Az eddig még hűvös italom maradéka szinte felforrt a nagy hőség miatt, ami szokatlanul tombolt Londonban és igazából Anglia jelentős részein. Különös egy nyár volt meg kell hagyni. Letekintettem a kávéház teraszáról, sok ember szelte a szűk macskaköves utat, a meleg ellenére is. Én szabadnapos voltam, és terveim voltak egy bizonyos személlyel, akinek a társaságában kellett volna szenvednem már több, mint fél órája.

- Sajnálom, hogy késtem, de túl sok volt a vásárló nem hagyhattam a dolgokat kárba veszni, ma reggel valamiféle csúcs forgalom volt. Sajnálom többször nem fordul elő - hangjára kissé dühösen kaptam fel a fejemet. Nincs helye itt kifogásnak, késett pedig nekem ígérte ezt a napot.

- Kárpótlást követelek! - szólaltam meg sértett hangon. Nem mondott semmit csak mosolyogva átszelte az asztal és az eddigi tartózkodási helye közti távolságot. Fel se fogtam, de már felém magasodott nyurga alakja. Végig vezettem a tekinteteket rajta, számat beharapva állapítottáam meg, hogy tökéletesen festett a délelőtti nap sugaraiban.

- Sajnálom - időm se volt a lágy szavait felfogni, felrántott a kényelmes székemről és karjaiba zárt, miközben ajkait az enyémekre helyezte. Lágyan csókólt, mint mindig a nap első csókjánál. Szenvedve vettem tudomásul távolodását ajkaimtól.

- Ha kapok még egyet minden eddigi tettedet megbocsátom - kuncogva hajolt vissza le hozzám, ezzel teljesítve az ajánlatom ráeső részét. - Köszönöm - váltam el tőle, mikor már rendezetlenül vettem a levegőt.

- Ezt bármikor szívesen megismétlem és természetesen többet is kaphatsz - villantotta rám azt a tipikus csibész mosolyát, mire mint általában minden ehhez hasonló kissé perverz megjegyzésére mellkason csaptam őt.

- Itt bárki hallhat - suttogtam magam elé éreztem, hogy a fejemben kavargó gondolatoktól az arcom egyre vörösebb árnyalatot vesz fel.

- Mindenkinek tudnia kell, hogy te csak az enyém vagy - hangosabb beszélt a normálisnál a mosolya egy percre se hagyott alább, a már így is kínosan vörös fejemen nem segített a tudat, hogy a közelünkben lévő asztaloknál ülő vendégeik furcsálva kapták a fejüket a párosunk felé. Biztonság és takarás reményében magamhoz rántottam és a nyakhajlatába fúrtam a fejemet, ilyenkor néha szívesen lopnék a magabiztosságából.

- Miért nem tanulom meg, hogy veled nem lehet nyílvánoshelyen tartózkodni?- elengedtem őt és a kassza fel vettem az irányt.

- Mert te soha nem tanulsz a hibáidból, ezért vagyunk még együtt - kikerekedett szemekkel fordultam vissza hozzá.

- Szerinted számomra te csak egy hiba vagy? - nem nézett rám, nem is szólt hozzám, a pénztárhoz lépett és fizetett. Utána el akart menni mellettem, de eléléptem. - Nem tudtam, hogy te ezt így gondolod - a tekintetét mindenen végig vezette már a helységben csak rám nem nézett. Mégis, hogy változhat meg egy pillanat alatt a hangulat kettőn között? Fájt amit mondott és az is, hogy nem tud rám nézni egy ilyen kijelentés után. - Figyelj - odaléptem hozzá, és a pólójánál fogva lerántottam magamhoz, behunytam a szemeimet és homlokomat az övének dőltettem. - Te minden vagy az életembe csak hiba nem, nálad nagyszerűbb dolog nem volt még az életemben.. - nem akartam ezt a beszélgetést ilyen nyílvános helyen folytatni, így egyszerűen elhopponáltam magunkat a lakásomhoz, amin meglepődött picit. Tudta jól, hogy előbb futnék el Skóciába, mint, hogy oda hopponáljak.

- Miért jöttünk ide? - hangja teljesen érzelem mentes volt, nem tudtam elképzelni, hogy mi üthetett belé.

- Mert, amit most mondani fogok nem tartozik másokra. Szeretlek téged George Weasley - mosolyogtam fel rá játékosan, teljesen figyelmen kívül hagyta, mind az amit mondtam. - Valami rosszat tettem? Haragszol?

- Most nincs kedvem viccelődni – semmi pajkosság nem csillant a szemeiben, igazából mintha minden fény kihunyt volna benne.

- Ki vagy te és mit tettél az én Fredemmel? - nem válaszolt, arca pedig teljes komolyságról árulkodott. - Mi történt az elmúlt öt percben, amiért ilyen lettél? - megragadta a bal karomat és feljebb húzta a talárom ujját, alatta megcsillant fehér bőröm, rajta pedig ott díszelgett a Sötét Jegy.

- Meg láttam ezt - szemeimet könnyek mardosták mikor kirántottam a karomat és védekezés képpen a mellkasomhoz húztam.

- Mikor?

- Öt perccel ezelőtt, mikor a kávezóba lehúztál magadhoz, akkor láttam meg. Ha már elszeretnéd rejteni nem kéne ilyen bő szabású talárban flangálnod az utcán.

- Én.. - nem hagyta, hogy elkezdjem a magyarázkodást.

- Csak annyit szeretnék tudni miért?

- Meg kell őt védenem, nem hagyhatom, hogy olyat tegyen amibe belehalhat. Csak így figyelhetem őt.

- Nem ezt akartam tudni. Hanem, hogy miért nem mondtad el? - szemeiben láttam a felgyülemlő könny cseppeket. - Miért nem tudhattam meg tőled? Mindenki mondogatta, hogy már a részese vagy, de én nem hittem nekik, nem mondtad, nem mutattad - kicsordult az első könnycsepp szemeiből, ahogy az enyémből is.

- Én nem tehettem, nem veszíthettelek el, Fred - már én is sírtam.

- Már késő - és már ott se volt, egyedül hagyott a bűntudatommal. Ott hagyott és vissza se nézett.

~másfél évvel később~

Hát elérkeztünk ehhez a naphoz is, itt állunk alig ötszázméterre a hatalmas kőépületet körbevevő védőburoktól, ami már lassan feladta a harcot ellenünk, Halálfalók ellen. Semmi kedvem nem volt ott lenni és a régi barátaim, osztálytársaim, tanáraim ellen fordulni. Csak azt akartam, hogy Draco az öcsém biztonságban legyen, senki se bánthassa. Amilyen makacs és önfejű, önként fog a saját halálába rohanni, ami valljuk be nála egy megszokott taktika. Ránéztem enyémhez hasonló jégkék szemeit ijedten emelte rám, ő sem akarta, ő is érezte, hogy ez a csata a mi buktánk lesz. A Sötét Nagy Úr ugyanis túlságosan elbízta magát, miközben semmilye sincs valójában. Hisz saját magát hazudtolja meg az elveivel, ő maga se aranyvérű, hogy lehet mégis a megszállottja? Voldemort egy Mugli történelemből tanult férfira emlékeztet, Adolf Hitlerre aki a németária dicsőségét akarta megnyerni, a sok szenvedéssel, amire a többi muglit vette rá, a hiti és faji alapú megkülönböztetés volt harcának az alapja. Ez igazából  semmiben nem tér el Voldemort Nagy Úr véráruló elméletétől. Hitler elbukott, Voldemort is elfog, egy pillanatra átfutott az agyamon, ha nem lennék a Okklumencia mestere valószínűleg egy pillanatnyi betekintés is a zavaros fejembe elég indok lenne, hogy ne éljek már. Bár ha most már le is engedném a védelmem senki nem foglalkozna vele, azzal hogy mi is jár az idősebb Malfoygyerek fejében. 

A csata lassan kezdetét veszi, a rengeteg csatlós, akit a Nagy Úr a hatalma alá vont, mint vadász kutyák várták, hogy elkapják a védtelennek hitt vadat. Mind hisznek Voldemort erejében, csak kevesünknek vannak kétségei. Azoknak akik látják, hogy Harry Pottert nem volt képes megölni eddigi próbálkozásai folyamán, látják, hogy ez most se lesz máshogy. Ahogy a Nácinémetország elbukott, Voldemort is elfog, ezek a szélsőséges eszmék nem maradnak fent. Ha valamelyik Halálfaló csak egy Mugli történelem könyvet is fogott volna a kezében tudhatnák, hogy az egyeduralom mindig megbukik előbb vagy utóbb, de eléri őket a vég. Bár valljuk be, a Halálfalók előbb vállaltak volna be egy Dementor csókot, minthogy a Muglik hibáiból tanuljanak. Inkább mennek makacsul a saját és Uruk feje után, pedig mit is kínál nekik? Hogy elnyomnak egy másik népet, akiket sokkal kevesebbre tartanak, ez aztán az igazi érdem, megmondhatom sokat ígér, ér.

-Én félek, te undorodsz már a csata gondolatától is, azt kell mondanom jók a kilátásaink – jegyezte meg gúnyosan a testvérem, mire kicsit megijedtem. A fejembe lát? – Nem, nem tudom, mire is gondolsz, de ismerlek és az arcodra van írva minden. Mások talán betudják az ellenfeleink felé mutatott gyűlöletnek mind azt amit az arcod mutat, de én tudom, hogy a saját, „bajtársaink" és elveink késztetnek undorra – egy sóhaj hagyta el ajkaimat, túl jól ismer engem.

- Draco – hangomban minden kétségbeesésemet belesűrítettem, ő egy gyors és lágy mozdulattal végig simított a karomon, majd megfogta a pálca nélküli kezemet.

- Nem fogok meghalni itt és te se. Mindketten tudjuk, hogy a bent lévő idióták túl mulyák az öléshez. És csak, hogy tudd én se fogok ölni – az utolsó szavakat halkan suttogta a fülemben, szavai megnyugtattak. 

Hálásan emeltem rá a tekintetemet, mindenkinél jobban ismertem, ahogy ő is engem, tudtam, hogy vigyázni fog magára, bérmennyire is idióta és azt is, hogy nem ölne, de tőle hallani ezt megnyugtatóbb volt. Azonban a nyugalmam egy pillanat alatt elszállt, mivel őrjöngő csatakiáltások jelezték csapatunktól, hogy a védelmüket leromboltuk és a küzdelem kezdetét veszi.

Minden „társunk" elindult a Roxfort felé, így el is kezdődött a megszállás és az ostrom. Szörnyű volt nézni, ahogy az óriások romboltak, mégis csak ez az iskola volt az a hely ami a gyerekkoromat jelentette. Mikor a feleszméltem már Draco nem fogta a kezemet, ő is az iskola felé tartott a többi Halálfalóval. Én se maradhattam ott, az túlságosan nagy feltűnést keltett volna. Így ugyan lassabban, mint mások elindultam a harcba. Mikor már az iskola épületénél jártam talárom alól, előhalásztam a láthatatlanná tévő köpenyemet. Nem csak Potternek volt, én ezt egy diplomáciai utamon kaptam ajándékba. Mivel nem akartam, hogy bárki is észre vegyen, körülkémleltem. Öremmel vettem észre, hogy egy lélek sincs a közelben. Felvettem a köpenyt és csendesen haladtam az épületben. Elsősorban Dracot akartam megkeresni és elráncigálni a bajtól azonban azok a folyosók, amelyeken én haladtam teljesen kihaltak, pár szinttel felettem és alattam hallatszott csak néhány elmormolt varázsige. Beleborzongtam, hogy mégis hányszor hallottam az elmúlt percekben az Avada Kedavra átkot. Csak remélni tudtam, hogy a hallottaknak és a nem hallottaknak még a fele se talált célba.

Hirtelen lépteket hallottam egy közeli lépcsőről, majd egy nagyon jól ismert hang csapta meg a fülemet. Akaratlanul kaptam oda a fejemet, mire a szívem teljesen összeszorult. Másfél éve nem is láttam őt, kerültem minden helyet és kapcsolatot, ami hozzá vezethetett volna. Teljesen jogosan hagyott ott az nap, és mivel ezt tette nagyobb biztonságba is került szerencsémre. Eddig a pillanatig. Az ikrek két Halálfaló elől menekültek, védekeztek és kerülték az átkaikat. A csata hevében nem láthatták a hátuk mögött érkező ellenséget. Én viszont tökéletesen láttam még azt is, hogy a pálcáját Fredre szegezi, az egész olyan gyorsan történt.

Levettem a köpenyemet pálcámat egyből arra a férfire szegeztem, aki mocsok mód hátba akarta támadni Fredet.

-Locomotor Mortis– a férfi a levegőbe repült így a nagyon jól kivehető zöld fénycsóva a plafonba csapódott. – Stupor - Erre felfigyeltek az ikrek is meg a másik két támadójuk.

- Malf.. – mielőtt Avery dühösen befejhette volna a nevemet és a pálcáját rám szegezhette volna, a két fiú kihasználva a pillanatnyi zavart egy-egy bűbájjal lefegyverezték az ellenségüket, akik ájultan estek vissza a lépcsőn. A fiúk megbizonyosodtak róla, hogy velük már nem lesz gondjuk majd rögtön rám szegezték a pálcájukat. Ez a hála a megmentésükért?

- Nyugalom – tettem fel a kezemet a levegőbe pálcámat a plafonnak szegeztem, míg George csak rám összpontosított, Fred felemelte a tekintetét arra a pontra, amire a pálcámat szegeztem. Hát ennyit a belém vetett bizalmukról. Megbizonyosodhatott róla semmi olyan nem volt ott, amit ellenük használhattam volna.

- Miért segítettél? – savként martak Fred szavai, hát tényleg nem bízik bennem, mind azok után, amit együtt átéltünk nem bízik bennem.

- Attól, hogy nem egy oldalon állunk hivatalosan még nem azt jelenti , hogy végig tudnám nézni a halálodat Fred – könnyek kezdtek el az arcomon lefolyni, elakartam fordítani a fejemet, azonban nem tudtam levenni a szememet róluk. Még szerencse mivel egy újabb mocsadék szerette volna őket hátba támadni. Mikor a pálcámat feléjük szegeztem kissé megrémültek és a hirtelen mozdulatomat és átkot alig tudták felfogni. – Stupor – tökéletesen célba ért a varázslatom, a Halálfaló ájultan csattant a kőpadlón.

- Hát Freddie, ha nem te akkor én fogom most hálából megcsókolni, hisz másodjára mentette meg az életünket.. khm életed – George leengedte a pálcáját, miután látta kit talált el az átkom.

- George – nem tudtam eldönteni, hogy Fred tekintetében lévő gyűlölet testvére felé vagy pedig felém irányul igazából. Nem volt időm kideríteni, mivel közbe avatkozott maga Voldemort. A hangja lengett körül bennünket, a rekedt már félig holt varázslóé.

- Álljatok meg egy pillanatra, nagylelkűen kaptok, most időt hallottjaitok felkeresésére és begyűjtésére – az utolsó szó hallatán, mindhárman felhorkantottunk, mintha csak valami szemétről beszélne, miközben lehet szeretteink már kihűlt testétével és a személy halálával kell szembesülnünk, a veszteséggel.

- Gyerünk most keressük meg a többieket, remélem senkinek nem esett baja – Goerge a lépcsőhöz fordult ahonnan felbukkantak már percekkel ezelőtt, Fred is utána indult, de egy pillanatra megállt.

- Aurora szerintem neked is inkább velünk kellene jönnöd – ez a pár szó számomra a világot jelentette akkor, abban a pillanatban, mivel a hangjában nem volt se gyűlölet, se gúny.

Felkaptam a köpenyt, aztán a két fiú után mentem. Fred valamivel le volt maradva Goerge mögött, gyorsítottam a lépteimen, hogy közelebb kerüljek hozzájuk és senki ne akarjon pálcát szegezni az egészen gyanús Halálfaló külsőmnek.

-Köszönöm – suttogta halkan, mikor már csak két lépés választott el minket. Körül néztem ugyan már nem csak mi voltunk a folyosón sok ismerős diák és idősebb varázsló haladt el mellettünk, de tudtam ez nekem szólt.

- Fred beszélhetünk – ragadtam meg a karját, mikor beértem. Nem tudhatom, hogy túlélem e a mai napot, egyikünk se tudta. Viszont én nem akartam úgy meghalni, hogy nem beszéltem vele.

- Szerintem erre most nincs időnk – próbált ellenkezni velem.

- Szerintem meg pont most van itt az ideje – lökte közelebb hozzám Gorege a testvérét. – Ki tudja, hogy lesz-e egyáltalán rá máskor időtök. Nem akarok pesszimista lenni, de lehet mind meghalunk. És Freddie nem szeretném a síron túl is a bánatos fejedet figyelni, mert nem mondtad meg Aurorá.. Au – Fred kissé idegesen ütötte vállba fivérét én pedig csak jobban elérzékenyültem, mivel mindketten újra itt vannak velem nagyon hosszú idő után, valamint Goerge újra ki áll értem, akárcsak a régi szép időkben.

- De akkor ne itt -George egy sokat mondó mosollyal lökött újra a testvérén, aki megragadta utána a kezemet és egy csendesebb helyet próbált keresni magunknak. Szerencsénkre találtunk egy kevésbé forgalmas folyosót nem messze a gyülekező helytől, így bármi történjék is gyorsan tudunk csatlakozni a többiekhez.

- Én .. – teljesen egyszerre kezdtünk bele, mire kissé elmosolyodtunk.

- Én szeretném kezdeni, én sajnlom, hogy nem mondtam el neked, mikor megkaptam a Jelet. Fred te számomra a világ egyik legfontosabb embere lettél, nem tudok ezzel mit tenni az érzéseimnek parancsolni egyszerűen a hiányod szépen lassan megölt bennem mindent. Frederic Gideon Weasley szeretlek és ezen semmi nem tud már változtatni – a könnyeim szépen egymás után csordultak le, nem tudtam mire gondol megint az érzelemmentes álarca mögé bújt, ami miatt kezdtem kétségbe esni. Viszont hirtelen meleg kezeivel letörölte az arcomat.

- Kérlek Aurora ne sírj! – az álarca lehullott, ahogy az első könnyei kicsordultak a megszólításom után. – Nem szabadott volna otthagynom téged aznap, nem ért ennyit az a hülye Jel, tudom most már látom, hogy mindent a testvéredért tettél. Ugyan árulásként ért a titkolózásod és hazudozásod, viszont utólag látom, hogy miattam, illetve miattunk tetted. Te csak megóvtad a kapcsolatunkat, azt is tudom, hogy te is mindent megteszel a testvéredért akárcsak én teszek meg a saját családomért bármit, valamint érted. Annyira sajnálom, Aurora megtudsz nekem bocsájtani? Megtudod nekem bocsájtani, hogy egy ilyen szörnyen nehéz időszakban magadra hagytalak? – akárcsak én ő is teljesen összevolt törve.

- Fred csak akkor, ha te is nekem. Valamint, ha.. Ha még mindig szeretsz – nem tudom mikor kerültem a karjai közé, talán az egész beszélgetés során ott voltam, talán most húzott csak magához, mindegy is volt, mert nekem mindig is ott volt a helyem.

- Aurora Sabrina Malfoy a szerelmem irántad soha nem szűnt meg és nem is fog – kék szemei rabja voltam addig a pillanatig még közelebb nem hajolt és adott egy érzéki csókot az ajkaimra. Annyira hiányzott minden egyes porcikája ennek a fiúnak, hogy azt kívántam bár ne ilyen helyzet miatt kerültem volna ismét a karjaiba, a szívébe. 

Mintha neki is eszébe jutott volna, hogy talán csatlakoznunk kellene a többiekhez és felmérni a veszteségeinket. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy ténylegesen halottak vannak, most az Iskolánk falai között, kezeinket összekulcsoltuk és a gyülekező helyre mentünk. Együtt. Nem beszéltük meg teljesen ugyan a dolgainkat, viszont a bizonytalanság ami a levegőbe terjedt, hogy talán ezek az utolsó perceink, összehozott minket.

A terembe érve elszörnyedtem, mégis mennyi halott. Olyan emberek holtestei akiknek nem így kellett volna bevégezniük, nem ilyen korán, nem ilyen körülmények között.

- Fred – Molly rohant a fia felé és zárta őt a karjaiba. – Drágám, hát te is túlélted?! – könnyek gyűltek az asszony szemébe, de ahogy megjelentek úgy tűntek el. Nem volt itt az ideje, még nem. – Aurora – egy kedves mosoly jelent meg az ajkain mikor meglátta összekulcsolt kezeink – Draco is valahol itt van, szerintem szüksége van rád – idegesen kerestem a szőke kobak után a teremben, mikor megláttam megkönnyebbültem sóhajtottam fel, mivel láthatólag semmi baja nem volt.

- Menj csak én is ránézek Ginnyékre – kissé mindketten félve engedtük el a másikat, hisz alig öt perce kaptuk vissza egymást. Viszont elléptem mellette és egy gyors puszit adtam az arcára.

- Hát megint együtt vagy a Weasley gyerekkel – köszöntött gúnyosan az öcsém, mire csak megforgattam a szemeim és magamhoz öleltem, a nap folyamán sokadjára érzékenyültem el.

- Én is örülök, hogy élsz Draco – visszaölelt és egy puszit nyomott a homlokomra, fiatalabb, mégis vagy egy fejjel magasabb nálam.

- Harry elment feladni magát – suttogta maga elé. Megrémültem, hát tévedtem volna? Nem a jó fog nyerni? – Mi lesz velünk, ha Voldemort nyer? – ő is sírt, kétségbe volt esve, ő se szerette volna a Nagy Úr győzelmét, azt a világot, amit ő kínált.

- Bármi lesz én melletted leszek.

- Mi lesz a Rómeóddal? – egy pillanatra lefagytam, magam se tudom.

- Az ő Rómeója azt szeretné, ha a testvére mellette lenne ilyen esetben, de reméli, hogy nem kell elválnia az Júliájától. De hamégis, tudja, hogy a testvérével van és tudnak egymásra vigyázni – Fred álltmellettünk és ölelt át minket, kissé abszúrd lehetett néhány ember számára ez a látvány. Egy Weasley két Malfoyt ölel, talán  tényleg itt a világ vége.