~ Zene: Bon Jovi – Wanted Dead Or Alive ~

🥇A novella első helyezést ért el a BestofWPHun által rendezett évszakos versenyek 2021/22-es téli fordulójában, fanfiction kategóriában.

A fiatalember a semmiből tűnt elő. Körülnézett, hogy senki nem követi-e, és kifújta a levegőt. Sötétség vette körül. Fényforrásként csupán az előtte álló kúria ablakaiból áradó világítás szolgált, valamint a telihold ragyogása.

Az ifjú felpillantott az égre. Egy hirtelen fuvallat belekapott szénfekete hajába, és meglibbentette a köpönyegét, mire összébb húzta magán a ruhadarabot. Megborzongott, ha arra gondolt, hogy ez a vérfarkasok éjszakája. Ismert néhány vérfarkast, de egyiket sem kedvelte igazán. Remus Lupin ugyan nem tűnt gonosznak, de nem sokat beszélt vele, noha a bátyja egyik legjobb barátja volt.

Nagyot sóhajtott. Igazság szerint a bátyjával sem beszélt már régóta. Gyerekkorukban jóban voltak, de aztán minden megváltozott. Az iskolában a bátyja griffendéles lett, kivívva ezzel a családjuk haragját, amelynek azelőtt minden tagja a Mardekárba került. Ez így nem volt rendjén. Az édesanyja írt is egy levelet az igazgatónak, hogy tévedésről lehet szó, a Teszlek Süveg már öreg, és biztosan elromlott – de Albus Dumbledore hajthatatlan volt. Így aztán a bátyja griffendéles maradt. Különösen az édesanyjuk neheztelt rá, mert azok után, hogy nem lett mardekáros, a tetejében még vérárulókkal és vérfarkasivadékokkal is barátkozott. Az aranyvért mélyen tisztelő család hitvallásával mindez nem fért össze.

Egy évvel később azonban ő is a Roxfortba ment. Nagy nyomás nehezedett rá, hiszen mind a bátyja, mind a család többi tagja kíváncsian várta, hogy vajon vele kapcsolatban hogyan dönt majd a Teszlek Süveg. Vajon ő is a Griffendélbe kerül, mint a bátyja, ezzel egy újabb szégyent hozva a családra, vagy követi a hagyományt, és mardekáros lesz?

A fiatalember lehunyta a szemét. Úgy emlékezett a beosztására, mintha előző nap történt volna.

A Roxfort nagytermét világosság, melegség és vidám zsibongás töltötte be. Az elvarázsolt plafon, amely a kinti eget ábrázolta, sötét volt, és tele csillagokkal, akárcsak ezen az estén. A felsőbb évesek a négy ház egy-egy asztalánál beszélgettek, ezekre merőlegesen pedig a tanárok ülőhelye terült el. Albus Dumbledore fehér szakálla mögül barátságosan mosolygott a megszeppent elsőévesekre.

Mindenki elhallgatott, amikor egy háromlábú székre helyezték a Teszlek Süveget, és a kalap dalra fakadt. Ő izgalmában nem igazán figyelt az énekre, hisz régóta tudta, mi vár rá. Rövidesen beosztják a négy ház ­­– Griffendél, Hugrabug, Hollóhát vagy Mardekár – egyikébe. Amikor a süveg befejezte nótáját, együtt tapsolt a tömeggel.

– Black, Regulus! – szólította Minerva McGalagony.

A beosztást vezénylő igazgatóhelyettes – aki egyben a Griffendél házvezetője is volt – egy pergamenről olvasta fel az elsősök nevét. Kíváncsian fürkészte a fekete hajú kisfiút, aki kivált a gólyák sorából, és elindult felé – mintha azt latolgatta volna, hogy vajon az ő házába kerül-e.

A tanári asztalnál a pocakos, jóformán kopasz Horatius Lumpsluck feszülten fészkelődött. Ő volt a Mardekár házvezetője, és feltehetően hasonló gondolatok cikáztak a fejében, mint Minerva McGalagonynak.

Regulus Black egy örökkévalóságnak érezte azt a pár métert, amit a Teszlek Süvegig tett. Mentében hallotta a diákok izgatott pusmogását.

– Blacket mondott? Regulus Black?

– Az a Regulus Black? Sirius Black öccse?

– Persze, hogy ő, nem látod, mennyire hasonlítanak?

– Helyes fiúcska.

– A bátyja jóképűbb.

– Vajon ő is olyan tehetséges?

– Úgy tudom, unokatestvérek Bellatrix, Andromeda és Narcissa Blackkel. Mindhárman mardekárosok voltak.

– Narcissa most iskolaelső, ugye?

– Igen. Bellatrix pár éve végzett, és a pletykák szerint sötét mágiát űz. Andromeda viszont itt hagyta a Roxfortot, és állítólag hozzáment valami sárvérűhöz.

– Szerintetek ez a srác griffendéles vagy mardekáros lesz?

– Mindjárt meglátjuk...

Regulus a háromlábú székhez ért. Félősen ujjai közé csippentette a süveg csúcsát, és helyet foglalt a széken. Alig ért le a lába.

Még egyszer végigfuttatta tekintetét a felsőbb éves diákokon. A griffendéles asztalnál kiszúrta a bátyját, Siriust, aki bátorítóan mosolygott rá. Aztán a tekintete a Mardekár asztalára tévedt, ahol Narcissa ült. A lány amolyan „tudod a kötelességed" pillantással nézett rá. Bellatrix és ő korábban már közölték vele, hogy ha ő is a Griffendélbe kerül, nem tekintik többé családtagjuknak, sőt, semmibe veszik és támadni fogják, akárcsak a bátyját. Regulus el is hitte nekik, hiszen a saját testvérüket, Andromedát is kitagadták. Dromeda egészen más volt, mint ők, kedves, életvidám teremtés. Regulus kedvelte őt, sokért nem adta volna, ha most mellette lehet.

– Mr. Black, mégis mire vár? – szólt rá türelmetlenül McGalagony. – Tegye a fejére a süveget.

Regulus riadtan nézett a fölé tornyosuló tanárnőre, majd lesütötte a szemét, és az ölében pihenő kalapra fókuszált. Elérkezett az idő. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, megragadta a fejfedő két oldalát, és a fejére csúsztatta. Bármennyire is szerette volna halogatni, tudta, hogy nincs visszaút, nem szaladhat el a sorsa elől.

– Hmm... – szólalt meg egy vékonyka hang a fejében. – Egy újabb Black ivadék. Bevallom, egyre nehezebb veletek. Bellatrixszel még semmi gondom nem akadt, Andromeda volt az első, akinél többet kellett gondolkodnom. Narcissánál megint egyértelmű volt, hogy a Mardekárba kerül... no, de még Andromeda sem okozott akkora fejtörést, mint a bátyád, Sirius. Lássuk hát, benned mi rejlik, Regulus Arcturus Black...

Honnan tudja a teljes nevem? – töprengett Regulus. Kis híján leesett a székről ijedtében, amikor a Teszlek Süveg kuncogva válaszolt.

– Ó, én mindent tudok rólad, Black úrfi. Ne rémisszen hát meg, hogy a gondolataidat is hallom. A Roxfort négy nagyja ruházott fel mágiámmal.

Griffendél, Hugrabug, Hollóhát és Mardekár – gondolta Regulus.

– Igen, ők – mondta a süveg. – Úgy látom, gyorsan vág az eszed, habár a magolás nem az erősséged. Félénk és jószándékú vagy, nem híve az erőszaknak. Ott lapul benned egy nagy adag bátorság is, ámbár nem mondanálak kifejezetten vakmerőnek. Nem akarsz csalódást okozni a családod mardekáros részének, ugyanakkor mindenkinél jobban szereted a bátyádat. Azonban nem tudsz az összes szerettednek bizonyítani. Nos, hová tegyelek téged?

Regulus tanácstalanul kapaszkodott a székébe. Megfordult a fejében, hogy mi van, ha a süveg végül be sem osztja?

– Ne aggódj – nevetett a kalap. – Mindig találok megoldást.

Nem vagyok a Griffendélbe való, hisz most is félek, nem igaz? – töprengett Regulus. – Az pedig a bátrak háza.

– Ugyan – horkantott a süveg. – Nem attól lesz bátor valaki, hogy sohasem fél. Az ilyen inkább bolond ember. Mindenki fél valamitől, de az igazán bátrakat éppen az jellemzi, hogy le merik győzni a félelmeiket.

Az én félelmeim a Mardekár és a Griffendél – villant be Regulusnak.

– Mardekár, Griffendél, egyre megy – mondta a süveg. – Nem az számít, melyik házba osztalak be, fiam, hanem, hogy utána mihez kezdesz! Mindenkiben megvannak a négy ház tulajdonságai, csak különböző arányban. Ezek később akár változhatnak is, függetlenül attól, hová került az illető. Elárulok neked egy titkot. Amikor beosztok valakit egy házba, nem is igazán a tulajdonságai alapján döntök. Végeredményképpen az számít, hogy hol tud majd a legjobban kiteljesedni. Te mit gondolsz?

Hűha – ámult Regulus. Egyre jobban tisztelte a Teszlek Süveget, és már sokkal kevésbé félt, mint a beosztás elején. – Hát, gyakran szorongok – vallotta be a kalapnak –, de szeretném legyőzni a félelmeimet.

– A te igazi félelmed a szeretet – állapította meg a süveg. – Azt akarod, hogy szeressenek, és te sok mindenkit szeretsz is, de félsz, hogy ők nem fognak viszontszeretni, ha valamiben rosszul döntesz. Ezért szorongsz állandóan, Regulus Black. De mondok én neked valamit. Egy döntésről csak akkor tudjuk meg, hogy jó vagy rossz volt-e, ha szembesülünk a következményekkel. Esetenként még akkor sem, hiszen sokszor nem tudhatjuk, mi lett volna, ha a másik utat választjuk.

Szóval túl sokat aggódok, ahelyett, hogy boldogan élném az életem? – Regulus kezdte megérteni, mire próbál rávilágítani a süveg.

– Olyasmi – válaszolta a fejfedő. – A döntésektől és a következményektől való félelmedet kell legyőznöd, Regulus Black. Bíznod kell magadban, hogy elérd a céljaidat.

És a szeretet? – jutott a fiú eszébe.

– A bizalom magával hozza a szeretetet.

Értem – mondta gondolatban Regulus. – Vajon melyik házban tudnám legyőzni a félelmeimet?

– Nem is igazán a házon, inkább rajtad múlik, hogy mikor sikerül.

Hmm... – most Regulus töprengett úgy, mint korábban a süveg. – A Griffendél barátságos közegnek tűnik, és ott van a bátyám is. Talán még barátokat is tudnék szerezni, akik bátorítanak, de... elveszíteném a családomat. Bármennyire is fura alakok tartoznak közéjük, én azért szeretem őket. Édesanyámat is, hisz mégiscsak az anyám. Nem élne túl még egy szégyent. Talán... talán tényleg nincs szükségem a Griffendélre ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeimet.

– Figyelmeztetlek, hogy a Mardekárban nehezebb lesz – mondta a süveg.

– Akkor oda szeretnék kerülni. – Regulus most már biztos volt magában. – Hiszen, ha ott sikerül legyőznöm a félelmeimet, végeredményképpen jobban kiteljesedhetek, nem?

– Csavaros eszű fiúcska vagy. Örülök, hogy sikerült rávezetnelek a megoldásra. Én is úgy gondolom, hogy többre vihetnéd a Mardekárban. Bár, ahogy mondtam, ez kizárólag rajtad áll.

Köszönöm – hálálkodott gondolatban Regulus.

– Igazán különleges fiúcska vagy, Regulus Black.

Mitől lennék én különleges? – csodálkozott Regulus. – Jó, anyám szerint persze minden Black az, de...

– Először is, egy elsőssel sem beszélgettem még ennyit. Másodszor, rendkívül nehéz volt döntenem veled kapcsolatban. Harmadszor, megadtam neked a választás lehetőségét. És negyedszer: te a Mardekár mellett döntöttél, mert elég bátor vagy ahhoz, hogy a nehezebb utat válaszd.

Regulus hallgatott. Fogalma sem volt, mióta ülhetett a széken. Végül a süveg egyetlen szót kiáltott, amit már az egész terem hallott.

– MARDEKÁR!

Regulusnak még sokáig csengett a fülében a ház neve. Egy darabig csönd volt a teremben, aztán taps harsant.

– Sok szerencsét, Regulus Black – szólt hozzá utoljára a süveg, mielőtt levette a fejéről.

A tizenegy éves kisfiú kábán botorkált újdonsült háza asztalához. Mielőtt leült, még egyszer hátrafordult a griffendélesek felé. A bátyja, Sirius őt nézte, és keserű mosollyal intett. Regulus viszonozta a gesztust, és megrántotta a vállát, amolyan „ez van" stílusban, majd helyet foglalt az unokatestvére, Narcissa mellett.

– Szép volt, Reg – bólintott a lány. – Habár, nem értem, mi tartott ennyi ideig a süvegnek – fintorodott el.

– Miért, meddig ültem ott? – kérdezte Regulus. A beosztás alatt teljesen elveszítette az időérzékét.

Narcissa szóra nyitotta a száját, de egy zsíros fekete hajú fiú megelőzte a válasszal.

– Megközelítőleg öt percig – zengte monoton hangon.

– Te ki vagy? – méregette gyanakodva Regulus.

– Perselus Piton – fogott kezet vele a fiú –, másodéves.

– Örvendek – mormolta Regulus.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy a zsíros hajú fiú feltűnően gyakran tekintget a Griffendél asztala felé. Regulus követte a pillantását, és arra jutott, hogy Perselus egy vörös hajú lányt néz.

– Ő ki? – bökte oldalba Narcissát.

– Az a sárvérű? – grimaszolt az unokatestvére. – Lily Evans. Perselus nagy barátja... Igaz, Perselus? – nézett kaján vigyorral a fiúra. Az elvörösödött, és lesütött szemmel hallgatta tovább a beosztást.

Regulus még egyszer szemügyre vette a lányt. Csinos volt, aranyos teremtésnek tűnt. A bátyja közelében ült. Sirius már nem nézett rá, az öccsére. A barátaival összehajolva nevetgéltek valamin. James Potter, Remus Lupin, Peter Pettigrew és Sirius Black – a későbbi Tekergők, akikért mindenki odavolt.

Regulus csak évek múlva – amikor a bátyja megszökött otthonról – jött rá, hogy Siriusnak már a barátai lettek az igazi családja. Néha úgy érezte, a bátyja járt jobban.

Regulus csendes diák volt a Roxfortban, kevés hírnévvel és baráttal. De hiába választotta a Mardekárt, félelmeit még mindig nem tudta legyőzni. Talán ezért is állt be a Sötét Nagyúr seregébe, egy évvel a bátyja távozása után.

Ugyancsak élénken emlékezett a napra, amikor Sirius elment. Az édesanyjuk éppen a szalonban foglalatoskodott valamivel – feltehetőleg a falikárpitot nézegette, vagy a Természetes nemesség – a varázslók származástana című vaskos kötetet olvasgatta.

Regulus odalent volt a konyhában, és épp megköszönte Sipornak, a házimanójuknak a finom uzsonnát, amit készített. Akkor hallotta meg a léptek dobogását és egy nehéz tárgy súrlódását a lépcsővel. Rossz előérzete támadt, és otthagyva csapot-papot, kirohant az előszobába.

Amikor meglátta Sirius elgyötört arcát, rögtön tudta, hogy baj van. A bátyjának a szobájában kellett volna lennie, oda, ahová az anyjuk zárta a délelőtt történt csúnya veszekedés után. Regulus beleborzongott, ha eszébe jutott a kiabálás és a kétségbeesett sikolyok.

Sirius egy bőröndöt tartott a kezében.

– Sejtettem, hogy megjelensz majd, ha menni készülök, Reg – mosolyodott el erőtlenül.

Regulus nyelt egyet.

– E-elmész? Végleg?

– Betelt a pohár, nem bírom tovább. Döntöttem. Elhagyom ezt a házat, és ebben senki nem akadályozhat meg. Te se próbálkozz vele.

– De...

– Ma megkínzott engem, Reg. Megkínzott, érted? A saját fiát! A Cruciatus-átokkal, amit törvény tilt! Elegem van, képtelen vagyok tovább egy fedél alatt élni velük.

Regulus lehajtotta a fejét. A bátyja közelebb lépett hozzá, és megbökte a mellkasát.

– Hé!

Regulus felpillantott rá. Sirus ugyanazzal a keserű mosollyal nézett az öccsére, mint a beosztáson.

– Mennem kell. Ugye megérted?

– Tégy, ahogy jónak látod – sóhajtott Regulus.

– Tudod, hogy nem veled van a bajom, Reg. Nem hibáztathatlak azért, mert jól viselkedsz.

– Mármint úgy, ahogy anyáék szeretnék? – fintorodott el Regulus. – Nem tudom. Lehet, hogy te viselkedsz helyesen.

– Én? Lehet, hogy szembemegyek a hülye aranyvérmániás társadalmi réteg szabályaival, de ezen kívül annyi hülyeséget elkövettem...

– De jó ember vagy – mondta csendesen Regulus.

– Te talán nem? Ismerlek, Reg, és tudom, hogy érdekelnek a Sötét Nagyúr dolgai – de azt is tudom, hogy bármit teszel is, jó ember vagy. Remélem, ha eljön az ideje, helyesen döntesz – tette az öccse vállára a kezét Sirius, majd szoros ölelésbe zárta. – Talán nyálasan hangozhat, de szeretlek, tesó.

Regulusnak könnyek szöktek a szemébe, és kétségbeesetten ölelte magához a bátyját.

– Én is szeretlek – suttogta.

– Ne sírj, Reg – mosolygott rá szomorúan Sirius, miután különváltak. – Ha szükséged van rám, nyugodtan írj. És a Roxfortban találkozunk.

– Hová mész? – kérdezte Regulus, habár előre sejtette a választ.

– Potterékhez. Mr. és Mrs. Potter nagyon kedves emberek, mindig szívesen látnak. James biztosított afelől, hogyha elmérgesedik itthon a helyzet, bármikor befogadnak.

– Szerencsés vagy, hogy ilyen barátaid vannak, ugye tudod? – törölgette a szemét Regulus. – Nekem csak te vagy. És most elmész – húzta el a száját.

– Ide figyelj, Reg – ragadta meg az öccse vállát Sirius, és mélyen a szemébe nézett. – Testvérek vagyunk, ezáltal szövetségesek. Soha nem áruljuk el egymást, soha nem hagyjuk magára a másikat, érted?

Regulus szipogva bólogatott. Mindig is érezte a testvéri kötelék fontosságát.

– Ígérem neked, hogy nem hagylak magadra. Végleg nem.

Sirius felnyalábolta a bőröndjét.

– Itt az idő – búcsúzott öccsétől.

– Sirius, várj! Szeretnék adni neked valamit – szaladt a konyhába Regulus. Rövidesen kis csomaggal a kezében tért vissza. – Egy kis útravaló. Siporral készíttettem neked. Tulajdonképpen épp hozzád készültem, mielőtt lejöttél. Gondoltam, megéheztél délelőtt óta.

– Kösz, Reg – mosolygott meghatottan Sirius. – Te vagy a legjobb.

– Testvérek jóban-rosszban, nem igaz? – emelte a levegőbe a kezét Regulus.

– Testvérek örökké – csapott a tenyerébe Sirius.

Az ajtó döngve csapódott be a fiú után. Regulus térdre rogyott, és keserves zokogásban tört ki. Egyszer csak egy apró tenyér simítását érezte a hátán. A könnyein át is felismerte Sipor alakját.

– Ne búsuljon, Regulus gazdám – sipította vigasztalóan a házimanó.

A lépcső tetején Mrs. Black jelent meg – bizonyára meghallotta az ajtócsapódást.

– Mi történt? Ki érkezett? Szentséges ég, Regulus! – kiáltotta, amikor észrevette a magába roskadt fiút.

Regulus a fejét csóválta.

– Anyám... mit tettél? – nyöszörögte.

Mrs. Black riadtan nézett kisebbik fiára, majd összekötötte állapotát az imént hallott ajtócsapódással, és egyszerre minden világossá vált számára.

– Nem, az nem lehet – motyogta.

Sarkon fordult és felrohant a lépcsőn – Regulus hallotta a tűsarkak kopogását. Tudta, hogy édesanyja meg sem áll majd a bátyja szobájáig, ám ott nem talál mást, csak fojtogató űrt.

– Sirius! – hallotta az anyja sikoltását a felső szintről. – Ez képtelenség. Nem, nem és nem!

Regulus összerezzent, és feltápászkodott a földről. Kényszerítette magát, hogy elszakítsa a tekintetét a bejárati ajtóról. Kénytelen volt beletörődni abba, ami az édesanyjában még csak most tudatosult, és nem volt képes elfogadni: Sirius megszökött otthonról – nem volt többé a Black család tagja. Regulus maradt az egyetlen reménységük.

A fiú immár tizenhét esztendős volt, nagykorú, és a Mardekár kviddicscsapatának nagyszerű fogójaként végzett a Roxfortban. A szülei rendkívül büszkék voltak rá, s hősként tekintettek a fiukra, amiért felcsapott halálfalónak.

Azonban Regulus kezdeti lelkesedése hamar elszállt. Immár kerek egy éve tartozott Voldemort hívei közé, ezalatt pedig rengeteg szörnyűséget látott. Ő maga nem kedvelte az erőszakot, és örült, hogy mindeddig nem kényszerült ölni. De tudta, hogy az ura és a társai elvárják majd tőle. Neki azonban nem volt szíve hozzá, sem bátorsága.

A fiút egyre gyakrabban gyötörték kételyek. Vajon, ha a Sötét Nagyúr átveszi a hatalmat, valóban szabaddá teszi a varázsvilágot? Tényleg helyes, amit az aranyvérűek ügyében tesznek? Már cseppet sem volt meggyőződve róla.

Éles vonyítás hasított a levegőbe, ami végre visszazökkentette Regulust a valóságba. Megrázta magát, ijedten körbepillantott, és sietősen a vele szemben húzódó kovácsoltvas kapu felé lépdelt. Üdvözlően feltartotta jobbját, mire úgy haladt át a kerítésen, mintha az csak fekete füstből lett volna.

Rohamléptekben folytatta útját a szabályosra nyírt sövényfal mellett. Egyszerre csak megzörrent valami, mire előkapta a varázspálcáját. Szíve a torkában dobogott.

– Ki jár itt? – futtatta végig a tekintetét a kert elemeinek sötét körvonalain. – Bárki is vagy, mutasd magad.

Nem kapott választ, csupán a szél susogását hallotta. Nagyot nyelt.

– Lumos! – kiáltotta, mire a pálcája végén pislákoló fény gyúlt.

A világítás ráesett a sövény tetején terpeszkedő albínó pávára.

– Á, csak te vagy az – sóhajtott megkönnyebbülten Regulus. – A frászt hoztad rám. Sosem értettem, minek tart Lucius pávákat. Felvágós... – csóválta a fejét, azzal folytatta útját a kúria felé.

Érkezésére a bejárati ajtó kitárult. Regulus nem állt meg, hogy megcsodálja az előszoba fényűző berendezését, hisz ezerszer látta már. A szeme sarkából észlelte, hogy a falakon lógó portrék követik a szemükkel, amint rutinosan átvág a súlyos faajtóhoz vezető szőnyegen – az egyik még arra is vette a bátorságot, hogy odaszóljon neki.

– De sietős a fiatalembernek!

Regulus valóban nem tétovázott, hisz már így is elég időt elvesztegetett az odakint ácsorgás és a páva miatt. Elegáns mozdulattal lenyomta a bronzkilincset, és belépett a szalonba.

Odabent félhomály uralkodott, csak a kandallóból áradt tűz. Egy hosszú, díszes asztalnál emberek sokasága ült. Regulus jól ismerte őket, hisz a társai voltak. Egyetlen ember hiányzott közülük (pontosabban félember), Fenrir Greyback – ami érthető volt, hiszen teliholdkor a vérfarkas átváltozott és portyázott. Regulusnak nem hiányzott a társasága, rettentően örült, hogy semmilyen formában nem kell összefutnia vele.

Amikor a helyiségbe lépett, minden szem rászegeződött – beleértve az asztalfőn ülő krétafehér bőrű, parázsvörös szemű, kopasz alakot, akinek csak a szája felett húzódó két, kígyószerű orrlyuka emlékeztetett arra, hogy valaha épségben megvolt ez a szerve.

– Regulus! – szólította meg vérfagyasztó hangján a mágus. – Késtél. A gyűlés elkezdődött.

– Bocsáss meg, Nagyúr – esdekelt Regulus. – Többé nem fordul elő.

– Ajánlom is – biccentett ridegen Voldemort. – Mondd, mégis mi vett rá arra, hogy késve érkezz egy ilyen fontos találkozóra, mint a mai?

– Sa-sajnálom, Nagyúr. Jöttem, amint tudtam, de halaszthatatlan dolgom akadt, és... – mentegetőzött a fiú.

– Hazudsz, Regulus Arcturus Black! – csattant fel Voldemort. Regulus beleborzongott a hangjába. Olyan volt, akár egy kígyó sziszegése. – A szabadban tébláboltál és a múltadon elmélkedtél. Mondd, mivel büntesselek?

Regulus lehajtotta a fejét. Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy azt higgye, megtévesztheti az évszázad legjobb legilimentorát? A Sötét Nagyúr mindig is játszi könnyedséggel olvasott az emberek elméjében.

Egy haláfalónő felkacagott.

– Nem hiszem el, a kicsi Reg füllentett? Ejnye-bejnye! Talán náspángoljuk el, hogy tanuljon egy kis illemet?

A társai nevettek. Regulus felkapta a fejét, és gúnyosan mosolygó unokanővére szemei közé nézett.

– Köszönöm, hogy aggódsz a jellemfejlődésem miatt, Bellatrix, de már nem vagyok gyerek – felelte szárazon. – Különben is, mit tudsz te az illemről?

– Szemtelen kölyök! – pattant fel paprikapiros arccal a nő, és már készült, hogy pálcát rántson, ám a húga közbelépett.

– Hagyd, Bella – tartóztatta sápadtan Narcissa. – Semmi szükségünk arra, hogy Regulusszal kárt tegyetek a szalonunk berendezésében. Igaz, Lucius? – pillantott a férjére.

– Igen, Cissy, igazad van. Nem akarunk csetepatét. Bella, kérlek, ülj vissza – szólt a sógornőjére.

A fekete fürtös nagy kegyesen helyet foglalt a székén, de továbbra is gyilkos pillantásokkal bombázta tiszteletlen unokaöccsét. Voldemort szórakozottan járatta a tekintetét a Black unokatestvérek között.

– Remélem, Narcissa, a barátaink jelenlétét nem érzed tehernek – szólalt meg végül.

A szőke hajú nő arcára pír kúszott.

– Nem úgy értettem. Én... – hebegte zavartan.

– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy az otthonunkban fogadhatunk téged, Nagyúr – segítette ki a feleségét Lucius Malfoy. – Mi is lehetne jobb hely gyűlésre egy ilyen kiváltságos társaság számára, mint a Malfoy-kúria?

Egy halálfaló horkantott.

– Talán valami gondod van a sógorom házával? – szegezte neki a kérdést Bellatrix. – Mert könnyen elintézhetem, hogy rövid úton távozz innen.

A nő indulatos beszéde visszakozásra késztette a férfit.

– A világon semmi. Nem akartalak megsérteni, Lucius – pillantott a férfira.

Malfoy biccentett. Voldemort most a fekete hajú nőt fürkészte.

– Értékelem a szenvedélyedet, Bellatrix, és nagy szükségem is lesz rá a csatatéren, de hagyd rám az igazságszolgáltatást.

– Igenis, Nagyúr – susogta érzelmesen a nő.

– Ülj le, Regulus – intett türelmetlenül Voldemort. – Később majd döntök a büntetésedről.

A fiú engedelmesen megkerülte az asztalt, és helyet foglalt Lucius Malfoy meg Perselus Piton között.

– Most, hogy mind itt vagyunk, rátérnék a mai gyűlés legfontosabb témájára. Mind tudjátok, hogy nem kisebb cél tartozik a törekvéseim közé, mint a halál legyőzése. Hogy még egy lépéssel közelebb kerüljek a halhatatlansághoz, szükségem van a segítségetekre, hű halálfalóim. Melyiktek ajánlja szolgálatomba a házimanóját?

A szalonra síri csönd telepedett. Mindenki döbbenten emésztgette a hallottakat. Néhány halálfalónak még az is megfordult a fejében, hogy a Sötét Nagyúr meghibbant. Mi szüksége lenne egy házimanóra?

Regulus is törte a fejét, de nem talált épkézláb magyarázatot a rejtélyes kérésre.

– Nos? – nézett végig a társaságon Voldemort. – Bizonyára bármelyikőtök kölcsön tudja adni a házimanóját, hogy a Sötét Nagyurat szolgálja egy nemes feladat erejéig. Nincs önként jelentkező?

– Nagyúr – szólalt meg áhítatosan Bellatrix –, Cissynek és Luciusnak van házimanója. Nagy megtiszteltetés lenne, ha a családunkból választanád a szerencsés szolgát.

– I-igen – hebegte Lucius Malfoy, bár látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy a sógornője rendelkezni mer a házimanója felett.

– Hogyne – bólintott színtelen arccal Narcissa.

– Regulus, te hallgatsz – pillantott a fiúra Voldemort. – Szerinted nem volna megtiszteltetés, ha a családotok egy házimanóját választanám?

– Dehogynem, nagyúr – sietett a válasszal Regulus. – Megtiszteltetés lenne – ismételte gépiesen.

– Ezt örömmel hallom. Úgy tudom, odahaza van egy házimanód.

– Igen, Nagyuram – lepődött meg Regulus. – Habár, nem csak az enyém. Sipor a neve, és amióta az eszemet tudom, a Black családot szolgálja.

– Tehát megbízható?

– Persze. A végletekig hűséges.

– Helyes. Épp erre van szükségem – húzta rideg mosolyra a száját Voldemort. – Úgy döntöttem, nagyvonalú leszek veled, Regulus, és hagyom, hogy jóvátedd a ma esti késésedet. Add kölcsön a házimanódat, és elnézem neked ezt a kis baklövést.

Regulus csak rövid habozás után válaszolt.

– Rendben, semmi akadálya. Köszönöm a megbízást, nagyúr.

Bellatrix elégedett mosollyal húzta ki magát a székén. Teljesült a vágya, hisz a családjukat érte ez a hatalmas megtiszteltetés. Maga Voldemort is elégedettnek tűnt.

– Ez a beszéd. Nem csalódtam benned, Regulus.

Amikor a kisebbik Black fiú hazatért, a szülei már mélyen aludtak. Feltűnés nélkül akart felmenni a lépcsőn, de alig lépett az első fokra, egy szempár pislogott rá a konyha felől. Regulus lába kis híján lecsúszott a lépcsőről.

– Mit csinálsz itt ilyen későn, Sipor? – sziszegte.

– Vártam, hogy Regulus gazdám hazaérjen. Nem bírtam aludni, amíg nem tudtam, biztonságban van-e.

Regulus megeresztett egy hálás mosolyt a jóságos házimanó felé.

– Köszönöm, Sipor, de jól vagyok – guggolt le hozzá. – Viszont szeretnék kérni tőled valamit. A Sötét Nagyúr gyűléséről jöttem, és azt mondta, szüksége van egy házimanóra. Téged választott a feladatra. Ez nagy megtiszteltetés neked és nekem is, sőt, az egész Black családnak.

– Mit kíván a Sötét Nagyúr Siportól? – kérdezte remegő hangon a manó.

– Nem tudom.

– Gazdám csak nem ruhát akar adni Sipornak? – rémüldözött a manó.

– Jaj, dehogy – tiltakozott Regulus. – Erről ugyan nem mondott semmit a Nagyúr, de úgy vélem, egyetlen feladatról van szó, úgyhogy természetesen továbbra is a Black családot szolgálhatod. Csak arra kérlek, teljesítsd, amire a Sötét Nagyúr megkér, aztán gyere haza.

– Sipor azt teszi, amit Regulus gazdám óhajt! – hajolt meg a manó. – Teljesítem a Sötét Nagyúr parancsait, ha ezzel dicsőséget hozhatok a Black háznak.

– Köszönöm, Sipor – ölelte át boldogan a manót Regulus.

Az könnyekben tört ki a gesztustól, és óbégatni kezdett, hogy ő nem méltó arra, hogy a gazdája hozzáérjen. Regulus gyorsan megparancsolta neki, hogy maradjon csöndben, nehogy felébressze a szüleit.

Jó éjszakát kívánt Sipornak, és miután a manó sokkos állapotban, könnyezve a kuckójába ballagott, ő is a szobája felé vette az irányt. Habár mások szemében furcsa lett volna az érzelemkitörése, és hogy megölelt egy házimanót, de az igazsághoz hozzátartozott, hogy Sipor volt az, aki már kiskorától kezdve mindig Regulus mellett állt. Ő volt a fiú talán egyetlen igaz barátja.

Amikor felért a szobájába, fáradtan bedőlt az ágyába, és szinte azonnal el is aludt. Maga sem tudta, miért, de nyugtalan álmok gyötörték aznap éjjel.

Másnap este, amikor Sipor az akciójára indult, egyáltalán nem tudott aludni. Tűkön ülve várakozott a konyhában, leste, hogy mikor érkezik meg végre a házimanó. Ám az még órák múltán sem jelentkezett.

Amikor felbukkant a konyha közepén, csuromvíz volt, és minden ízében remegett. Regulus megijedt, és azonnal mellé térdelt.

– Sipor! Mi történt veled?

– Ga-gazdám – lehelte a manó, és összeesett.

Regulus átvirrasztotta az éjszakát Sipor mellett. Furdalta a lelkiismeret, hogy veszélybe sodorta a manóját, noha tudta, hogy ha nem engedelmeskedik, Voldemort megölte volna.

Másnapra a fiú gondos ápolásának köszönhetően a manó jobban lett, de még mindig nem heverte ki a sokkot, amit átélt. Szipogva mesélte Regulusnak, hogy mi történt vele.

Voldemort egy barlangba vitte őt. A bejáratnál megsebezte, és a vérével nyitott utat. Odabent egy tó terült el. Csónakkal áteveztek a közepén lévő kis szigetre, melyen egy kőtál állt, tele bájitallal. A Sötét Nagyúr azt parancsolta Sipornak, igya meg az egészet, hát a manó engedelmeskedett. De ezek után szörnyű dolgokat látott, hallucinációk gyötörték. Könyörgött a Sötét Nagyúrnak, hogy segítsen rajta, de ő csak nevetett. Egy medált helyezett a tálba, és újra teletöltötte bájitallal. Majd visszaszállt a csónakba, és magára hagyta Siport a szigeten. A manó szomjas volt, a tó vizéhez ment hát, hogy igyon, de oszló hullák rántották a víz alá. Csupán úgy volt képes szabadulni, hogy dehoppanált.

Regulus letaglózva hallgatta a történteket. Voldemort képes lett volna otthagyni Siport a biztos halálban? Persze nem volt újdonság, hogy a varázslók kegyetlenül bántak a házimanókkal, de Regulus szerette Siport. Ez az eset felnyitotta a szemét, és végleg betelt nála a pohár. Elege lett a Sötét Nagyúrból.

Ezt azonban nem mondhatta ki Sipornak, és elhatározta, hogy a családja előtt is titkolni fogja. Nagyobb biztonságban lesznek így.

– Idehallgass, Sipor – nézett komolyan a manóra. – Arra kérlek, hogy rejtőzz el, és ne hagyd el a házat. Kitalálok valamit – ígérte.

– Regulus gazdám jó fiú – brekegte könnyezve a manó.

Regulus feltápászkodott Sipor mellől, és magára hagyta. Aggodalom lett úrrá rajta. Mitől lehet olyan fontos Voldemortnak egy medál elrejtése, hogy még a szolgáinak sem árulta el? Sőt, az egyetlen szemtanút, a házimanót fel akarta áldozni.

Eszébe jutott, amit a Sötét Nagyúr a gyűlésen mondott: legfontosabb célja a halhatatlanság, és állítólag a házimanó feladata is ezt szolgálta. De hogyan kapcsolódhat a medál a halhatatlansághoz?

Hetekig nyomozott, míg végül egy sötét mágiával kapcsolatos könyvben megtalálta a választ: horcrux. Voldemort gyilkossággal széthasította a lelkét, és egy darabját egy számára kedves tárgyba költöztette. Így akart hát halhatatlan lenni.

Regulus szeretett volna helyesen dönteni, noha pontosan tudta, mi lesz az ára. Sokáig gyűjtötte a bátorságot, hogy megtegye, de egy idő után nem halogathatta tovább. Voldemort már kétszer is gyűlést tartott, amin ő nem jelent meg. Tisztában volt vele, hogy a Sötét Nagyúr ezt árulásnak fogja fel, és előbb-utóbb kerestetni kezdi. Elszánta hát magát a cselekvésre.

Egy este bezárkózott a szobájába, pennát meg pergament ragadott, és megírt egy üzenetet. Zsebre dugta a fecnit, és ellátogatott Sipor vackába. Szomorkásan nézett a házimanóra.

– Szeretnék kérni tőled valamit – sóhajtott. – Nem lesz könnyű, de muszáj segítened.

– Sipor megtesz bármit, amit Regulus gazdám kíván! – sipította készségesen a manó.

A fiú nagy levegőt vett, és kimondta a súlyos szavakat.

– Vigyél el a barlangba, ahol a Sötét Nagyúrral jártál.

A manó arca megrándult.

– Kérlek! – könyörgött elfúló hangon a fiú.

– S-Sipor megígérte Regulus gazdámnak – felelte sápadtan a manó –, és Sipor mindig tartja a szavát, mert Sipor jó manó, és örömmel szolgálja a Black családot... megteszi hát, amit Regulus gazdám kér.

Így indultak útnak a barlang felé. Noha azt a Sötét Nagyúr hoppanálásgátlóval látta el, Sipor házimanó volt, és őt ez nem akadályozta meg – így menekülhetett meg első alkalommal is. Belekarolt a gazdájába, és társas hoppanálással közvetlenül a míves kőtál mellé szállította őt.

Regulus a fénylő, zöld folyadékkal teli edény fölé hajolt. Lenyűgözte a kavargó bájital, ugyanakkor elborzadt tőle, tudván, milyen fájdalmat képes okozni fogyasztójának.

– Essünk túl rajta – sóhajtott, és egy poharat húzott elő a zsebéből.

Megmerítette a folyadékban, és Sipor felé fordult. A manó remegve nyújtotta a kezét az italért.

– Nem, Sipor – Regulus halvány mosolyra húzta a száját. – Én iszom meg. Csak arra kérlek, hogy itasd meg velem az egészet, és miután megszereztük a medált, add oda nekem. Lemásolom és visszatesszük a tálba, aztán pedig dehoppanálj velem. De ne hagyd, hogy igyak a tó vizéből.

– Gazdám nem ihatja meg a bájitalt! Nem teheti! – sipította Sipor.

– Sajnálom, de nem hagyom, hogy megint te szenvedj – mondta a fiú, azzal felhajtotta a pohár tartalmát.

Térdre esett. Az ital minden porcikáját égette, és borzalmas hallucinációk gyötörték. Újra átélte élete legborzalmasabb pillanatait. Sipor zokogva itatta vele a bájitalt, miközben Regulus az életéért könyörgött.

Egyszer csak a fájdalmainak vége szakadt. Arra eszmélt, hogy a sziget sziklás talaján fekszik, és gyötri a szomjúság.

– Szép volt, Sipor – mondta rekedtes hangon, és büszkén nézett a manóra.

Az a kezébe adta a medált. Regulus előhúzta a varázspálcáját, és erőtlenül elmormolt egy Geminót. A bűbáj hatására az ékszer mellett megjelent egy másolat. Nem sikerült ugyan tökéletesre – ez a fiú állapotát tekintve nem is volt csoda –, de a célnak megfelelt. Regulus gondosan belezárta az otthon írt cetlit, és Sipor kezébe adta. A manó a régi helyére tette az új medált, majd belekarolt gazdájába, és felsegítette a földről.

– Minden rendben, uram. Hazamegyünk! – sipította a manó.

– Nem, Sipor – Regulus szemében szomorúság ült. – Én nem megyek haza – csak te. Arra kérlek, vigyél engem a Sirius háza közelében lévő kis erdőbe. Keresni fognak ott, azt hiszik majd, hogy a bátyámhoz menekültem.

– De uram, nem mehet oda! – sipította Sipor.

– Tedd, amit kértem.

A manó kelletlenül engedelmeskedett a parancsának. Hamarosan egy fákkal szegélyezett tisztáson találták magukat.

– Nagyon jó – mosolyodott el erőtlenül Regulus. – És most menj haza.

– Gazdám...!

– Menj haza, és pusztítsd el a medált. Ez nagyon fontos. És ne mondj semmit édesanyámnak, érted? Egyetlen szót sem.

– Ahogy Regulus gazdám parancsolja – könnyezett a házimanó.

– Köszönöm, Sipor. Jó szolgálatot tettél. Hálás vagyok, hogy egy ilyen barát állt mellettem, mint te.

Talán először fordult elő a történelemben, hogy egy házimanó fittyet hányt az etikettre – Sipor azonban jobban szerette Regulust, mint bármelyik gazdáját. Óbégatva odarohant a fiúhoz, és szorosan megölelte. Regulus meghatottan visszaölelt.

Amikor különváltak, a manó még utoljára, könnyezve a gazdája szemébe nézett. Úgy vizsgálgatta az ifjút, mintha örökre az agyába szeretné vésni a képmását. Regulus hamiskás mosollyal biccentett neki. Sipor mélyen meghajolt előtte, majd dehoppanált.

Hű szolgája távozása után a fiú a tisztáson járkált, és várt. Nem kellett csalódnia. Eljöttek érte – épp, ahogy számított rá. Hatan voltak. Regulus megállt velük szemben, és várta, hogy ők szóljanak hozzá először.

– Messzire kóboroltál, unokaöcskös – zengte gúnyosan a társaság vezetője, Bellatrix Lestrange. – Csak nem eltévedtél? Emlékeztetlek rá, hogy a gyűléseink rendszerint a Malfoy-kúriában vannak.

Regulus igyekezett higgadtságot erőltetni a hangjára.

– Tisztában vagyok vele, Bellatrix – felelte.

– Akkor mégis mivel magyarázod az utóbbi két kihagyást? A Sötét Nagyúr hiányolt téged.

– Talán nem akartam elmenni.

– Nem akart, hallottátok ezt? – kacagott fel Bellatrix. A többi halálfaló követte a példáját. – Sajnálattal közlöm, kicsi Reg, hogy ez nem kívánságműsor. A halálfalólétet választottad. Vannak kötelességeid.

– Már nem érdekelnek – felelte szárazon a fiú.

– Mit beszélsz? Megtagadod az uradat? – visított fel az unokanővére. – Hogy mered...?!

– A ti uratok – jelentette ki Regulus. – Az enyém többé már nem.

Bellatrix Lestrange pálcát szegezett rá.

– Tudod – sziszegte –, mindig is tudtam, hogy gyenge jellem vagy, kicsi Reg. Rád vall, hogy ijedtedben Sirius szoknyája mögé bújsz.

– Tévedsz. Neki ehhez semmi köze. Egész életemben menekültem a sorsom elől. Ezúttal nem fogok – szorította ökölbe a kezét Regulus.

– Milyen nemes – nézett rá szarkasztikus mosollyal Bellatrix. – Kár, hogy a vesztedbe menekültél, kicsi Reg.

– Ha még egyszer így mersz nevezni... – fenyegetőzött Regulus.

Bellatrix figyelemre sem méltatta.

– Fájdalom, a Nagyúr is hűtlenségre gyanakodott – folytatta csevegő hangon –, így arra kért bennünket, hogy vigyünk elé élve – vagy holtan. Mivel rokon vagy, nagylelkű leszek veled, és dönthetsz, melyik lehetőség szerint járjunk el – vigyorgott ádázul.

Regulus sejtette, hogy a két opciónak ugyanaz a végkimenetele. A borzalmas bájital még mindig égette a torkát, és fogytán volt az ereje.

– Ne fáraszd magad a formaságokkal, Bellatrix – húzta elő a pálcáját. A többi halálfaló azonnal ugrott, és ugyanígy tett.

– Nocsak, harcolni akarsz? – kacagott Bellatrix.

– Nem harcolok veled. Nem vagy méltó ellenfél.

– Te kis...! – fújta fel magát a nő.

– Csupán egyetlen okból ácsorgok itt veletek – fojtotta belé a szót Regulus. – Szeretném, ha közölnétek a Sötét Nagyúrral az utolsó szavaim.

– Tehát a második lehetőséget választod – állapította meg elégedetten Bellatrix. – Gyáva vagy ahhoz, hogy szembenézz a Nagyúrral, kicsi Reg?

A fiú egy villámgyors ártást küldött a nő felé. A varázslat vágást ejtett makulátlan arcbőrén.

– Figyelmeztettelek, hogy ne merj így nevezni – közölte Regulus. – Túl sokat beszélsz, Bellatrix. Egyszer ez lesz a veszted.

A nő már nem mosolygott.

– Megöllek, te szégyentelen kis pondró! – szegezte vicsorogva a pálcáját unokaöccsére.

– Nem úgy lesz vége, ahogy szeretnéd – vágott vissza Regulus, és maga elé emelte saját varázspálcáját. Ébenfából készült, tizenkét és egynegyed hüvelyk, egyszarvúszőr maggal. Kiváló Ollivander pálca, a fiú nagyon szerette. Mindig hűen szolgálta őt, ám most elérkezett a búcsú ideje.

– Mintha azt mondtad volna, nem harcolsz ellenem – fröcsögte Bellatrix.

– Így is van – Regulus hangja most egyszerre tisztán és erőteljesen csengett, mint talán még soha. – Végeztem veletek. Most erősnek hiszitek magatokat, de egyszer valaki le fogja taszítani hatalma csúcsáról a Sötét Nagyurat, és az imádott vezéretek titeket is magával ránt. Én elindítottam a lavinát, és a jövőben valaki be is fogja fejezni. Az uratoknak fogytán az ideje. Nem nyerhettek a harcban, ahogy engem sem győzhettek le. Üzenem Voldemortnak, hogy a vadászat elkezdődött.

Regulus talán életében először mondta ki a rettegett nevet. Bellatrixnek még megbotránkozni sem volt ideje, a fiú egy tizedmásodperc alatt a saját nyakának szegezte a pálcáját. A halálfalók meghökkenve bámultak rá.

Regulusnak a szeme sem rebbent, ahogy kimondta magára az átkot. Végre békére lelt, beteljesítette a sorsát. Már nem félt.

– Avada Kedavra!

[Feltöltés: 2019. december 29.]