett el, majd fél térdre ereszkedett előttem.
Már kicsordultak a könnyeim, a szívem pedig megbolondult. Megfogta a kezem és édesen nézett fel rám. Azt hittem, ott helyben összerogyok.
- Igazából semmilyen beszéddel nem készültem, csak el szeretném mondani, hogy mennyire szeretlek. Az valami leírhatatlan, amit irántad, melletted érzek. És soha nem akarlak elveszíteni. Abba belehalnák. Amikor ideköltöztetek, felforgattál bennem mindent és azt hiszem... Vagyis tudom, hogy az volt életem legjobb napja. Mert ami utána jött, az minden csak még jobban összekapcsolt veled. Én nem kérem, hogy most azonnal dönts. Mert tudom, hogy most sok gond lesz a főiskolán, meg minden. Csak szeretném tudni, hogy tényleg mindig kitartasz – e mellettem, akármi lesz is. Szeretném tudni, hogy szeretnéd – e velem leélni az életed. Mert én veled szeretném, senki mással.
Benyúlt a zsebébe és elővett egy kis piros dobozkát, majd kinyitotta és kivette belőle azt a gyönyörű gyűrűt, ami úgy csillogott a holdfényben, hogy szinte bántotta a szemem.
- Szóval, Sophie Daniels. Ha vége a főiskolának, megtisztelsz majd azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
- Istenem. – zokogtam – Akár már most hozzád mennék.
- Ez is megoldható. – mosolyodott el.
- Igen, Will. Szeretlek, az életemnél is jobban és szeretném veled leélni az életemet. Szeretnék hozzád menni, akármikor.
Will felhúzta az ujjamra a gyűrűt, majd megcsókolta a kezem. Hirtelen felállt és felkapott az ölébe, mire felsikoltottam és aztán nevetve figyeltem, hogy elindul velem a tópart felé. Ott egy pokrócot láttam, rózsákat, takarókat és egy hűtőtáskát.
- Nosztalgiázni fogunk, Mr. Thompson?
- Tudom, hogy imádta azt az estét leendő Mrs. Thompson. Gondoltam, megadhatnánk a módját az ünneplésnek. – mosolygott le rám.
Istenem, hogy én mennyire szerettem ezt a fiút.
Amikor odaértünk, Will gyengéden lefektetett a takarókra, majd fölém magasodott. Az arcomat simogatta, a teste vonalai az enyémhez préselődtek. Imádtam ezt a közelséget. Hogy éreztem a testemmel az ő teste minden pontját. Hogy éreztem, amikor levegőt vett. Hogy olyan közel volt hozzám, hogy az enyém mellett éreztem az ő szapora szívverését. És hogy úgy nézett rám, amiből igazán tudtam, hogy én vagyok neki az egyetlen. Hogy én vagyok az élete. És tudjátok miből ismertem ezt a nézést? Abból, hogy én ugyanígy néztem rá.
- Tudod te, mennyire boldoggá teszel engem? – kérdezte halkan, komoly arckifejezéssel.
- Remélem, hogy legalább annyira, mint te engem.
- Az nem kifejezés.
Will a hátára feküdt, engem pedig magára húzott. De szó szerint magára. Az ő teste azért sokkal nagyobb volt, mint az enyém, de azért valamilyen szinten beterítettem. Még mindig az arcomat simogatta, aztán behunyta a szemét.
- Will...
- Ccss. Koncentrálok.
- Mire?
- A szívverésedre. Érzem az enyém mellett.
Kinyitotta a gyönyörű barna szemeit és újra végigsimított az államon, a nyakamon, az arcomon és minden pontot, amit az ujjaival bejárt, a szemével követett.
- Kérlek, Sophie ígérd meg nekem, hogy a szívemnek soha nem kellesz a tied nélkül dobogni.
- Megígérem. – mondtam meghatódva.
- Tudod... Amikor legutóbb itt voltunk, meséltem neked arról a Sophieról. Akkor azt mondtam neki, hogy kezdek nagyon beleszeretni.
- Igen.
- Hazudtam. Én már akkor mindennél jobban szerettem őt. Csak sem magamnak, sem neki nem mertem bevallani.
- Ez vicces, mert Sophieval ugyanez történt.
Will vigyorogni kezdett, majd lágyan megcsókolt.
- Szeretlek, Sophie.
- Szeretlek, Will.