~ Zene: Alice Cooper – Poison ~

/Szerzői megjegyzés: Történetemben még a Legendás állatok filmsorozat előtt hirdetett hivatalos adatok szerint dolgozom, miszerint Minerva McGalagony 1935-ben született./

A Roxfort falai megremegtek. Minerva McGalagony sietős léptekkel távozott a nagyteremből. Tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, az ostrom elkezdődött. A halálfalók már a birtokon voltak – és velük együtt érkezett ő is.

Amikor Harry Potter a Hollóhát klubhelyiségében közölte vele a hírt, le kellett ülnie. Számított rá, hogy előbb-utóbb eljön, hisz egész tanévben rettegésben tartotta a varázsvilágot (csodálkozott, hogy eddig nem tette be a lábát a kastélyba), mégis megrendítette.

A nő egy pillanatra megállt, és lehunyta a szemét. Beleborzongott, ha felidézte a jéghideg hangot, ami percekkel azelőtt felzengett a nagyteremben, félbeszakítva a szónoklatát, amit a kastélyban maradt ellenállókhoz intézett. Egyáltalán nem hasonlított már rá, arra az emberre, akit egykoron ismert és szeretett.

Szerencsére a nagy felfordulásban egy léleknek sem tűnt fel, hogy az átváltoztatástan-professzor arcából kifut a vér – holott a nőt szabályos rosszullét kerülgette. Azonban hamar összeszedte magát és palástolta érzelmeit, így senkinek még csak meg sem fordult a fejében, hogy a Griffendél ház feje esetleg félne.

Márpedig Minerva McGalagony félt – sőt, egyenesen rettegett attól, ami következik. De hogyan is sejthették volna a diákok, vagy akár a kollégái, hogy mit érez? A Roxfortban alig tudtak valamicskét az előéletéről, és aki ismerte őt, annak meg sem fordult a fejében, hogy a mélyen tisztelt professzor asszonynak, aki Albus Dumbledore jobbkeze volt, hajdanán, ha rövid időre is, de viszonya volt a Sötét Nagyúrral.

És annyi év után most újra látni fogja őt – mi több, talán szemtől szemben állnak majd a csatatéren. A nagy találkozás gondolatától öklömnyire zsugorodott a gyomra. Ám erősnek kellett mutatkoznia, hisz miután elűzte Perselus Pitont, ő maga vette kézbe a Roxfort sorsát. Megszervezte és irányította a kastély védelmét, az ellenállók élén pedig kulcsszerepet töltött be az ostromban. Nem törhetett meg, nem hibázhatott, mint akkor régen.

Mert tudta, hogy hiba volt, ifjúságának talán legnagyobb hibája. Akkoriban elvesztette a fejét, és amolyan „Carpe diem!" módon, a pillanatnak élt – mégis élvezte. Fiatal volt, megtehette, hogy fittyet hány minden gondra. Ha kevés időt is töltöttek együtt, és kapcsolatuk meglehetősen viharos szenvedéllyel telt, az mindenképp elmondható volt, hogy nagy hatással voltak egymásra, s egykori szerelmük végigkísérte mindkettőjük későbbi életét.

Hogy szerették egymást, afelől semmi kétség. Minerva tudta, hogy a férfi semelyik másik nővel nem bánt úgy, mint vele. Tudta, mert amikor rájött, hogy fontos neki, látta a szemében a rémületet. A fiatalembert megijesztették saját érzelmei, s a nő csak később jött rá, miért. Albus mondta el neki, hogy a Sötét Nagyúr szerelmi bájital hatása alatt fogant, s ilyenformán ismeretlen volt számára a szeretet érzése. Mi több, mindig is gyengeségnek tartotta, igyekezett nem mélyen kötődni senkihez. Minerva McGalagony azonban meggyengítette őt. Fontos lett számára, és azon kapta magát, hogy komolyan beleszeret, holott, ez fizikailag lehetetlen lett volna. Talán a Roxfort későbbi átváltoztatástan-tanárnője volt az egyetlen, akit a feketemágus valaha szeretett.

Ők ketten merőben eltérő személyiséggel bírtak – kezdve azzal, hogy egyikük griffendéles, másikuk mardekáros volt –, tehetségüknek és ragyogó elméjüknek köszönhetően mégis megtalálták a közös hangot. Minerva még élénken emlékezett az első találkozásukra.

A Borgin & Burkesben történt. Miután kitűnő eredményekkel végzett a Roxfortban, a minisztérium Varázsbűn-üldözési Főosztályának szolgálatába állt, mint a Tárgybűvölési Ellenőrző és Nyilvántartó Hivatal dolgozója. A munka jót tett a fiatal hölgynek, lefoglalta gondolatait, és nemigen maradt ideje kusza érzelmi világát ápolgatni. Nehéz döntésen volt túl, amit a környezete még csak nem is sejthetett. Azzal, hogy eljött otthonról, és Londonba költözött, hátrahagyta a családját... és Dougalt.

Dougal McGregor egy mugli farmer jóképű, okos fia volt, akivel Minerva a hetedéve utáni nyáron találkozott. Életében először érezte, hogy igazán szerelmes, így amikor a fiú megkérte a kezét, habozás nélkül igent mondott. Aznap éjjel azonban álmatlanul forgolódott az ágyában, nyugtalanító gondolatai nem hagyták aludni. Ha hozzámegy Dougalhoz, akkor a Varázstitokvédelmi Alaptörvény értelmében le kell mondania a varázslásról, és rejtegetnie kell kilétét a saját férje előtt, ahogyan azt az édesanyja is tette mugli apjával hosszú éveken keresztül. Dougal nem tudhatja, ki is ő valójában, és nem valósíthatná meg az álmait sem – márpedig munkát ígértek neki a Mágiaügyi Minisztériumban. Mivel a fiú arra várt, hogy megörökölje az apja farmját, itt kellett volna maradnia vele a környéken.

Minerva azonban mindig is a nagyvilágba vágyott. Ki akarta próbálni magát máshol, bejárni mindenféle érdekes, szép vidéket. Továbbá, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy hazugságban kelljen élnie. Édesapja ugyan nem hagyta el az anyját, amikor megtudta, hogy boszorkány, de mi a garancia arra, hogy Dougal is így tenne? És habár a szülei továbbra is szerették egymást, Minerva látta, hogy tönkrement köztük a bizalom. Akárhogy is nézte, számára nem végződött volna beteljesüléssel egy ilyen házasság.

Másnap kisírt szemmel felkereste Dougal McGregort, hogy közölje vele: mégsem lesz a felesége. A fiú nem értette, miért változott meg hirtelen a véleménye, Minervának pedig majd' megszakadt a szíve, amiért nem tudott normális válasszal szolgálni. Dougal kétségbeesetten könyörgött neki, hogy bármi baja van, mondja el, együtt megoldják, de a lány csak a fejét rázta. Lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és a fiú tenyerébe csukta.

– Sajnálom, Dougal. Mindennél jobban szeretném, de nem lehet. Teljes szívemből szeretlek, és el sem hiszed, mennyire fontos vagy nekem... de nem mehetek hozzád.

Azzal zokogva elrohant, magára hagyva az összetört szívű férfit. Három napra rá már Londonban dolgozott, de mivel szerelme elvesztése még friss volt, azóta is sokat gondolt Dougal McGregorra. Ezért kifejezetten örült, hogy főnöke, Elphinstone Urquart (akivel hamar jóban lettek) már rá mert bízni kisebb ügyeket. Így ahelyett, hogy egész álló nap csak az irodában csücsült volna, kimehetett terepre, és az intéznivalói elterelték a figyelmét.

Azon a végzetes napon, amikor betette a lábát a Borgin & Burkesbe, meglepetésére nem a tulajdonosok egyikét találta a kasszánál, hanem egy magas, sápadt, de szép arcú fiatalembert, elegáns öltönyben. A férfi, aki eddig fekete köves gyűrűjével játszadozott az asztalon, az ajtónyitást követő csilingelésre felkapta a fejét, sebtében visszahúzta az ujjára az ékszert, és kihúzta magát ültében. Jól ápolt fekete hajával és csillogó, mélyre ható bogárszemeivel kifejezetten kellemes benyomást keltett.

– Jó napot, hölgyem. Miben segíthetek? – kérdezte, és érdeklődve nézett végig a skót kockás kabátos, smaragdszemű fiatal nőn. Az szögletes keretű szemüveget viselt, sötét fürtjei pedig kibontva omlottak vállára. Tagadhatatlanul csinos jelenség volt. Közelebb lépett.

– Jó napot. Minerva McGalagony vagyok – nyújtott kezet, mire a fiatalember felemelkedett a helyéről és megkerülte az asztalt, hogy egymás elé kerüljenek. Határozott kézszorítása volt, és a fekete hajú lányt valami furcsa okból zavarba ejtette, amikor találkozott a tekintetük.

– Tom Denem – mutatkozott be a férfi, és kezet csókolt a nőnek. – Örvendek a találkozásnak. A sok régiség között üdítő egy ilyen fiatal, szépséges hölgy társasága.

Minerva arca a kabátjához hasonlatos színt vett fel. Ez szemlátomást mulattatta a férfit – a fiatal boszorkány nagy bosszúságára. Benne azonban emberére akadt. Hamar megtalálta a hangját, és a tőle telhető leghivatalosabb hangnemben válaszolt.

– Nem fog annyira örülni, ha megtudja, miért jöttem. A Varázsbűn-üldözési Főosztály Tárgybűvölési Ellenőrző és Nyilvántartó Hivatalának megbízásából vagyok itt, hogy előterjesszem Mr. Borginnak és Mr. Burke-nek Elphinstone Urquart figyelmeztetését. Hol találom őket?

– Mr. Borgin és Mr. Burke jelenleg nem tartózkodnak az üzletben. Az alkalmazottjuk vagyok, velem kell beérnie. Amennyiben hajlandó megosztani velem a szándékait, szíves örömest tolmácsolom nekik az ügyet.

– Legyen hát – biccentett kimérten a nő. – Elphinstone Urquart felszólítja Mr. Borgint és Mr. Burke-öt, hogy az újonnan forgalmazott kereskedelmi cikkeiket haladéktalanul jelentsék be hivatalunknál. Szemtanúk jelezték, hogy két hete méretes rakományt hoztak át a határon, s ilyen esetben a törvény szerint tíz nap áll rendelkezésre, hogy bejelentsék, valamint ellenőriztessék, van-e engedélyük a forgalmazásra. Ezt a határidőt mostanra jócskán túllépték, és nem ez az első eset. Az ez ügyben küldött baglyainkra nem válaszoltak, ezért küldött az ügyosztályom engem. Amennyiben továbbra is elzárkóznak, és nem tesznek eleget az a felszólításnak, módunkban áll feltételezni, hogy illegális, sötét varázstárgyakkal kereskednek, és komoly szankciókra számíthatnak – többek között kiküldünk valakit az üzlet ellenőrzésére.

– Megjegyeztem – bólintott a férfi. – Feljebbvalóim nevében is köszönöm a figyelmeztetést. Biztosíthatom róla, hogy Mr. Borginnak és Mr. Burke-nek nem áll szándékukban magukra haragítani a minisztériumot. Minden bizonnyal csak elfelejtették bejelenteni a szóban forgó tárgyakat.

– Minden bizonnyal. – Minerva szkeptikusan nézett rá. – Akárhogy is, amíg be nem jelentik, és nem ellenőriztetik a kereskedelmi engedélyüket, törvény szerint nem hozhatják forgalomba az új cikkeket.

– Értettem – felelte kissé türelmetlenül Tom –, és Mr. Borgin meg Mr. Burke nevében is elnézést kérek. Köztünk szólva, mindketten öregszenek már, és egyre szenilisebbek – fintorgott.

Kijelentésével sikerült halvány mosolyt csalnia a nő arcára.

– Ezt magyarázza a minisztériumnak.

A férfi összehúzott szemmel fürkészte őt.

– Maga valahonnan olyan ismerősnek tűnik nekem.

– Öhm, valóban? – kérdezte zavartan a boszorkány.

– Aha! – csapott a homlokára a fiatalember. – Nem maga volt az, aki a nyáron szerepelt az Átváltoztatás Ma folyóiratban? Aki megnyerte az idei Legígéretesebb Új Tehetség díját?

– Ööö, de – vallotta be kelletlenkedve a nő.

– Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen ragyogó elmével sodor össze a szerencse. Igazán figyelemre méltó, hogy ilyen fiatalon sikerült animágussá válnia, ráadásul, ha jól tudom, elnyert minden létező iskolai címet. Prefektus volt, kviddicskapitány és iskolaelső...

– Igen, igen – szakította félbe Minerva –, de nem olyan nagy dolog. Bizonyára másoknak is sikerül.

– Ne szerénykedjen – csóválta a fejét Tom. – Maga már most a korának egyik legnagyobb boszorkánya.

A nő metsző pillantást vetett rá.

– Ne feszítse a húrt.

– A világért se. Érdekelne azonban, hogy egy ilyen ifjú tehetség miért döntött úgy, hogy elszegődik a minisztériumba, öhm... tárgyakat vizsgálgatni.

– És magát mi vezette a régiségek közé? – vágott vissza epésen a boszorkány, és sokatmondóan végignézett a férfi fekete ruházatán. – Talán kirúgták a temetkezési vállalattól?

A férfi jóízűen felnevetett.

– Unalmas lenne holtak között dolgozni. Maga az élő példa, Minnie, hogy a hús-vér emberek sokkal érdekesebbek.

– Ha kérhetem, ne szólítson Minnie-nek.

Valahogy így kezdődött az ismertségük Tom Denemmel. Egy héttel később Minerva kénytelen volt visszatérni az üzletbe, mert Borgin és Burke a fülük botját nem mozgatták a figyelmeztetésre. Ezúttal Mr. Burke-öt találta a pult mögött, aki semmi jelét nem adta, hogy hírt kaptak volna a szankciókról.

– Ne tréfáljon velem, az alkalmazottjukkal, Tom Denemmel beszéltem! Nem értesítette magukat?

– Tom Denem? – Burke a homlokát ráncolta. – Közel kilenc éve nem dolgozik nálunk. Igaz, egy hete benézett...

Minerva dúlva-fúlva lépett ki az régiségkereskedésből. Azonban alig tett néhány lépést, egy kellemes tónusú hang csendült fel a háta mögött.

– Reméltem, hogy magát küldik ellenőrzésre.

A nő dühösen megpördült, és a bogárfekete szempárba nézett.

– Szórakozik velem, Tom? Maga lóvá tett engem! Burke most mondta, hogy csak látogatóba jött, már évek óta nem dolgozik itt!

– Sajnálom, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek – felelte pimaszul a fiatalember.

A boszorkány dühös macska módjára fújta fel magát.

– Remélem, élvezte a kis játszmáját. Ha nem veszi zokon, most visszatérnék a munkahelyemre. További sok sikert kívánok az aljas húzásaihoz, de engem hagyjon ki belőlük! – ripakodott rá a varázslóra, és felszegett fejjel elvonult.

Tom Denem azonban mellé szegődött.

– Ne haragudjon, Minnie. Ártatlan tréfa volt.

– Ne nevezzen így. – A nő metsző pillantással nézett a férfire. – És vegye tudomásul, hogy a maga ártatlan tréfája miatt ki is rúghattak volna az állásomból!

– Ne túlozzon. Meg vagyok róla győződve, hogy a főnöke, ez az Elphinstone Urquart megértő ember.

A nő megtorpant, és csípőre tett kézzel nézett szembe a fekete hajú férfival.

– Mitől ilyen biztos benne?

– Csak nézze meg, meddig hagyta húzódni a Borgin & Burkes ügyét. Nyílt titok, hogy az üzletben feketepiac megy.

– Mit akar mondani ezzel?

– A maga Urquartja valóságos félnótás lehet. Egy erőskezű hivatalnok már rég hátsón durrantotta volna Borginékat.

– Mindjárt én durrantom hátsón magát, ha tovább kritizálja a főnökömet! – A smaragdszemű nő szikrázó tekintettel előhúzta a pálcáját. – Elphinstone Urquart jó ember. Ő legalább nem vezet félre másokat.

Tom Denem drámaian a mellkasára tette a kezét.

– A lelkembe tipor, hölgyem. Beismerem, hibáztam, s amit tettem, nem hátsó szándék nélkül tettem. De mondja meg, bűn az, hogy újra látni akartam magát?

Minerva kinyitotta a száját, majd becsukta.

– Ez esetben nem gondolja, hogy célravezetőbb lett volna megbeszélnie velem egy találkozót, vagy esetleg baglyot küldenie nekem? – háborodott fel. – Ez annyira...

– ...mardekáros? – fejezte be a mondatát a fiatalember.

– Igen – felelte megütközve a nő. – Lefogadom, hogy a Roxfortban mardekáros volt!

Tom Denem elmosolyodott.

– Ezt úgy mondja, mintha sértés lenne.

– Ne legyenek kétségei, pontosan annak szántam.

A férfi még szélesebbre húzta vigyorát.

– Még szerencse, hogy én bóknak veszem.

– Maguk, mardekárosok annyira...

– Eszesek? Találékonyak? Vonzóak?

– Idegesítőek, maga beképzelt fráter! – acsarkodott Minerva. – Önimádó bagázs, akik fennhordják az orrukat, és úgy hirdetik az aranyvérűségüket, mint valami isteni igét. Alamuszi, tenyérbemászó alakok, akik ott fúrják a mugli születésűeket, ahol csak tudják.

– Sajnálom, hogy ilyen előítéletes velünk szemben.

– Mi jogon gondol előítéletesnek az, aki többre tartja az emberek származását, mint a jellemét? Még csak nem is tagadja!

– Lássuk csak. Elzárkózik tőlem, gonosz mardekárosnak titulál, nem akar megismerni... – sorolta Tom.

– És mindezt nyilván alaptalanul – élcelődött a nő.

A férfi fekete bogárszemeivel komolyan nézett rá.

– Mélységesen bánom, hogy félrevezettem, de sajnálatos módon nehéz levetkőznünk magunkról egykori házunk tulajdonságait. Magáról például üvölt, hogy a Griffendélbe tartozott – bár a Teszlek Süveg minden bizonnyal elgondolkodott a Hollóháton is. Eltaláltam?

Minerva elkerekedett szemmel nézett rá. Nem akarta elhinni, hogy a férfi ilyen hamar kiismerte volna őt. Végül a lehető legméltóságteljesebben kihúzta magát.

– Igen, griffendéles voltam – felelte büszkén –, és jobb, ha tudja, hogy félvér vagyok, aki kifejezetten kedveli a muglikat. Na, ehhez mit szól?

– Látom ám, mire megy ki a játék – rázta a fejét Tom. – Ha azt mondom, ezek után nem kívánok tovább időzni a társaságában, azzal bebizonyítom, hogy valódi, előítéletes mardekáros vagyok, amilyennek gondol, és akkor maga nyeri a kis szellemi csatánkat. De csak félig volt igaza velem kapcsolatban: a muglikat valóban nem kedvelem – gyerekkori rossz emlékek –, azonban félvér vagyok. Ügyes csapdát állított nekem, hölgyem, de ki kell, hogy ábrándítsam: nem szándékom belesétálni. Elfogadom a kihívást, még ha ilyen tisztességtelenül is ajánlotta fel.

Minerva most már végképp kijött a sodrából.

– Tisztességtelenül? – visszhangozta.

– Elnézését kérem, ha megsértettem, Minnie.

– Ne nevezzen így! – hőbörgött a nő.

– Talán túlságosan nyersen fogalmaztam. Helyénvalóbb lenne a kegyetlen jelző?

– Kegyetlen?! – A boszorkány smaragdszín szeme szikrákat szórt. Vészjóslóan közelebb lépett a férfihez. – Én vagyok kegyetlen?

– Jól hallotta. Már bocsánatot kértem, de maga nem akar leszállni rólam.

– Hát, ez hihetetlen. Még magának áll feljebb? Maga az, aki nem száll le énrólam! – bökte meg a férfi mellkasát.

– Biztos benne? – kérdezte szemtelenül Tom. – Csak mert most is maga az, aki inzultál.

– Szégyellje magát, undok fajankó! – fújtatott Minerva. – Nem szoktam ilyet kívánni senkinek, de gázolja el a Kóbor Grimbusz, vagy tudom is én!

– Maga igazán elragadó, amikor mérges – állapította meg a fekete hajú varázsló.

– Élvezi, ha másokat idegesíthet, igaz? – sziszegte a nő.

– Úgy látom, maga partner benne.

– Rosszul látja!

– Nagyon is jól látom – mosolygott negédesen a férfi. – Maga kifejezetten szeret vitázni, ha nem tévedek, és én remek alkalmat biztosítok, hogy megcsillogtassa zseniális érvelési készségét. Élvezi, hogy kioktathat és szócsatát vívhat velem, vagy nem erről van szó?

Minerva a döbbenettől csak hápogni tudott. Pofonra lendült a keze, Tom Denem azonban elkapta a karját a levegőben. A fiatal férfinek félelmetesen gyors reflexei voltak.

– Ej-ej, a mugli módszer – ciccegett. – Elegánsabb megoldást vártam magától, Minnie. Legalább egy átkot, vagy valamit.

– Utoljára mondom, ne merjen még egyszer így hívni, mert valóban leátkozom a fejét! És vegye tudomásul, hogy magának igenis kijárna egy jókora tasli.

– Megérdemelném – ismerte el a férfi.

– Engedjen el!

Minerva kirántotta a karját az erős szorításból.

– Jól van – sóhajtotta Tom. – Tegye meg, ha annyira akarja. Nem fogok védekezni.

A következő pillanatban a skót boszorkánynak már csattant is a tenyere a varázsló arcán. Az ütés erejétől a férfi megtántorodott és felszisszent.

– Au! Erre nem számítottam...

– Mit van úgy meglepődve? Nő is üthet erőset – vont vállat Minerva.

– De miért tette? Ezt nem vártam volna magától.

– Maga mondta.

– De nem gondoltam komolyan!

– Sajnálom, ha nincs hozzászokva, hogy komolyan vegyék az emberek, de azért ne csodálkozzon, ha valaki mégis megteszi. Mit hitt, hogy majd megszánom magát, amiért igazat adott nekem?

Tom Denem hallgatott. Minerva nézte a férfit, aki az arcára szorított tenyérrel duzzogott, és nem bírta tovább. Megtört a jég, és elnevette magát.

– Sohasem pofozták még fel úgy istenigazából?

– Nem mondanám – dünnyögte a fiatalember.

– Valóban? Csodálatra méltó. Pedig kellett volna.

– Éles a humora, mint mindig – grimaszolt Tom. – Maga valóban könyörtelen. Olyan, mint a vadmacska. Fúj, harap, karmol...

– Csak bele ne haljon – forgatta a szemét a nő.

– Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a felszín alatt egy imádnivaló kiscica rejtőzik magában – folytatta a férfi.

– Biztos benne, hogy tovább akar idegesíteni? – vonta fel a szemöldökét a boszorkány.

– Csak ha nincs ellenére.

– Maga nem ismer engem...

– Éppen ezért szeretném. Kivételes nőnek tartom magát, Minnie. Még csak hasonlóval sem találkoztam soha.

– Ez igazán hízelgő, Tom, de attól félek, egymás idegeire mennénk, és ebből mindketten csak sérültként kerülhetünk ki.

– Szóval, meginna velem egy italt?

Minerva McGalagony lemondóan sóhajtott.

– Szerencséje, hogy szomjas vagyok. Kiszáradt a torkom maga miatt, annyit kiabáltam. Ezek után az a minimum, hogy meghív.

– Mondták már magának, hogy veszélyesen él?

– És magának?

Miután megismerték egymást, minden olyan gyorsan történt. Remek beszélgetőpartnerre akadtak egymás személyében, órákig képesek voltak eszmecserét folytatni bármiféle témáról. A muglikkal való eltérő tapasztalataik miatt a varázstalanok kérdésében nem tudtak egyetértésre jutni, ahogy sok másban sem, de meghallgatták a másik nézőpontját, és érdekes vitákat folytattak. Azon kapták magukat, hogy egymásba habarodtak. Minerva volt az egyetlen, akitől a férfi nem bánta, ha Tomnak szólította, mert a boszorkány még ezt az átlagos nevet is olyan különlegesen mondta. A nő pedig megtűrte, hogy a varázsló „Minnie"-nek szólítsa, sőt, egy időben kifejezetten megmelengette a szívét a kedves becenév.

Kapcsolatuk végül mégis zátonyra futott, s ennek nem volt más oka, mint a Tom Denemet körüllengő sötétség. Minerva nem állhatta a férfi feketemágia iránti rokonszenvét, és ahogy szép lassan tudomást szerzett baljós terveiről, egyre inkább kétségbe esett. Hiába szerette, mélyen erkölcsös emberként nem tudott azonosulni azzal a mágussal, akivé kedvese válni akart. Tom Denem már azelőtt elindult a Voldemorttá válás útján, hogy Minerva McGalagonnyal találkozott volna, és már senki sem téríthette le az ösvényről, amire lépett. Még ő sem – bármennyire kivételes boszorkány volt is. Elhagyta hát a varázslót, másodszorra is összetörve ezzel egy férfi és a saját szívét is.

Amikor elérkezett az első varázslóháború, Minervának bűntudata támadt, amiért talán ő indította el a lavinát. Ezért aztán teljes erőbedobással harcolt a férfi ellen, aki akkor már Voldemortnak nevezte magát. Amikor hírét kapta, hogy Dougal McGregor – aki azóta boldog házasságban élt feleségével és gyermekeivel – életét vesztette egy mugliellenes támadásban, eltörött nála a mécses. Tudta jól, hogy a haláleset nem véletlen: egykori kedvese bosszúja ez másik régi szerelmén. Minerva vigasztalhatatlan volt, hisz Dougal mindig is kedves maradt a szívének, a legjobbakat kívánta neki. Ha nem mesélt volna róla Tomnak, talán még mindig élne.

Ekkoriban már a Roxfortban tanított, és azon az éjszakán egy üres tanteremben itatta az egereket. Ekkor talált rá Albus Dumbledore. Az igazgató zsebkendőt dugott az orra alá, és citromporral kínálta. Minerva furcsa arccal visszautasította az édességet, azonban a zsebkendőt elfogadta. Akkor és ott elsírta minden bánatát Dumbledore-nak, s elmesélte neki addigi élete teljes történetét.

– Megértem, ha ezek után ki akar rúgni – szipogta a nő. – Hatalmas hibákat követtem el, és ártatlan emberek halála szárad a lelkemen.

– Eszemben sincs eltávolítani az állásából, kedves Minerva – felelte lágyan az igazgató. – Maga kiváló tanerő, jobb átváltoztatástan-tanárt keresve sem találnék. Ne felejtse el, hogy minden ember hibázik – azonban kevesek olyan erősek, hogy be is vallják.

Albus Dumbledore ezután megosztotta vele saját élettörténetét, melyben szerepeltek családja problémái, sőt, a Grindelwalddal való barátságáról is őszintén beszélt.

Minerva tátott szájjal hallgatta. Képtelen volt feldolgozni, hogy a mellette ülő férfi és ő mindketten szoros viszonyt ápoltak egy-egy hírhedt, sötét varázslóval.

– Láthatja, Minerva, hogy mi, emberek folyvást ugyanazokba a hibákba esünk – mondta szomorúan a férfi. – Ahogy a muglik mondani szokták, a történelem megismétli önmagát – vagy valami olyasmi.

Mint kollégák, idáig is jóban voltak, de talán ezen az estén kezdődött meg igaz barátságuk, amikor is felfedték egymásnak legféltettebb titkaikat, és egymás vállára borulva zokogtak az üres tanteremben. Dumbledore története, ha nem is oldotta fel teljesen Minervát, könnyebbé tette a lelkére nehezedő súlyt. Albus nyomatékosan megkérte, hogy ne eméssze magát, mert Tom Denemet már senki sem menthette volna meg a Voldemorttá válástól. Ha ő és Minerva korábban találkoznak, talán még lett volna rá esély, de az élet másképp hozta.

Különös, hogy épp a Roxfortban látták egymást utoljára. Amikor Dippet professzor lemondott, és Dumbledore került a helyére, Tom Denem – immáron Voldemortként – felkereste az újdonsült igazgatót, hogy megpályázza a sötét varázslatok kivédése állást. Nem számolt azonban azzal, hogy Dumbledore vezetői pozícióba kerülésével egyben az átváltoztatástan-professzori státusz is felszabadult – márpedig Minerva erre posztra pályázott. Habár a kollégái kedvesek voltak, elégedetlenkedett minisztériumi állásával. Nem volt boldog, mint hivatalnok, és alapos önvizsgálat után arra jutott, hogy a tanítás lenne számára az igazi álomhivatás. Elvégre, mi lehet fontosabb, mint átadni a tudást, és kinevelni az ifjú mágusnemzedéket?

Úgy esett, hogy a férfi és a nő azonos időpontban érkeztek állásinterjúra. Az igazgatói iroda előtt futottak egymásba. Habár csak egy év telt el a szakításuk óta, Minervának elég volt a varázsló krétafehér, immár maszkszerű arcvonásaira nézni, hogy levonja a következtetést: ezalatt az idő alatt rengeteget változott. A férfi egykori jóképűségének mostanra nyoma veszett, és amikor a boszorkány a megszokott, bogárfekete tekintet helyett parázsként izzó, véreres szempárba nézett, úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe.

A látványtól megrendülve sarkon fordult, és kalapáló szívvel elrohant. Nem is tért vissza az igazgatói környékére, csak amikor már biztos volt benne, hogy hajdani szerelme távozott.

Szorongva lépett be Albus Dumbledore irodájába. A férfi nagyon kedvesen bánt vele, és rövid beszélgetés, valamint egy-két varázslat bemutatása után alkalmasnak is titulálta az állásra – pedig Minervának még mindig remegett a keze a sokktól, így a saját véleménye szerint nem sikerült olyan tökéletesen végrehajtania a varázslatokat. De Dumbledore minden bizonnyal az izgulásnak tudta be időközönként megingó teljesítményét.

– Mintha láttam volna a folyosókon egy másik fiatalembert is – jegyezte meg óvatosan a boszorkány. – Ezek szerint őt elutasította?

– Igen, habár nem az átváltoztatástan posztra jelentkezett. Sötét varázslatok kivédését szeretett volna tanítani, de sajnálatos módon nem találtam alkalmasnak a tárgy oktatására.

Minervának hatalmas kő esett le a szívéről. Bele sem mert gondolni, hogy tudta volna elviselni a férfi jelenlétét, ha kollégák lettek volna. Persze, Voldemort így is talált rá módot, hogy megkeserítse az életét.

Még viszonylag friss volt tanári pozíciójában, amikor régi főnöke, Elphinstone Urquart meglátogatta őt, és megkérte a kezét, nem kis zavart okozva ezzel a nőnek. A meglepettségtől a kelleténél talán határozottabban mondott nemet, Elphinstone azonban nem adta fel a reményt. Újra és újra megkérte őt, Minerva pedig újra és újra visszautasította. Jó ideig játszották ezt, míg végül a nő engedett a férfi kitartásának, és igennel felelt. Elvégre, mindig is kedvelte a varázslót, aki elmondhatatlanul szerette őt – és amint Dumbledore oly sokszor rávilágított, a szeretetnél nincs nagyobb érték.

Beleegyezésével Minerva McGalagony a világ legboldogabb emberévé tette Elphinstone Urquartot, és örömteli házasságban is éltek, közel három évig – merthogy ezt követően a férfi meghalt. A történést tragikus balesetnek állítottak be, amit egy Harapós Tentakula nevű növény okozott, a boszorkány azonban tudta, hogy valójában mi áll a háttérben – pontosabban, ki. Voldemort rájött a házasságára, és haragjában bosszút állt a férjén. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Minerva mást is szerethet rajta kívül. A nő keserűen gondolt arra, hogy ha csak ennyire is, de maradtak még benne olyasfajta emberi érzések, mint a féltékenység.

Elphinstone elvesztésével a Sötét Nagyúr újabb gyötrelmet okozott Minervának. Nem bírta elviselni az üres házat, fogta hát a holmijait, és visszaköltözött a Roxfortba. Az évek alatt a kastély igazi otthonává vált, és azt hitte, itt már nem bánthatja egykori szerelme. Nagyot tévedett.

Voldemort több kedves ismerősével és két szeretett diákjával, Lilyvel és Jamesszel is végzett, mire elérte a végzet a kis Harry Potter személyében – legalábbis ideiglenesen. Merthogy a sörtét varázsló hiába tűnt el, Dumbledore már akkor megmondta, hogy nem halt meg. Vissza is tért, ahogy számított rá, most pedig itt volt a Roxfortban.

Dumbledore halála óta Minerva többé nem ringathatta magát hamis biztonságérzetbe a kastély oltalmát illetően. A csata immár a Roxfort falain belül zajlott, és világos volt, hogy Voldemort látogatásának fő célja, hogy leszámoljon a Kiválasztottal. Minerva elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, mindenben segíti a Potter fiút, mert ezen állt vagy bukott a varázsvilág sorsa. Nem hagyhatta, hogy annak a szörnyeteg zsarnoknak a kezébe kerüljön az irányítás, akinek a mágusok zöme még a nevét is félt kimondani.

Vitézül harcolt a Roxfort ostromában, ám egyszer csak felcsendült a férfi mágikusan felerősített, vérfagyasztó hangja, amiben közölte, hogy Harry Potter meghalt. Minerva nem akarta elhinni, így az elsők között sietett a kastély elé, ahol már ott gyülekeztek a halálfalók, élükön vele. Amikor meglátta a szemüveges fiú holttestét, szívszaggatóan felsikoltott.

– Neeem...!

Könnyek szöktek a szemébe, és csak tompán érzékelte, hogy az álnok szajha, Bellatrix Lestrange felkacag szenvedésén. Alig kapott levegőt, és nem tudta elszakítani a tekintetét a Potter fiú élettelen testétől. Már megszámolni sem tudta, hány szerettét veszítette el a fekete mágus ármánykodása miatt – beleértve annak egykori énjét is. Teljes szívéből szerette Tom Denemet, és teljes szívéből gyűlölte Voldemort nagyurat, akivé lett.

Érezte, hogy valaki nézi, ezért felemelte a fejét, és a smaragdzöld tekintet találkozott a vörös szempárral. Minervát megtépázta a csata – mostanra őszes haja kibomlott, és csúnya vágást szerzett az arcán, de még mindig jobban nézett ki, mint hajdani szerelme. Voldemort pupillája réssé szűkült, kopasz fején kígyószerű orrlyukak húzódtak. Már egyáltalán nem hasonlított arra a jóképű, fekete hajú fiatalemberre, akibe a nő régen belehabarodott.

Amikor a férfi felgyújtotta a Teszlek Süveget és a megbénított Neville Longbottom fejére lebegtette, Minerva McGalagonynál végképp betelt a pohár. Senki sem bántalmazhatja a háza tanulóját! Senki! Elég volt.

A pálcájáért nyúlt, de a kentaurok nyilai gyorsabbak voltak. Hagrid óriás féltestvére, Gróp is előcammogott a kastély oldala mögül, ezzel egyidőben pedig Neville-en megtört a sóbálványátok, és az égő beosztási kalapból rubintmarkolatú kardot húzott elő.

Minervát végtelen büszkeség öntötte el. Mindig bízott a Longbottom fiúban. Sohasem mondott le róla, a legjobb tudása szerint támogatta őt – és most mindenki előtt bebizonyította, hogy valóban méltó tagja a házának. Mert Griffendél Godrik kardja köztudottan csak annak jelent meg, aki ízig-vérig griffendéles volt.

Neville egyetlen csapással lefejezte Voldemort kígyóját, Naginit, de a sötét varázsló nem tudta megtorolni, mert addigra már feneketlen káosz kerekedett. Minerva látta, hogy a csata forgatagában a férfi a kastélyba kényszerült, és gondolkodás nélkül utánaeredt. Itt volt az ideje, hogy elégtételt vegyen rajta minden gonosz tettéért, még ha belepusztul is a harcba.

Voldemort egy csapatnyi követőjével a nagyterembe szorult vissza, itt került szembe a skót boszorkánnyal.

– Minnie... – mormolta.

A nő nem vesztegette az időt, csak biccentett és meghajolt, ahogy azt a párbaj szabályai szerint illett.

– Ne csináld ezt, Minnie. Nem akarlak megölni.

Minerva jéghidegen nézett a parázsló szempárba.

– Mindenkit megöltél, akit szerettem, beleértve önmagad is. Minden egyes fájdalom után, amit okoztál nekem, meghaltam egy kicsit. Fejezd be, amit elkezdtél.

Voldemort kelletlenül biccentett, és apró meghajlással eleget tett az illembeli kötelezettségeknek. Mindketten felemelték a pálcájukat. Ragadozómód kerülgették egymást, valósággal izzott köztük a levegő. Ám a Sötét Nagyúr nem támadott. Valami visszatartotta. Tisztelte az előtte álló nőt, talán jobban, mint Dumbledore-t, vagy bárkit a világon – és nem tagadhatta a régi érzelmeket, amik hozzá fűzték.

Végül Minerva mozdult először, és veszedelmesen összecsaptak. Csak úgy röpködtek az átkaik, s látványos párbajuknak rövid időn belül szép számú nézőközönsége akadt.

– Ne, ne, vissza! Ő az enyém! – kiáltotta a nő, amikor Kingsley Shacklebolt és Horatius Lumpslck a segítségére siettek. A két férfi azonban úgy ítélte meg, a boszorkánynak segítségre lehet szüksége, így nem tágítottak mellőle.

Hárman is alig bírtak a Sötét Nagyúrral, s amikor az meglátta, hogy Molly Weasley végzett az utolsó hű csatlósával, Bellatrix Lestrange-dzsel, féktelen harag kerítette hatalmába. Kirobbanó átka eltaszította magától Minervát, Kingsley-t és Horatiust, és forrongó gyűlölettel Molly Weasley-re szegezte a pálcáját.

– Protego! – harsant egy hang.

Minerva feltápászkodott a repedezett padlóról. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor megpillantotta a fiút. Harry Potter csodával határos módon életben volt. Nem veszett még oda a remény.

A Kiválasztott végül beteljesítette sorsát, amelyre rendeltetett. Legyőzte Voldemortot, ezúttal végleg. Minervában csak akkor tudatosult igazán egykori szerelme halála, amikor önként vállalta, hogy átviszi egy kisebb terembe – elvégre, többen jelezték, hogy nem maradhat az ellenállás hősi halottjai között. Némán nézte a krétafehér holttestet, és nem érzett mást, csak kongó ürességet. Még mindig nem tudta egészen felfogni, hogy vége van.

Megcsóválta a fejét, és egyetlen pálcaintéssel lángra lobbantotta a hullát. Pillanatnyilag nem érdekelte, mit fognak szólni ehhez mások, de volt egy olyan érzése, hogy nem különösebben számít senkinek, mi lesz a sorsa a feketemágus holttestének. Erősen kételkedett abban, hogy bárki is megadná neki és követőinek a végtisztességet.

Nyugodt szívvel nézte hát, ahogy a holttestet elemésztették a lángok, míg végül teljesen hamuvá égett. Amikor az ajtóhoz lépett, hogy csatlakozzon az ünneplő sereghez, még utoljára hátranézett a koromban álló helyiségre.

– Suvickus – motyogta az orra alatt. A varázslatra minden megtisztult.

Megigazította az orrán szögletes keretű szemüvegét, és kilépett az ajtón. Évek óta először érezte magát igazán felszabadultnak. Végre sikerült hátrahagynia a múltját.

[Feltöltés: 2020. szeptember 14.]