Faleveleket számolni unalmas. Talán még a tanóránál is unalmasabb. Haru ezért a figyelmét a kinti fákról inkább a tanteremben ülő osztálytársaira fordította.

Az ijesztő fiúnak, Bakugounak a haja annyira fura volt. Haru mindig is meg akarta kérdezni hogy tudja így beállítani azt, de nem merte, merthát a fiú ijesztő volt. A közelébe se mert menni. Mindig, amikor látta, hogy vele szembe jön a folyosón inkább megfordult és elfutott.

Tokoyami csőrét szívesen megfogta volna. Haru amikor elsőknek látta a fiút azt hitte, hogy csiripelve fog beszélni és annyira meglepődött, amikor a srác első találkozásukon emberi nyelven köszönt neki, hogy nem tudott hirtelen mit reagálni, ezért csak meredten nézett vissza a rá.

Haru tekintete most Urarakát találta meg. Nem szerette a lányt. Nem tudta megmondani, hogy miért nem, hisz még egy szót se beszéltek egymással. Egyszerűen csak szívesen elteleportálta volna őt egy másik dimenzióba, ami lehetőleg egy jó messzi hely.

Jiro. Jirot egyenesen imádta Haru. Amikor már sokadszor ült egyedül szünetben ő ment oda Haruhoz, hogy ne legyen többet magában. Nagyon menő zenéket mutatott neki és Haru is megmutatta a Kpop zenéit. Azóta is össze szoktak ülni zenéket hallgatni.

'Tényleg!' Jutott eszébe Harunak, hogy otthon még össze kell válogatnia egy új lejátszólistát, mert holnap cserélnek Jiroval.

És ott volt Iida, aki Harut a dédpapájára emlékeztette, mert folyton csak azt papolta, hogy mit lehet és mit nem...

Már Iida látványa is lefárasztotta, ezért inkább átnézett róla Momo-ra. Momo-t legalább annyira kedvelte, mint Jiro-t. A lány mindig segített neki, ha nem értett valamit vagy, ha eltévedt az iskolában. Olyankor mindig őt hívta fel és a lány egyből el is ment érte, hogy aztán elvezesse a jó terembe. Harunak olyan volt Momo, mint egy nővér.

Szemével most Todorokit tálalta meg. Nem is akarta tudni a fiú vajon mit is gondolt most róla, de azért remélte, hogy nem olyan rosszakat. A fiú nagyon szórakoztató volt a szemében. Imádta a haját és a szemeit annyira különleges volt... az egész fiú művészien nézett ki. Haru szeretett ránézni.

Miközben Todorokit szuggerálta, a fiú is hirtelen hátranézett rá. Ahogy összenéztek Haru gondolkodás nélkül rámosolygott. Todoroki erre csak gyorsan vissza nézett a táblára. A lány erre kicsit csalódott lett. Azt hitte a fiú, majd visszamosolyog. Talán nem is kellett volna rámosolyognia? Érezte, hogy arcát elönti a forróság. Nem tudta, hogy miért. Zavarba jött volna?

'Mindegy is' kezdett bele Haru a gondolat menetbe, miközben a fejét lehajtotta a padra, hogy elrejtse az arcát. Todoroki vissza fog mosolyogni rá! Ez egészen biztos. Amikor bebizonyítja, hogy Todika cica létezik a fiú végre nem fogja többet őrültnek nézni és onnantól kezdve csak mosolyogva fognak egymásra nézni!!

– Waaaaa... de miért akarom, hogy mosolyogva nézzünk egymásra? – gyötrődött hallkan Haru fejével még mindig a padon, ezért nem is vette észre, hogy félbeszakította Aizawa mondandóját és most a tanárral együtt az osztály is megint őt nézte.

Aizawa sóhajtott egyet.
– Ne is törődjetek vele... – mondta, majd folytatta az órát.

Amikor végre kicsengettek Haru félálomban pattant fel a helyéről, így nem vette észre a padja mellett elmenni készülő fiút, Bakugou-t, ezért azzal a lendülettel nekiütközött és, mint egy gumilabda visszapattant a saját helyére. Bakugou erre megállt. Úgy tűnt ő egyáltalán nem vesztett az egyensúlyából. Haru alig mert felnézni a székéből az  előtte álló arcára. Látta, ahogy Bakugou másokkal viselkedik. Gonosz volt és ijesztő és most vele Haruval is az lesz.

A lány rettegett, de ennek ellenére megpróbálta összeszedni azt a maradék bátorságát és lassan felnézett a fiúra.

Bakugou arcáról nem lehetett semmi érzelmet leolvasni.

Annyira mérges lenne??

Ajaj...

━━ • ✿ • ━━
♡Extra♡

{Az indok, amiért Momo telefonálhat órán}

Azaz

{A síró gyermek szelleme}

Létezik egy legenda. Egy legenda miszerint valamikor régen volt egy diák az iskolában, aki miután egyszer belépett annak kapuin, soha többet nem léphetett ki rajtuk.

Senki nem tudta miért. Vagy, hogy ki volt ez a diák. Egy dologban viszont mindenki biztos volt, hisz mind megtapasztalták.

Annak a diáknak azóta is ott kísértett a lelke, mert nem tudott még halála után se távozni.

Ő volt a síró gyermek szelleme.

Az egész egyik napról a másikra történt. Mindenki a tantermében ült az óráján, amikor megütötte fülüket az a szörnyű sírás és sikongás, ami a szellemtől jött.

– "Nem találooooom!"

– "Merre vaaaan???"

– "Pedig azt hittem erre lesz!"

– "Hol vaaan?"

Ezeket és hasonlókat kiabált és sikítozott. A diákok azt beszéltek a szellem az iskola kijárata után kutatott, de soha nem találhatta meg azt, így örök szenvedésbe lett taszítva.

A hír gyorsan terjedt. Mindenki beszélt róla, pletykák kelltek szárnyra, ami nem sokkal később más iskolákba is elért.

A pletyka miszerint szellem van a UA-ben.

A tanárok először tehetetlennek érezték magukat, de hosszú-hosszú tanácskozások után meghozták a döntést.

A döntést miszerint engedélyezik Momonak a telefonálást órán.

Így történt, hogy mikor legközelebb meghallották a síró gyermek szellemét órán, Momo telefonja megcsörrent és a lány hezitálás nélkül vette fel azt. Mindenki lélegzet visszafolytva hallgatta.

– Értettem. Megyek. – Ennyit mondott a lány, majd ügyet sem vetve senkire felállt a helyéről és elindult ki a teremből. A diákok ijedten szóltak utánna.

– Momo ne!

– A szellem odakint van!

– Ne menj!

– Mivan ha elkap!?

De Momo mintha meg sem hallotta volna komoly arccal ment előre. Kinyitotta az ajtót és kisétált rajta. Ahogy kilépett hangodabban hallotta a sikongást. Nem is volt olyan messze tőle.

Tett egy pár lépést és már ott is volt előtte.
– Nem hiszem el, hogy már megint eltévedtél... – mondta Momo, mire az előtte álló lány felkapta a fejét irányába.

A könnyei patakokban folytak végig az arcán.  ‐
– Momoooo...! – sírta keservesen a másik nevét, majd odarohant, hogy megölelje.

Momo viszonozta az ölelést.
– Haru, legközelebb ne rohanj előre és inkább várj meg, hogy együtt menjünk a terembe, ahol óránk lesz.

– Jó. – törölgette könnyeit szipogva a lány.

Ezután Haru Momo vezetésével végre a teremükhöz ért és csatlakozhatott az órához.

Így kelt hát életre a síró gyermek szellemének legendája, ami ezután még évszázadokig és azokon túl is fennmaradt az iskola tanuló között.