Sophie

Hogy ne kezdjem a legelején. Annyit mondok, hogy az élet néha nagyon, de nagyon fájdalmas és büdös pofont tud adni. És erre csak akkor jöttem rá, amikor már úton voltunk Texasba. Nem is az volt a baj, hogy oda kellett mennünk. Attól csak boldogabb lettem. Texas volt minden, amit mindig is akartam. New Yorkban éltünk, de apa Texasban nőtt fel. Az ő apjának volt eg farmja, amit apa meg örökölt. Tehát volt egy farmunk Wisconsinban. Meg egy hatalmas házunk, amiben minden nyarat előszeretettel töltöttünk. Legalábbis én. Mondjuk a testvéreim is imádtak ott lenni. Csak ők inkább tartoztak az üzleti világba, mivel mind apát követték és üzletemberek lettek. Ott volt egy csomó barátunk, a nyugalom, az, ahogyan a Nap igazán átmelegítette a tested. Így, ahogy gondoljátok. Texasban még a Nap sugarai is másképp érik az ember bőrét. Feltölt, megnyugtat, ellazít. Csak az ok nem tetszett nekem, ami miatt el kellett hagynunk New Yorkot és ezúttal örökre elzárkózni Texasba. És ezt most nem is szeretném ismertetni, nem lövöm le előre a poént.

Én Chasel ültem egy autóban. Nagycsalád voltunk. Három bátyám volt meg egy ikertestvérem, Becca, akivel tényleg semmiben nem különböztünk a viselkedéstől eltérően. Becca merészebb volt, vagányabb, jobban odavolt az adrenalinért, míg én jobban szerettem az olyan dolgokat, amelyek megnyugvással töltöttek el. Mondjuk minden egyes nyáron, amit Texasban töltöttünk, megtapasztaltam az adrenalin érzését az ott körülvevő nyugodtság ellenére is. Mert volt ott egy valami, amitől mindig hevesebben vert a szívem.
Na, mindegy, ott tartottam, hogy nagycsaládba születtem. És mivel apánknak jól - helyesbítek nagyon jól - menő cége volt, a nagyobb testvéreim megengedhették maguknak, hogy mindannyiuknak külön luxusautójuk legyen. Én sem voltam gyerek, ne értsetek félre. Beccával novemberben, vagyis egy hónapja töltöttük be a tizennyolcat. Csak apa úgy vigyázott a két szeme fényére, hogy úgy gondolta egy autó egyenlő lehet egy balesettel. Azért megértettem őt. Nagyon szerettem apát, sőt mindannyian szerettük. Sok mindent elveszített az életében, de egy olyan birodalmat épített fel belőle, amitől New York királya lett. Vállalatokat vásárolt fel, amelyek a csőd szélén álltak, aztán jól menő cégeket varázsolt belőle. Emellett pedig működtetett egy bárláncot, amelyet rólam és Beccáról nevezett el, mert akkor szerezte meg a bárt, amikor a világra jöttünk.
Nos, harmadszor kezdek bele a történetembe, de ígérem, ezúttal haladunk.
Chase mellett ültem a Chevrolet Camaro - jában. Chase az a fajta ember volt, aki viccnek vette az életet. Ahogy a sebességet is.
- Nem akarsz egy kicsit lassítani? - kérdeztem, miközben már harmadszor próbáltam beleinni a kávémba, de attól rettegtem, hogy Chase megint vág egy hirtelen féket, aztán meg lökhetem a blúzomat a szemétbe.
- Bocs, hugi. - nevetett fel Chase, de rálépett a fékre, így olyan tempóban mentünk tovább, amitől végre nem csapkodta a plafont a vérnyomásom - Tudod, hogy szeretem a gyorsaságot.
- Tudom. Őszintén szólva néha elgondolkodom azon, biztos, hogy a testvéretek vagyok - e.
- Miért ne lennél? - kérdezte kissé komolyabb felháborodással.
Mind szeretitek a veszélyt, az adrenalint, az izgalmat. Én meg a nyugodtságot.
- Nem baj az, ha más vagy, pici. - nyugtatott meg - Tudom, hogy benned is szunnyad amúgy egy kitörni készülő kis adrenalinbomba. Csak találkoznod kell hozzá William Thompsonnal.
Na, ebben teljesen igaza volt. Sőt, még találkoznom sem kellett vele. Már a gondolattól, a nevétől, az arca emlékétől kivert a víz és hevesebben vert a szívem. Éreztem, hogy elvörösödöm, amit bizonyára Chase észre is vett, mert elnevette magát.

- Erről beszéltem. Olyan piros vagy, mint egy paradicsom. - csípkedte meg az arcom, mire rácsaptam a kezére.
- Fejezd be, Chase. Nekem legalább vannak barátaim Texasban, nem úgy, mint nektek. - feleltem szemtelenül.
- Ne hibáztass azért, mert jobban kedvelem a nagybetűs életet. Egy nagyvárosban több az izgalom, mint egy farmon. És egy magamfajta adrenalinfüggőnek ez nagyon is lényeges. - érvelt.
Teljesen igaza volt. Egy nagyvárosban több lehetőség van az izgalomra. Chase pedig tényleg megrögzött adrenalinfüggő volt. Éppen emiatt igaz is, hogy párszor kórházban kötött ki. Chase öt évvel volt idősebb tőlem, ő volt a második gyerek a családban. Amikor kisebbek voltunk, folyton gördeszkázott, egyre lehetetlenebb helyeken trükközött. Ez volt az egyik kórházas esete. Aztán rájött, hogy tetszett neki az érzés, az izgalom, hogy olyan veszélyes helyeken mozgott. Aztán motort kapott, meg hasonló dolgokat, amikkel simán kinyírhatta volna magát, de Chase az egyik legerősebb ember volt, akit ismertem. És mindent túlélt. A kórházba néha már úgy járt, mint haza.
- Ne haragudj, igazad van. - hajtottam le a fejem kissé szégyenkezve.
Nem akartam őt megbántani.
- Semmi baj, hugi. Csak azt mondom, hogy ne emészd magad, ha mellette megvan benned ez az érzés. Azt se, ha nincs. Nem mindenki kedveli az izgalmakat. De ha valaki kihozza belőled és igenis tetszik, akkor ne engedd el.
- Csak barátok vagyunk, Chase. Tudod, hogy Will a legjobb barátom.
- A barátok között is vannak érzések. - kacsintott rám.
Szóra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki rajta. Nem éreztem úgy, hogy igaza van. Sohasem gondoltam bele abba, hogy akár neki is lehetnek olyan érzései, amilyenek nekem iránta. Willel mindig is jóban voltunk, gyerekkorunktól kezdve nagyon jó barátok voltunk. Persze még mindig barátként tekintettem rá, csak emellett olyan érzéseket adott nekem, amiktől mindig féltem. Will megmutatta nekem, hogy nem baj az, ha néha kipróbálod az izgalmat. Viszont ő nem olyan fajta izgalmakat mutatott nekem, mint például, hogy milyen lehet leugrani egy szikláról vagy bármi. Nem. Ő maga volt az izgalom.

Azt hiszem, elszunyókálhattam, mert arra lettem figyelmes, hogy Chase finoman megmozgatta a vállam.
- Hé, álomszuszék. - mondta nevetve, mire kinyitottam a szemem és alig hittem el, amit láttam.
Olyan mélyen elaludtam, hogy fel sem ébredtem egészen Texasig. Már a házunk előtt voltunk, mindenki sorban parkolt a felhajtón, aminek a hatalmassága miatt mind el is fértünk. Nem fogok hazudni, egy kastélyban éltünk. Bár csak hatan voltunk, ebben a hatalmas házban húszan is elfértek volna. De bár sem apa, sem anya, sem senki a családban nem volt pénzsóvár, vagy nem mutogattuk mindenkinek, hogy apa egy milliomos. Egyszerűen csak apáéknak a különböző estélyek miatt szükségük volt a nagy termekre és szerettük a kényelmet is, ez igaz. Viszont soha nem voltunk elkényeztetve. Egész életemben arra tanítottak a szüleim, hogy igenis meg kell dolgoznom azért, amit akarok. És ezért teljes szívemből hálás voltam nekik.
Kiszálltam az autóból és nagyot szippantottam a friss, vidéki levegőből. Úgy éreztem, hazatértem. Kivettem két bőröndömet a hátsó ülésről, a többiek pedig ugyanúgy felkapták néhány csomagjukat. Elég sok cuccal érkeztünk mind, ami persze érthető is, hiszen végleg beköltözni készültünk a házba, ahol évekig csak a nyarakat töltöttük. A két bőröndömmel - még volt vagy három az autóban - beléptem a házba és nosztalgikus érzés fogott el. Csak akkor jutott el valójában az eszemig, hogy attól a pillanattól kezdve ez a ház a végleges otthonom. Mindig is itt akartam élni. Anya nélkül mégsem volt ugyanaz. Nem fogom elkezdeni sorolni, hogy anya mi mindent ért el az életben, hogy mindig tudta, mit kell mondani, stb. Ez mind igaz. De mégsem ez a lényeg. Hálás voltam neki. Hálás voltam, mert kaptam tőle négy szerető testvért és megtanított arra, hogyan viseljem el az életet. Viszont akkor, amikor átéltem életem legfájdalmasabb élményét, mégsem volt mellettem. Mert ő maga volt a legfájdalmasabb élményem.
A szobám az első emeleten volt. Amint beléptem, áthullámzott rajtam egy újabb adag kellemes érzés, ami vegyült a fájdalommal. A szobám tipikusan tükrözte a személyiségemet. Szürke volt és egyszerű. Itt - ott ki voltak ragasztva képek a családomról, a barátaimról, de semmi különös. Letettem az ágyam mellé a bőröndjeimet, aztán az ággyal szemben lévő falhoz léptem. Még régebben Jesse rajzolt rá nekem egy hatalmas fát fekete színben és a képek voltak a gyümölcsök. Elvettem azt a képet, amelyiken a két Thompson fiúval pózoltam. A Nap hét ágra sütött, mindhármunkon szemüveg volt. Bikiniben voltam, a fiúk pedig csak egy fürdőgatyában. Zack valamilyen nagyon hülye pofát vágott Willel együtt. Mindkettejük keze a derekamon volt. Zack volt Will ikertestvére és az én ikertestvéremmel kavart. Aztán elmosolyodtam, amikor megláttam egy másik képet. Azon csak Willel voltam. Egy olyan fotó volt, amire nem pózoltunk, csak ültünk egy fa alatt, Will pedig éppen kisimított egy hajtincset a szememből. Nem volt megtervezett kép, mégis az volt a kedvencem. Mert valahányszor ránéztem, eszembe jutott az a nap.

Will

Legalább annyira akaródzott iskolába menni, mint egy csigának. Amikor megszólalt az ébresztőm, nagyot sóhajtva, nehezen kimásztam az ágyból és elkészültem. Fura érzés kavargott bennem, úgy éreztem, hogy valami fog történni, de nem tudtam megmondani, hogy jó - e vagy rossz. Talán egy kicsit mindkettő.
Aztán bepattantam a fekete Grand Cherokee - ba, amit még apától kaptam, amikor megszereztem a jogsimat. Elmentem Meganért, amihez még kevésbé volt kedvem, mint egyáltalán kimászni az ágyból.
Az agyamra ment az a lány. Csak és kizárólag azért voltam vele, mert az apám az apja markában volt, és ha megbántottam volna a csöpp kis gonosz szívét, apa repült volna az állásából. És nem voltunk olyan helyzetben, hogy apa felmondhatott volna. A mi környékünkön nehéz volt munkát szerezni. Sok farm becsődölt az utóbbi időben és minden munkás elfoglalta az állásokat a még jól menő farmokon. Nekünk nem volt olyan nagy farmunk, hogy munkások kellettek volna hozzá. Apával és Zackel hárman is simán életben tartottuk. De vissza a történésekhez.
Megan beszállt az autóba és erőszakkal megcsókolt.
- Jó reggelt, kicsim. - mosolygott.
Ha nem lett volna lány, már nagyon régen leütöttem volna. Isteni nagy szerencséje volt, hogy nem ütök lányokat, és hogy nem akarok börtönbe kerülni.
- Neked is. - motyogtam, majd besoroltam a forgalomba.
Már ha forgalomna lehetett nevezni azt az utat, ahol ilyenkor csak azok autói voltak láthatóak, akik iskolába mentek.
- Lehetne benned kicsit több élet is, életem. Valami baj van?
- Nincs, csak fura érzésem van. És semmi kedvem iskolába menni.
- Nekem sem. Egy levegőt szívni a nyomikkal. - mondta gúnyosan és a körmét kezdte piszkálni.
Szóra nyitottam a számat, hogy leszóljam, de inkább nem tettem. Apa miatt nehezen, de eltűrtem. Ő sem volt különb. Jó, az igaz, hogy a csatlósaival az iskolát tekintette a királyságának. Nem volt csúnya lány. Hosszú, festett szőke haja volt és zöld szemei, meg szép arca és sokan szerették. Vagy inkább féltek tőle. De belülről olyan volt, mint egy velejéig romlott krumpli.

Első órám töri volt. Mivel végzősök voltunk, keményebbek voltak velünk a tanárok és egész kibaszott órán körmöltünk. Vagyis körmöltek. Én soha nem írtam semmit. Nem az a fajta voltam, aki kockás ingben ül az iskolapadba, szemüveggel a fején és ugrik a tanár minden szavára. Még a múlt éven feltételest kaptam, mert összetörtem egy gyereket. Szegény egy hétig a kórházban feküdt. De már elsőben megtanulták, hogy nem jó belém keszkődni, az a srác pedig úgy tűnt, elfeledkezett róla. Nem voltam én verekedős fajta, csak hirtelen haragú. Egyedül a nyarak voltak nyugodtak számomra. Azok a hónapok, amikor Danielsék Wisconsinban voltak. A szomszéd házban laktak, ami mondjuk nem is ház volt, hanem inkább egy kastély. Viszont nem reklámozták, mennyi pénzük van. A három Daniels srác és az ikerlányok kicsi korom óta nagyon jó barátaim voltak, a szüleik pedig úgyszintén. Apa és az ő apjuk a legjobb barátok voltak, gimiben ismerték meg egymást. Mindig vártam, hogy vége legyen az iskolának és megint találkozhassam velük. Aztán őszintén szólva egy kicsit mindig összetörtem, amikor elmentek. Főleg Sophie miatt. Sophie volt a legjobb barátom. Bár valahogy mindig másképp éreztem. Nem voltam szerelmes, egyszerűen csak... Ez megmagyarázhatatlan dolog. Ő mindig mellettem volt, és amikor mellettem volt, egyszerűen szikrázott minden. Mindenről megfeledkezhettem mellette.

Ötödik óra után úgy éreztem, inkább megdöglenék, minthogy iskolába járjak. Megan egész nap a fejemen lógott, a hülye barátnői meg állandóan ott legyeskedtek és hülyeségeken nevetgéltek. Mint a libák.
Éppen az ebédlő felé indultunk, hogy kajáljunk, amikor szinte mindenki egy emberként fordult a bejárati ajtó felé. Először nem értettem, mit néz mindenki. Aztán megláttam két szőke bombázót az ajtóban. És amikor belenéztem Sophie Daniels gyönyörű, szürke szemeibe, össze - vissza kezdett kalapálni a szívem. Tudtam, hogy ez a két lány - a Daniels ikrek - bárhová beteszik a lábukat, azzal magukra vonzzák a figyelmet. De hogy egy egész kibaszott iskolának?! Erre igazán csak ők voltak képesek. Imádtam őket, hisz velük nőttem fel. Nem érdekelte őket a hírnév, sőt utálták, de akkor is mindenhol magukra vonzották a figyelmet. És ezt nem csak azzal érték el, hogy gyönyörűek voltak, hanem a kisugárzásukkal is. Kívülről teljesen egyformák voltak. Ugyanaz a barna haj, a szürke szemek, a szép arcvonások és a leírhatatlanul dögös testalkat. Sophie viszont erősen megdobogtatta a szívemet. Alig pár hónapja mentek el és még közel sem voltunk a nyárhoz. Nem értettem, mit kerestek ott november végén.
Becca látott meg előbb és megütögette Sophie karját, majd mosolyogva felém mutatott. Sophie elmosolyodott, majd a tömegben, ami még mindig őket figyelte, felém vette az irányt, majd ahelyett, hogy megállt volna előttem, a nyakamba ugrott, én pedig szorosan megöleltem.
Nem volt jó ötlet. Kurvára nagyon nem volt az, ahogy beszívtam a finom illatát, ami az eperre emlékeztetett, ahogy hozzáértem a finom bőréhez. Azt hittem, ott mentem meghalok. És kurvára kívántam őt. Soha nőt még nem kívántam annyira, mint Sophie Danielst.
Amikor elengedett, még mindig szélesen mosolygott.
- Mi a fenét kerestek itt? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Üdvözöld az új osztálytársaidat. - állt meg mellette az ikre.
Ő is megölelt, futó puszit nyomott az arcomra, majd nézelődni kezdett és toporogni. Vigyorogva jöttem rá, hogy ki után kutat.
- Zack a hátsó udvaron van. - vigyorogtam, mire Becca már el is tűnt.
Zack az én ikertestvérem volt és se veled, se nélküled kapcsolatban volt Beccával.
- Ideköltöztetek? - kérdeztem újra Sophiera nézve.
- Igen. - mosolygott Sophie.
- De hogyhogy? Nem, mintha nem örülnék neki, de...
- Így döntöttünk. Kellett egy kis pihenés a nagyvárosi élettől. - nevetett fel, de láttam, ahogy csillogni kezdtek a szemei.
Viszont nem a boldogságtól. Valami bántotta őt. Ismertem őt, már nem egy éve, száz százalékig biztos voltam benne, hogy valamit titkol. De nem akartam azonnal kiszedni belőle. Mert nagyon úgy éreztem, hogy talán valami olyasmi, amiről nem is akar beszélni.
Mindenestre zavarodott voltam kissé, de kimondhatatlanul örültem neki, hogy ott van. Aztán viszont minden örömömet tönkretette, hogy Megan megállt mellettem és belém karolt.
- Will, kicsim. Ki ez a lány?
Sophie a kezére nézett a karomon és azt hiszem, rögtön megértette, mi folyik itt. Amióta augusztus végén elment, tartottuk a kapcsolatot, de nem mondtam el neki, hogy mi történt apával, aztán Megannel, és nagyon jól tudtam, hogy ezért nagyon megharagudott rám.
- Ő a... A barátom, Sophie.
- Ó, a városi lány. - nézett végig Sophien tetőtől talpig, a hangja lenéző volt.
Nos, ezt nem kellett volna kimondania, az egyszer szent. Sophie sohasem viselkedett úgy, mint egy városi, utálta, ha ennek címezték el. Ő ízig- vérig vidéki lány volt. Biztosan tudtam, hogy neki mindig is ide húzott a szíve.
- O - hó. Mit mondtál?! - kérdezte szemrehányóan.
- Sophie, nyugi. - próbáltam rendet tenni köztük - Nem úgy gondolta.
- De, úgy gondoltam. - közölte gúnyosan vigyorogva Megan.
Minden egyes emberrel ezt csinálta, aki csak hozzám szólt. Esküszöm, az a lány őrült volt, a tulajdonának tekintett. Legszívesebben elföldeltem volna.
- Megan, fejezd be. - szóltam rá kissé erélyesebben.
Magához fordított és megcsókolt. Undorodtam tőle.
- Oké, de csak miattad drágám. Megvárlak a suli előtt. Megyünk a tóhoz.
Megan elment, csatlakozott a rózsaszín csatlósaihoz, Sophie tekintete pedig egyszerre volt csalódott, dühös és fájdalmas.
- Menned kell. - mondta halkan, az a boldogság, ami akkor csillogott a szemében, amikor ma nyakamba borult, teljesen kihúnyt.
- Sophie. Én...
- Rendben van, Will. Te élted itt az életed, nem akarok belepiszkálni. Csak elmondhattad volna.
- De Sophie... - nyúltam a keze után, amikor megfordult.
Visszanézett rám, de kezét kihúzta az ujjaim közül.
- Nekem is mennem kell. - mondta és ezzel el is tűnt.

Nem értettem, mi a fene van velem. Sophie azelőtt is nagy hatással volt rám. A közelsége, a szépsége. De ezúttal erősebben éreztem mindezt. A vágyat, hogy hozzáérhessek, hogy végig simíthassak a napbarnított bőrén. A saját gondolataim belelöktek egy mély szakadékba, amikor Sophie megjelent az iskolában. Egész életemben a legjobb barátom volt és talán tudat alatt mindig is meg akartam őt úgy érinteni, ahogy mások nem, meg akartam ízlelni. De ezúttal már teljesen biztos voltam benne, mit érzek Sophie Daniels iránt.
Csillapíthatatlan vágyat.
- Min gondolkodsz, haver? - zökkentett ki a gondolataimból Jake, az egyik haverom.
- Semmin. Csak meglepett, hogy Danielsék ide kölöztek.
- Ja, engem is. De örülök neki.
- Azt a kurva! - kiáltotta el magát valaki - Itt vannak.
Igen, megint sikerült felbolygatniuk egy egész seregnyi fiút. Nem is csodálkozom. Becca a bátyám oldalán nézelődött és boldogan köszöngetett mindenkinek. Sophie viszont belemerült a telefonjába és senkihez nem szólt szinte. De eszeveszettül dögös volt. Kis, vörös ruha volt rajta. Nem volt pántja, ujja, így a dekoltázs szépen kimutatta a domborulatait, a szoknyája pedig csak úgy lengett körülötte a szellőben. Barna haja lobogott körülötte. Basszus, mennyire szerettem volna az ujjaim köré csavarni azokat a tincseket, arra kényszeríteni, hogy felnézzen rám a gyönyörű szemeivel.
- Will! - zökkentettek ki újra a fantáziálásomból.
Ezúttal viszont a szörnyeteg volt angyalbőrben. Elég csúnyán nézett rám, amitől azt véltem, talán észrevette, hogy a Daniels lányt bámulom.
- Miért bámulod annyira? Tudtommal én vagyok a barátnőd. - mondta sértődötten.
- Tudtommal csak azért vagy a barátnőm, mert apád egy fasz, aki azzal fenyeget, hogy ha nem járok veled, akkor kirúgja apámat.
- Ne beszélj így velem, kicsim. - biggyesztette le az ajkait, de láttam a szemeiben megcsillanni a gonoszságot - Tudod, hogy nem szabad.
- Tudod, Megan. Annyira nagyon várom már a pillanatot, hogy apa találjon magának valami normális munkát és ne legyen az apád markában. Te gonosz vagy, Megan.
- Most szakítani fogsz velem?
- Nem. De ne várd, hogy kedves leszek. - mondtam halkan, mert nem akartam, hogy elkezdjen ott nekem bőgni, vagy akármi - Ne haragudj, de sétálnom kell egyet.
Azzal ott is hagytam. A tó melletti kis, füves part népszerű találkozóhely volt az iskolásoknak, mármint nekünk. A legtöbben azért jöttek ide, hogy beszívjanak, berúgjanak. Bevallom, párszor én is berúgtam itt, de csak és kizárólag este. Délutánonként viszont inkább csak lazítani jártunk ide. Egy törzshely volt. Valakik fürödtek, a stréberek itt tanultak, a sportolóknak bőven volt helyük edzeni, néhányunk pedig csak élvezte a napsütést.
A tó túloldalán lévő part pedig ezer emléket rejtett számomra. És kivel mással, ha nem Danielsékkel. Főleg a vörös ruhás bombázóval.
Aki épp nekem ütközött. Kezéből kiesett a telefonja, én pedig gyorsan felvettem és a kezébe csúsztattam. Jó, tudom, tipikus, hogy összeérnek az ujjaink és szikrázik a levegő, meg stb. Na ez kurvára nem olyan volt. Ez egy atombomba volt és a hatása úgy futott végig a testem minden pontján, hogy talán még bele is szédültem. Szemei csillogtak rám annak ellenére is, hogy láttam a tekintetén átsuhanó haragot
- Kössz. - mondta egyszerűen.
Hangjában semmilyen érzelem nem tükröződött a haragon kívül.
- Sophie, miért vagy rám dühös?
- Ezt most komolyan megkérdezted? - förmedt rám - Azt hittem, barátok vagyunk, Will.
- Ne haragudj, én...
- Nem érdekel. Hogy őszinte legyek, nem érdekel. Nem ismerem azt a lányt, de remélem boldog vagy. Csak az bánt, hogy elfelejtetted ezt a kis infót megosztani velem. Bár őszintén szólva nem is nagyon értem, miért akadtam ki. Hisz bizonyára azért nem mondtad el, mert amúgy nem is tartasz a barátodnak. - nevetett fel fájdalmasan.
Idegesen megrázta a fejét, majd megfordult és el akart menni. Én viszont nagyon nem akartam, hogy elmenjen. A csuklójára fontam az ujjaimat és ez maradásra késztette. Amikor megfordult, megdöbbenve láttam, hogy könnyek csillognak a szemében.
- Mi a fene?! - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel - Sophie.
Nem mondott semmit, csak kirántotta a kezét az ujjaim közül és elment. Most már biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben. Vagy én bántottam meg annyira, amit nem akartam, vagy valami más miatt volt ilyen fura.
Nem bírtam tovább ott maradni. Nem volt kedvem sem a haverokhoz, sem a buta „barátnőmhöz". Így hát szóra sem méltatva senkit, lementem a partól a parkolóhoz, beültem az autómba és hazahajtotttam.
Apa pár perccel utánam ért haza a melóból. Fáradtnak tűnt, nem szerettem, hogy Megan apjának, Kevinnek dolgozott. Mindig fáradt volt munka után. Annak ellenére, hogy erős ember volt. Kevin idegileg kikészítette. Kevin Cooknak egy termelő cége volt a farmján, apa pedig egész nap a farmon robotolt. Oké, én is ezt tettem minden nyáron Davidnél, Sophiék apjánál, de Kevin megmutatta, mi az igazán kemény munka.
- Hamar hazaértél, Will. - mondta és megölelt, majd a konyhába mentünk.
Apa megmosta a kezét és kivett magának egy ásványvizet a hűtőből, nekem meg odadobott egy kólát.
- Nem volt kedvem senkihez. Te tudtad, hogy Danielsék ideköltöztek?
- Ja. Dave úgy tíz perce hívott, hogy ma náluk vacsorázunk.
Na, már csak ez kellett. Nem tudtam, ki - e fogok bírni Danielséknél egy háromfogásos vacsorát egy légtérben azzal a lánnyal, aki ma délelőttől minden egyes perverz és nem perverz gondolataimat is kitöltötte.
- Öhm. Ez... Ez tök jó.
- Ez nem volt túl meggyőző. - nevetett fel - Azt hittem, jobban kedveled őket.
- Nem. Én tényleg nagyon kedvelem őket, tudod nagyon jól. Akkor elmegyek letusolni.