~ Zene: Draughty – Traitor ~

/Szerzői megjegyzés: lilianahbrownnal létrehoztunk egy 2022-es karácsonyi kihívást, ennek a keretein belül írtam ezt a novellát. A feladat egy ünnepi „valami" írása volt műfaji és zsáneri megkötés nélkül, annyi kitétellel, hogy bele legyen szőve valamilyen módon egy homokozólapát, egy hajsütővas és egy elpusztult szobanövény.

Nos, én már régóta terveztem, hogy írok egy karácsonyi novellát Voldemortról, így gondoltam egy merészet, és ha már az alakalom adott volt, most elhoztam nektek. Egyébként nem tartozik közvetlenül semelyik Harry Potter fanfictionömhöz, de kompatibilis minddel, és a Harry Potter könyvek eseményeihez is illeszkedik.

FIGYELEM! Elég sötét hangulatú lett, úgyhogy akit nyomaszt az ilyesmi lelkileg, és úgy érzi, odavágna a karácsonyi hangulatának, az inkább az ünnepek után olvassa./

Teljes szívéből gyűlölte volna a karácsonyt – ha lett volna szíve.

De hiszen volt. Kétségkívül lennie kellett. Ha a mellkasára fektette a tenyerét, érezte a billentyűk fáradhatatlan dobjátékát. Dörömbölték az ütemes, monoton ritmust, és így volt ez rendjén. Zengjenek, hirdessék, hogy Voldemort nagyúr él. Ő ugyan nem fogja engedni, hogy egy másodpercre is abbahagyják a munkát. Az ő szíve sohasem pihenhet meg, még akkor sem, ha egyébként kötelességtudóan szolgálná száz évig, vagy a mágiájának köszönhetően akár még tovább. Örökkévalóságot követelt.

El fogja érni a célját, hiszen ő a világ leghatalmasabb varázslója. Csak a gyengék hiszik, hogy a szívnek bármi egyéb funkciója lenne azon túl, hogy vérrel pumpálja a testet. Minő ostobaság a szeretet metaforájaként értelmezni!

Neki, Voldemortnak is voltak érzései, de nem hitt benne, hogy bármelyikért is a szíve lett volna felelős – sokkal inkább az elméje, amellyel mindent kontroll alatt tartott. Céltudat. Düh. Féktelen, pusztító harag. Gyűlölet. Nagy ritkán öröm. Ez utóbbi azonban nem olyan jellegű érzelem volt, amelyet mások fejében észlelt.

Született legilimentorként a legtöbb ember nyitott könyv volt számára, és hamar megtanulta, hogy egyszerű lények, akár a birkák. Mégsem tudta maradéktalanul értelmezni a bennük zajló emóciókat. Ő maga az örömet hirtelen fellángoló, hideg valamiként élte meg, általában akkor, ha egy hőn áhított vágya beteljesült. Talán nem is lehetett igazán örömként értelmezni, inkább volt egyfajta vad eufória. Ha úgy tetszik, elégtétel.

Néha elgondolkodott, milyen lehet úgy igazából örülni, netán boldognak lenni vagy szeretni. De minduntalan arra jutott, hogy csak az idejét fecsérli, aki ilyesmire használja az elméjét – vagy a „szívét", ha a köztudat bugyuta kifejezésével akart volna élni. Tagadhatatlanul volt némi kapcsolat az agy és a szív között, de a fizikai terhelést leszámítva Voldemort nagyúr szíve világéletében csak akkor vert szaporábban, ha a saját halálának képe vetült az elméjébe. Az egész olyan elképzelhetetlen, groteszk és végérvényes volt, nem utolsó sorban pedig... félelmetes.

Ez az érzés volt az, amit mindennél jobban ismert. Leverte tőle a víz, a pulzusa felszökött, és a szíve mintha makacs, felgyorsult dübörgéssel próbálta volna bizonyítani, hogy nem adja fel.

A félelem természete másokban sem különbözött tőle – érezte maga körül mindenkiben. Ahol csak felbukkant, az embereket elöntötte a jeges kétségbeesés, amit ő is érzett a halál gondolatától. A különbség annyiban állt, hogy másoknak az ő személye testesítette meg a halált.

Ez a metafora már sokkal inkább kedvére való volt. Hiszen csak a Halál lehet az, aki sohasem halhat meg. A biztos, az állandó, az örök. Hadd érezzék, hogy ő, Voldemort a végzet! Érezzék a tömény rettegést, a kétségbeesést. Majd ő megmutatja, amit már tud, de az együgyűek még nem: a világon ez az egyetlen valódi érzelem.

Féljék Voldemort nevét, még jobban is, mint a halált! Inkább féljenek tőle, mint hogy neki kelljen félnie. És ha elég ravasz – márpedig az –, megvezetheti még magát a Halált is.

Akkor vett el emberi életeket, amikor csak kedve tartotta, és még csak lelkiismeret-furdalás sem gyötörte miatta. Mások életét nem tartotta különösebben értékesnek, hacsak nem vált a hasznára. Hiszen a bolondok többége még azt sem tudja, miért éljen!

Dumbledore, a hóbortos öreg minden bizonnyal azt szajkózná, ami örökös mániája: hogy az élet értelme a szeretet. Voldemort mindig is lenézte őt emiatt. Hogy pont Dumbledore gondoljon ilyeneket, az egyetlen, akinek az ereje vetekszik az övével! Neki kellene a legtisztábban látnia, hogy az élet értelme, hogy nagy dolgokat vigyünk véghez. Hogy hatalmat szerezzünk, hogy hegyeket mozgassunk meg, és olyan dolgokat építsünk fel, melyekről mások álmodni sem mernek.

Voldemort dühös volt. Dühös Albus Dumbledore-ra, mert volt tehetsége, mégsem élt vele, nem akart nagyra törni – holott megtehette volna. Ehelyett arra tékozolta, hogy olyan ostoba humbugokkal etesse az embereket, mint a szeretet. Nevetséges!

Az emberek még külön felhajtást is kerítettek a nemesnek titulált érzés köré – ez volt a karácsony ünnepe. Az egész világ lázba jött ilyenkor, akárha oktalan kisgyerekek lettek volna. Ünnepelték a bukásuk okát, azt, ami miatt esendőek voltak, amiért hajlamosak voltak hibát hibára halmozni az életükben. Ő, Voldemort bezzeg sohasem hibázott. Hát, senki sem látja rajta kívül, hogy a szeretet teljesen felesleges, mi több, veszélyes?

A szeretet nem ment meg a Haláltól – gondolta –, annál könnyebben taszít a karjaiba. Számtalan embert látott már meghalni, nem egyet személyesen küldött a másvilágra. Eleinte érdeklődve figyelte, ahogy az áldozatok kimúlnak, később, ahogy egyre többet ölt, már teljes közönnyel. Nem volt benne semmi izgalmas, mindenki ugyanúgy végezte: az izmaik elernyedtek, a légzésük leállt, a szemükben kihunyt az élet.

Így jár mindenki, aki nem vigyáz az érzéseire. De annyi baj legyen... az ő sorsuk, az ő gondjuk. Ezért is hatalmasabb Voldemort mindannyiuknál, ezért is lesz ő örök halhatatlan. Neki nincs szüksége szeretetre az élethez. Karácsonyra meg pláne. Ha az ünnepre gondolt, nem érzett mást, csak méla undort. Éltessék a szeretetet azok, akik nyomorúságos halandók akarnak maradni! Ő már beírta magát a történelembe, és nem is tervezett többé eltűnni a lapokról soha.

Egyetlen dolog aggasztotta, amely az újtába állhatott... az a jóslat. Sybill Trelawney jóslata Albus Dumbledore-nak, amelyet hű halálfalója, Perselus Piton hallgatott ki. Azóta is kellemetlen rándulást érzett a zsigereiben, ha eszébe jutottak az elcsípett sorok, amiket továbbadott neki. Az ígéret, hogy Voldemort nagyúr ajtaján is kopogtat a Halál: ,,Közeledik az egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt..."

A rekedtes női hang, amelyet Perselus emlékeiben hallott, beleitta magát a fülébe. Akárhányszor felidézte, úgy kúszott végig az agytekervényein, akár a legalattomosabb kígyótoxin. Őrjítő, álmatlan éjszakákat hozott, és még csak védekezni sem tudott ellene. Hiszen egy árnnyal kellett küzdenie, egy meg sem született gyermek szellemével.

Egészen mostanáig. A hetedik hónap meghalt már, s miután a vénasszonyok nyara is kilehelte a lelkét, előbb az ősz, majd a tél ködje ereszkedett Nagy-Britanniára. Az újszülöttek növekedtek az anyatejen, nem is sejtve, mekkora fejtörést okoznak a világ legnagyobb fekete mágusának. A helyzet merőben egyszerűbb lett volna, ha valóban egyetlen gyermekről van szó – csakhogy ezek az átkozottak kapásból ketten is voltak. Két fiú, két olyan varázslócsaládból, amely esetében a szülők háromszor kerültek szembe vele. Voldemort egy életre az emlékezetébe véste Frank és Alice Longbottom, illetve Lily és James Potter nevét.

De melyikük gyermeke lehet az, aki az ő vesztét okozhatja? Na, persze az egész jóslat képtelenségnek hangzott. Hogyan is győzhetné le őt bárki a világon? A gondolat mégsem hagyta nyugodni – alattomos féregként rágta, emésztette a lényét.

Ökölbe szorult a keze, fehér ujjai szorosan kulcsolódtak kedvelt tiszafa-pálcájára. Megmutatja a világnak, hogy Voldemort nagyúr méltó ellenfele a halálnak. Bárkit is küld, hogy elvégezze a hóhérmunkát, ő bizony nem adja magát. Bebizonyítja, hogy méltó az örök életre. Az előkészületeket már elvégezte, a megvalósítás hosszú évek óta folyamatban van, ám ez a hirtelen jött jóslat...

Az nem lehet, hogy egy nyomorult csecsszopó húzza keresztül a számításait! Nem fogja hagyni, hogy felnőjön és szembeszálljon vele, bármelyik gyermek is az állítólagos ellenfele. Persze alaposan kitervel mindent, csak utána lép. Mérlegelnie kell, melyikük lehet a veszélyesebb. Egyikük tisztavérű, másikuk félvér, és már így is hullanak az igazi mágusok, akár a legyek... luxus volna pocsékolni. Ráadásul kiváló képességű szüleik vannak – bizonyára örökölni fogják a tehetségüket. Felesleges végeznie mindkettővel, ha a másik felnőve még hasznára válhat abban a dicső világban, amelynek a felépítésén fáradozik.

De melyik? Melyik gyermeket hagyja élni, és melyiket küldje a halálba? Folyvást a megoldáson töprengett. Arra jutott, hogy mindenképpen figyeltetnie kell a két családot. Rájuk is állított néhány halálfalót, de nem jutottak valódi eredményre. Hatékonyabb eszközre volt szüksége. Egy beépített emberre a Főnix Rendjéből – egy kémre, aki még Dumbledore gyanakvását is képes elaltatni, olyannyira jelentéktelen személy. De ki legyen az?

Alapos vizsgálódás után szemelte ki a tökéletes alanyt. És ha minden igaz ...

Hirtelen kopogás hangzott fel az ajtón. Voldemorton izgalom lett úrrá, akár egy kisgyereken, amikor egy különösen nagy ajándékcsomag kerül a kezébe, és alig várja, hogy letépje róla a papírt.

Máris megérkezett volna? Arra számított, későbbre sikerül teljesítenie a feladatát, de természetesen rendkívül helyesen tette, ha hamarabb végzett vele.

– Lépj be – szólalt meg fagyos, parancsoló hangon.

Az érkezők jóformán beestek az ajtón. A göndör fekete hajú boszorkány elrebegett egy ,,Boldog karácsonyt, nagyúr"-t, és nagyot taszított a köpcös, egérképű alakon, akinek nemigen akaródzott előrébb haladnia. Férfinek nagy jóindulattal sem lehetett még nevezni, ijedt fiatal fiú volt csupán. Amikor meglátta Voldemortot, felnyüszített. Kísérője a következő pillanatban harsogó kacagásban tört ki.

– Ezt nem hiszem el, picike pocakos Pettigrew maga alá vizelt! Nincs annyi vér a pucádban, mint a drágalátos barátaidnak, mi? – azzal kiköpött. – Csak rád kell nézni, te nyámnyila, szerencsétlen...

Voldemortot inkább untatta a dolog.

– Elég, Bellatrix. Takaríts fel utána.

A nő arcáról leolvadt a mosoly, s a helyét pír vette át. Egy pálcaintéssel eltüntette a padlón összegyűlt húgytócsát, és így szólt:

– Bella, nagyuram. Ha kérhetem.

Már nem abban a gúnyos-lenéző stílusban beszélt, mint az előbb a foglyához, hangtónusa rajongó-meghunyászkodóba fordult.

– Hát, persze. Mindig megfeledkezem róla – hazudta Voldemort.

Ez a macska-egér játék a nővel már sokkal szórakoztatóbb volt számára a pisis Pettigrew-nál. Tökéletesen tisztában volt vele, mit érez iránta Bellatrix. Üvöltött róla, még csak legilimencia sem kellett hozzá, hogy lássa. Mulatságosnak tartotta, hogy az orránál fogva vezetheti őt, és még csak a kisujját sem kell érte mozdítania. Íme az ékes bizonyítéka, milyen gyengévé teszi az embert a szeretet. Pedig Bellatrix erős boszorkány volt, Voldemort becsülte is érte. Kegyetlen és hatékony – olyasvalaki, akire nagy szüksége volt a seregében. Gyengéd érzelmei miatt pedig a hűségében sem kételkedett, a nő a halálba is követte volna.

Szegény Bellatrix! Kedvelte ugyan, de végtelenül együgyű jellem volt, akárcsak a többi ember. Ha Voldemort tett felé egy lépést, ha elhúzta előtte a mézesmadzagot, a boszorkány máris ráharapott, és ostobamód reménykedett, akár egy hormonzavaros csitri. Aztán amikor a fekete mágus visszatáncolt, tartva köztük az állandó távolságot, Bellatrix még kétségbeesettebben kapálózott, hogy felkeltse a figyelmét.

Szánalomra méltó teremtés – akárcsak az alacsony fiú, akit most magával hozott. Reszketett, mint a puding, amely ezen az estén számos háztartás asztalán várta, hogy elfogyasszák ünnepi desszertként. Vizenyős szemeivel ide-oda tekintgetett a puritán helyiség félhomályában, remélve, hogy menekülőutat talál, a falakon azonban nem volt sem ablak, sem másik ajtó, amely egérutat adhatott volna számára. Amikor a tekintete találkozott Voldemort izzó vörösével, térdei felmondták a szolgálatot, és a padlóra rogyott.

– Ne öljenek meg, kérem! – zokogta. – Mit akarnak tőlem? Én... én nem vagyok senki sem!

Bellatrix élvezettel kacagott a gyötrődésén. Voldemort keskeny réssé húzta össze a szemét.

– Szóval egy senkit hoztál nekem, Bella.

Egy élmény volt nézni, ahogy a nő eltátotta a száját, és csak tátogott, mint egy ponty.

– De hát, nagyuram – hebegte elfehéredve –, hiszen te magad kérted, hogy vadásszam le őt! Animágus, patkánnyá tud válni, mégis sikerült, elhozam neked.

– Animágus? – Voldemort megdörzsölte az állát. – Érdekes. Az országban csak heten vannak bejegyezve ebben az évszázadban.

– Ő nincs a jegyzékben – sietett a válasszal Bellatrix. Sugárzott belőle a mohó izgatottság.

– Ha így áll a helyzet – felelte lassan Voldemort –, akkor még értékesebb embert hoztál nekem, mint vártuk. Természetesen nem marad el a jutalmad.

A boszorkány könnyekben tört ki és térdre borult, mint nem sokkal előtte a fiú – csak ő a meghatottságtól.

– Köszönöm, uram, hálásan köszönöm! – kúszott oda Voldemorthoz, hogy aztán remegő kézzel megmarkolja a talárja szegélyét, és csókot nyomjon rá. – Téged szolgálni a legnagyobb jutalom számomra, tudod jól. Hisz én...

Voldemort egy intéssel beléfojtotta a szót.

– Ha hajbókolásra vágyom, egy házimanóért küldetek. Eredj a dolgodra, Bella. Négyszemközt szeretnék beszélni Pettigrew-val.

Bellatrix olyan képet vágott, mintha ostorcsapás érte volna. Kelletlenül távozott, de az ajtóban állva azért még a kövérkés fiúra sandított, és gonoszul megjegyezte:

– Regulustól úgy hallottam, a barátai Féregfarknak hívják.

– Féregfark – ismételte szórakozottan Voldemort, amikor a nő becsapta maga után az ajtót. Az előtte kuporgó fiú összerándult a névre.

– Könyörgöm – nyöszörögte még mindig könnyek között. – Könyörgöm, ne... én nem...

Voldemort felemelkedett ülőhelyéről, és lassú léptekkel körbesétálta, mint ragadozó a zsákmányt. Most tűnt csak fel neki, hogy hátitáska van nála. Feléledt benne a kíváncsiság.

– Abban mit rejtegetsz?

– Én? S-semmit. Igazán nem fontos, csak...

A fiú szavai ellentétben álltak gesztusaival. Kétségbeesetten kapaszkodott a táskába, akárha az élete múlna rajta.

– Pakold ki – parancsolta Voldemort.

– De-de hát, tényleg szóra sem...

A fekete mágus elvesztette a türelmét.

– Invito – emelte fel a pálcáját. A táska kiröppent Pettigrew kezéből. Hiába kapott utána kétségbeesetten, Voldemortnál landolt.

– Ajándékok – konstatálta közömbösen a varázsló, miután leleplezte a tartalmát.

Peter megszólalni sem mert. Visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy a sötét varázsló egy-egy pálcaintéssel kibontotta a gondosan becsomagolt dobozokat. Három tárgy került elő és sorakozott fel egymás mellett a levegőben: egy homokozólapát, egy szép orchidea és egy hajsütővas.

A fiú most először megfeledkezett arról, kivel áll szemben, és kifakadt.

– Az Harryé, Lilyé és Jamesé!

Peter Pettigrew számára az életben sok minden volt tréfa, de ha ajándékokról volt szó, azt bizony halálosan komolyan kellett vennie. Időt és energiát nem kímélve járta a boltokat idén is, hogy vegyen valamit karácsonyra a Potter család tagjainak. Taposta és lökdöste az embertömeg a boltokban, de nem számított, ha arra gondolt, hogy fognak örülni a szerettei az ajándékoknak.

A kis Harry ugyan még nem sok játékot tudott hasznosítani, hiszen féléves sem volt, de Peter úgy okoskodott, hogy nyáron már biztosan meghódítja a kertet – akkor pedig jól jöhet neki egy homokozólapát. Majd a születésnapjára vesz neki egy vödröt is, és akkor teljes lesz a készlet.

Lilynek az orchidea volt a kedvenc szobanövénye, így kiválasztotta neki a legszebbet, amit csak talált. Jamesnek ellenben azzal a szándékkal indult vásárolni, hogy valami teljesen haszontalan holmit keressen, amivel megviccelheti. Ismerte barátja ízlését, tudta, hogy odavan a tréfás ajándékokért – gyakorlatilag már hagyománnyá vált a társaságukban, hogy ilyenekkel szívassák egymást. Amikor meglátta a hajsütővasat, egyből tudta, hogy ez a tökéletes választás a mindig kócos James számára.

– Szereted a barátaidat, igaz? – Voldemort kérdése inkább hangzott megállapításnak. – Egy újabb érzelgős bolond... – mormolta. Pöccintett a pálcájával, mire az ajándékok lángra lobbantak.

– Nee! – bődült fel Peter. A tárgyak pusztulását látva ismét keserves sírásra fakadt. Nem maradt más belőlük, csak egy-egy kupac por a padlón. – Ezek Harry, James és Lily ajándékai voltak! Miért kellett...?

– Hallgass! – rivallt rá Voldemort. Megfájdult a feje a siránkozástól. Rühellte a bőgőmasinákat már gyerekként, az árvaházban is. – Nem érdekelnek a szánalmas karácsonyi ajándékaid. A személyed érdekel, azért hívattalak ide.

– A sz-személyem? – szipogta Peter. – De hát, megmondtam: nem vagyok én senki sem.

Ő sosem volt olyan zseniális és tehetséges, mint James és Sirius, vagy olyan szorgalmas és kitartó, mint Remus. Egyedül amiatt érezhette magát különlegesnek, hogy ilyen nagyszerű emberek barátkoznak vele. A Roxfort előtt nem is álmodott igaz barátokról, így aztán amikor hármat is kapott, boldogan támogatta őket mindenben. Végtelenül hálás volt, hogy a csapatuk oszlopos tagja lehet – egy a Tekergők közül.

– Szóval mindig is te voltál a pótkerék – állapította meg Voldemort.

Peter borzadva kapta fel a fejét és nézett a kígyóarcra. Hát, tényleg igaz? Valóban olyan erős, hogy belelát az emberek fejébe?

A Sötét Nagyúr hidegen felkacagott.

– Valóban. De térjünk a tárgyra, Féregfark – ejtette ki a nevet gúnyos éllel a hangjában. – Akarsz-e valaki lenni?

A fiú eltátotta a száját. Fejében egymást kergették a gondolatok, de semmit sem értett.

– Egy senki vagy, ahogy te magad is mondtad – folytatta Voldemort –, én azonban valakit csinálhatok belőled. Rajtad áll, értékes akarsz-e lenni.

Peter nagyot nyelt. Egyre rosszabbul érezte magát, elfogta a balsejtelem.

– Mi-mit kellene tennem? – tette fel a kérdést cérnavékony hangon.

– Csatlakozz hozzám – mondta a fekete mágus. – Értelmetlen harcolni ellenem, ezt előbb vagy utóbb, de mindenki be fogja látni, beleértve a Főnix Rendjét és Albus Dumbledore-t is. Már most sem áll jól a szénátok, magad is láthatod, hogy egyre nagyobb hatalmat nyerek, bárhová tekintesz. Hasztalan bárminemű próbálkozás, jóformán mindenütt én irányítok.

– É-én is rendtag vagyok – jegyezte meg félszegen Pettigrew, szánalmas próbálkozást téve arra, hogy kihúzza magát.

– Hát nem fogod fel, te ostoba? – nevetett Voldemort. – Halott vagy, ha Dumbledore oldalán maradsz. Sem ő, sem a barátaid nem tudtak megvédeni tőlem. Most is itt vagy egyedül – nézett rá olyan tekintettel, mint a cipője talpára ragadt koszra –, és nem siet a segítségedre egy árva lélek sem. Ha mellém állsz, olyan oltalmat nyújtok neked, mint senki más.

Peter gombóccal a torkában tette fel a kérdést:

– Mi... mi lenne pontosan a dolgom?

– Szolgálni. Engedelmeskedni a parancsaimnak, feltétel nélkül. De ami pillanatnyilag az első és legfontosabb: kémkedni.

– K-kémkedni? – Peter arca zavarodottság és felháborodás elegyét tükrözte. – A barátaim után?

– Amíg jól viselik magukat, nem esik bántódásuk.

Peter elgondolkodott. Ez az ígéret végül is nem hangzott olyan borzalmasan.

– És ha nemet mondok? – kérdezte rosszat sejtve.

Voldemort felemelte a pálcáját, és hanyag mozdulatot tett vele.

– Crucio.

Peter a padlóra bukott. Kiabált, vonaglott a csontjaiban szétterjedő pokoli kíntól. Felkúszott a csigolyáin, elérte a bordáit, és azt hitte, menten szétrepednek. A fülében csengett a Sötét Nagyúr kacagása, a szájában érezte a vér fémes ízét, miután ráharapott a saját nyelvére. Csapkodott, könyörgött, hogy legyen vége, amikor pedig elmúlt, hirtelen fel sem fogta. Úszott a verejtékben, a szemeiből potyogtak a könnyek.

– Kínhalál – susogta hátborzongató hangon Voldemort. – Ez vár rád, ha nemet mondasz.

Peter képtelen volt felkaparni magát a padlóról. Siralmasan gyengének érezte magát. Szégyellte, hogy ekkora selejt, hogy griffendéles létére nem tudott olyan erős lenni, mint azok, akiket szeretett. Talán még a kis Harrybe is több kurázsi szorult nála.

Nem bírt nemet mondani. Nem bírt meghalni. Gyarló emberi lény volt. Gyűlölte érte magát. Sejtelme sem volt róla, hogy a legnagyobb félelme azonos az őt fenyegető fekete máguséval. Ha tudta volna, hogy nem is különböznek annyira, talán másként tekint rá. Így azonban csak a félelem maradt az ura, és az elkeseredett élni akarás.

Voldemort ellen valóban nincs esély – a vele való találkozás hatására be kellett látnia, hogy igazat beszélt, bármennyire is összetörte a tudat. A fülében csengtek a szavak: ,,valakit csinálhatok belőled". Tényleg lenne esélye az oldalán, hogy felemelkedjen? Több lehet belőle, mint a pancser kis Peter Pettigrew, akit a barátain kívül aligha vett bárki is emberszámba?

Tulajdonképpen, ha megtenné, amit Voldemort kíván, talán még védeni is tudná vele a barátait, győzködte magát. Biztosan tehetne az érdekükben. Megakadályozhatná, hogy butaságot csináljanak, hogy túl közel kerüljenek a tűzhöz és megégessék magukat.

Felkönyökölt a padlón, és szomorúan nézett a hamukupacra, ami a karácsonyi ajándékaiból maradt. Nagy reményekkel indult az estének, víg ünnepi dalokat dudorászva, amíg bele nem futott Bellatrixba. Azután minden lidérces álomba fordult, és most oda az egész ünnep. Későre járt, és ajándékok nélkül már egész biztosan nem fog beállítani Potterékhez. Ki kell találnia majd valami ürügyet, hogy kimentse magát, például, hogy hirtelen rosszullét miatt maradt otthon. A magyarázat még csak nem is állt távol a valóságtól. Meg fogják érteni.

Kifújta a levegőt, és nagy nehezen felült. A kezét tördelve nézett Voldemortra. Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy ha egy mumus támadna rá, az ő alakját öltené magára.

– R-rendben van. Szolgállak.

És mindenkinek jót teszek vele, hitegette magát.

Voldemortban fellobbant a diadal lángja. Pontosan ezt a választ várta. A kezét nyújtotta a duci fiúnak, aki leküzdve viszolygását, hagyta, hogy felhúzza a földről.

– Há-hát, akkor... én most... – köhécselt zavartan.

Feszélyezte, hogy Voldemort nem engedte el a bal karját.

– Csak nem gondolod, hogy egyszerűen távozni hagylak? – nevetett fel ridegen. – Te tényleg ostobább vagy, mint hittem.

Peter úgy érezte, másodjára is maga alá vizel.

– De hát, én... én hűséget fogadtam...

– Hogyne, mert rettegsz. – Voldemort gonosz vigyorra húzta a száját. – Nem őszinte a hűséged, Féregfark, és úgy érzem, dolgozik benned a lelkiismeret. Az pedig veszélyes. Attól tartok, még a végén olyasmi jutna eszedbe, hogy esetleg... elárulj.

– Neem! – rimánkodott Peter. Vergődött, de hiába, szabadulni nem tudott. A varázsló jéghideg ujjai bilincsként szorultak a karja köré. – Nem foglak elárulni soha, az életemre esküszöm! – bizonygatta.

– Gondoskodom róla, hogy ne felejtsd el – ígérte Voldemort vészjóslóan, és a fiú bőrébe mélyesztette a varázspálcáját. – A bélyeg örökké emlékeztet majd, kihez is tartozol.

– ÁÁÁÁÁÁÁ! – üvöltötte Pettigrew.

Ha azt hitte, a Cruciónál nem jöhet fájdalmasabb, tévedett. Már azt sem tudta megítélni, a maró könnyek homályosítják-e el a látását, vagy a szemei előtt táncoló csillagok. Utóbb azt sem tudta, hogyan keveredett ki a szabad levegőre. Annyit érzékelt csak, hogy rángatják, akár egy marionettbábut – hogy ki vagy kik, azt már nem tudta volna megállapítani.

Kisebb karácsonyi csodaként élte meg, hogy hazajutott aznap este, habár a Kóbor Grimbusz, amivel utazott, nem segített az állapotán. Valószínűleg összehányta a szerelvényt, mert hallotta az öreg kalauzt morgolódni valamit a „részeg haramiák"-kal kapcsolatban, akik nem bírnak magukkal az ünnepekkor. Másnap reggel, amikor felébredt, a feje még mindig hasogatott a fájdalomtól, a bal karjáról nem is beszélve.

Szemügyre vette a bőrfelületet. Az kipirult volt, égett a rajta húzódó nagy fekete tetoválástól. Voldemort nagyúr a Sötét Jegyet billogozta rá, a halálfejszimbólumot kinyújtott kígyónyelvvel – a varázslótársadalom legrosszabb rémálmát. Ha felbukkant valahol, az csak egyet jelenthetett: halált.

„A bélyeg örökké emlékeztet majd, kihez tartozol", idézte fel a Sötét Nagyúr szavait. Nem volt hát visszaút és választási lehetőség többé. Halálfaló lett belőle, és ha Voldemort hívta, ugrania kellett.

Peter nem tudta pontosan, mit kellene éreznie. Legalább életben volt, ez is valami. A bűntudat tüskéje szúrt belé, de közben szerette volna azt hinni, hogy helyesen cselekedett, és valahol örült neki, hogy a legjobb barátain kívül van másvalaki is, aki értékes embernek tartja őt, aki lát benne valamit. Azonban bármennyi érzés is kavargott benne jelenleg, az üresség volt mind közül a legerősebb. Majd eszébe jutott a porrá égett homokozólapát, az orchidea meg a hajsütővas, és hirtelen elbőgte magát.

– Bocsássatok meg...

Talán idővel Voldemort mellett majd érzi magát valakinek, akkor azonban, az ágyában fetrengve, fulladozva a takonytól, továbbra sem gondolta magát többnek egy szánalmas kis senkinél. Peter Pettigrew volt – a barátainak Féregfark. Egy egyszerű ember, akinek soha életében nem volt még ilyen rettenetes karácsonya.

[Feltöltés: 2022. december 25.]