- Te csináltál nekem csokit ? – pillantott rám, majd az édességre majd ismét rám.

-Hát igen, de nem olyan nagy szám, meg valószínűleg nem is annyira finom szóval a nem ízlik nem kell megenni, nyugodtan dobd ....

- Köszönöm! – ölelt magához szorosan.

Nem tudom mikor ölelt meg valaki ennyire , érzelmesen, talán ezzel a szóval tudtam jellemezni Chanyeol ölelését. Ebben a tettében éreztem a megkönnyebbülést és a boldogságot is.Bár meglepett, örömre rám is rám ragadt így mosolyogva bújtam ölelésébe és csak élveztem a forróságot, amit teste melege okozott.

- Sajnálom hogy megvárattalak. -. törtem meg a csendet. – Kettesben akartam átadni neked.

- Semmi baj! - vágta rá egyből .- Így még nagyobb meglepetés volt. – nevetett fel halkan.

Lassan elváltunk egymástól majd megkértem hogy kóstolja meg.

- Na, milyen? – idegesen figyeltem arcát hátha az undor egy kis jelét is meglátom.

- Hum.- ízlelgette szájában. – Finom!

- Nem kell hazudnod. – sóhajtottam .- Mond el ha rossz.

- De mondom hogy finom!

- Ajd egyet! – vettem ki egy csokit és számba vettem. – tényleg finom! – döbbentem le.

- Hát de mondtam hogy az! – nevetett fel hangosan a velem szemben álló.

- Hiába, mindig meglepem magam milyen tökéletes vagyok! – sóhajtottam fel megjátszott gondterheltséggel.

- Annyi baj legyen! – csípet bele arcomba amit egy mellkasára mert ütéssel jutalmaztam.

-Még egy ilyen és nem adom óda a másik ajándékot! – fenyegettem meg.

- Még egy ajándék? – kapta fel fejét. – Milyen ajándék?

- Most már nem adom oda! – vágtam rá.

- Naaa , ne csináld már! - nézett rám kérlelően hatalmas boci szemeivel.

- Mit kapok cserébe? – tettem fel a kérdést talán túl gondtalanul is.

- Mit kérsz? – váltott át arca a könyörgésből egy pimasz kifejezésre.

- Majd eldöntöm addigra. - próbáltam semlegesnek látszani pedig szívem ismét rettenetesen dobogni kezdett. – Na jó! – adtam be végül a derekamat. – De csukd be a szemed?

- A , minek? – kezdett el nyavalyogni.

- Mert azt mondtam! - erre morgott valamit de becsukta szemeit. – Nyújt ki a kezed. – tette amit mondok így felfelé fordított tenyerére tettem a karkötőt. – Megnézheted!

Azonnal kinyújtotta szemeit és a kezébe tett apróságra vetette pillantását.

- Ilyet adtál Jiminéknek is? – forgatta meg kezei között.

-Nem, nekik gyöngy volt középen. – mutattam meg neki a kezemen lévőt. – De ezekre medált tettem. – a magamnak készített karkötőt kivettem a zsebemből és miután megmutattam a fiúnak felvettem.

- Szóval van közös karkötőnk. – pillantott ismét az immáron csuklóján lévő karkötőre.

- Hát...úgy tűnik!

Kínossá vált egy helyben állni így elindultunk a hatalmas kert egyik kis ösvényén.

- Baekhyun, el kell mondanom valamit. – állt meg hirtelen Chanyeol. – De előtte ígérd meg hogy senkinek nem mondod el!

- Jó, megígérem! – néztem rá értetlenül. Mit akarhat ennyire hirtelen elmondani?

- Ugye holnap lesz az őz vadászat. – lépett hozzám egy lépést közelebb és halkabban beszélt az eddigieknél. – Jungkook megkért minket egy bizonyos dologra míg amikor a táborban voltunk, tiltják a törvényeink amit megbeszéltünk , de muszáj elmondanom neked.

- Mit beszéltetek meg? Chanyeol nem értelek. -. ráztam meg fejemet. Jaj istenem, remélem nem valami helységet terveznek!

- Anya valószínűleg mesélt már nektek erről az őzről és a szokásainkról vele kapcsolatban. – bólintottam. – Az egyik ilyen szokás, hogy ha elkapsz egyet és elviszed a párodnak .... nos elviszed miközben megkéred a kezét, akkor annál komolyabban nem gondolhatja senki mint az a személy.

-V-várj! – szakítottam félbe. – Te most, azt akarod mondani hogy... hogy Jungkook. – a döbbenettől nem tudtam értelmesen kinyögni egy mondatot se.

- Meg akarja kérni Taehyung kezét. – fejezte be helyettem.

Szinte a világ is forogni kezdett körülöttem, rosszullétemet a fiú is észrevette íg egyből megfogta karomat és a nem messze lévő kiülőhöz vezetett ahova egyből le is ültem.

- Jól vagy? – pásztázta aggódóan arcomat.

-Hát, fogjuk rá! Eléggé lesokkolt amit mondtál. – vallottam be. – De mi ebben a törvénytelen dolog?

- Az hogy segítünk neki elkapni. – ült le mellém. – Mindenkinek egymaga kellene elkapnia, de most azt hiszem egyszer kivételt tehetünk. – mosolyodott el féloldalasan.

- Jézusom, ha sikerül . –gondoltam bele. – TaeTae el fog ájulni!- barátom egy cseppet sem sejti hogy ezek mit terveznek a háta mögött. Ha sikerül, amiben reménykedek, és elkapja Jungkook az őzet és megkéri a kezét, azonnal igent fog mondani. – Nagyon boldogok lesznek együtt. – pillantottam le a fiúra.

- Az biztos! – dőlt hátra majd se szó se beszéd, átkarolta vállaimat. – Nagyon elszánt Jungkook, és hidd el! Senkit nem szeret úgy és nem is fog jobban mint Taehyungot.

- Ebben sose kételkedtem. 

Csendben ültünk egymás mellet és mindketten a gondolatainkba voltunk merülve. Az én agyam csak barátomon és lehet, jövendőbeli férjén járt. Nem sieti el ezt kicsit Jungkook? Mondjuk már fél éve együtt vannak, Taehyungnak pedig az év végén már első tüzelése lesz, ahogy nekünk is. Erre gondolva felsóhajtottam.

- Min gondozol? – törte meg a csendet Chanyeol halk hangja.

- A fiúkon. – ahogy bele gondolok hogy lehet holnap este már feleségként lesz mellettünk Taehyung , kissé megfájdul a szívem mivel ezzel elfog szakadni a mi hármas kapcsolatunkból egy kis darab lánc. Ami a gyermekiségünket köti össze, hisz immáron Jungkooknak kell lennie az elsőnek neki utána mi. És ez megrémiszt, hogy ilyen hamar elérkezik ez az idő is. Mellkasomban üresség kezdett el növekedni, utálom ezt az érzést. Fájdalmam enyhítésére a mellettem ülő testének döntöttem a fejem és közelebb ültem hozzá. Szinte az egész testünk össze ért, a lábunk, karunk, oldalunk és a melegség ami a fiúból jött nagyon jól esett.

- Mi a baj? - simított óvatosan hátamra.

- Furcsa bele gondolni hogy Taehyung élete Jungkookéval lesz összekötve.- szipogtam és a felbukkanó könnyeimet töröltem le arcomról.

- De hát ez az élet rendje! Ezért ne legyél szomorú! – próbált vigasztalni.

- Nem az hogy szomorú vagy csak....mintha egyre magányosabbnak érezném magam. – vallottam be ami már régóta nyomja lelkemet.

- Te sose leszel egyedül .- fogta meg kezemet és összekulcsolta ujjainkat. – Én mindig itt leszek!