~ Zene: Dean Martin – Let It Snow ~

/Szerzői megjegyzés: Ezt a novellát ajándékba írtam Lyaney-nak. Még egyszer nagyon boldog karácsonyt neked, és mindenki másnak is kellemes ünnepeket kívánok!/

1975. december 25-én James Potter olyasmire vetemedett, amire élete tizenöt évében eddig még sohasem: sütött. Mint kiderült, nem volt jó ötlet.

Az egész úgy indult, hogy az édesanyja, Euphemia nem sokkal az ünnepek előtt elkapta az „eltűnési viszketegség" nevű kórt. Ez abban nyilvánult meg, hogy a teste bizonyos részei időnként láthatatlanná váltak, ezzel együtt pedig borzasztóan viszkettek. A kezelése eltartott pár napig, így a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban kúrálták.

Szerencsére karácsonyra meggyógyult, és a férje, Fleamont épp érte indult a kórházba, hogy hazahozza. James is vele akart menni, de az apja – miután véletlen belerúgott a nappali közepén hagyott büdös zokniba – azt kérte tőle, inkább takarítson ki, amíg megérkeznek, mert Euphemia szívrohamot fog kapni, ha meglátja, micsoda káosz keletkezett az alatt a pár nap alatt, amíg ők ketten uralták a háztartást.

– Egy mosást is beindíthatnál, mert ez valami fertelem – szörnyülködött Fleamont befogott orral. Egyméteres körzetben érezni lehetett a zokni szagát. Persze mindketten tagadták, hogy az övék lenne.

Jamesnek nem sok kedve volt a házimunkához, de becsületére legyen mondva, az édesanyjáért ő tényleg megpróbálta elvégezni. Varázslattal hamar elintézte a takarítást – bár otthon nem lett volna szabad használnia a pálcáját a téli szünet alatt –, és épp azon gondolkodott, mégis hogyan kezelje a mosógépet, amikor nagyot kordult a gyomra. Itt kezdődtek a gondok.

Időközben már elmúlt az ebédidő, de a szülei csak nem akartak jönni. A hűtőbe nézve James kelletlenül állapította meg, hogy bizony nincs otthon semmiféle főtt étel. Az apjával az elmúlt napokban mindig vettek valahol ennivalót, de mostanra kifogytak. Máskor az édesanyja ilyenkorra már rég elkészítette a karácsonyi fogásokat, a süteményekkel együtt, most azonban a hűtőben csak egy doboz tojás és egy üveg tej árválkodott, némi megmaradt sajttal és zöldséggel.

A szükség az szükség, James tehát úgy döntött, nem vár tovább, akkor ő most rántottát süt. Ebédre. Aznap még nem evett semmit, mert későn ébredt, és mostanra mardosta az éhség. Milyen büszkék lesznek rá a szülei, ha hazaérnek és meglátják! – gondolta. Az anyja biztos el fog ájulni a főzőtudományától, és könnyebben tör ki, hogy az ő kis fiacskája milyen gyorsan felnőtt.

James büszke mosollyal gondolt arra, hogy talán még azokra a mugli főzőversenyekre is behívják majd, hogy eltanulják tőle, hogyan készítsék el a James Potter-féle világhírű rántottát – de persze sosem érhetnek a nyomába. Lily is csodálattal fog nézni rá, és ha összeházasodnak, James minden nap gőzölgő reggelivel várja majd közös otthonukban. Lily pedig úgy fogja érezni, ő a világ legszerencsésebb boszorkánya, amiért ilyen jólelkű és tehetséges férje van.

James tehát elégedett mosollyal állt neki feltörni a tojásokat. A héjából ugyan belement egy kicsi, de úgy gondolta, abból baj még nem lehet. Aztán megnyitotta a tűzhelyet, rátette a serpenyőt és várt.

Közben eszébe jutott a büdös zokni, és hogy az apja azt kérte, mosson ki. Mivel még nem történt semmi a rántottával, gondolta, idő lesz, amíg megsül. Ellesz ez itt magában, addig is ő otthagyja a tűzhelyen, és beindítja a mosógépet. Két legyet egy csapásra. Milyen okosan és hatékonyan is dolgozik ő! Nem véletlen imádják a szülei, ő a legjobb gyerek a világon.

Az orrát befogva kapta fel a nappaliból a büdös zoknit, és gondosan eltartotta magától, miközben a fürdőszobába vitte. Ott aztán bevágta a mosógépbe, és hozzádobált még annyi ruhát, amennyit csak tudott. Nem válogatott, hogy az éppen fehér, színes, kényes anyagú vagy sem. Megtömte a tartályt, aztán biztos, ami biztos alapon beletöltött féldoboznyi mosóport.

Találomra tekergette és nyomkodta a gombokat. Nem tudta, hány fokon szokás mosni, de a hatvan szimpatikusnak tűnt neki. Végül sikerült beindítania, és elégedetten konstatálta, hogy a szerkezet belseje nehézkesen pörögni kezd. Nem törődött a berregő-köpködő hangokkal, amiket kibocsátott, úgy vélte, ez normális.

Ebben a pillanatban égett szag csapta meg az orrát. Fejvesztve rohant a konyhába. A tűzhely addigra lángolt. James kétségbeesetten szórta az Aguamenti varázsigét, és pár perc múlva sikerült is eloltania.

Csalódottan állapította meg, hogy a rántotta nemhogy megsült, megszenesedett. Sőt, a serpenyő megolvadt, és egy jókora lyuk tátongott rajta.

James elkáromkodta magát. Tudta, hogy ez volt az édesanyja kedvenc serpenyője. Most mitévő legyen? Bármikor hazaérhettek. Kihez forduljon?

A megoldás mintegy villámcsapásként hasított az elméjébe. Hisz ott voltak neki a barátai, a Tekergők – együtt mindig kitaláltak valamit. James tisztában volt vele, hogy illetlenség karácsonykor hívatlanul beállítani másokhoz, de ez vészhelyzet volt.

A lyukas serpenyővel a kezében – ami időközben kihűlt – lépett a kandallóhoz, és beleszórt egy marék Hop-port.

– Grimmauld tér tizenkettő! – kiáltotta, miközben a smaragdra színeződő lángok közé lépett.

A serpenyő időnként nekicsapódott a kormos falnak, miközben James suhanva-pörögve megindult a kandallórendszerben. Hamarosan megérkezett úti céljához.

Kihordta magával a kormot a díszes szalon drága perzsaszőnyegére, de nem érdekelte. Kisurrant a helyiségből, és a lépcsőn osonva megkereste legjobb barátja szobáját. Szerencsére senkivel nem futott össze útközben.

– Mi van már megint? – mordult rá Sirius Black, amikor James lenyomta a kilincset és belépett. Amikor azonban az ágyon ülő fiú realizálta, ki is érkezett hozzá látogatóba, döbbenten bámult rá. – Te meg mit keresel itt?

– Gondoltam, körülnézek, nálatok milyen a karácsonyi dekoráció – ironizált James. – Szerinted? – folytatta idegesen, és barátja orra elé dugta a lyukas serpenyőt.

– Fúj, vidd innen, égett szaga van – fintorgott Sirius.

– Szagoltad volna azt a büdös zoknit – morogta James. – Amiatt kezdődött minden.

– Milyen büdös zokni? És mi minden? – ráncolta a homlokát Sirius. Nemesi vonásainak köszönhetően még ez az arckifejezés is jól állt neki.

– Hosszú történet – legyintett a serpenyővel James, kis híján orrba csapva barátját. – A lényeg, hogy vészhelyzet van. Szükségem van a segítségetekre.

– Oké, menjünk. – Sirius kitért az arca felé suhanó serpenyő elől, és azzal a mozdulattal már fel is kelt az ágyáról. Nem kellett sokáig győzködni. – Én benne vagyok bármiben, csak itthon hagyhassam ezt a cirkuszt.

– Mi történt már megint? – kérdezte komoran James, miközben kiléptek a szobából, és a szalon felé oldalaztak.

– Alphard bá váratlanul beállított hozzánk ma az ebéd kellős közepén. Anyám persze egyből kiakadt, hogy micsoda illetlenség ez, Alphard bá meg lazán közölte, hogy úgy döntött, idén itt tölti a karácsonyt, bocs, nem volt ideje értesítést küldeni. Anyám azóta tajtékzik és azon pörög, hogy ezt nem így terveztük, most át kell szerveznie mindent. „Most hova tegyelek az ültetésrendben, Alphard?" – sápítozott Sirius elvékonyított hangon, hűen utánozva az anyját. – „Mindenkinek leadtam már a vendéglistát is, micsoda szégyen lesz, hogy nem tartjuk magunkat az előírtakhoz! Ráadásul miattad páratlanul leszünk, hogy fog az kinézni az asztalnál, na, meg a fényképeken?! Hivatásos fotóst fogadtam fel. Sipor, te meg menj és vegyél még egy arany étkészletet, mert nincs elég itthon, nem számítottunk plusz egy főre!"

– Szarul hangzik – húzta el a száját James.

– Amúgy bírom Alphard bát – szögezte le Sirius, immár az eredeti hangján. – Mindig ezt csinálja. Előáll valami váratlan dologgal, amivel kiakaszthatja anyámat. De karácsonykor azért jobb szeretem nem az ordibálását hallgatni.

Elérték a szalon kandallóját, és hamar megegyeztek abban, hogy mielőtt Jamesékhez mennének, összeszedik Petert meg Remust is. Szegény fiúk Siriushoz hasonlóan értetlenkedve fogadták a lyukas serpenyőt lóbáló James felbukkanását, amikor azonban már mind a négyen a Potter család konyhájában álltak, megértették, mi is az a vészhelyzet, amiről barátjuk szövegelt nekik.

– Hát, végül is megsült – állapította meg Remus, a szenes a rántotta maradványaira bámulva.

– Inkább abban segíts, hogyan hozzam helyre – nézett rá tanácstalanul James. – Anyáék nem lesznek boldogok.

– Reparóval próbáltad már? – kérdezte Remus.

– Igen, de nem működött sem a serpenyőn, sem a konyhán.

Mindannyian tanakodni kezdtek. Végül Peter szólalt meg elsőként.

– Én ismerek egy varázsigét, ami talán működhet! – tartotta fel a mutatóujját csillogó szemmel. – Anya használta múltkor, amikor beázott nálunk a tető. – A duci fiú kiállt a konyha közepére, elővette a zsebéből a varázspálcáját, és megköszörülte a torkát.

Bizonytalanul elmotyogta a varázsigét, mire hirtelen az egész konyha megremegett, mintha földrengés söpört volna rajta végig. A Tekergők hasra estek, egy kupacban kötöttek ki egymás hegyén-hátán.

– Ez meg mi a fészkes fene volt, Féregfark? – Sirius morcosan tápászkodott fel.

– N-nem tudom – cincogta riadtan Peter. – Talán elrontottam a varázsigét. Pedig úgy emlékeztem, így szól.

– Valami nem stimmel – nézett ki az ablakon Remus. – Eddig is esett odakint a hó?

– Nem! – kiáltott fel James. – Sőt, nem is így néz ki a kertünk!

Feltépte a konyhaajtót, kilépve azonban süvítő hideg szél fogadta, és beázott a zoknija a hó miatt, amibe a lába süppedt. Sirius, Remus és Peter lefagyva álltak mögötte.

– Baszd meg, Féregfark, te elvarázsoltad a konyhánkat! – fakadt ki James. – Mégis hová hoztál minket?

– Tényleg nem tudom. – Peter bűnbánóan tördelte a kezét. – Bocsánat.

– Most innen hogy a francba jutunk haza?

– Kérdezz két könnyebbet – dörmögte Sirius. – Mondjuk én nem bánom – vont vállat némi mérlegelés után.

– Itt fogunk megfagyni az Északi-sarkon! – siránkozott James. – Kinyírtál minket, Peter!

– Én tényleg nem akartam – motyogta megszeppenve a duci fiú.

– Hát, már késő bánat. – James keserű képpel lépett vissza a házba. – Fogalmunk sincs, milyen varázslattal csinálhatnánk ezt vissza. Nincsen kajánk, úgyhogy éhen fogunk halni – ecsetelte a helyzetüket. – Még az is lehet, hogy megőrülünk, és egy idő után meg akarjuk majd enni egymást. Vagy azt, aki először elpusztul. Valószínűleg én leszek az, mert ma még nem is ettem. Nektek több a tartalékotok – magyarázta. – Zokogva martok majd belém, hogy kitépjétek a húsomat, és miközben falatoztok belőlem, könnyek csorognak le az arcotokon. De hiába ez is, mert nem tudlak megmenteni titeket, végül mind itt leljük halálunkat ezen a kegyetlen havas vidéken. A szeretteink pedig könnyeket hullatnak miattunk. Épp karácsonykor veszítenek el minket!

– Hát... nézzük a jó oldalát – jegyezte meg óvatosan Peter.

– Van olyan? – Remus szkeptikusan nézett rá.

– Végül is, még sosem volt ezelőtt közös karácsonyunk.

Egy pillanatra mind elmerengtek ezen. Valóban, az előző években egyszer sem alakult úgy, hogy ők négyen együtt tudtak volna ünnepelni.

– Többé már nem is lesz. A csodás jövőnk is odavan Lilyvel – szomorkodott James. – A holttestünket nem fogják megtalálni, de talán, ha állítanak nekünk síremléket, visz majd virágot az enyémre – merengett.

– Azért ez még nem a vég – közölte Sirius, aki kezdte elveszíteni a türelmét. – Ahelyett, hogy itt ülnénk, szerintem menjünk ki és fedezzük fel a környéket, hátha találkozunk emberrel. Vagy legalább találunk... valamit. Akármit.

– Itt, az Északi-sarkon?

– Igazából nem biztos, hogy ez itt az Északi-sark – elmélkedett Remus. – Lehet, hogy Lappföldön vagy Grönlandon vagyunk. De lehetünk az Antarktiszon is.

– Jobbnál jobb lehetőségek – ironizált James. – És mégis hogy gondoltál kimenni innen, Sirius? Nincs kabátunk, nekem még cipőm sem.

– Van animágiánk – hangzott a logikus felelet. – Állatként kevésbé érezzük meg a hideget.

– Tényleg! – James lelkesen pattant fel a földről, ahol eddig kuporgott mélabújába süppedve. – De mi van Remusszal? – jutott eszébe, és aggodalmasan sandított sápadt bőrű barátjukra.

A fiú vérfarkas volt, nem animágus, nem akkor változott állattá, amikor kedve tartotta, hanem csak teliholdkor, kényszerből. De a legutóbbi telihold épp egy héttel azelőttre esett, így messze volt még a következő.

– Mi lenne, hogyha felülne a hátadra? – vetette fel Peter.

– Bingó! – James ugrott egyet örömében.

– Milyen bimbó? – nézett rá értetlenkedve Sirius. – Mellbimbó? Te jól vagy?

– A bingó egy mugli játék – segítette ki Remus, a visszafojtott nevetéssel küszködve. – Útközben elmagyarázom neked.

Nem sokkal később már egy nagyra nőtt fekete kutya és egy gímszarvas lépett ki a hóba. Az utóbbi nem csak a bingóról magyarázó Remus Lupint cipelte a hátán, az agancsán csücsült a patkánnyá változott Peter Pettigrew is, aki kistestű állatként kevésbé boldogult volna egyedül a vastag hóban.

Ő, Sirius és James – Remus minden ellenkezését figyelmen kívül hagyva – alsógatyára vetkőztek, és az összes ruhájukat neki adták, hogy ne fázzon meg annyira. Így gyarapodott további két réteg pólóval, egy inggel és plusz három pulóverrel meg nadrággal. Az biztos, hogy jól felöltöztették. Még a zoknijaikat is megkapta.

James immár jókedvűen, reménykedve ügetett a hóban, a vidáman csaholó Siriusszal a nyomában. Barátja, miután végighallgatta Remus bingóról szóló kiselőadását, olykor előreszaladt és meghempergett a hóban. James irigyelte érte, ő is szívesen csatlakozott volna – de két utasa miatt meg kellett maradnia a méltóságteljes szarvas szerepénél.

Kietlen havas tájon haladtak keresztül, csupán magasra nyúló, fehérbe öltözött fenyők szegélyezték útjukat. Ám Siriusnak végül jó volt a szimatja, némi kutyagolás után egy hatalmas épületet pillantottak meg maguk előtt.

Mind a négyüknek elállt a lélegzete. A monumentális létesítmény uralkodó színei piros és zöld voltak, és telis-tele aggatták karácsonyi mintákkal meg díszekkel.

– Srácok... szerintem Lappföldön vagyunk – lehelte Remus.

A kétszárnyú faajtó feletti hatalmas táblán villogó feladat hirdette a világ minden nyelvén: „Mikulásműhely". Sirius megcsóválta a farkát, nagyot vakkantott, és elrohant a kapu felé. Jamesnek sem kellett több, vágtázva követte. Az ajtót csodával határos módon nyitva találták.

Besurrantak az épületbe, és felfedezőútra indultak. Mindent látni akartak. Odabent piros-zöld egyenruhás manók és piros-feketébe öltözött krampuszok sürgölődtek. Még fehér ruhás, szárnyas angyalok is akadtak.

– Olvastam a létezésükről – suttogta Remus –, de nem gondoltam volna, hogy tényleg igaz. Sokan még a mikulásban sem hisznek, közülünk sem, pedig abban a könyvben azt írták, az igazi mikulás maga is nagy hatalmú varázsló. De nem mutatkozik, és sohasem sikerült senkinek kiderítenie a pontos tartózkodási helyét. Talán mi vagyunk az elsők! – lelkendezett. – Ez fantasztikus!

Úgy tűnt, a manóknak, a krampuszoknak és az angyaloknak is megvan a maga dolga, mindenki sietett, hogy mindennel végezzen. A nagy felfordulásban senkinek nem tűnt fel a settenkedő szarvas, kutya, patkány és fiú, így körül tudtak nézni.

A széles folyosókon haladva színesebbnél színesebb helyiségeket fedeztek fel. Volt posta, mindenféle érdekes gyár és édességek, amerre csak a szem ellátott. Remus titokban ostyát mártogatott a csokiszökőkútba, és James is megtöltötte végre üres hasát néhány muffinnal.

Az egyik szobában, ahol éppen nem tartózkodott senki, a mikulás ruhásszekrényére bukkantak. Tele volt piros göncökkel.

– Én ezt ki akarom próbálni! – változott vissza emberré Sirius, és már rohant is a gardróbhoz. – Vagány – forgolódott a tükör előtt, miután beöltözött. – Ez a sapka mondjuk hülyén áll, nem kell – lökte le a fejéről, és hanyagul félresöpörte az arcába hulló fürtjeit. – De így egész jó – tette zsebre a kezét. – Csak kicsit nagy a ruha meg a csizma.

James és Peter, akik ugyancsak visszaváltoztak, szintén felvettek egy-egy piros ruhát, és Remust sem kellett sokáig noszogatni, hogy kövesse a példájukat. Bűbájjal végül mindannyian magukra méretezték a mikulásgöncöket, és harsogva nevettek egymáson, ahogy a vén szakállast próbálták utánozni.

Jókedvükben el is felejtették, hogy illegálisan tartózkodnak a szobában, így aztán, amikor az igazi mikulás benyitott, mindannyian alaposan meglepődtek – beleértve magát a mikulást is.

– Futás! – kiáltotta James, felocsúdva az első sokkhatásból, és félrelökve a télapót, hanyatt-homlok kimenekültek a szobából.

– Elnézést a kellemetlenségekért, már itt sem vagyunk – szólt vissza még az ajtóból az utolsóként távozó Remus, és megeresztett egy zavart mosolyt. – Kellemes ünnepeket!

Ahogy rikító mikulásruhájukban kirobogtak az épületből, az viszont már nem kis feltűnést keltett. Néhány mikulásmanó, krampusz és angyal kiáltozva a nyomukba eredt, így meg sem álltak a kapuig.

– Most merre? – Sirius jobbra-balra tekintgetett, búvóhelyet keresve. Hiába.

– Ott a szánja! – vette észre James. – Kössük el, én majd átváltozom szarvassá.

– Ez nagyon-nagyon rossz ötlet – szólalt meg aggodalmasan Remus.

– Tudsz jobbat?

Remus nem tudott, így mire a mikulás dolgozói utolérték őket, már hanyagul a szán elé kötötték Jamest, Sirius pedig a „volán" mögé pattant és megrángatta a gyeplőt.

– Gyí, Ágas!

Remus és Peter kétségbeesetten kapaszkodtak mögötte, felkészülve a sprintre. James nekiindult, és húzta, húzta a szánt teljes erejéből, ám az nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Egy tapodtat sem mozdult. A próbálkozások közben a szarvas minduntalan hasra esett a hóban.

Időközben minden oldalról körülvették őket a feldúlt manók és krampuszok, felettük pedig angyalok lebegtek karba tett kézzel.

– Ajaj – jegyezte meg Peter. – Azt hiszem, bajban vagyunk. Ugye? – pislogott az egyik angyalra. Az komoran nézett vissza rá.

– Hogy juthattunk idáig? – fakadt ki James, röviddel a történtek után. Alsógatyában cirkált fel-alá, a mikulásruhájukat ugyanis elvették tőlük, a varázspálcáikkal egyetemben. – Hogy kerülhettünk a mikulás börtönébe? Egyáltalán, mióta van a mikulásnak börtöne? Minek az neki?

– Igazából egész kellemes hely – jegyezte meg félszegen Remus, miközben suttyomban megpróbált kiszakítani egy csokidarabot a falból.

A padló mézeskalácsból volt, az ülőhelyek pillecukorból, a börtön rácsaiként pedig cukorpálcák szolgáltak. James számára azonban ez nem vont le a helyzet súlyából, mélyen sértve érezte magát.

– Hogy van képe bezárni minket a mikulásnak? Mikor lett ilyen erőszakos? Ide se jövök többet, az biztos – igazította meg a szemüvegét. – Panaszt teszek a... nem tudom hol, de panaszt teszek, az biztos.

– Nem teszel te már panaszt sehol, higgy nekem. Ez olyan biztos, mint a halál – szólalt meg Sirius rezignált hangon. A pillecukrokon feküdt, és a habcsókokból készült plafont bámulta. Nagyot sóhajtott. – Ki fognak végezni minket.

– Sajnálom, srácok – szipogta Peter a sarokban, és megtörölte az orrát. – Én szúrtam el az egészet.

– Nem i... – kezdte volna nyugtatni Remus, de Sirius félbeszakította.

– Ez mondjuk igaz.

– A te ötleted volt, hogy induljunk el – mutatott rá James.

– Az igenis jó ötlet volt – jelentette ki durcásan Sirius. – Legalább láttuk a mikulás műhelyét, mielőtt meghalunk.

– Nem hinném, hogy kivégeznek minket – jegyezte meg Remus. – Ki hallott már mikulás általi halálról?

– Én nem bízom benne – húzta össze a szemét Sirius.

– Majd én kidumálom magunkat – ötletelt James. – Igen, az lesz. Senki nem tud ellenállni a sármomnak.– A cukorpálca-rácsokhoz lépett, és kikukucskált az őket őrző mogorva krampuszra. – Hé, te! Hogy hívnak?

A lény nem válaszolt, karba tett kézzel támasztotta a falat.

– Beszélni szeretnék a főnökötökkel – közölte magabiztosan James. – Szólnál neki?

Továbbra sem kapott választ.

– Légy szíves – tette hozzá, de a krampusz kitartóan hallgatott. – Lehet, hogy nem is tud beszélni – mondta oda a barátainak. – Néma szegény. – Sajnálkozva visszafordult a krampuszhoz. – Amúgy nektek igazi a szarvatok, ugye? – jutott eszébe, miközben a lényt méregette. – Varázslények vagytok, gondolom, így születtek, szarvval együtt. Vagy nem is, mert akkor nehéz lenne megszülnie benneteket a krampuszanyukátoknak. Később növesztitek akkor, mint a szarvasok? Mind némák vagytok? Az is jó, ha csak bólogatsz vagy nemet intesz a fejeddel.

– Hagyd Ágas, ez nem vezet semmire – mondta Sirius, aki már unta a kérdezősködést.

– Bunkó krampusz... – James kedvszegetten visszatért a cellában való járkáláshoz. Közben Sirius azt kezdte taglalni, szerinte milyen módszerek jöhetnek szóba, amikkel kivégzik őket.

– Lehet, hogy cukormázba fojtanak. Vagy megitatnak velünk annyi tejet, hogy szétdurranunk. De az is lehet, hogy koncentrált cukrot fecskendeznek a vénánkba, és meghalunk a túladagolástól.

– Nem fognak kivégezni minket – csámcsogta Remus.

– Majd akkor mondd ezt, Holdsáp, amikor felakasztanak minket a karácsonyfára.

Petert már az ájulás kerülgette a találgatásokat hallgatva, és James is egyre inkább kezdte elveszíteni a reményt. Hát, ha Siriusnak igaza lesz, és megölik őket, legalább a mikulás teszi. Az azért mégiscsak sokkal menőbb, mint egy leégett konyhában éhen halni.

Hirtelen léptek ütötték meg a fülüket, és a télapó jelent meg a cellájuk előtt, a maga pocakos, szakállas, piros ruhás valójában. Végignézett a három alsónadrágos fiún és Remuson, aki épp az utolsó kocka csokoládét nyelte le, majd mondott valamit a krampusznak, a fiúk számára ismeretlen nyelven.

Az hosszan válaszolt, mintha magyarázkodna. Ezek szerint mégiscsak tud beszélni, állapította meg James. És nem is biztos, hogy bunkó, egész egyszerűen egy kukkot sem értett abból, amit ő beszélt hozzá.

A télapó varázspálcát húzott elő a zsebéből, és néhány intése nyomán Sirius, Peter és James is visszakapta a mikulásruháját.

– A híres-neves Tekergők, ha nem tévedek – szólalt meg angolul. Hunyorogva nézett rájuk. – James Potter, Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew.

A fiúknak leesett az álluk.

– Maga ismer minket? – bukott ki Jamesből. – Illetve, persze, nyilván híresek vagyunk – korrigált, és kihúzta magát. – Annyira híresek, hogy még itt is biztos mindenki minket emleget. Úgyhogy akár szabadon is engedhet. Sőt, megengedjük, hogy hazavigyen.

A mikulás megütközve nézett rá.

– James azt akarja mondani, hogy sajnáljuk, amiért betörtünk – mentegetőzött Remus.

– Az én ötletem volt – emelte fel a kezét Sirius. – Leszek első a kivégzésen.

A helyiségre egy pillanatra teljes csönd telepedett.

– Igazából az egész az én hibám – szólalt meg aztán remegő hangon Peter. – Véletlenül kivarázsoltam ide, a semmi közepére Jamesék konyháját.

– Jó, azért, mert én leégettem, te csak rendbe akartad hozni – legyintett nagyvonalúan James. – De az nem az én hibám, hogy leégett. Hanem a büdös zoknié – fordult a mikuláshoz teljes komolysággal.

Az továbbra is értetlenkedve mustrálta őket.

– Csak hagyjátok, hogy én beszéljek – sóhajtott lemondóan Remus. Nagy levegőt vett, és belefogott a történetbe.

A mikulás hitetlenkedve hallgatta. Végül így szólt hozzájuk:

– Mondanám, hogy meg vagyok lepve, de ha jobban belegondolok, mégsem annyira. A kristálygömbökön keresztül sokat figyeltelek benneteket, én és a szorgos kis munkásaim is. Végignéztük a számtalan csínyt, amit véghezvittetek, az őrült kalandokat, amikbe keveredtetek, ahogy illegális animágussá váltatok... Igen, arról is tudok – mosolygott sejtelmesen, amikor látta, hogy szavaira a fiúknak elakadt a lélegzete.

– Fel leszünk jelentve? – kérdezte remegő hangon Peter.

– Nem az én dolgom irányítani a világ történéseit – válaszolta a télapó. – Én csupán figyelek. Az év egy napján pedig jutalmazom a jót és figyelmeztetem a rosszat. Ilyesfajta ügyekbe nem avatkozhatok bele.

– Mondjuk, ha mindenkit elkezdene feljelentgetni, aki valami illegálisat csinált, az sokáig is tartana – ismerte el James. Erről eszébe jutott, hogy jelenleg ők is illegális tevékenység miatt vannak a cukorbörtönbe csukva. – Akkor mit fog csinálni velünk?

– Bármit is tervez, nem ülök az ölébe – méregette gyanakodva Sirius.

A télapó hátravetette a fejét, és nevetett.

– Ne aggódjatok – nyugtatta őket. – Hazaviszlek benneteket. Elvégre, itt nem maradhattok – jelentette ki, és egy varázsigével feloldotta a cellát záró bűbájt. A cukorpálcák utat engedtek nekik.

– De hát elkötöttük a szánját – hitetlenkedett Sirius. Remus figyelmeztetően a lábára taposott.

– Úgysem sikerült volna elindulnotok vele.

– Dehogynem. – Sirius kitartóan ragaszkodott az álláspontjához.

A mikulás csak mosolygott a bajusza alatt. Mialatt kivezette őket az épület elé, és néhány serény manó befogta a szán elé a rénszarvasokat, elmagyarázta nekik, hogy a területet egy sor bűbáj védi, így nemhogy muglik, de mágusok sem találhatnának ide. Azonban, mivel az állatokra nem terjed ki a varázslat, úgy tűnik, animágiával kijátszható.

James mindeközben lelkesen figyelte a sürgölődést, és támadt egy korszakalkotó ötlete.

– Lehetek szarvas? – fordult csillogó szemmel a mikuláshoz.

Mindenki meglepetten bámult rá.

– Na, na, lehetek? – kérlelte lelkesen. – Én is Ágas vagyok, helyettesíthetném. Vagyok olyan jó, mint ő – bizonygatta. – Sőt, még jobb is.

A mikulás végül bólintott.

– Ha tényleg szeretnéd... De inkább a szán elejére állj be, Rudolf mellé, Ágas pedig marad a helyén. Szomorú lenne, ha nem jöhetne.

James tökéletesen meg volt elégedve a helyzettel.

– Ez az, a mikulás rénszarvasa leszek! Ráadásul szánelső! – ugrándozott, mint akinek egy álma vált valóra. Mert talán így is volt.

– Te nem is rénszarvas vagy, hanem gímszarvas – javította ki Sirius.

James eleresztette a füle mellett a kommentárt. Már át is változott, és lelkes szökkenésekkel a szán előtt termett. Sirius hirtelen a mikuláshoz fordult.

– Vezethetem a szánt?

Ha Jamesnek is sikerült rávenni, hogy beleegyezzen a kívánságába, hátha...

– Megtanítalak rá, hogyan kell – hunyorított jóindulatúan a télapó.

– De nem ülök az ölébe – szögezte le Sirius ismét, és – szavait nyomatékosítván – maga elé emelte a mutatóujját. Még mindig nem bízott a mikulásban.

– Nem is kell – biztosította az öreg.

– Akkor jó – bólintott Sirius, és már fel is pattant a szánra.

Miközben a többiek is elhelyezkedtek, mindenféléről kérdezgette a mikulást: miket kell ellenőrizniük a manóknak a járművön, hány kilométer per óra a maximum sebesség, amivel haladni tudnak, és hasonlók. Amikor minden rendben volt, a mikulás egy könnyítőbűbáj mellett lebegtetővarázslatot is szórt a szánra meg a rénszarvasokra. Indulhattak.

James pompásabban nem is érezhette volna magát. Pillekönnyű szarvasként repülhetett! A másik három fiú is élvezte az utazást, karácsonyi dalokat énekeltek a mikulással. Sirius hamar ráérzett, hogyan kell irányítani a szánt, és roppantul komolyan vette a feladatát.

A vártnál hamarabb landoltak a Potter ház tetején. Megköszönték a mikulásnak a fuvart, aki hamar tovább is állt, hiszen este már dolgoznia kellett.

– Viszlát! Sziasztok, szarvasok, öröm volt veletek dolgozni! – integetett utánuk James. – Szerintem kedvel minket – fordult a barátai felé, miután a szán eltűnt az égen. – Jól összehaverkodtunk vele.

– Ő a mikulás, haver – felelte cinikusan Sirius. – A légynek sem árt.

– Nem sokkal ezelőtt még attól féltél, hogy kivégez minket – emlékeztette James.

– Én aztán nem.

– Te aztán soha – somolygott az orra alatt Remus.

– Lelöklek a tetőről – fenyegetőzött Sirius.

– Tényleg, hogy jutunk le? – töprengett James.

– Varázslattal – húzta elő a pálcáját Peter, amit időközben visszakaptak a mikulástól.

– Nem, nem – söpörte félre a kezét Remus. – Ha nem haragszol, ezt most én csinálom.

Végül mind a négyen épségben lejutottak. Épp időben, ugyanis már kezdtek volna búcsúzkodni a kandalló előtt, amikor Euphemia és Fleamont léptek be az ajtón.

– Sziasztok! – mosolygott rájuk a nő. – Nahát, milyen kedves fogadtatás!

– Meglepetés! – vigyorgott kényszeredetten James. – Jó, hogy meggyógyultál, anya – ölelte meg.

– Imádnivalóak vagytok ezekben a mikulásruhákban! – csapta össze a tenyerét Euphemia. – De rajtad miért nincs, Remus?

Miközben a fiú zavartan magyarázkodni kezdett, Fleamont odasúgta Jamesnek:

– Nem is mondtad, hogy áthívod a barátaidat.

– Hát, mert neked is meglepetés – vágta ki magát James. – De azt hiszem, a konyhával történt egy kis... baleset. Illetve több kisebb baleset.

Fleamont szemöldöke összeszaladt.

– Mi történt a konyhával? James, mi történt a konyhával? – ismételte emelt hangon, amikor fia nem válaszolt.

– Ne akadj ki – felelte könnyedén James. – Csak mondjuk úgy, lehet, hogy megégett. De lehet, hogy nincs is a helyén.

Erre már Euphemia is felfigyelt.

– Mit műveltél, kincsem? – Gyanakodva átszelte a nappalit, és a konyhaajtóhoz sétált. – Minden a helyén van i... Oh! – kiáltott elragadtatottan.

A fiúk furcsa arccal néztek össze. Tülekedve odatódultak, hogy értelmezni tudják a helyzetet. A konyha teljesen ép volt és ragyogóan tiszta, úgy nézett ki, mint mindig. Euphemia kedvenc serpenyője sértetlenül csillogott a helyén, a pulton pedig finomabbnál finomabb karácsonyi ételek sorakoztak. Volt ott ünnepi pulyka, sütemény, üdítők, minden, mi szem-szájnak ingere.

– Nahát, fiúk, nagyon szépen köszönjük. – Fleamont megborzolta James haját. – Erre aztán nem számítottunk.

A Tekergők nem akarták lelombozni a kedvüket azzal, hogy ők sem, inkább örültek, hogy élve megúszták a kalandot, és végül minden jóra fordult. De valami mégsem stimmelt.

– Órákat kellett a mikulásnál lennünk – súgta a barátainak James. – Anyáéknak már rég haza kellett volna érniük. Olyan, mintha nem telt volna az idő, mióta elmentünk.

– Szerintem nem is telt – bólogatott Remus. – Az út is sokkal rövidebb volt, mint lennie kellett volna. Nem érhettünk volna haza Lappföldről ilyen gyorsan.

– Vajon hogy csinálja? – csóválta a fejét James.

– Varázslat.

– Nézd csak, Remus, itt van még egy mikulásruha! – Euphemia piros szövetet tartott a magasba, amit az egyik konyhai széken talált. – Mintha a te méreted lenne.

Remus elkerekedett szemmel nézett össze a többiekkel.

– Bújj bele gyorsan te is, csinálok rólatok képet! – lelkendezett az asszony.

– Jaj, ne – nyögte Sirius, aki utált fotózkodni.

James szerint a fénykép végül mégis jól sikerült. Fleamont lemásolta a fiúknak varázslattal, hogy mindenkinek legyen saját példánya és kitehessék a szobájuk falára.

Sirius, Remus és Peter nem maradhattak sokáig, hiszen otthon már észrevehették az eltűnésüket – így kimentették magukat a vendégeskedés alól azzal, hogy csak szerették volna meglepni őket Euphemia gyógyulása és karácsony alkalmából, de már menniük is kell haza, mert várják őket. Elbúcsúztak egymástól, kellemes ünnepeket kívántak, és sorra távoztak a kandallón keresztül.

James magához vett egy mézeskalácsot, végigheveredett a kanapén, és a szájába tömte az édességet.

– Nekem van a legédesebb kisfiam – simogatta meg a fejét meghatottan Euphemia.

– Tudom – felelte James teli szájjal, azonban a beszéd miatt félrenyelt. Köhögve felült, az édesanyja pedig megveregette a hátát.

– Lejárt a mosógép is? – jutott eszébe Fleamontnak, és a fürdőszoba felé indult.

Ha lett volna még étel a szájában, James most újra félrenyelt volna. A mosásról meg is feledkezett. De hát, azt már csak nem ronthatta el, gondolta magában.

– Te jó ég, James, hány fokon mostál te? – hallatszott az apja hitetlenkedő hangja a fürdőszoba felől. – Egy csomó ruha összement. És ez... ez a fehér ingem volt? Te fehéret mostál pirossal? Rózsaszínre színeződött!

James elhúzta a száját.

– Ezt nem egészen így terveztem.

– Ne aggódj, kincsem, még karácsonykor sem lehet minden tökéletes – nevetett Euphemia. – Majd megtanítalak mosni – ígérte, azzal a férje után sietett a fürdőszobába, hogy mentse a menthetőt.

Ebben a pillanatban Lappföldön a mikulás mosolyogva fordult el a kristálygömbjétől. Itt volt az ideje újabb csodákat tenni.

[Feltöltés: 2021. december 25.]