~ Zene: KISS – Crazy Nights ~

/Szerzői megjegyzés: Kiegészítő novella A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) és A Tekergő lánya fanfictionjeimhez a sötét varázslatok kivédése professzorokról — avagy amikor az univerzumok összeérnek. Reményeim szerint a két fanfiction nélkül is érthető és élvezhető olvasmány, amennyiben nem zavarnak a spoilerek.
A Wattpad csak egy embert enged beírni ajánlásba, de az előző novellához hasonlóan én most ismét kettőt szeretnék kiemelni, szóval itt jelölöm meg őket. Köszönöm tehát mnati0601-nek, hogy felvetette az ötletet A Tekergő lánya I./8. fejezet kommentszekciójában (és persze hálás vagyok azoknak az olvasóimnak is, akik szorgalmazták a megvalósulást). Külön köszönet illeti továbbá Lyaney-t, aki volt olyan kedves, és kölcsönadta nekem Livius Tenebirt, aki a James Potter sorozatának második kötetében, a Halhatatlanok Termében szerepelt, mint SVK-tanár (aki egyébként még nem olvasta volna Lyaney fanfictionjeit, ajánlom figyelmébe, nem fog csalódni)./

— Végre elaludt — sóhajtott Barbara Birdwhister, és behúzta maga után a hálószoba ajtaját. Lassan egyéves kislánya, Charlotte javában élte a fogzás időszakát, így mostanában nehéz éjszakái voltak.

A tágas, krémszínűre festett hálóhelyiség letisztult hatást keltett, mégis átjárta az elegancia — lakói ízléses stílusát tükrözte. Az ajtóval szemközti fal mentén rendezett, antik gesztenye-könyvespolc húzódott, a mellette lévő ablak alatt pedig fehér fésülködőasztal foglalt helyet.

A levendulalila selyempongyolát viselő nő lehuppant az előtte álló támla nélküli, párnázott négylábú székre, és kibontotta karamellbarna kontyát. Az ausztrál bumerángot, ami eddig összetartotta a haját, félretette, és óvatos mozdulatokkal átfésülte hullámos tincseit.

A művelet végeztével fogta a varázspálcáját, és lekapcsolta a fésülködőasztal kerek tükrét szegélyező fényfüzért. Átvágott a cseresznye-parkettarészen, és a nagy kiterjedésű bézs plüss-szőnyeg közepén elterülő franciaágyhoz sétált. Bal oldalt, a csillagmintás paplanon egy állig érő fekete hajú férfi olvasott a kislámpánál, éjfekete hálóköntösben.

Barbara az éjjeliszekrényére tette pálcáját, és bekuckózott az ágyba.

— Mit olvasol ilyen elmélyülten? — bújt a férjéhez. Az enyhén megemelte a könyvét, és úgy fordult, hogy láthassa a borítót díszítő címet. — „A bájitalfőzés fejlődése a kezdetektől napjainkig"? — olvasta le fintorogva. — Ez aztán az esti mese... — ironizált, és megcsóválta a fejét. — Azt hittem, legalább egy izgalmas krimi vagy egy jó kis kalandregény.

— Tudd meg: igenis izgalmas olvasmány — közölte szenvtelenül Perselus Piton, miközben a következő oldalra lapozott. — Bemutatja a különféle főzetek evolválódását, hogy milyen felfedezések és technikai vívmányok által lettek tökéletesítve a történelem során...

— Ahaaa — felelte Barbara elnyújtott hangon, és unott-szkeptikus arccal nézett házastársára. Hirtelen kikapta szerelme kezéből a vaskos kötetet, összecsukta, és azzal a mozdulattal átlendítette az éjjeliszekrényére. — Felettébb érdekfeszítőnek hangzik, de tudok valamit, ami még ennél is izgalmasabb. — Ajkain sejtelmes mosoly játszott, s a barna szempárban ülő aranypöttyök derűs táncot jártak, ahogy találkoztak a mélyfekete tekintettel.

A férfi felvonta a szemöldökét, de nem tudott elfojtani egy aprócska vigyort.

— Valóban?

— Mhm, valóban — bólogatott a nő, és közelebb húzódott kedveséhez. Gyengéden megérintette az arcát, és már készült, hogy megcsókolja, ám a férfi finoman megragadta a kezét, és miközben lefejtette a bőréről a puha ujjakat, megszólalt.

— Szép próbálkozás, de kérem vissza a könyvem.

A pillanat elszállt — az ausztrál nő felháborodva felkapta a keze ügyében lévő könyvet az éjjeliszekrényéről, és rásózott vele férje karjára.

— Ó, te nagyon aljas!

Perselus résen volt, és villámgyorsan kitépte a kezéből a könyvet. Barbara utánakapott, és próbált átnyúlni a férfi válla felett, ám az a lehető legtávolabb tartotta magától, így nem érte el. Némi dulakodás után diadalmasan lepakolta a saját éjjeliszekrényére, és szemügyre vette szerelmét. Úgy esett, hogy a kis csetepatéjuk következtében felesége az ölébe huppanva kötött ki. Szeplős arcán bosszús kifejezés ült, és durcásan összefonta maga előtt a karjait.

Perselus fél kézzel átkarolta a nő karcsú derekát, és a füle mögé simított egy cikcakkos karamellszín hajtincset.

— Nos, hol is tartottunk, mielőtt elkezdtél csapkodni azzal az értékes ismeretterjesztő kötettel, drága feleségem? — duruzsolta.

— Ha-ha, roppant rafinált, mit ne mondjak... — dünnyögte a nő. — Látom már, mire megy ki a játék. Nagyon-nagyon aljas...

Barbara átlátott a szitán, valahol sejtette, hogy pontosan ez volt a férfi szándéka. Úgy döntött, belemegy a játszmába — bár igazság szerint cseppet sem volt ellenére a helyzet.

— Aljas, de hatékony — mondta ki a tényt a férje elégedett mosollyal.

Barbara leeresztette maga elől a karjait, de csak, hogy megbökhesse a férfi mellkasát.

— Ohó, egy percig se hidd, hogy megúszod megtorlás nélkül — fogadkozott.

— Nocsak, meg akarsz leckéztetni? — Perselus szája sarkában kaján vigyor ült. — Én vagyok a rosszfiú, holott kettőnk közül te alkalmaztál erőszakot az előbb? Ráadásul a könyvemet is eltulajdonítottad. Ejnye, mint egykori aurortól, kiváltképp becstelen cselekedet... — ciccegett rosszallóan.

— Ah, persze, az ártatlan áldozat, mint mindig — zengte gúnyosan Barbara, és megforgatta aranyló szemeit. — Egyébként, még nem döntöttem el, mihez kezdjek veled — mustrálta tűnődve a férfi arcát.

— Ha jól sejtem, van pár ötlet a tarsolyodban — jegyezte meg szórakozottan a férje.

Megtört a jég, Barbara elnevette magát.

— Szép próbálkozás, Perselus... — hagyta meg vidáman, a férfit utánozva. Az arcbőrére fektette a tenyereit, és közelebb hajolt hozzá.

Perselus ezúttal engedett neki, sőt, magához ölelte szerelmét, ám egy pillanattal azelőtt, hogy ajkaik egymáshoz érhettek volna, a szemközti falon sistergő hang kíséretében, vakító vörös fénnyel felizzott egy vonal. Utat vágott magának a krémszínű felületen, és határozott téglalap formát alakított ki — végül kirajzolódott rajta egy kilincs.

A házaspár ijedten szétrebbent. Azonnal kiugrottak az ágyból, és tökéletes szinkronban felkapták a varázspálcájukat az éjjeliszekrényeikről. Az újonnan formálódó ajtó kerete még mindig vörösen izzott. Gyanakodva közelebb léptek hozzá, ám hamar hátra is hőköltek, legnagyobb meglepetésükre ugyanis a fába két név vésődött, szintén skarlátpirosan világítva: az egyik Perselus Piton volt, az alatta lévő felirat pedig Barbara Birdwhister nevét hirdette.

Az ausztrál nő megbabonázva nézte a jelenséget, és már az ajtó közvetlen közelében járt, amikor a férje elkapta a karját.

— Mire készülsz? — Hangjába a feddés mellett aggodalom vegyült.

— A mi nevünk áll itt — intett a nő a vörösen fénylő feliratokra.

— Megjelent a semmiből egy ajtó a lakásunkban, drágám. — Perselus hitetlenkedve csóválta a fejét. — Nem gondolod, hogy fekete mágia?

— Épp azon vagyok, hogy utánajárjak, mi ez — közölte Barbara. Előreszegezte a pálcáját, és miután kiszórt néhány ellenőrző-varázslatot, a férje felé fordult. — Átokjeleknek semmi nyoma.

Perselus beletörődően sóhajtott.

— Jó, menjünk... elvégre nem ártana kiderítenünk, mi ez a valami, és hogy lehet eltüntetni.

— Én is ezt mondtam — jegyezte meg Barbara elégedett vigyorral. Összefűzte az ujjait a fekete hálóköntösös férfiével, varázspálcát tartó kezével pedig óvatosan lenyomta a kilincset.

A bejárat hangtalanul kitárult, ők pedig felemelt pálcával beléptek a kör alakú helyiségbe. Amint átértek az ajtón, az becsapódott mögöttük, a keret és a neveik izzása pedig kihunyt. A fekete falú helyiségben a fényt most már mindössze a plafon alatt lebegő mágikus mécsesek szolgáltatták — mindegyik más színű, egyedi üvegben világított.

Barbara álmélkodva nézegette őket. Csak kis idő múltán tűnt fel neki, hogy mellette a férje lefagyva mered a helyiség túlsó felébe — ott ugyanis egy hosszú ősz hajú és szakállú mágus állt. Ujjait maga előtt összefűzve pihentette, és félhold alakú szemüvege mögül vidáman nézett Perselus Piton és Barbara Birdwhister párosára. Pillantása elidőzött összekulcsolt kezeiken, és a nő meg mert volna esküdni rá, hogy egy elégedett mosolyt látott átsuhanni a varázsló arcán.

— Maga Albus Dumbledore! — ismerte fel. — A maga portréjával beszélgettem a Roxfortban!

— Úgy van. — Az egykori igazgató apró főhajtással nyugtázta Barbara szavainak hitelességét. — Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem.

— Ha-hasonlóképpen... — hebegte döbbenten a nő. — De hát, maga halott! — fakadt ki. — Ugye nem... ugye nem haltunk meg mi is? — sandított kétségbeesetten a férjére. Aranyló szemeit könnyek futották el. — Charlotte-nak szüksége van ránk!

Perselus nyugtató szándékkal megszorította szerelme kezét, ám a tekintetét továbbra is képtelen volt elszakítani Dumbledore-ról — a világ legnagyobb mágusáról, aki annak idején megölette magát vele. Olyan régen történt, és annak ellenére, hogy tudta, mentora akarata szerint cselekedett, a férfit még mindig kísértette az az éjszaka. Ráadásul a varázsló ugyanazt a ruhát viselte, amiben meghalt.

— Maga kísértet? — szólalt meg elfúló, rekedtes hangon.

— Maga tudja a legjobban, Perselus, hogy nem féltem a haláltól — mondta higgadtan Dumbledore —, így hát nem maradt a lelkem után evilági lenyomat.

— Akkor hát? — Piton tisztában volt vele, hogy Dumbledore-nak mindenre volt valami feltevése, így ezúttal is tőle várt választ.

— A túlvilágról érkeztem — felelte az ősz mágus. — Minden jel szerint átjáró nyílt. Valaki vagy valami ideszólított, méghozzá okkal, akárcsak magukat. Hisz' maguknak is megjelent egy ajtó.

— Szóval magának is? — kíváncsiskodott Barbara.

Dumbledore a háta mögé intett, ahol egy ugyanolyan ajtó húzódott a falban, mint Perselusé és Barbaráé — mindössze annyi különbséggel, hogy az „Albus Dumbledore" név állt rajta.

A nő eltátotta a száját.

— Nahát! De hát, akkor...

A mondatát nem tudta befejezni, mert Dumbledore ajtaja mellett vörös fénnyel felizzott egy másik, és a következő felirat rajzolódott ki rajta: „Galatea Merrythought".

Egy szálegyenes tartású idős nő lépett a helyiségbe. Vonásai még ráncai ellenére is szépnek voltak mondhatók — látszott rajta, hogy méltósággal öregedett meg. Ősz haja egy része elegáns kontyba csavarodva pihent a tarkóján, másik fele pedig szép csigákban a feje tetejére volt fésülve. Bársonykék talárt viselt, és kissé zavartan nézett körbe, ám amikor megpillantotta Dumbledore-t, felcsillant a szeme.

— Merrythought professzor — tárta ki a karját az egykori igazgató —, micsoda öröm látni magát!

A nő odasietett egykori kollégájához — aki egyben jó barátja is volt —, és két-két puszival köszöntötte.

— Dumbledore, de jó, hogy itt van! — örvendezett az igazgató karját szorongatva. — Maga nem tudja véletlen, mi ez az egész? — kérdezte izgatottan. — Amióta a túlvilágon vagyok, ilyet még sosem...

— Nyugodjon meg, kedves Galatea — tette a vállára a kezét Dumbledore. — Amondó vagyok, hogy várjuk ki a végét. Addig is, ha nem bánja, bemutatnék magának valakiket — sandított a helyiség túlsó felében ácsorgó Perselusra és Barbarára. Hívogatóan begörbítette feléjük a mutatóujját. — Jöjjenek.

A házaspár kéz a kézben közelebb lépdelt. Az idős nő kíváncsian mustrálta őket.

— A hölgy kedves kollégám volt — intett a mellette állóra a Roxfort egykori igazgatója. — Hosszú éveken át tanított sötét varázslatok kivédését a Roxfortban, és...

— 1945-ig, egészen pontosan — vágott Dumbledore szavába az egykori professzor asszony, és büszke mosollyal kezet nyújtott a másik két felnőttnek. — Galatea Merrythought.

— Barbara Birdwhister, nagyon örvendek. — A másik nő elengedte szerelmét, hogy kezet rázhasson vele.

— Maga hová valósi, kedvesem? — méregette Merrythought. — Hallani az akcentusán, hogy nem brit. Csak nem ausztrál?

— Nahát, milyen jó megfigyelő! — álmélkodott Barbara, és megeresztett egy elismerő mosolyt. — Igen, Ausztráliából származom.

— Akkor gondolom, még nem régóta él Nagy-Britanniában — elemezte az idős nő.

— Mindössze három éve — bólogatott Barbara. — 2015-ben utaztam az országba, hogy sötét varázslatok kivédését tanítsak a Roxfortban...

— 2015? — Merrythought szemei elkerekedtek. — De hát, Dumbledore, az...! — sandított a hitetlenkedve a kollégájára.

— Jól látja, Galatea, ők a modern korból érkeztek, nem a túlvilágról — közölte az ősz mágus.

— Így van — biccentett Barbara. — Nagyon is élünk, és van egy gyönyörű kislányunk is — mosolyodott el szentimentálisan. — A 2016/17-es tanév végén tulajdonképpen az ő érkezése miatt kellett feladnom az állásomat. De nem bántam meg, és a Roxfort rengeteget adott nekem. Feltett szándékom visszamenni egyszer, ha tehetem — fogadkozott.

— Nem csodálom, kedvesem, mind imádtunk a Roxfortban tanítani — mosolygott össze Merrythought Dumbledore-ral. — Hmm, szóval maga is sötét varázslatok kivédését oktatott... — fordult vissza Barbara felé. — Tudja, bár külföldi, van magában valami, ami... kicsit a fiatalkori önmagamra emlékeztet — tűnődött.

— Nekem is ez jutott eszembe róla, Galatea — mosolygott az orra alatt Dumbledore. — Azt hiszem, ha azonos korba születnek és ismerik egymást, remekül meglettek volna.

— Bizonyára. — Barbara hálásan mosolygott a két idős mágusra. Szimpatikus volt neki Merrythought, és megtiszteltetésnek érezte, hogy egykori elődje önmagához hasonlítja.

— Ő pedig Perselus Piton — mutatta be Dumbledore az ausztrál nő mellett ácsorgó férfit. — Ragyogó bájitalmester, Lumpsluck professzor után tanította a tárgyat a Roxfortban — habár egy évig a sötét varázslatok kivédését is vitte.

— Igen, igen, Birdwhister férje — rakta össze a képet Merrythought, és türelmetlenül megrázta Perselus kezét. A férfi nem szólt egy szót sem, elvégre, Dumbledore már minden fontos információt elmondott helyette. — Nem valami szószátyár, úgy látom — vonta le a következtetést az idős professzor asszony.

Piton már nyitotta a száját, hogy reflektáljon, hirtelen azonban egy újabb ajtó izzott fel a kör alakú helyiség fekete falán, és egy turbános mágus lépett be rajta, a kezét tördelve. Amikor megpillantotta a magas, denevérszerű alakot, riadtan hátrahőkölt.

— P-Perselus!

— Mógus... — morogta a férfi vészjóslóan.

Quirinus Mógus visszahátrált — ám addigra a vörös fény kihunyt, és hiába próbálta egyre izzadó tenyerével lenyomni a kilincset, az ajtó nem nyílt.

— Nem tudunk kimenni innen? — Barbarának ijedtében még a szeplői is elsápadtak. Forgószél módjára megpördült a tengelye körül, és a saját ajtajukhoz rohant. Hasztalan próbálkozott azonban mind kilincslenyomással, mind bűbájokkal. A végén már puszta ököllel ütötte vadul az ajtót.

Mógus legnagyobb megkönnyebbülésére Perselus úgy döntött, megszünteti a rá mért megsemmisítő pillantásokat, és inkább szerelméhez siet, még mielőtt az kárt tenne magában. Nem kis erejébe telt lefogni a kétségbeesetten csapkodó nőt.

— Ne...! Hagyj, Perselus! — méltatlankodott, miközben ádáz csatát vívott az őt szorongató férjével. — Ki kell jutnunk innen, haza! — rimánkodott.

Szerelme azonban vasmarokkal tartotta.

— Barbara, drágám — az erős gesztus tökéletes ellentétben állt a szelíd hangnemmel, amivel a férfi megszólította feleségét —, csillapodj, kérlek.

— Nem tudok! — Az ausztrál nő elernyedt Perselus karjai között. Felnézett férje arcára, s annak majd' meghasadt a szíve, látva, hogy az aranyló szemekből patakokban folytak a könnyek. Kevés dolgot utált jobban annál, mint ha borúsnak látta Barbarát (ami nagy szó volt, tekintve, hogy Perselus Piton fejében az a bizonyos képzeletbeli „utált dolgok listája" igen hosszúra nyúlt). Szerette volna, ha a nő, akit szeret, mindig vidám maradhat, hiszen boldogságot érdemelt. — Charlotte odakint van, az ajtó másik oldalán! És n-nem működik a varázspálcám, Perselus! — zokogta.

A férfi enyhített a szorításon, és átölelte feleségét. Miközben Barbara a vállán itatta tovább az egereket, ő csitítólag simogatta a karamellbarna fürtöket.

— Hogy érted azt, hogy nem működik? — kérdezte óvatosan.

Felesége hüppögve kibontakozott az ölelésből, és előhúzta a varázspálcáját.

— Lumos! Mobilicorpus! Sonorus! — sorolta az igéket. — Látod, semmi — mondta remegő ajkakkal.

— Várj, megpróbálom én. — Perselus homlokráncolva előszedte a saját fegyverét. — Lumos Maxima! — szólt emelt hangon, de semmi nem történt. — Expecto Patronum! Úgy látszik, valóban elvesztették a varázserejüket — állapította meg gondterhelten, a pálcákra nézve. — Ez a különös helyiség lehet az oka.

— Nem érdekel, mi az oka, én csak vissza akarok menni Charlotte-hoz! — szipogta a nő.

— Ahogy én is. De figyelj rám, Barbara... — Perselus megragadta szerelme kezét, és a szemébe nézett. — Azzal semmit nem oldasz meg, ha összetöröd magad — közölte szigorúan. — Velünk van Dumbledore — említettem már, hogy a világ leghatalmasabb mágusa? Mindig van valami ötlete. A nyakamat tenném rá, hogy most is megfejti a helyzetet, és kitalál valamit. Együtt ki fogunk jutni ebből a rémálomból.

— Megígéred? — szipogta a nő, miközben letörölte könnyeit lila hálóköntöse ujjával.

— Megígérem. — Perselus magához vonta, és puszit nyomott a szeplős arcra, amit annyira imádott.

Barbarát látszólag megnyugtatták a szavak, mert úgy tűnt, nagyjából összeszedte magát — legalábbis miután vett pár nagy levegőt, szerelmével karöltve hajlandó volt visszamenni a többiekhez.

A dulakodás elterelte a figyelmüket minden másról, így most vették csak észre, hogy a társaság két újabb taggal bővült — az illetők az egymással csevegő Dumbledore-tól és Merrythought-tól, meg az ide-oda pislogó Mógustól nem messze ácsorogtak. Az egyik egy kopott taláros, sebhelyes férfi volt, akit Remus Lupinnak hívtak, a másik pedig egy fiatal nő ezüst-kék hajjal, aki történetesen a Delphini Malfoy névre hallgatott. Az utóbbi épp széles gesztusokkal magyarázott Lupinnak.

— Nem, nem vagyok metamorfmágus, én csak festem a hajam. De ha maga tényleg Remus Lupin, akkor ismerem a fiát, Teddyt. Jó srác, az egyik legjobb barátom. Hugrabugos volt, auror lett, és jó csajt is szerzett magának — Victoire Weasley, a legjobb barátnőm. Ha kimászunk ebből a szarból, és mindenki visszahúzhat a saját helyére, mondja meg az anyjának is, hogy kicseszett büszkék lehetnek rá, de tényleg.

— Malfoy professzor, hol marad az ékesszólás és a példamutató pedagógiai magatartás? — szólt rá Piton, amikor Barbarával közelebb értek.

— Most nincsenek a közelben diákok — vonogatta a vállát vigyorogva Delphi. — Legalább ilyenkor hadd ne kelljen cenzúráznom. Maga tudja a legjobban, Piton professzor, hogy milyen nehéz türtőztetnie magát az embernek a sok idiótával szemben.

Piton megértően bólintott, Barbara ellenben megbotránkozva járatta köztük a tekintetét.

— Igenis aranyos gyerekek járnak a Roxfortba! Némelyik persze gyengébb képességű, de egy kis gyakorlással és bátorítással fel lehet őket zárkóztatni.

— Persze, Birdwhister professzor, de én nem is azokra gondoltam — legyintett Delphi. — Hanem a szararcúakra, akik flegmáznak és szándékosan húzzák az idegeinket. Néha úgy megmondanám a magamét a kis köcsögöknek! — nézett maga elé ábrándozva. — De mit mond McGalagony igazgatónő? „Pedáns fogalmazásmódot várok el magától, Delphini!" — utánozta fintorogva Minerva hanglejtését.

— Nos, sajnálom, de a hölggyel kell egyetértenem — köszörülte meg a torkát Remus Lupin, és Barbarára pillantott.

— Oh! — kapott észbe az ausztrál nő, és előrelépett, hogy kezet rázzon a sebhelyes férfivel. — Én Barbara Birdwhister vagyok, örülök, hogy megismerhetem. Maga pedig, ha jól hallottam, Remus Lupin.

— Nagyon is jól hallottad — szólalt meg a nő háta mögött egy gyűlölködő hang.

— Na de Perselus! — fordult felé csípőre tett kézzel Barbara.

— Mi az? — vonta fel a szemöldökét a férfi. — Ne várd, hogy jó képet vágjak a vérfarkashoz.

— Vérfarkas? — hökkent meg Barbara.

Remus leszegett fejjel bólintott.

— Ó, de hiszen hallottam magáról! — A nő egy csapásra felvillanyozódott. — Maga a háborús hős, igaz? Nahát, micsoda szerencse!

— Nagy szerencse... — dünnyögte epésen Piton, és duzzogva összefonta maga előtt a karjait. — Egyébként, én is háborús hős vagyok, ha nem tűnt volna fel.

Szemlátomást bosszantotta, hogy az előbbi megjegyzésével épp az ellenkező hatást sikerült kiváltania feleségéből, mint ahogy tervezte. Barbarát azonban minden jel szerint cseppet sem izgatta az az apró tény, hogy az előttük álló férfi vérfarkas.

— Jaj, maradj már! — torkollta le a férjét. — Ő Teddy Lupin apja! Volt szerencsém tanítani a fiát a hetedévében — fordult vissza lelkesen Remushoz. — A következő évben pedig, amikor Harry Potter mentoráltjaként tanult az Aurorképzőn, a párbajszakkör munkájában is besegített, mint vendégoktató. Szerény és visszahúzódó, de elhivatott és ügyes, nekem elhiheti. Felismerem a tehetséget, elvégre, magam is aurorokat oktattam az ausztrál mágiaügyi minisztériumnak, mielőtt sötét varázslatok kivédése tanárnak álltam — magyarázta csevegő hangon.

— Szóval ausztrál — értette meg Remus. — Éreztem az akcentusán, hogy külföldi, de nem tudtam beazonosítani.

— Lám, lám, nem vagy egy Merrythought — hangzott a kommentár Pitontól.

Lupin eleresztette a füle mellett.

— Tetszik a hálóköntösöd, Perselus — jegyezte meg barátságosan. A megszólított csak a szemét forgatta.

— Neked meg mi bajod van? — állt elé csípőre tett kézzel Barbara.

— Bajom? — mosolygott gúnyosan Piton. — Ugyan, nincs nekem semmiféle bajom.

Remus kínosan megköszörülte a torkát.

— Perselus és én... iskolatársak voltunk, és hát... nem jöttünk ki túl jól.

— Ne szépíts, Lupin. A magukat Tekergőknek csúfoló banda tagja voltál, akiknek a kedvenc hobbijaik közé tartozott szerény személyem zaklatása.

— Igaz ez? — Barbara elkerekedett szemmel járatta a tekintetét a két férfi között.

— James és Sirius voltak a fő felbujtók, ezt te is tudod — sóhajtotta Remus. — Ilyen esetekben én igyekeztem elhatárolódni, nem csináltam semmit.

— Ahogy mondod: nem csináltál semmit — sziszegte a fekete ruhás férfi. — Nem támadtál, de nem is keltél a védelmemre.

— Nem mintha rászolgáltál volna. — Remus arcán az egyre növekvő dühtől két rózsaszín foltocska jelent meg. — És amennyi átkot ismertél, nem volt szükséged védelemre — pont nem kellett félteni téged.

— Aha, azt hiszem, értem — világosodott meg Barbara. — Iskolai csetepaték és ellenségeskedés, ahol mindkét fél agyilag korlátolt volt, így nem fogták fel, hogy ez nem vezet sehova, és egyformán ostobán viselkedtek — jól mondom?

— Tulajdonképpen... igen! — ismerte el Remus Lupin, szapora bólogatás kíséretében. — Magam sem foglalhattam volna össze jobban. Lily is ezt próbálta magyarázni nekik évekig — de hallgattak rá?

— Hm, a drága jó őzsuta... — Barbarának halvány mosoly futott át az arcán. — Igaza volt.

— Elismerem, régebben én is hibáztam, de felnőttként mindig tiszteltem Perselust — bizonygatta Remus.

— Ezt nem kétlem — bólintott az ausztrál nő. — Maga jó embernek tűnik — ahogy Lily is az volt, és minden bizonnyal ez a James meg Sirius is, akikről beszélt. Perselusról pedig egész biztosan tudom, hogy jó ember — lépett a férjéhez, és megsimította a karját. — Ne gyűlölködj, kérlek. Nem áll jól neked — hunyorgott rá.

Az aranybarna tekintet megtette hatását: Perselus végül meglágyult. Átkarolta szerelmét, és belepuszilt a mangóillatú hajba. Bosszantóan gyönyörű, bosszantóan bátor, bosszantóan ügyes és bosszantóan bölcs boszorkány volt — de talán éppen ezért szeretett belé.

Remus lefagyva figyelte a jelenetet.

— Várjunk csak... — hebegte, amikor végre sikerült összekaparnia az állát a földről. — Ti... ti együtt vagytok? Mármint...

— Férj és feleség vagyunk, és szeretjük egymást, ha erre vagy kíváncsi, te lassú felfogású vérfarkas — forgatta a szemét Piton.

— Te becsajoztál? — Remus Lupin arckifejezésétől Barbarát nevethetnék fogta el. — Pont te, Perselus Piton?

— Nem látom be, mi ezen olyan meglepő. Sokáig rólad se gondoltuk volna, Lupin — élcelődött Perselus. — Apropó, hogyan is sikerült összeszedned végül Tonksot? A mai napig rejtély számomra...

— Mit mondtam a gyűlölködésről? — bökte oldalba erélyesen a férjét Barbara, de Remus rá se hederített Perselus rosszindulatú megjegyzésére, továbbra is sokkos állapotban meredt maga elé.

— Atyavilág, James és Sirius odalesznek a hírtől, ha visszajutok a holtak közé!

Piton már készült, hogy visszavágjon valami gorombát, de Barbara figyelmeztető pillantása arra sarkallta, hogy módosítson eredeti szándékán.

— Hadd irigykedjenek csak — mondta végül felfelé görbülő szájjal.

A szóváltás következtében újabb ajtók megjelenéséről maradtak le, ám most felfigyeltek Dumbledore egyre emelkedő hangjára.

— Alastor... ALASTOR!

— Megálljatok csak, hitvány csirkefogók, majd én elkaplak titeket! — Rémszem Mordon működőképes varázspálca híján az öklét rázva, bicegve üldözött egy magas vézna és egy alacsony ragyás képű férfit — Perselus az ifjabb Barty Kuport és Amycus Carrowot ismerte fel bennük, egykori halálfalótársait.

— Alastor, nem mondom még egyszer!!! — harsogta Dumbledore. — Hagyja őket, a varázspálcájuk nélkül nem árthatnak nekünk.

— Nem, egy frászt! Ennek a sötét söpredéknek Azkabanban a helye, Dumbledore, vagy a másvilágon — méltatlankodott az idős exauror. — Le kell tartóztatni őket.

— Hamarosan visszakerülnek oda, ahonnan jöttek — ígérte Dumbledore —, de hálás lennék, ha addig is békén hagyná őket.

— Rajtuk tartom a szemem — morogta Mordon. Mágikus szeme ide-oda forgott az üregében, mintegy alátámasztva fogadalmát.

Azonban ezen a kis csetepatén kívül még egy konfliktus volt kibontakozóban. Delphi egy alacsony, rózsaszín ruhás nővel szemben állt, és hevesen vitatkoztak.

— Azt hiszi, parancsolgathat itt? Ne csessze fel az agyamat, banya, inkább maradjon csöndben, és legyen hálás, hogy legalább egy kis időre kijuthatott a kibaszott cellájából!

— Velem nem beszélhet így, fiatal hölgy! — visította felpaprikázva Dolores Umbridge. — Én a miniszteri hivatal államtitkára voltam! És ebben a teremben itt van egy vérfarkas. Követelem, hogy távolítsák el!

— Az a vérfarkas a maga segglyukánál is többet ér! — replikázott Delphi. — És ha már seggről van szó, maga kitörölheti a saját löttyedt valagát a hülye volt titulusaival meg rendeleteivel! A miniszteri hivatal államtitkára volt, na és? Én meg Voldemort lányának születtem. Úgyhogy jobb, ha befogja és meghúzza magát, mielőtt előtörnének a gyilkos hajlamaim.

A rettegett név hallatán még Umbridge is összerezzent, azonban hamar megtalálta a hangját.

— Hogy merészelsz fenyegetni engem, te kis...?!

— Komolyan, szerencsétlen azkabani őrei eddig még nem kaptak agyfaszt magától, vagy lettek öngyilkosok? — forgatta a szemét Delphi. — Semmi pénzért nem lennék a helyükben.

— Dolores, Miss Malfoy, fejezzék be! — csendült fel Dumbledore hangja. — Ha jól sejtem, mindannyiuk érdeke, hogy mihamarabb visszajussunk a saját helyünkre, így arra kérem önöket, maradjanak nyugton néhány percre, és figyeljenek rám, ugyanis van egy sejtésem, mi történik velünk jelenleg.

Perselus amolyan „Nem megmondtam?" pillantást vetett Barbarára. Követték a többiek példáját, és félkört alkotva megálltak Dumbledore előtt. Delphi gondosan kerülte Umbridge-ot, így ő Piton bal oldalára állt, míg a rózsaszín ruhás boszorkány Merrythought jobbján foglalt helyet — aki Barbara mellett ácsorgott.

— Nos, tehát... — kezdett bele Dumbledore, amikor végre valahára mindenki elcsendesedett, hirtelen azonban újabb ajtó izzott fel a henger alakú helyiség falán, és a „Lyonel Davis" név vésődött bele.

Egy tizenhét éves, rozsdabarna hajú fiú lépett a helyiségbe, és nagy szemeket meresztett az odabent lévőkre.

— Azt a kurva...! — szaladt ki Delphi száján. Mindenki azonnal felé kapta a fejét. — Bo-bocsánat — szabadkozott pironkodva —, csak... csak nagyon hasonlítanak egymásra a fiával.

— Mi történik itt, Dumbledore? — Lyonel Davis zavartan nézett az ősz mágusra. — Miért engedtek ki minket a túlvilágról?

— Épp azon vagyunk, hogy megfejtsük, Mr. Davis — somolygott az idős mágus. — Kérem, csatlakozzon hozzánk.

Lyonel beállt a félkörbe Delphi mellé, aki még mindig hitetlenkedve bámult rá.

— Nos, tehát... — fogott bele ismét Dumbledore. — Bizonyára mindannyiuknak feltűnt, hogy akik itt vagyunk a teremben, valaha mind tanítottunk sötét varázslatok kivédését a Roxfortban, valamilyen idősíkban. És szeretném emlékeztetni mindannyiukat, hogy ahogy a népszerű mondás tartja: sorsunk meg van írva.

— Meg van í... oh! — Merrythought volt az első, aki megértette. — Az írónkra gondol, Dumbledore?

— Úgy bizony — bólintott derűsen az idős mágus.

A tömegen izgatott morajlás futott végig.

— Tényleg, az írónk... — mormolták néhányan.

Többnyire csak élték az életüket, tették a dolgukat, ritkábban foglalkoztatták őket egzisztenciális dolgok — pedig mélyen, az agyuk egy rejtett zugában mind tudták, hogy valaki megalkotta őket, és szövi a cselekedeteiket. Olykor azonban hajlamosak voltak elfeledkezni róla, hogy nem teljesen uraik önmaguknak (még ha esetenként képesek is voltak szembemenni a szerző elképzelésével).

— Tehát azt mondja, valaki ideképzelt minket? — Remus várakozóan nézett Dumbledore-ra.

— Pontosan.

— De ki lehetett az? — tűnődött a vérfarkas. — A legtöbbünket J. K. Rowling alkotott, és a Harry Potter történetek szereplői vagyunk, de rengeteg fanfictiont is írtak rólunk. Mivel itt vannak olyan karakterek, akiket az eredeti könyvsorozatból nem ismerek, felteszem, az egyik fanfiction-íróval van dolgunk. De melyikkel?

— Ez a nagy kérdés — mosolygott sejtelmesen Dumbledore.

— Sarah Ross! — kiáltotta hirtelen Barbara. — Csak ő lehet, nem? Hisz' engem például ő alkotott meg.

— Tényleg — bólogatott Delphi —, részben az én személyiségemet is, A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) fanfictionben.

— Engem nem csak megírt, meg is ölt. Kösz szépen innen is... — dünnyögte Lyonel.

— Tudhattam volna, hogy annak a szerencsétlen félnótásnak köszönhetjük, hogy itt vagyunk — dohogott Piton.

Ebben a pillanatban egy újabb ajtó izzott fel a falon, és vörös fénnyel megjelent rajta a „Herbert Ingram" név. A dülledt szemű, negyven év körüli férfi, aki felbukkant mögüle, nem pislogott.

— Jó estét — köszönt kimért-illedelmes stílusban.

— Maga meg kicsoda? — szegezte neki a kérdést Umbridge.

— Tudja, melyik történetből jött? — érdeklődött Merrythought.

— Ki írta? — faggatta Lyonel.

— Nem számítottam ilyen váratlan kérdésekre — hökkent meg Ingram. — Általában nem beszélünk az írónkról, csak tudomásul vesszük, hogy van.

— Jaj, mondja már! — türelmetlenkedett Delphi. — Most valamiért szabadabban mozoghatunk a fejében.

— Nos, rendben. Sarah Ross: A Tekergő lánya című Harry Potter fanfictionjéből jöttem. Az 1989/90-es tanévben tanítottam sötét varázslatok kivédését.

— És mi történt magával?

— Sajnálom, de nem spoilerezhetek — jelentette ki Ingram.

Remust más gondolatok foglalkoztatták.

— A Tekergő lánya? Az egy másik története... miért mossa össze A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) fanfictionnel?

— Ne próbáld követni egy idióta észjárását — élcelődött Piton, aki Lupinhoz hasonlóan mindkét történetben szerepelt.

— Ne feledd, hogy az az „idióta" megmentett téged — bökte oldalba Barbara.

— És mi a garancia, hogy A Tekergő lányában is meg fog? — tárta szét a karját Piton. — Rowling is megölt az eredeti történetben.

Egyszer csak újabb ajtó jelent meg a falon, a „Livius Tenebir" névvel. A beérkező férfi nagy igyekezetében rátaposott földet söprő talárjára, és kis híján hasra esett. Amikor megpillantotta az odabent összeverődött tömeget, habogni kezdett.

— Hm, hát, höh... ez érdekes.

— Na, jó, most már végképp összezavarodtam. — Piton összeráncolt szemöldökkel nézett a férfire. — Mit keres itt ez a félkegyelmű?

— Ne legyél már ilyen tapintatlan, Perselus! — forgatta a szemét Barbara, és kedvesen a férfihez lépett. — Ki maga és melyik történetből jött?

— Öhm, heh, izé... történetből? Hmm, igen... hát... a James Potter és a Halhatatlanok Terméből. Gondolom... öh. Merthogy...

— Azt ki írta? — próbálkozott türelmesen Barbara.

— Hát, öh, hmm... volt az a... az a „Jani-lány", vagy ki. Hm, igen. Vagyis hát, akarom mondani, höh...

— Lyany írta, a James Potter fanficiton-sorozatában — sóhajtott Remus, aki megelégelte Tenebir összefüggéstelen motyogását. — Abban a történetben nekünk, Tekergőknek és Perselusnak a másodévünkben ő volt az SVK-tanárunk.

— Legnagyobb örömünkre... — fűzte hozzá gunyorosan Piton.

— Részvétem — fintorgott Delphi.

— De várjunk... ha magát nem is Sarah Ross írta, akkor mégis hogy került ide? — értetlenkedett Lyonel.

— Hmm, nos... hát, igen. Öh, ez érdekes, mert... szóval, azt hiszem, höh...

— Lefogadom, hogy csak idetévedt a balfácán — dünnyögte Piton.

— Öhm, maga Perselus Piton, nem? — lepődött meg Tenebir. — És, hm, maga is ismerős nekem... — nézte homlokráncolva a vérfarkast. — Höh, Remus Lupin? Úgy emlékeztem, fiatalabbak. Hm, hát ez ... furcsa, igen... höh, nagyon furcsa.

A jelenlévők mind megváltásnak érezték, amikor egy újabb ajtó megjelenése félbeszakította Tenebir habogását.

— Kalispéra!* — köszönt a „Philippos Stamos" névhez tartozó férfi. Az átlagos testmagasságú, olajbarna bőrű pasas nem volt kifejezetten elhízva, de mindenesetre jó húsban volt. Fekete, csigás hajkoronát viselt, s borostája mögül jókedvűen mosolygott a jelenlévőkre.

— Maga görög? — szólalt meg Merrythought.

— Úgy van, kedves hölgyem — nevetgélt az újonnan érkezett. — Van is egy jó görög viccem — ismerik? Mit mond a görög tehén? Na? — nézett várakozóan a társaságra, de mivel senki nem felelt, végül maga adta meg a választ. — Hát, műűű! Értik, mint a görög ábécé betűje!

Néhányan udvariasan nevettek — Dumbledore még meg is tapsolta —, de maga Stamos kacagott a leghangosabban saját poénján.

— Maga melyik Harry Potter fanfictionben szerepel, és ki írta? — kérdezte Delphi.

— Én még nem szerepelek, majd csak fogok, A Tekergő lánya második kötetében — adta meg a választ a férfi. — Kipattantam Sarah Ross fejéből, mint Zeuszéból Pallas Athéné — humorizált. — A szakterületem a veszélyes bestiák, de elvállatam a sötét varázslatok kivédése tanítását a Roxfortban. Erről az jut eszembe, amikor...

— Merlin segíts, és ez lesz a kollégám? — fintorgott Piton. — Mikor mehetünk már innen, Dumbledore? — kérdezte szenvedve az öreg mágust. — Szeretnék legalább időlegesen megszabadulni ettől a sok visszataszító embertől, és az otthonom melegét élvezni.

— Sajnálom, Perselus, de azt hiszem, várnunk kell, amíg megérkezik az összes sötét varázslatok kivédése tanár, akit Sarah Ross ide kíván képzelni.

— Remek... — morogta az orra alatt Piton.

A professzorok körében várakozás vette hát kezdetét. Amycus Carrow és az ifjabb Barty Kupor Mordon tekintetének kereszttüzében inkább csak meghúzták magukat, egyesek viszont beszédbe elegyedtek.

Tenebir professzor például, új barátok reményében a rózsaszín ruhás Umbridge mellé oldalazott — balszerencséjére nem sejtette, hogy rossz embert fogott ki.

— Na és, höh, gyakran jár ide? — próbálkozott.

— Nem értem a kérdést — felelte a nő éles, kislányos hangján. — Nyilván nem önszántamból vagyok a csőcselék között — jelentette ki fensőbbséges arckifejezéssel.

— Öh, valóban... — makogta Tenebir, aki nem igazán tudta, mit mondjon. — Hát, hmm...

— Legyen szíves, kíméljen meg a társalgástól és maradjon csöndben! Megoldható? — kérdezte negédes varangyvigyorral a boszorkány.

— Csöndben? Höh, hát, jó... — bólogatott szófogadóan a varázsló, és onnantól kezdve tényleg csöndben maradt.

Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan megjelent a tizenhatodik ajtó is. Ám az izzó vörös fény ezúttal nem hunyt ki, vele együtt pedig az összes többi ajtó újult lánggal világítani kezdett.

Az utolsóként érkező szőke fürtös varázsló bárgyú vigyorral a képén nézett körbe.

— Milyen kedves, hogy ennyien eljöttek a dedikálásomra! Elnézést, hogy megvárattam önöket, máris állok rendelkezésükre, kedves hölgyek és urak!

— Már csak ő hiányzott... — zsörtölődött Piton, és megragadta Barbara kezét. — Megfojtom Sarah Rosst... Most rögtön menjünk innen, amíg még nyitva vannak az ajtók.

— Miért, ki ez az ember? — Barbara lábujjhegyre pipiskedett, ugyanis a tömeg takarásától nem tudta leolvasni a tizenhatodik ajtón álló feliratot.

— Gilderoy Lockhart — felelte Perselus, tömény undorral az arcán. — És ha kiszúr...

Balszerencséjére mire ezt végigmondta, Lockhart pont odaért hozzájuk, és felfedezte Umbridge, Merrythought meg Barbara hármasát.

— Üdv, hölgyeim! Bizonyára maguk is a dedikálásra jöttek, mint itt mindenki más. És mivel hölgyeké az elsőbbség, maguk a szerencsések, akiknek ma elsőként írja alá akár összes megjelent művét az Elbűvölő Ember — azaz én! — vigyorgott.

Merrythought értetlenül nézett rá — nem úgy tűnt, mint aki el van bűvölve.

— Elnézést?

Umbridge olyan arcot vágott, mint aki citromot nyelt. Végül megköszörülte a torkát.

— Ehhem, ehhem... azt hiszem, félreértés történt, kedves Lockhart. Én nem jöttem semmiféle dedikálásra, és fikarcnyi aláírásra sincs szükségem magától.

— Ah, szóval csak nincs ízlése — legyintett a férfi, és Barbarához sétált, aki alig bírta visszatartani a nevetését. — Kezdjük akkor eme ragyogó szépségű hölggyel! Előrebocsátom, magának bármit aláírok — kacsintott. — Mit szeretne?

— Hagyd békén a feleségemet, Lockhart, amíg szépen mondom — lépett előre fenyegetően Piton.

— Újabb rajongó? — csillant fel Lockhart szeme. — Ne aggódjon, magára is sor kerül a dedikálásban, de mint mondtam, hölgyeké az elsőbbség.

— Csodás, ezek szerint még mindig nem heverte ki az elmebaját... — állapította meg Piton, miután egykori kollégája nem ismerte fel. — Bár, ha jobban belegondolok, sose volt épelméjű...

— Ne húzd fel magad, Perselus. — Barbara hamiskás mosollyal a vállára tette a kezét, és határozottan Lockhart elé lépdelt. — Szeretnék magától ötvenezer posztert rendelni, ha lehet, különböző fényképekkel, és természetesen mindet aláírva. Kiplakátolnám vele a házat — hazudta szemrebbenés nélkül.

— Milyen csodás ötlet! — lelkesedett Lockhart. — Hogy én erre eddig még nem gondoltam! El lesz intézve, drága hölgyem — csókolt kezet Barbarának (Perselus nagyon-nagyon csúnyán nézett rá) —, megteszek mindent, ami tőlem telik! Rögvest neki is látok a dedikálásnak!

— Remek ötlet — bólogatott széles mosollyal Barbara, és miután a varázsló odébbállt, a férjéhez fordult, és cinkosul ráhunyorgott. — Ezzel ellesz egy darabig...

Perselus felvonta a szemöldökét, de végül elismerően biccentett.

— Szabad az átjárás! — hangzott fel Lyonel kiáltása, aki Lockhart érkezése után az elsőként próbálta ki, működik-e a saját ajtaja.

— Ideje volt — jegyezte meg Piton.

— Hát, akkor, adío*, tisztelt társaság, örültem a találkozásnak! — intett búcsút Philippos Stamos.

Mordon gondosan visszaterelte a halálfalókat oda, ahonnan jöttek, és mindenki más is a saját kijárata felé szállingózott. Barbara és Perselus kéz a kézben igyekeztek hazafelé, ám egyszer csak egy lágy hang utánuk szólt.

— Perselus! Még nem volt alkalmam mondani magának... de szerettem volna, ha tudja.

A házaspár lassan megfordult. Albus Dumbledore állt velük szemben. Rajtuk kívül alig volt már valaki a helyiségben. Pitonnak összeszorult a gyomra, és erős déjà vu érzése támadt — az öreg mágus ugyanígy állt vele szemben azon az estén. Egyszál magában, higgadtan várta az Avada Kedavrát, és csak annyit mondott: „Perselus... kérem..."

Gondolataiból az öreg mágus hangja zökkentette ki.

— Perselus... — ismételte, mire Piton összerezzent, és gombóccal a torkában nézett a varázsló komoly arcába. — Köszönöm.

Ezzel az egyetlen szóval a férfi mintha nyomasztó, mázsás súlytól szabadult volna meg — hirtelen sokkal könnyebbnek érezte a lelkét. Nem felelt, csak bólintott, Dumbledore pedig szintén lezártnak tekintette a beszélgetést, ugyanis megfordult, és a saját ajtaja felé sétált.

Barbara belekarolt a férjébe, és szorosan hozzábújt — így léptek át a kapun, ami végre visszavezette őket otthonukba. Amint visszaértek, a vörös fény kihunyt, az ajtó becsapódott mögöttük, és nyomtalanul eltűnt a krémszínű hálószobafalról.

— Végre itthon — nézett körbe boldogan Barbara.

A megnyugtató csönd azonban nem tartott sokáig: kislányuk épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy a szomszédos szobában felsírjon álmából. A nő nagyot sóhajtott.

— Hát, legalább időben hazaértünk hozzá...

Perselus magához vonta feleségét, és puszit nyomott a homlokára.

— Pihenj csak, majd én intézem.

Barbara átkarolta a férfi nyakát, és hálásan megcsókolta.

— Imádlak.

A nő már betakarózva feküdt az ágyukban, amikor férje visszatért, ám nem egyedül — egy szénfekete hajú, békésen szuszogó csecsemőt tartott a karjaiban.

— Akárhányszor visszateszem az ágyába, újra megébred és bömbölni kezd — közölte gondterhelten.

Barbara kuncogott. Charlotte kicsi volt még, de már most látszott, mennyire ragaszkodik az apjához — Perselusnál valahogy mindig könnyen megnyugodott. A nő persze értette, miért: őt is mindig belső nyugalommal töltötte el a férfi közelsége.

— Akkor hozd őt ide — paskolta meg végül az ágyat. — Ma velünk alhat, nem bánom.

Perselus középre fektette Charlotte-ot, végül ő is ágyba bújt, és lekapcsolta az olvasólámpáját.

— Fura egy este volt, nem igaz? — elmélkedett a sötétben Barbara. Választ azonban már nem kapott — időközben a férjét is elnyomta az álom.

A nő szeme addigra valamelyest hozzászokott a sötétséghez, így elérzékenyülve pillantott kislánya és szerelme sziluettjére, ahogy lassú, egyenletes lélegzetvételeik nyomán hullámzott a mellkasuk fel és le. Felkönyökölt az ágyban, kisimított Perselus arcából egy tincset, és puszit nyomott a szemhéjára, majd arcon csókolta a kis Charlotte-ot, és visszahanyatlott a fekhelyére. A másik oldalára fordult, és hamarosan ő is álomra szenderült.

Furcsa ajtóknak már nyoma sem volt, és aznap éjjel mindhárman békésen aludtak.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A „Kalispéra!" görög köszönés magyarul „Jó estét!", az „Adío!" pedig „Viszlát!"-ot jelent.

[Feltöltés: 2021. június 7.]