~ Zene: Sin Shake Sin – Lunatics and Slaves ~

/Szerzői megjegyzés: Kiegészítő novella A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) fanfictionömhöz, de reményeim szerint ennek ismerete nélkül is érthető és élvezhető olvasmány, amennyiben nem zavarnak a spoilerek. A főszerepben Barbara Birdwhister jelenik meg, saját karakterem. Az ihletet _evis_t és Lyn_Wolf adták, ugyanis ők vetették fel a kérdezős instagram storyjaimban a következőket: „Barbara evett már cápát?", „Barbarát kóstolta már meg cápa?", „Barbara vs. sárkány?", valamint: „Grindelwald vagy Barbara?". És mivel többen is szorgalmazták, ezen kérdések nyomán közkívánatra megírtam a Barbara-novellát — íme. Ajánlom _evis_t-nek és Lyn_Wolf-nak (mivel a fejlécnél nem tudok megjelölni két embert, ezúton itt mondok nekik köszönetet). Az MSZVB-ben is nagyon szerettem írni Barbarát, így örültem, hogy érdekel titeket a karaktere, és ebben a novellában mélyebb betekintést adhatok nektek a lelkivilágáról, még inkább megismertethetem őt veletek. Remélem, tetszeni fog. Olvassátok szeretettel!/

Valósággal eggyé vált a tengerrel. A szűnni nem akaró csípős szélfuvallatok felkapkodták a karamellbarna fürtöket, és vadul megtáncoltatták. A vízmozgás követte a hajkorona hullámait, és felcsapott egészen a nő combjáig. A könnyű fehér ruha szövetje átázott, ám őt ez hidegen hagyta.

Reszketve dörzsölgette csupasz vállait. Még sohasem érezte magát ennyire egyedül, ennyire jelentéktelennek, ennyire elveszettnek. Mindennél jobban esett volna neki egy meleg ölelés, amibe belesimulhat, két erős kar, ahová a világ viszontagságai elől menekülhet. De nem volt menekvés.

Pedig megpróbálta — megpróbált menekülni. Miután a férjével csúnya váláson voltak túl, és összetört a szíve, szomjazott a vigaszra, akár a partra sodródott delfin a vízre. Elkeseredettségében állandó vendégévé vált a helyi puboknak, aminek leginkább a pénztárcája és a mája látta kárát. A jelentős alkoholmennyiség mellett alkalomadtán kerített magának egy-egy fess, könnyen kapható facér férfit is. Ám hiába kereste a megnyugvást, csalódnia kellett.

Az idegen karok között sosem lelt békére — és a szíve mélyén tudta, miért. Az alkalmi légyottokból hiányoztak a valódi érzelmek.

Szerette volna megtölteni a szívét, de egyenesen rettegett, így az éppolyan üresen tátongott, akár a rejtett partszakasz, ahol magányában végső megnyugvást keresett. Kiskorában sokat járt ide a szüleivel és a húgával. Bridget és ő mindig kagylót gyűjtöttek, és versenyeztek, hogy melyikük tudja ügyesebben meglovagolni a habokat. Tízéves volt, amikor minden megváltozott. Akkor rontott rájuk az a dög.

Békésen hasaltak egymás mellett a szörfdeszkáikon, várva egy megfelelően nagy hullámra, és karjaikkal eveztek kitartóan, hogy ne sodorja vissza őket a partra az áramlat. Vidáman beszélgettek, és a nyolcéves húga épp olyan önfeledten nevetett valamin, hogy teljesen belefeledkezett a környezetébe.

Ő vette észre először a Bridget felé közeledő cápauszonyokat. A rémülettől meghűlt a vér az ereiben, és sikítva arrébb taszította a húgát, aminek az lett az eredménye, hogy a kislány beleborult a vízbe, a cápa állkapcsa pedig találkozott a tízéves lányka szörfdeszkájával. Ő maga legördült róla, de nem volt elég gyors — a pengeéles fogak megkarcolták a bőrét. Éles fájdalom nyilallt a bal karjába, és a tenger vizét vörösre festette a vér.

Ekkorra már Bridget is felfogta, mi történik, és torkaszakadtából bömbölt, ám a cápának nem volt többé lehetősége támadásra. Nővére ugyanis nagy riadalmában öntudatlan varázslatot hajtott végre (nem volt ez ritka a mágusgyerekek körében), és megfagyasztotta az állat körül a vizet. A cápa tehetetlenül lebegett a jókora jégtömbbe zárva.

A parton időző szüleik csak ekkor eszméltek rá, hogy mi is történt, és bár hatalmas kő esett le a szívükről, hogy lányaik élve megúszták a kalandot, soha többet nem hozták őket erre a partszakaszra.

Bridget ezután bosszúból minden alkalommal, ha étterembe mentek a családdal, cápahúst rendelt, mert az ő nővérét csak ne kóstolgassa semmilyen állat! A nagyobb lányt is rávette, hogy egyen az ételből. Így elégtételt vehet rajta, mondogatta a húga, mert még az is lehet, hogy ugyanaz a cápa, ami megtámadta őket (bár ennek valószínűségében az idősebb lányka erősen kételkedett), úgyhogy így kvittek lesznek. Szemet szemért, fogat fogért, és — nos, húst húsért.

Bezzeg most, amikor kifejezetten örült volna a dögnek, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, cápának se híre, se hamva. Ironikusnak tartotta, hogy noha itt volt Ausztráliában, ahol hemzsegtek a világ leghalálosabb állatai, hiába ácsorgott már órák óta a vízben, még egy árva kockamedúza se tévedt arra, aki lett volna szíves megcsípni. Pedig a gyorsan ható méreg talán még jobb is lett volna, mint a fogak általi szétmarcangolás. Tekintve, hogy mostanra teljesen elzsibbadtak a végtagjai, meg se érezte volna. De hát, ilyen volt az ő szerencséje. Még az anyatermészet is ellene esküdött.

A semmi közepén, az előtte ásító végtelen tengert bámulva könnyek hullottak az arcáról. Nem számított. A tőle származó sós víz mennyisége csak csepp volt a tengerben. Mezítelen talpa az iszapba süppedt, lágy bőrét pettyező szeplői szinte egybeolvadtak az aljzat homokszemeivel.

A lábszárát ostromló hullámok tajtékot vertek, akárcsak a lelke. Ő maga volt a háborgó tenger, és nem csillapodhatott, bármennyire is próbálkozott. Ezért akart véget vetni ennek az egésznek.

Talán csak el kéne indulnia... beúszni az imádott vízébe, távol a parttól, és küzdeni a habokkal, ameddig bírja. Aztán amikor az izmai már feladják és elernyednek, magával húzná a tenger mélysége, hogy végre minden ízükben egyesüljenek. Olyan lenne a halál, akár egy szerető ölelés.

Végtére is, gondolta, mindegy, hogy a tengerbe fullad-e bele, vagy az átzokogott éjszakákba.

De persze mindenért csak magát okolhatta. Ha nem lett volna olyan idétlen kis fruska fiatalabb korában, ha nem ragaszkodik makacsul az ábrándhoz, hogy márpedig Troy Whitford az ő igaz szerelme, akkor meglehet, hogy tisztán látott volna, és nem tartott volna itt.

Mint auror, sohasem gondolta volna, hogy egyszer hitelt ad egy feketemágus szavainak, de most kénytelen volt elismerni magában, hogy Gellert Grindelwaldnak bizony igaza volt egykoron — ahogyan, mint bebizonyosodott, Erica Empusa is őszinte volt hozzá a letartóztatásakor. Micsoda bolond világ az, ahol az ember már csak feketemágusok szavában bízhat, és az, akiről azt hitte, viszontszereti őt, valójában egész életében átvágta?

A nő tisztán emlékezett még a hajdani sötét varázslóval és a félvámpír boszorkánnyal való utolsó beszélgetésére — mindkét találkozás borzongató volt, borsódzott a háta, ha csak eszébe jutott.

Tél volt. Az ausztrál nő mélyen az arcába húzta a vastag téli köpönyeg csuklyáját. Még sose látott ekkora havat. Ahonnan ő jött, ott most éppen nyár tombolt, de még a hűvösebb évszakban sem esett hó. Az arca elé emelte a karját, hogy szemügyre vegye a zsemleszínű szőrmeujjon gyülekező fehér pelyheket. Csodálatosak voltak — mindegyik más, egyedi és patyolattiszta, akár az újszülött lelkek.

A jeges szél csípte az arcát, de auror volt, kiképezték, hogy bármilyen időjárási körülmények között megállja a helyét. Most különösen jól jött, hogy a köpenye alatt páncélruhát viselt. A szövet védelmet nyújtott a hőhatásokkal szemben, így hát még az osztrák Alpok sem foghatott ki rajta.

Nem értette, miért választotta Erica Empusa ezt az országot, miért ide menekült Ausztráliából. És pláne nem értette, mi keresnivalója lehetett a Nurmengardnál — a nyomok ugyanis ide vezettek.

A fekete sziklaerődítmény a hegyek között bújt meg (jól elrejtve a varázstalan emberek — vagy ahogy a mágusok nevezték őket, „muglik" — elől), és a bejárata fölött háromszög alakú szimbólum magasodott. A közepét karika töltötte ki, és az egészet egy egyenes vonal szelte ketté.

„A Nagyobb Jóért" — olvasta le a nő az alatta húzódó feliratot.

Az Aurorképzőn töltött éveinek köszönhetően hallott már a Nurmengardról és annak leghírhedtebb foglyáról, Gellert Grindelwaldról — a feketemágusról, aki végül a nagy Albus Dumbledore által legyőzetett, és az a vár lett börtöne, amit eredetileg ő maga építtetett az ellenségei számára.

Csak nem őt kereste Erica Empusa? A végére kellett járnia.

Az ausztrál nő kezdetben még többedmagával indult neki a félvámpír felkutatásának, de a keresőosztag szép lassan megfogyatkozott. Ausztráliának szüksége volt az aurorjaira, és mivel az akció hónapokig húzódott, nem tudták ennyi ideig nélkülözni az embereket. Így aztán egyedül maradt. De nem bánta.

Tudta, hogy helytelen, amit tesz, nem lett volna szabad, hogy a nyomozásban a személyes érzelmei vezéreljék, azok mégis óhatatlanul elragadták. Elég volt csak arra gondolnia, amit az a gonosz némber tett szegény férjével, hogy elöntse a méreg.

Megrázta magát, és magabiztosan a börtön bejáratánál álló őrök elé lépett, akik már egy ideje figyelték minden rezdülését. Amikor a szőrmeköpeny zsebéhez nyúlt, a két varázsló pálcát rántott. Aggodalmuk azonban alaptalan volt, a fiatal nő mindössze az aurorjelvényét mutatta fel.

— Szép napot — köszönt higgadtan, és még egy mosolyt is megeresztett az őrök felé. — Az ausztrál mágiaügyi minisztériumtól jöttem.

— Mi dolga itt? — méregette barátságtalanul az egyik őr.

— Nyomozást folytatok egy bizonyos Erica Empusa személyét illetően. — A nő úgy ejtette ki a nevet, mintha valami különösen undorító betegség volna. Aranyló szemei haragosan villantak a zsemleszín csuklya alatt.

— Nincs ilyen nevű foglyunk — vágta rá a korábbi őr.

— Nem Upier Empusára gondolt? — súgta oda neki a társa.

A nő ajkai elnyíltak a pillanatnyi döbbenettől, de gyorsan rendezte arcvonásait.

— Upier Empusa? — kérdezte. Nagyon ügyelt rá, hogy a hangja ne remegjen meg. Lehetséges volna, hogy rátalált Erica Empusa apjára? Így minden értelmet nyerne. A félvámpír nő nem Grindelwaldot kereste — hanem Upiert. — Hát őt is itt őrzik?

Úgy rémlett neki, Grindelwaldon kívül nem sok rab tartozott a Nurmengardhoz.

— Az egy vérszívó — morogta kelletlenül az egyik varázsló.

Vagyis VÁMPÍR. A nő szíve a torkában dobogott. Egyre biztosabb volt a sejtése felől. Ha beszélhetne Erica Empusa apjával, az jelentősen előrelendíthetné a keresést. Nem habozott hát.

— A hatóságok különleges nemzetközi engedéllyel ruháztak fel — magyarázta, miközben újfent a köpenye zsebével barbált. — Itt is van — nyújtotta át nekik fontoskodva.

A hivatalos okirat megkönnyítette a dolgát a nyomozásban. A beszerzése bajos volt, és hónapokig tartott, de a legtöbb ország minisztériuma végül aláírta neki — habár előtte rengeteg macerás szűrésen kellett átmennie, hogy bizonyítsa: érdemes rá.

De megérte. Az engedély számos jogot biztosított neki, többek között szabadon látogathatott bármilyen börtönt.

Az őrök átböngészték az aláírásokat meg a pecséteket, néhány ellenőrzőbűbájt is lefuttattak rajta, de hamisításnak nyoma se volt. Kelletlenül visszaadták neki a papírt.

— A varázspálcáját — nyújtotta a kezét az egyik varázsló.

A nő kurtán biccentett, és a kezébe nyomta a mágikus eszközt. Nem szívesen vált meg tőle, de tisztában volt vele, hogy a varázslóbörtönök többségében ez a szabály. Majd, ha elvégezte, amiért jött, visszakaphatja.

A mágusok feloldották a sor erős bűbájt, ami a bejáratot védte. Az ódon páncélajtó nyikorogva kitárult.

— Parancsoljon, hölgyem — intett az egyik őr.

Az ausztrál nő átlépte a Nurmengard küszöbét, és lehúzta a csuklyáját.

Szemügyre vette a belső teret. Minden irányba kacifántos lépcsők vezettek — gyanította, abból a célból, hogy az illetéktelenek eltévedjenek a börtönben. A csupasz fekete falakon fáklyák világítottak, és a hűvös légkör sem tette kellemesebbé a helyet. Nem lepődött meg — auror lévén számos börtönt látott már, és jól tudta: pontosan azért hozzák ide a varázslókat, hogy keményen bűnhődjenek.

— Kit szeretne látni tehát? — fordult felé a hozzá közelebb álló őr.

— Upier Empusát — felelte a boszorkány.

— Szólj Thomasnak — mondta a varázsló a társának, mire az elsietett.

Hamarosan egy újabb börtönőrrel tért vissza, egy vézna fiatalemberrel (szinte még fiúval). Nem tűnt egy észlénynek — eleve bamba arckifejezést vágott, de amikor megpillantott a csinos huszonhét éves aurort, még a száját is eltátotta.

— Kapard már össze az állad a földről, Thomas! — rivallt rá az egyik kapuőr, mire a megszólított pironkodva lesütötte a szemét. — Tedd hasznossá magad, és kísérd a hölgyet Upier Empusa cellájához. Menni fog? — kérdezte metsző éllel a hangjában.

A Thomas nevű megsemmisülten bólintott, és az aurorhoz fordult.

— J-jöjjön velem. — Csak ennyit bírt kinyögni.

A kapuőrök visszatértek az eredeti helyükre, a nő pedig szemforgatva követte kísérőjét. Nem úgy tűnt, mintha aki a helyzet magaslatán van.

— Meddig megyünk még? — kérdezte a boszorkány, amikor már gyanúsan sok lépcsőt másztak meg.

A börtönőr hátrafordult felé, de a mozdulat nyomán megcsúszott a lába, és kis híján lebucskázott a fokokon. A nő csak a gyors reflexeinek köszönhette, hogy elkapta a karját és megtartotta.

— Öhm, köszönöm — krákogta a fiú, és kerekre nyílt tekintettel bámult az aranyló szempárba. Ilyen közelségből érezte az auror illatát: sós tenger és mangó kellemes elegye volt.

— Mi lenne, ha továbbmennénk? — A nő hitetlenkedve csóválta a fejét. Egyszerre lett volna kedve nevetni a szituáción, ugyanakkor végtelenül bosszantotta, amikor a férfiak látványosan megbámulták. Őt különben sem érdekelte senki más, csak a férje, Troy Whitford.

— Persze, persze — habogta az őr. Összeszedte magát, és a maradék lépcsőt már balesetek nélkül mászták meg.

— Ez lesz az — intett a cellaajtóra.

— Köszönöm — biccentett az auror.

A férfi ügyetlenkedett egy sort a zárral.

— Adja már ide! — türelmetlenkedett a nő. Kikapta a kezéből a varázspálcát, elmormolt néhány igét, és az ajtó hamarosan megadta magát.

— De hát, ezt nem szabad... — makogta a fiatalember az eltulajdonított varázspálcájára meredve.

— Szívesen — forgatta meg a szemét a boszorkány. Birtokosa kezébe nyomta a pálcát, és hátra sem nézve, belépett a cellába. Biztos, ami biztos, becsukta maga után az ajtót — gyanította, hogy ez a balfácán még azt is elfelejtené. Csak azt nem értette, hogy vehettek fel egy ilyen ütődöttet a világ egyik legbiztosabban őrzött börtönébe.

Igyekezett csillapítani bosszúságát, és kifújta a levegőt. Odabent, a helyiségben félhomály uralkodott. A túloldalon húzódó falon mindössze egy szűk ablakrés tátongott — ezen bámult kifelé a cella lakója.

Az alak háttal állt az aurornak, de az érkezésére megfordult. Régi, szakadt rongyok lógtak róla, ám még így is méltóságteljes tartással viselte sorsát. Az idő eljárt felette — arca egy öregember arca volt. Valami nem stimmelt.

— Maga nem úgy néz ki, mint egy vámpír. — A sudár nő gyanakodva közelebb lépett az aggastyánhoz.

Legnagyobb meglepetésére a rab megemelte a szemöldökét, és kíváncsian nézett rá. A nő hátán végigfutott a hideg. Kellemetlen érzés járta át, mintha mezítelenül állna az öregember előtt — az a benyomása támadt, hogy a heterokrómiás szempár úgy olvashat a lelkében, akár egy nyitott könyvben, és nem rejtegethet előtte egy fia titkot sem.

— Csalódott? — szólalt meg a férfi borzongató, reszelős hangján. Továbbra sem mozdult az ablakrés mellől, rezzenéstelenül bámult az aurorra.

A nő kelletlenül tett felé még néhány lépést, és tisztes távolságra tőle megállt.

— Maga Upier Empusa? — szegezte neki a kérdést.

— Az volnék? — Az öregember szája sarkában sejtelmes mosoly játszott.

— Ide vezettek. De maga túl öregnek néz ki ahhoz, hogy vámpír lehessen — méricskélte a nő. — Az ő külsejük még több százéves korukra is fiatalos marad.

— Furcsa dolog az idő, nem igaz? — susogta az öregember, és kibámult az ablakrésen. Odakint még mindig nagy pelyhekben hullott a hó. — Olykor kegyetlen játékokat űz mindannyiunkkal.

Csönd. A nő várta volna, hogy az aggastyán mondjon még valamit, de az továbbra is zavartalanul figyelte a hópihék táncát.

— Szóval, maga az? — zavarában egyik lábáról a másikra állt.

— Csss — fordult felé a ráncos férfi, és mutatóujját az ajkai elé tartotta. — Nem hallom magától.

— Mit? — kérdezte megütközve a fiatal auror.

— A lélektisztogató csöndet — mormolta a vénség. — Zavarja az elmélkedésemet. Igen fontos gondolatmenetemet szakította meg. Tudja, épp szeretném megbánni a bűneimet.

A nőt felháborította az öregember modora. Vele ne beszéljen így egy fogoly! Végül sikerült megtalálnia a nyelvét.

— Éppen elég ideje volt rá — köpködte a szavakat. — Sajnálom, ha megzavartam a délutáni SZIESZTÁJÁT — zengte gúnyosan —, de az ügy halaszthatatlan.

— Éés ismét megszólalt... — A férfi az orrnyergéhez emelte az ujjait, és lehunyta a szemét. Nagyot sóhajtott, majd ellépett az ablaktól. Néhány határozott lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és a nő előtt cövekelt le. — Ne legyen olyan türelmetlen, kislány. Időnk, mint a tenger.

A nőt zavarta a másik közelsége, és kis híján visszahőkölt, de végül nem hátrált. Auror volt, méghozzá a legjobbak egyike, ehhez méltón kellett viselkednie.

— Nem vagyok türelmetlen — közölte végül kissé sértetten. — De nekem nincs annyi időm, mint magának.

— Tévedés. — Az öregember vézna ujjaival megtámasztotta az állát, és homlokráncolva fürkészte a szeplős arcot. — Maga fiatal még. Kettőnk közül én vagyok az, akinek kevesebb ideje van hátra, mégis maga az, aki — hogy is szokás fogalmazni manapság? — PATTOG — eresztett meg egy gunyoros vigyort a boszorkány felé.

— Én nem... PATTOGOK! — fonta össze a karjait maga előtt a nő, de hamar rájött, hogy ezzel csak a férfi szavait hitelesítette, és a saját helyzetét tette nevetségesebbé. — Nézze, nem sok választ el attól, hogy elkapjam azt a szörnyet. Hálás lennék, ha válaszolna néhány kérdésemre.

— Áh, szóval a BOSSZÚ hajtja. — A vénember aprót biccentett. — Mindjárt gondoltam.

A nőnek pillanatnyi meglepettség futott át az arcán, de végül eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

— Erica Empusa — tud róla valamit?

Az öregember felemelt kézzel hátrébb lépett.

— Lassan a testtel, kislány. Mielőtt kérdésekkel bombáz másokat, talán illene bemutatkoznia.

— Barbara Birdwhister — vágta rá a nő.

— Aha... — A ráncos férfi tűnődve megdörzsölte az állát.

— Mi az? — nézett rá kérdőn az auror.

Az öreg végül leeresztette a kezét, és megrázta a fejét.

— Nem — mondta közömbös arccal. — Nem ismerős név.

— Szóval... — kezdte volna Barbara, de a vénember a szavába vágott.

— Szóval, miért is van itt, Barbara Birdwhister? Még mindig nem világos számomra az OKA. Ne haragudjon, de kissé zavarosak a kérdései. Az én koromban már lassabban forog az ember észjárása — duruzsolta.

— Erica Empusát keresem, és...

— Értem. Rajta szeretne bosszút állni.

Barbarának a torkára forrt a szó.

— Én nem... — tiltakozott, de az öregember lesajnáló pillantást vetett rá.

— Ugyan, kérem... A bosszúvágyó tekintetben ott lapul az eszelősség szikrája. — A heterokrómiás szempár találkozott az aranybarnával. — Felismerem. Mit vétett magával szemben ez a bizonyos ember?

— Félvámpír — javította ki Barbara. — És nem tartozik magára.

— Szerelmi ügy, nemde? — A nő megrettent tekintete láttán az öregember szája szeglete felfelé kúszott.

— Maga legilimentor? — bukott ki a boszorkányból a kérdés.

— Micsoda vádak — csóválta a fejét a férfi, mintha csak sértené a feltételezés. — Tehát eltaláltam — állapította meg elégedetten. Pillantása a nő ujján pihenő karikagyűrűre vándorolt. — Csak nem megcsalta vele a házastársa?

— Az a nőszemély szerelmi bájitalt adott neki! — csattant fel Barbara.

— A vámpírok nem dolgoznak szerelmi bájitallal — csóválta a fejét a férfi. — Kizárólag alkuban utaznak. Miben állapodott meg a férjével?

— Nem volt semmilyen megállapodás! — méltatlankodott a nő. — Pusztán kihasználta a férjemet.

— A vámpírok alkalmatlanok a szerelmi bájitalok használatára, az ital mágiája nem hat rájuk, ilyenformán főzni sem képesek affélét, amely irántuk ébreszt vonzalmat. Maga auror, tisztában kell lennie ezzel.

— Nem tudhatjuk — replikázott Barbara. — Ez a nő félig ember, mint mondtam.

— Ahogy gondolja — felelte apró főhajtással az öregember. — Ha be akarja csapni magát...

— ELÉG EBBŐL! — A nő dühbe gurult, és feszülten közelebb lépett a férfihez. Az még csak meg se rezzent. — Ki maga valójában?

— Okos kislány — biccentett elismerően az öregember. — Gellert Grindelwald — mondta ki egyszerűen.

Barbara szemei elkerekedtek. A tudat, hogy a világ egyik legnagyobb feketemágusával áll szemben, megrendítette. Egészen az ajtóig hátrált.

— Maga... — szegezte a mutatóujját a férfire. — Maga mindvégig szórakozott velem.

— Maga pedig hagyta. Bocsásson meg. — A vénember kitárta a karjait, és elegáns meghajlást mutatott be. Ráncos arcán kaján vigyor játszott. — Tudja, végtelenül unalmas a Nurmengard rabjának lenni. Olykor kell egy kis szórakozás — és kegyed tökéletes alany volt hozzá.

— Hah — fújta fel magát Barbara —, maga roppantul ellenszenves alak!

Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy alaposan képen törölje férfit.

— Köszönöm — tette a kezét a szívére az aggastyán, és ügyet sem vetve a boszorkány haragjára, folytatta. — Mondok én valamit magának, kislány. A bosszú nem szabadít fel — ó, nem. Emlékezzen erre, ha szembetalálja magát a félelmével.

Barbara kitapogatta a háta mögött a kilincset.

— Még valami! — szólt utána Grindelwald. — Ha rám hallgat, nem beszél Upierrel. Nem érdemes. Mint mondtam, a vámpírok alkuban utaznak — nem valami segítőkészek. Nem szed ki belőle semmit a lányával kapcsolatban, hacsak nem ajánlja fel, hogy az információkért cserébe vért szívhasson a csinos kis nyakából.

A fiatal nő végre megtalálta a kiutat, és nagy dérrel-dúrral rácsapta a cellaajtót a feketemágusra. Még egy ilyen lehetetlen varázslót!

Kifújta a levegőt. Most tűnt csak fel neki, hogy remeg a keze a felgyülemlett feszültségtől. Rettentő ostobának érezte magát. Minden tudása ellenére Grindelwald sikeresen megtévesztette, úgy játszott vele, akár a macska az egérrel. Ráadásul, ha a varázsló igazat beszélt, semmi értelme nem volt betennie a lábát a Nurmengard falai közé — nem szándékozott ugyanis a vérét adni egy vámpírnak.

A tenyerébe temette az arcát. Egy szánalmas csődtömegnek érezte magát.

— Mi-minden rendben, hölgyem? — hallott meg egy reszketeg hangot.

Barbara összerezzent, és forgószélként perdült szembe a vézna börtönőrrel. A fiú hátrahőkölt, a boszorkány ugyanis kis híján felnyársalta a tekintetével. Az ifjú auror már nyitotta a száját, hogy lehordja a sárga földig a bamba fegyőrt, amiért annyira szerencsétlen, hogy eltévesztette a cellaszámot, és Gellert Grindelwaldhoz küldte Upier Empusa helyett, de végül meggondolta magát.

Valahol szánta a fiút, és nem szerette volna kirúgatni (mert sejtette, hogy egy ilyen helyen, mint a Nurmengard, az efféle baklövésért elbocsátás jár). Úgy döntött hát, hallgat a megérzéseire. Grindelwald őszintének tűnt, és bármennyire is furcsának tetszett, valamiért úgy érezte, bízhat benne.

— Minden rendben — hazudta végül az őrnek. — Elvégeztem Mr. Empusával, amit szerettem volna. Mehetünk.

— Oh... akkor jó.

Barbara számára hihetetlen volt, hogy kísérőjének még visszafelé sem tűnt fel, hogy rossz helyre hozta. Amikor a Nurmengard kapuin kilépve visszakapta az őröktől a varázspálcáját, azért még nem bírta megállni, hogy ne tegyen fel nekik egy kérdést.

— Elnézést, nem akarok faragatlan lenni, de a fiú, akit a felügyeletemmel bíztak meg... tulajdonképpen hogyan került a köreikbe?

Az egyik őr mélyet sóhajtott, és lehalkította a hangját.

— Sajnálom, hölgyem, Thomas új még itt. Tudja, ő a börtönigazgató fia.

— Áh — biccentett kimérten Barbara. Most már mindent értett. — További szép napot — intett a kapunál állóknak, és a fejébe húzta a zsemleszín csuklyát.

Ahogy a háta mögött hagyta a komor erődítményt, az az érzése támadt, mintha figyelnék. Hátrapillantott a válla fölött, és talán csak képzelődött, de a hóesésen át, a legmagasabb torony keskeny ablakréséből mintha egy felemás szempár meredt volna rá...

„PERSELUS PITON LEMONDOTT AZ IGAZGATÓI POSZTRÓL, MINERVA MCGALAGONY A ROXFORT BOSZORKÁNY- ÉS VARÁZSLÓKÉPZŐ SZAKISKOLA ÚJ VEZETŐJE — FOLYTATÓDIK A ROXFORTI CSATA UTÁNI REHABILITÁCIÓ — MÉG ZAJLIK A TÁRGYALÁS A HALÁLFALÓK ÜGYÉBEN — HARRY POTTER, NEVILLE LONGBOTTOM ÉS DIANA DURSLEY NYILATKOZNAK"

Az ausztrál nő csak futólag átlapozta a Reggeli Próféta szalagcímeit, majd becsukta az újságot, és összehúzta magán halványrózsaszín selyempongyoláját. Keresztbe tett lábakkal hátradőlt a székében, elegáns porceláncsészét érintett az ajkaihoz, és miközben beleivott kellemesen langyos, agyoncukrozott kávéjába, tűnődve kibámult az ablakon. A hotelben, ahol szállást bérelt, a szoba ára tartalmazta a napilapot is, így az automatikusan járt neki, de külföldiként nem igazán érintették az újságban leírtak. Neki is megvoltak a maga problémái.

Habár hálás volt a briteknek, hogy végeztek Voldemort nagyúrral, még mielőtt Erica Empusa az országba érkezett és szövetséget köthetett volna vele, a félvámpír nő ügye az ifjú aurorral még korántsem volt lezárva.

A némber bosszantó módon minduntalan kicsúszott a markából. Ezúttal is felszívódott, mielőtt rajtaüthetett volna, de az elszánt nyomozót vigasztalta, hogy ellenfele legalább fenyegetve érzi magát tőle. A legutóbbi jelek arra utaltak, hogy elhagyta az országot.

A fiatal nő lehunyta a szemét, és alaposan megforgatta a szájában az utolsó korty kávét. Szerette ezt a pár pillanatot reggel, a kellemes semmittevés állapotát, amikor mintha egy kicsikét lelassult volna az idő, és nem kellett agyalnia semmin. Arca kisimult, mélyeket lélegzett, és pusztán élvezte az emberi lét csodáját.

Ennyit mindig megengedett magának, de a maximalizmusa hamarosan munkára sarkallta. A porceláncsésze az asztallapon koppant, a kényelmes szék nyikorogva méltatlankodott a padlónak, miközben az energikus ifjú auror kilökte maga alól. A púderrózsaszín selyempongyola tarka, virágmintás sortra és ejtett vállú fehér rövidujjúra cserélődött.

A nő lehuppant a fésülködőasztalhoz. A barna szempárban ülő aranypöttyök elevenen vigyorogtak vissza rá a tükörből. Néhány varázspálcaintés kellett csak, hogy hullámos fürtjei csinos kis kontyba rendeződjenek a tarkóján (még egy vékonyka fonatot is bűvölt bele), és az egész művet kedvenc bumeráng hajdíszével rögzítette.

Ez volt az, amitől sohasem vált meg, állandó kiegészítőként hordozta. Még pályája elején fejlesztette ki, mert néhány rázós bevetés után rájött, hogy jól jönne valamiféle álcázott mágikus fegyver, ami a biztonság kedvéért mindig nála lehet, észrevétlenül. A trükk bevált a harcban, mielőtt használta volna, senki sem gyanította, hogy a színes ausztrál bumeráng több különleges hajdísznél — ő pedig rettentő büszke volt találmányára. A főnöke, Mr. Stevens még külön meg is dicsérte érte.

A nő jobban érezte volna magát, ha a páncélruháját is felöltheti, de sajnos az ezüstös kezeslábast csak hosszú ruhaanyagokkal lehetett elfedni, a nyári hőségben pedig feltűnést keltett volna a tömegben, ha nyakig beöltözik. Ő pedig, lévén, hogy nyomozást folytatott, szeretett volna elvegyülni az emberforgatagban.

Már a június is elrepült, együtt a huszonnyolcadik születésnapjával, és Stevens parancsnok kikötötte, hogyha augusztus végéig se sikerül kézre kerítenie a félvámpír nőt, őt is visszahívja Ausztráliába.

Így tehát az ideje egyre fogyott, és minden eddiginél elszántabban ráállt Empusa kézre kerítésére. Semmiképpen sem akarta futni hagyni. Nem engedhette, már csak Troy miatt sem.

Megrázta magát, és tettre készen felpattant a fésülködőasztaltól. Itt volt az ideje félvámpírra vadászni.

Aznap hátrahagyta Nagy-Britanniát, és továbbutazott. Útja Erdélybe vezette. A nyomok minden eddiginél közelebb vezették ellenfeléhez. Tudta, hogy itt most nyakon csípheti, ezúttal biztos volt benne.

Meg is találta a félvámpírt. Végső összecsapásukra egy sűrű erdőben került sor. A fenyőágak susogtak a szélben, Barbara Birdwhister és Erica Empusa pedig egymással szemben álltak, felemelt varázspálcákkal.

— Ütött az órád, Empusa — közölte ridegen az ausztrál nő. — Most megfizetsz mindenért, amit tettél.

— Mi mindent tettem? — A seprűs vörös hajú nő gurgulázva felkacagott. — Szereztem egy jó estét a férjednek, drágám. Még jól is jött ki a kis játszmánkból.

— Megbabonáztad őt! — támadt neki dühösen Barbara.

A félvámpír hárította az átkát.

— Tudd meg, igenis élvezte azt az éjszakát.

— Szerelmi bájitalt adtál neki! — Az auror újabb átkokkal sorozta meg, ellenfele azonban állta a sarat.

— Ezt mesélte be neked? — kacagott jóízűen. — És te elhitted? Ez aranyos. Tudhatnád, hogy a vámpírok nem dolgoznak szerelmi bájitallal.

Grindelwald is ezt mondta — suhant át Barbara agyán, de a szerelme melletti kitartása erősebbnek bizonyult. A férje jó ember, mantrázta magának, ő sohasem csalná meg önszántából.

— Kettőtök közül nem Troy a hazug, hanem te, Empusa. — Az aranyló tekintet vulkánként fortyogott.

— Ostoba... — Empusa dühös fúriaként sziszegett.

A sziszegés hamarosan furcsa szavakká alakult, és Barbara azon kapta magát, hogy hatalmas árnyék vetül rájuk. Egy sárkány lebegett a fenyők felett, fenyegető szürke fellegként. Leszállni ugyan nem tudott a fák sűrűje miatt, de a félvámpír sziszegése nyomán kitátotta méretes pofáját, és tüzet okádott Barbara felé.

Az auror félregördült a lángcsóva elől. Érezte a tűz melegét, kis híján megpörkölődött. Erica Empusa tovább utasítgatta a sárkányt. Most már ő vadászott Barbarára.

A nő hősiesen védekezett, de egy kifejlett sárkánnyal és egy félvámpírral szemben a varázslatai kevésnek bizonyultak. Kimerülten behúzódott egy fenyő mögé. Hátát a fatörzsnek vetette, letörölte az arcáról a verejtékcseppeket, és nagyot szusszant.

— Bújócskázunk? — hallotta meg Erica Empusa hangját. — Ejnye-ejnye, ennél bátrabbnak hittelek, drágám.

Barbara összeszorította a fogait. Auror volt, nem futamodhatott meg. Kétségbeesetten lepergette a fejében az eshetőségeket. Párbajban mindig is jól használta maga körül a térbeli objektumokat, de mi válhatna most a hasznára?

Tűnődve nézte a lábánál gyülekező tűleveleket, és hirtelen megakadt a tekintete a fenyőfa kiálló gyökerén. Ez lesz az...

Óvatosan kilesett a barázdált törzs takarása mögül. A sárkány a levegőben vitorlázott, arra várva, hogy lecsaphasson, Empusa pedig felemelt pálcával forgolódott, őt keresve.

Barbara kibontotta a haját, és megszorította a bumerángját. Most nem hibázhatott a dobással.

Tett egy félfordulatot, és előrelendült. A fegyver süvítve szelte a levegőt, és egyenesen a sárkány felé tartott. Az auror jól célzott — szemen találta.

A bestia fájdalmasan felüvöltött. Miközben a bumeráng ostrom alá vette a sárkányt, Erica Empusa dühösen ellenfele felé kapta a tekintetét, és rászegezte a pálcáját. Barbara azonban hamarabb cselekedett. Rögtönzött varázsigéi nyomán a környező fenyőfák gyökerei utat törtek maguknak, és kibukkantak a felszínre.

Sikerült. A gyökerek megtalálták a félvámpír nő lábait, és a földre rántották. A varázspálcája kigurult a kezéből, és Barbara cipőjénél akadt meg.

A nő felkapta a fegyvert, és a sajátjával együtt Empusára szegezte. Az mozdulni sem tudott, a gyökerek fojtogató ölelésbe zárták.

— Kérj bocsánatot Troytól — utasította szárazon.

A félvámpír nő krákogva nevetett. Sápadt ujjai még jobban elfehéredtek, ahogyan próbált lefejteni a nyakáról egy különösen erőszakos gyökeret.

— Megmondtam már: ha valaki, ő az, akinek bocsánatot kellene kérnie tőled, drágám.

Barbara arca megrándult. Ujjai megfeszültek a két varázspálcán, a gyökerek pedig még szorosabbra fonódtak. Hirtelen azonban üvöltés hasított a fülébe — megfeledkezett a sárkányról. Az tehetetlenül kapkodott a fejével a bumeráng felé. Barbara intett a pálcákkal, mire az ausztrál fegyver útnak indult a fák fölött. A sárkány utánavetette magát.

— Ezzel ellesz egy darabig — morogta maga elé Barbara, és közelebb lépett a félvámpírhoz.

Az már szólni sem tudott, feje lassan ellilult a fenyőgyökerek szorítása alatt. Az auror csak nézte, és vívódott önmagával. Megnyugvást akart, minden vágya volt most megölni Erica Empusát, ám az elméjébe akaratlanul is Grindelwald szavai tülekedtek: „A bosszú nem szabadít meg — ó, nem."

— Stupor — mondta végül, mire a félvámpír nő tagjai elernyedtek, és megszűnt küzdeni a fojtogató erők ellen.

Barbara intett a nála lévő két varázspálcával, mire a gyökerek visszahúzódtak a földbe. A földön fekvő, seprűs vörös hajú nő mellé lépett, és kötözőbűbájjal látta el.

Hirtelen ismerős süvítés ütötte meg a fülét. Kinyúlt a levegőbe, és röptében elkapta a bumerángját. A sárkánynak jelenleg nyoma sem volt, de nem is olyan távolról, hallani lehetett az üvöltését.

A fiatal nő zsebre dugta a két varázspálcát. Jobb kezében a bumerángját tartotta, baljával pedig szorosan megragadta Empusa köteleit, és dehoppanált. Éppen itt volt az ideje, hogy visszatérjen a szülőföldjére, Ausztráliába, és végre sittre vágja ezt a bűnözőt, ahogyan az járt neki.

Csak azt nem értette, miért nem érez miatta elégedettséget. Ha Grindelwald igazat mondott, és a bosszú nem szabadít meg, akkor mi?

Negyvennégy évesen, a tengerben állva úgy érezte, megtalálta a választ: a Halál. Egyedül ő lehet a végső megoldás.

Bódult állapotából azonban hirtelen egy jól ismert hang zökkentette ki.

— Hé!

A húga, Bridget gázolt a vízbe, és csípőre tett kézzel megállt mellette.

— Te meg mit képzelsz, hogy csak úgy eltűnsz, Barb?! Kerestelek a lakásodon, kerestelek minden szóba jöhető helyen, ez volt az utolsó, ami eszembe jutott... Hihetetlen, hogy itt ácsorogsz májusban. Ősz van, meg fogsz fagyni a vízben! — pirított rá.

— Talán épp az volt a szándékom — susogta Barbara.

Testvére ijedten nézett rá okulárja mögül.

— Na, nee. Ne, ne, ne, ne. — Közelebb lavírozott hozzá a vízben, és a vállára tette a kezét. — Barb, ugye nem arra készültél, amire gondolok, hogy készültél? — Bridget hangja egyszerre volt szemrehányó és aggódó. — Nem nyírhatod ki magad! Hát ennyit ér neked az életed, hogy eldobnád azért a szemét alakért?

— Én szerettem őt, Bridge! — hüppögte a nővére. — És most, hogy elveszítettem, é-én... nem tudok nélküle élni! — fakadt ki.

— Francokat nem tudsz! — csattant fel a fiatalabb Birdwhister. — Csak nem akarsz. Minden elhatározás kérdése, itt dől el a fejedben — kopogtatta meg a kobakját.

— Tudod... — törölgette a könnyeit Barbara. — A-azt hittem, hogy majd... hogy a közös gyerekünket fogjuk nevelni, együtt öregszünk meg... és nézzük majd, ahogy az unokáink szaladgálnak a kertben — szipogta. — Én csak ennyit akartam. Minden olyan szép lett volna... Süthettem volna nekik sütit.

— Hát, kedves nővérkém — fújtatott Bridget —, akárhogy is, nem az a megoldás a problémádra, hogy kiállsz ide, mint valami tenger gyöngye, és játszod a mártírt. Tetszik vagy sem, ha fontosak még neked az álmaid, akkor bizony kénytelen leszel valaki mással gyermeket nemzeni.

Barbara csüggedten megrázta a fejét.

— Nem. Már letettem róla. Elhatároztam, hogy felhagyok az egyéjszakásokkal, a jövőben csak és kizárólag olyasvalakivel kezdek, akihez érzelmek fűznek. Ez pedig esélytelen, mert én soha, de soha többé nem leszek szerelmes — jelentette ki. — Bőven elég volt nekem belőle ennyi egy életre.

— Arra nem gondoltál, hogy esetleg megpróbálkozz spermabankkal, vagy...? — vetette fel a kérdést a húga.

Barbara borzadva nézett rá.

— Ne keseríts el még jobban, Bridge!

— Jó, jó, csak egy ötlet volt... — védekezett amaz.

— Tudod, hogy én mindig is... — Barbara hangja elcsuklott — szerelemből szerettem volna gyereket, nem valami... donortól — fintorgott. — Úgyhogy azt hiszem, sohasem leszek anya — sóhajtott.

— Jól van, jól van, nem rombolom az érzékeny kis lelkivilágodat — forgatta a szemét a frufrus nő, és magához ölelte nővérét. — De ismered a mondást: soha ne mondd, hogy soha! — simogatta a hátát.

Barbara belekapaszkodott a húgába, és úgy szorította, mintha sohasem akarná elengedni. Pontosan erre volt szüksége: egy ölelésre.

— Tudom, mi kell neked — ragadta meg a vállát Bridget, amikor különváltak. — Környezetváltás. Belefásultál már ebbe az aurormelóba, nézz csak magadra! Pedig imádod a sötét varázslatok kivédését, és tanítani is szeretsz, nem?

— Persze — bólogatott Barbara —, csak...

Kár is lett volna tagadnia, az utóbbi időben már csak kényszerből végezte a munkáját. Pedig nagy megtiszteltetésnek számított az ausztrál Aurorképzőn oktatni, ő képezte ki az ifjú generációt. Kiváló feketemágusvadászok kerültek ki a kezei alól — a sokéves színvonalas tanításért pedig még érdemkereszttel is kitüntették.

— És mi lenne, ha fiatalabb korosztállyal próbálkoznál? — vetette fel Bridget. — Régebben is mondogattad, hogy szívesen tanítanál a Wombagongban, ha akadna szabad állás. Olyan ez, mintha örökbe fogadnál egy csomó gyereket, nem? Egyből lenne családod.

A beszélgetésük óta most először kúszott mosoly Barbara arcára. Megszorította a húga kezét, és végtelen lágysággal nézett rá.

— Te vagy a családom, Bridge.

Testvérét őszintén meghatották a szavak.

— Na, gyere, te reménytelenül romantikus — karolt bele a nővérébe, és a part felé vezette. — Csak találunk neked valami tanári állást külföldön, mit szólsz? Jó messze attól a taposnivaló szemétládától — grimaszolt. — Én mindig mondtam neked, hogy a férfiak haszontalanok. De hallgattál te rám?

Bridget tényleg mindig ezt szajkózta — és naná, hogy a nővére sosem hallgatott rá.

Még aznap elkezdtek állásokat keresgélni. Másnapra Barbara belázasodott — mint kiderült, tüdőgyulladása lett a tengerben töltött hosszú idő miatt, és fel is fázott.

— Ha mindezek után valaha lesz még gyereked, nekem aztán becsüld meg az oltári mákod, és minimum arany etetőszékben, prémium bébikajával tömjed a fejét a kis szarosnak! — szidta le Bridget.

Barbarának nem volt ereje vitatkozni vele. Az alapos fejmosás ellenére persze a húga végig mellette maradt és ápolta. Úgy határozott, hogy amíg a nővére nem kerül jobb passzba, mellette marad — szüksége lehet a támogatásra.

Hónapokig tartott, amíg sikerült kirángatnia a letargiából, de elégedett volt az eredménnyel: az új Barbara személyisége egyre jobban hasonlított a régi, vidám Barbarára. Egészen megbarátkozott a környezetváltás gondolatával is. Habár sajnálta itt hagyni a barátait és a kollégáit, akikkel jó viszonyt alakított ki az évek alatt, de legfőképpen a húga miatt sajgott a szíve. Bridge biztosította róla, hogy ő is hiányozni fog neki, de majd rendszeresen beszélnek magifonon. És persze kikötötte, hogy kizárólag akkor engedi el, hogyha szentül megesküszik, hogy kihunyt már belőle minden öngyilkos hajlam.

Noha elszántak voltak, sötét varázslatok kivédése tanári állást találni nehezebb volt, mint azt hitték. A legtöbb külföldi mágusiskolának fix pedagógusai voltak, vagy pedig idegennyelvi tudás kellett volna az oktatáshoz.

Végül azonban a szerencse rájuk mosolygott, Bridget egyik reggel rábukkant egy cikkre. Az írás tömör volt és lényegre törő: Minerva McGalagony, a brit Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatónője szeptembertől új sötét varázslatok kivédése tanárt keresett, Rémszem Mordon, a híres exauror helyére (az öreg mágus ugyanis, aki eddig vitte a tárgyat, elérkezettnek látta az időt a nyugdíjra).

Le is csaptak a lehetőségre, azonnal tárcsázták az igazgatónő magifonszámát. Hamarosan egy személyes állásinterjút is megbeszéltek, így Barbara Birdwhister felkészült a roxforti utazásra.

Bridget szentül vallotta, hogy egy ilyen alkalomra megfelelő öltözetet kell keríteniük neki, így aztán elkísérte Barbarát Ausztrália legjobb talárszabászatába. A nő ragaszkodott hozzá, hogyha már külföldre megy, szeretne valamit magával vinni az otthonából a bumerángján kívül, így aztán a rengeteg ruhaanyag közül végül kiválasztottak egy vidám darabot. Tele volt színes népi mintákkal, többek között az ausztráliai állatok motívumai is felfedezhetőek voltak rajta. Barbarának azonnal megtetszett, egyenesen a stílusába vágott.

A varrónők varázslat segítségével hamar levették a méreteit és kiszabták rá a ruhadarabot.

— Nos, milyen? — forgolódott a tükör előtt a nő, kritikusan méregetve magát.

— Hűű, de csinos! — Bridget vigyorgott, mint a vadalma. — Ez nagyon te vagy. Illik hozzád a professzor asszony stílus — állapította meg elégedetten.

Barbara hálás mosolyt küldött felé, majd a varrónőkhöz fordult.

— Megvesszük.

Minden készen állt — most már csak lelkileg kellett felkészítenie magát az utazásra. Nem tudta, mire számítson, mi vár rá a Roxfortban. Az állásinterjú közeledtével egyre többször kapta magát izgatott várakozáson, mintha valami nagy dolog készülne. Bár, ha jobban belegondolt, tulajdonképpen nagyon is nagy dolog készült.

Amikor aztán végre megpillantotta a száztornyú, robusztus kastélyt, elállt a szava. Azon nyomban beleszeretett az épületbe, és a csodás környezet csak megerősítette a motivációját — ide akart tartozni.

A félóriás Hagrid fogadta, a kedves kulcs- és háztájőrző, aki egyben a legendás lények gondozását is tanította. Felkísérte az igazgatói irodába, és a jelszó kimondása után („kék sziámi") sok sikert kívánt neki. Barbara hálás volt a biztató szavakért — nagy szüksége volt most rájuk, még akkor is, ha mindezt igyekezett palástolni.

Minerva McGalagony udvariasan köszöntötte és hellyel kínálta őt, majd miután túl voltak egy kellemetlen beszélgetésen (amelynek során Barbara őszintén beszélt a múltjáról), gyömbéres keksszel.

Ezután következett a dolog gyakorlati része. Az irodába egy féllábú, öreg varázsló bicegett. Orrából hiányzott egy darab, és az egyik szeme sem volt a helyén — mágikus darab pótolta. A hozzá intézett első szavaiból Barbara hamar rájött, hogy átlát vele minden környezeti objektumon.

— Páncélruha, mi? — dörmögte rá nézve. — Elővigyázatos, nagyon helyes. Lankadatlan éberség, én mindig azt mondom!

Barbara zavarában az utolsó szeplőjéig elpirult. Mégis micsoda illetlenség ez! Őszintén remélte, hogy az öreg mágus csak a páncélruhájáig látott át az ausztrál mintás taláranyagon, és mélyebbre nem. Így is elég kellemetlen volt számára a szituáció.

— Kezdhetjük, Minerva? — fordult az igazgatónőhöz a varázsló.

— Öné a terep, Alastor — intett McGalagony.

— Maga Alastor Mordon? — Barbara gyomra hirtelen öklömnyire zsugorodott. A „Rémszem"-ként elhíresült auror világszintű elismertségnek örvendett, nem egy kollégájának volt példaképe.

Ő maga is felnézett rá, mondhatni, nagy rajongója volt. Mikor jelentkezett az álláshirdetésre, nem kis izgalommal töltötte el, hogy vajon méltó lesz-e rá, hogy egy ilyen nagy koponya utódja legyen.

— Egen, én volnék — biccentett az öreg mágus.

— Örvendek a megtiszteltetésnek — nyújtott kezet csillogó szemmel Barbara.

Nem gondolta volna, hogy vizsgáztatni is Mordon fogja. Úgy érezte, élete egyik legnagyobb kihívása előtt áll.

— Birdwhister, heh? — fürkészte az arcát Mordon, miközben elfogadta a nő jobbját. — Utánanéztem az aktájának, erőnlét, munkatapasztalat, plecsnik, miegymás megvannak. Kicsit több gaztevőt tehetett volna hidegre, mielőtt az ifjak kiképzésébe vágja a fejszéjét, de hát, sohasem foghatunk el elég szélhámost, igazam van, vagy igazam van?

— Öhm, persze — felelte kissé megilletődve Barbara. Nem igazán tudta, mit válaszoljon.

— No, lássuk, mit tud, Miss Birdwhister.

Minerva védőburát varázsolt köréjük. A két sötét varázslatok kivédése szakember meghajolt egymás előtt, és kezdődhetett a párbaj.

Amit az igazgatónő látott, több volt, mint elég: Barbara Birdwhister ragyogóan harcolt. Hideg koncentráltsággal, mégis vad temperamentummal, veszélyes reakcióidővel. Le volt nyűgözve. A küzdőstílus és a varázslatok, amiket a boszorkány felmutatott, határozottan meggyőzték. Keresve sem találhatott volna alkalmasabb sötét varázslatok kivédése tanárt.

Amikor McGalagony véget vetett a küzdelemnek és megköszönte a feleknek a részvételt, Rémszem Mordon kezet nyújtott fiatalabb kollégájának.

— Szép — jegyezte meg kurtán.

Barbarával madarat lehetett volna fogatni örömében. Egy ilyen marcona embertől, mint az öreg féllábú, nem is kaphatott volna nagyobb elismerést.

— Egy élmény volt önnel párbajozni — mosolygott rá Mordonra.

— Részemről a megtiszteltetés — biccentett amaz. — Phű, Minerva, azt hiszem, a diákok felköthetik a gatyamadzagot... — Mágikus szemeivel az igazgatónőt fürkészte.

— Akkor hát, minden rendben, Alastor?

Habár a döntés Minerva kezében volt, Mordon véleménye számított mérvadónak — így hát mindkét boszorkány az ő jóváhagyására várt.

— Több is, mint rendben — biccentett az öreg mágus.

McGalagony szívéről hatalmas kő esett le. Megkerülte az íróasztalát, és mosolyogva kezet nyújtott Barbarának.

— Akkor hát, üdvözlöm a Roxfort tanári karában, Birdwhister professzor. Várjuk szeretettel tanítani szeptembertől.

Barbara boldogan megrázta a kezét. Alig hitte el, hogy sikerült. Tényleg sikerült.

Nagy ámulatában az ausztrál nő utóbb azt se tudta, hogy jutott el a tanáriba — csak annyit érzékelt, hogy Mordon és McGalagony lekísérték, hogy bemutassák többi kollégájuknak. Szép sorban kezet fogott mindenkivel, ahogyan azt az illem diktálta.

Nem is igazán fogta fel, mi történik körülötte, de a sok új arc kedvesnek tűnt, így hát, palástolva fáradtságát (a párbaj és az időeltolódás is kimerítette), csak mosolygott, és gépiesen rázogatta a kezeket.

Amikor felnézett a soron következő professzorra, hirtelen azt hitte, menten a szívinfarktust kap. A szikár, horgas orrú férfi arcát állig érő fekete tincsek keretezték, és olyan sápadt volt, akár egy... vámpír. Ez volt az első benyomása róla.

Amikor belenézett a sötét szempárba, furcsa borzongás járta át, mintha a végtelen mélység nyílt volna meg előtte. Attól félt, ha nem vigyáz, elnyeli, és sohasem ereszti többé.

— Perselus Piton — nyújtotta ki a jobbját a férfi, mert megelégelte, hogy újdonsült kollégája lefagyva mered rá.

— Barbara Birdwhister. — A nő kimért, határozott kézszorítást produkált, és pánikszerűen továbblépett Neville Longbottomhoz.

A sikeres nap örömére az igazgatónő indítványozta, hogy a professzorok mind együtt vacsorázzanak a tanári asztalnál. Barbara megállapította, hogy a roxforti házimanók remekül főznek, de nem volt elégedett az ülésrenddel — úgy esett, hogy ő maga Mordon és Piton között kapott helyet. Az idős exaurort mélyen tisztelte, így nem volt vele problémája (ha nem számítjuk, hogy gyanakodva megszagolt mindent, mielőtt nekiállt a fogyasztásának, hogy ellenőrizze, nincs-e benne méreg), a nagyobb gondot a bájitaltantár, Perselus „Mi Van, Ha Vámpír" Piton jelenléte okozta.

Persze, ha tényleg vámpír, akkor Alastor és Minerva már észrevették volna. Vagy mégsem? Elvégre, a briteknek ki tudja, milyen gyakorisággal van dolguk vámpírokkal?

— Maga nem eszik? — szólalt meg mellette egy mély, jellegzetes tónusú hang. Perselus Pitonhoz tartozott.

Barbara összerezzent.

— De, de, bocsánat — kapott a fejéhez. — Csak elgondolkodtam. De mindjárt eszek egy kis... — nézett körbe az asztalon. — Áh! — Diadalmasan a tányérjára pakolt egy sajtos-fokhagymás lepényt, és elővette legszebb mosolyát. — Imádom a fokhagymát, hát maga? — rebegtette ártatlanul a pilláit.

A férfi megütközve bámult rá.

— Mmm, ez mennyei! — bizonygatta Barbara az első harapás után. — Nem kóstolja meg? — tolta hirtelen a férfi orra alá a lepényes tálat. — Igazi ínyencség. Mondtam már, hogy IMÁDOM a fokhagymát?

Perselus Piton inkább nem szólt semmit, csak hitetlenkedve elvett egy lepényt, hogy a nő végre békén hagyja vele. Ez a különös ausztrál idegen az érkezése óta folyamatos meglepetéseket okozott.

Figyelte a bemutatkozásnál. Az első, ami feltűnt neki, a különleges szeme. Meleg barna, mégis aranyló, akár a legszebb napsütés. Még a mosolya is valósággal ragyogott.

Vigyori... — ez volt az első, ami eszébe jutott a nőről.

Ám amikor hozzá ért a bemutatkozásban, a tekintetében rémületet vélt megcsillanni. Perselus nem értette, mitől ijedt meg, hiszen előző nap még hajat is mosott (a háború után rászokott, hogy adjon a megjelenésére, legalább ennyiben). Tudta, hogy nem tartozott a legszimpatikusabb figurák közé, de azért egy exaurortól nem efféle viselkedést várt. Hiába volt szemrevaló (ezt el kellett ismernie), magában levonta a következtetést, hogy bizonyára éppolyan kontár, mint a korábbi sötét varázslatok kivédése tanárok. Akár a bájolgó Lockhart női verziója...

Nem is értette, hogy sikerült átmennie Minerva és Rémszem rostáján. Talán nem akadt jobb jelentkező — és minden bizonnyal az idős exauror is szenilis már.

Barbara Birdwhister viselkedése teljességgel kiszámíthatatlannak látszott. Most is, ez a hirtelen jött fokhagymamánia... De csak a következő kérdésre szaladt fel igazán a szemöldöke.

— Mondja, maga használt már valaha szerelmi bájitalt? — érdeklődött csevegő hangon az ausztrál nő.

— Parancsol? — Piton bosszankodva fordult leendő kolléganője felé. Tekintete haragosan villant. Mégis, hogy feltételezhet róla ilyesmit? Talán ennyire reménytelennek néz ki, mint aki csak szerelmi bájitallal hódíthat meg valakit?!

— Jaj, ugyan már, mindenkinek vannak titkai, nem igaz? — ütötte a vasat Barbara. És még pimaszul kuncogott is hozzá! — Én például egyszer tintahalzselét borítottam egy iskolatársam táskájába. Nincs ezen mit szégyellni. Ne vegye sértésnek a kérdést, nem annak szántam — szögezte le. — Csak, mivel maga a bájitaltantanár, így elgondolkodtam rajta, hogy talán...

— Nem — felelte kurtán a varázsló, és morcosan bekapott egy falat fokhagymás lepényt. Jobb lesz, ha szemmel tartja ezt a furcsa új jövevényt, gondolta, csak a biztonság kedvéért. Hogy jut egyáltalán eszébe ilyen kérdéseket feltenni? Gyanúsnak találta a viselkedését. Ki tudja, miféle hátsó szándékok vezérlik?

— Oh... ezt nagy örömmel hallom! — mosolygott szélesen Barbara. — Ezek szerint maga amolyan... becsületeske.

BECSÜLETESKE?! Perselus Piton belül majd' felrobbant a felháborodástól, de az évek gyakorlata most is használt: elérte, hogy az arca kifejezéstelen maradjon — noha legszívesebben a bosszantó karamellfürtös képébe vágta volna a fokhagymás lepényt.

Barbara Birdwhister ugyancsak higgadt álarcot vett fel, és miközben beleivott a serlegébe, lapos oldalpillantást vetett a bájitaltantanárra. Elhatározta, hogy figyelni fogja a viselkedését, legalábbis, amíg be nem bizonyosodik, hogy vámpír-e vagy sem. A fokhagymás lepényt megette, ez már jó jel, de azért nem árthatnak további tesztek. Legközelebb mondjuk kideríthetné, szereti-e a steaket, és ha igen, véresen fogyasztja-e... A szerelmi bájitalos kérdéssel talán túllőtt a célon, indiszkrétebb volt a kelleténél, de amennyiben a férfi őszintén válaszolt (márpedig aurorként tudta, hogy egy-egy meglepetésszerű kérdés remek vallatási módszer az igazság kicsikarására), ezt is sikerként könyvelheti el.

Hiszen, ahogy egy feketemágus és egy félvámpír is megfogalmazták egykor: A vámpírok nem dolgoznak szerelmi bájitallal. És milyen igazuk volt.

[Feltöltés: 2021. május 18.]