~ Zene: OneRepublic – Love Runs Out ~

!Tizennyolc pluszt is tartalmazó novella!
(„Balladai homály" jelleggel ugyan – ahogyan a bétám fogalmazott –, de azért szóltam.)

/Szerzői megjegyzés: Kiegészítő novella A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) fanfictiönömhöz, de reményeim szerint ennek ismerete nélkül is érthető és élvezhető olvasmány, amennyiben nem zavarnak a spoilerek. Ezt a novellát „sokan kértétek" – hülyéskedek, kemény két ember kérte az előző novella végén. Időben a történet VII./12. fejezete, az „Egy pohár pezsgő" után játszódik közvetlenül.

A publikálás előtt több mint egy évig csiszolgattam, toldozgattam-foldozgattam ezt a novellát, mert már az MSZVB alatt megírtam egy részét, de sosem voltam vele elégedett annyira, hogy közzétegyem. Azonban fontos pluszt ad Piton és Birdwhister kapcsolatához, és nem szerettelek volna megfosztani benneteket egyes részletektől, amik reményeim szerint aranyosra vagy humorosra sikeredtek, úgyhogy érezzétek magatokat... öhm, megtisztelve? Az biztos, hogy felnőtt tartalmat még nem olvashattatok tőlem – na, majd ezután eldöntitek, érdemes volt-e.

Köszönöm szépen lettystraubnak, aki most valószínűleg eléggé meglepődött, hogy mi a frászkarikát keres a neve egy pitonos novella alatt, hiszen nem szimpatizál túlzottan a karakterrel – de muszáj volt megjelölnöm, mert még ha nem is tud róla, rengeteget segített a nekem, hogy legyen bátorságom közzétenni ezt a novellát, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Ugyancsak köszönöm Nekik, Akiket Nem Nevezek Nevén most – mert így is kezd átmenni gáz Oscar-díj beszédbe –, de a lényeg, hogy ők Tudjákkik. Sokat jelent számomra, hogy támogattak lélekben. <3

Amit még így elöljáróban fontosnak tartok leszögezni: szexi Pitonra itt ne számítson senki. :D Canon-párti vagyok, így, mint minden eredeti, Rowling által megírt Harry Potter szereplőnél, nála is igyekeztem a lehető legkarakterhűbb maradni a személyiségfejlődése mellett is – amit szintén logikusan próbáltam felépíteni az MSZVB-ben. Úgyhogy sajnos vagy nem sajnos, nem lesz szívdöglesztő teste kockahassal, mert az nem ő lenne. Ez van.

Halkan emlékeztetnék mindenkit: egészségtelenül fakó bőrűnek és vézna testalkatúnak volt leírva a könyvekben – nem véletlen aggatták rá diákkorában a „Pipogyusz" gúnynevet. Pitontól már az is hatalmas szó, hogy az utolsó kötetre nálam eljutott a hajmosásig, szóval elégedjünk meg ezzel, komoly testépítést ne várjunk csóritól. Köszönöm a nevében is.

De most komolyan, csak vetítsétek lelki szemeitek elé, amint konditerembe jár gyúrni, hogy izmos legyen, és otthon is szorgosan csinálja a napi gyakorlatokat a kockahasedzéshez – elég szürreális kép, én nagyon nevetek, ha elképzelem.

Rizsa vége, háttérnovella kezdete./

A bájitalmester feldúltan csörtetett ki a bálteremből. Érezte a brandy pulzálását a vérereiben. Nem volt hozzászokva a szervezete a többletmennyiségű alkoholhoz, hiszen általában csak az íze kedvéért itta – most mégis szüksége volt rá. Ennek is az a nő volt az oka: Barbara Birdwhister.

A varázsló beleborzongott, ha csak eszébe jutott a selymes, simogató hang, azzal a bájos ausztrál akcentussal, ahogy a nevét ejti: „Perselus" – és az édes nevetés, nem is beszélve a játékos mosolyról, ami vidámságot csempészett mindenki szívébe, aki csak látta. Na, és az illata! Sós tenger és friss mangó kellemes elegye, ami akaratlanul is elbódította őt.

Perselus Piton megrázta magát. Az a bosszantó, karamellbarna fürtös tünemény keresztülhúzta a számításait, és ő ahelyett, hogy elijesztette volna a közeléből, amíg még lehetett, magához vonzotta – mert bizony a táncuk után kétségtelenné vált számára, hogy megtetszett csinos kolléganőjének. Még mindig az ajkán égett a csókja.

Szent Merlin, az a csók! A férfi még sohasem tapasztalt ilyet – jobban megrészegítette, mint bármilyen alkohol. A boszorkány – mit boszorkány, szirén – elérte, hogy teljesen belefeledkezzen a pillanatba, holott tudta, hogy nem helyes.

Perselus ádáz csatát vívott önmagával. Tudta, hogy nem volna szabad, de vágyott a nőre – jobban, mint azelőtt valaha bármire vagy bárkire, és ez páni félelemmel töltötte el. Barbara is meg volt ijedve, tudta jól, nem véletlen rohant el a csók után.

A bájitaltantanár elméjébe akaratlanul is bekúszott, amit Diana Dursley mondott. Mi van, ha egykori tanítványának igaza van, és a sötét varázslatok kivédése tanárnő azért futott el a helyszínről, mert ő, Perselus, gyengéd érzelmeket keltett benne?

Igaz lenne? Barbara is érez iránta? De vajon pontosan mit? Perselus kifújta a levegőt, és ujjaival megtámasztotta a homlokát. Ő maga sem tudta, mit érez, hogy lenne így képes kiigazodni egy ennyire bonyolult nőn?

Barbara Birdwhister akaratlanul is felkeltette Perselus Piton érdeklődését – ilyesmire pedig csak egyetlen példa volt előtte: Lily Evans. Habár, az mindig is plátói maradt. De az ausztrál nő itt volt, néhány folyosónyira tőle a kastélyban. Itt volt és nagyon is élt, tele vidámsággal és meglepetésekkel...

Piton egyszer látta a sötét varázslatok kivédése tanárnőt igazán borúsnak, s az eset oly mélyen megrendítette, hogy akaratlanul is arra gondolt: sohasem akarja többé ilyen állapotban látni őt. Képes lett volna darabokra átkozni Troy Whitfordot, de végül beérte annyival, hogy levelet küldött a gazembernek, amelyben megírta, hogy szálljon le Barbaráról, ha pedig nem hagyja békén exnejét, a jövőben vele gyűlik meg a baja – és esetleg nyilvánosságra találja hozni a kaszinójában folyó fekete ügyleteket. A zsarolás hatott, az undorító seggfej beijedt, és nem bántotta többé Barbarát – Perselusnak pedig csak ez számított.

Tessék, ez is arra a baklövésre mutatott, hogy a kelleténél fontosabb lett neki a boszorkány. Szerette volna biztonságban tudni őt, és boldognak látni, ahogy az illett hozzá, ahogy azt megérdemelte volna. Mégis, az exférje mély sebet ejtett a lelkén, és olyan elveszettnek, olyan összetörtnek tűnt, amikor bevallotta nekik Dianával a múltját, hogy az szíven lőtte a férfit. Hogy jobb kedvre derítse, még a húgát is elhívta a karácsonyi bálra – most feltehetően még mindig a teremben aludt, elbódulva az alkoholtól és az időeltolódás fáradalmaitól.

Barbara vajon most mit csinálhat? – ötlött fel a fejében a gondolat. Bizonyára egyedül van a szobájában. Perselus olyannyira megszokta az évek alatt a magányt, hogy jobbára fel sem tűnt neki, mióta azonban felbukkant az életében Barbara Birdwhister, valahogy furcsán üresebbnek érzett mindent, amikor a nő nem volt jelen.

Igazság szerint már akkor felfigyelt rá, amikor először találkoztak. Előtte volt a kép, ahogy Minerva bemutatta a tanári karnak az új kolléganőt, és Barbara mindenkivel kezet rázott. Amikor hozzá ért, a férfit meglepte a puha tapintású, mégis határozott kézszorítás – na, meg a riadalom, ami a szemeiben tükröződött, amikor ránézett.

Ha tudta volna, hogy csak amiatt a képtelen feltételezés miatt reagált így, miszerint vámpír! Pitont nevethetnék fogta el, ha a szituációra gondolt, amikor Barbara közölte vele hajdani teóriáját – egyszerűen imádnivaló volt, és minden értelmet nyert vele.

Ő, Perselus mégis egy évig piszkálta – a boszorkány pedig türelmesen tűrt, azon a bizonyos párbajon viszont megmutatta, mire képes. Eszméletlen volt, csak úgy ragyogott a harctól, és a bájitaltantanár nem tudta nem csodálni. Ekkor jött az első komoly riadalma, hisz ez az érzés nem kis veszélyeket rejtett.

Márpedig Perselus tudta, hogy nem szerethet bele. Egy ilyen csodálatos nő a legjobbat érdemli – őt pedig még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna annak minősíteni.

Nem kerülhet közelebb Barbarához. Nem teheti ezt vele. Nehezen hitte, hogy a boszorkánynak pont rá lenne szüksége.

És ha mégis? – fészkelte magát a fejébe az ördögi gondolat. Mi van, ha Barbara is épp úgy akarja őt? A csók után nem kizárt. De nem, egyikükre nézve sem lett volna helyes, hiába voltak mindketten szabad akaratú, független felnőttek.

Először is, kollégák voltak. Másodszor, nem lett volna korrekt tőle, Perselustól, ha kihasználja a nő sebezhető lelkiállapotát. Harmadszor, neki ott volt Lily emléke – bár ez egyre gyengébb érvnek tűnt számára.

Még maga előtt is nehezen vallotta be, de ahogy haladtak az évek, egyre halványult előtte az általa eszményinek tartott nő képe. Ha őszintén elgondolkodott, be kellett látnia, hogy a valóságban Lily talán már nem is úgy nézett ki, mint ahogyan az ő emlékeiben megmaradt. A jellemére valamivel tisztábban emlékezett, de az utóbbi időben egyre gyakrabban feltette magának a kérdést: vajon nem torzult ez is az évekkel? Nem szépült meg? Egyáltalán, ismerte-e valaha az igazi Lily Evanst, vagy az iránta való szerelmével mindvégig egy illúziót, egy hamis álmot kergetett?

Hogy válaszokat kapjon, olykor kényszerítette magát, hogy felidézze Lily egykori fantomképét. Ám az utóbbi időben bárhogy is próbálta, bosszantó módon minduntalan csak Barbara Birdwhister formás alakja kúszott lelki szemei elé.

A francba, már megint – pontosabban még mindig – rajta agyalt! Ez a tíz évvel fiatalabb nőszemély az illendőnél igencsak több helyet foglalt el a gondolataiban.

Perselus majd' megveszett érte. Mindennél jobban szerette volna átölelni, kibontani a ruhájából, érezni az ajkait, az illatát, végigcsókolni a testén a finom, szeplős bőrt, játszani a tejkaramell-tincsekkel... És már megint itt tartott, újfent a boszorkány bájain agyalt. Elködösítette az elméjét, és minden józan gondolatot kiűzött belőle.

Már a párbajszakkörön sem tudta megállni, hogy ne bámulja abban a feszülős páncélruhában. Önkéntelenül is elképzelte, milyen lehet a nő az ágyban. Vajon ott is olyan sziporkázó, mint amilyen remek harcos?

Piton ritkán volt nővel, bár élete során azért kipróbált néhányat. Akadtak ugyan egész kellemes élményei, de egyik sem volt az igazi. Éppen ezért évek óta inkább nem is próbálkozott.

Persze mindezt nem tudta róla senki – és hálát is adott az égnek, amiért jó okklumentor volt. Most is igyekezett lecsendesíteni az elméjét, de az vízesés módjára zubogott és csak nem akart nyugodni.

Onnantól fogva, hogy megpillantotta Barbarát a bálon abban a csodaszép ruhában – ami a páncélöltözethez hasonlóan jóval kevesebbet takart, mint a hétköznapi talár –, megint el volt veszve. A karpántos estélyi csupaszon hagyta a mellkasa egy részét is, valamint a hátát meg a vállait. Perselus még sosem látta így, és rögtön megfordult a fejében, hogy vajon a teste többi része is ennyire gyönyörű-e fedetlenül. Bizonyára igen.

És ismét a „szex a sötét varázslatok kivédése tanárnővel"-gondolatmenetnél járt. Ha a diákok csak sejtették volna, mi pereg zárkózott, szigorú bájitaltantanáruk elméjében! Bizonyára meglepődtek volna – kiváltképp azon, hogy amikor a Dianával és Barbarával való beszélgetésük során szóba került a saját gyerek kérdése, komolyan elgondolkodott azon, hogy milyen lehet a gyerekcsinálás, a gyerekvállalás az ausztrál nővel.

Maga Perselus is meglepte magát, hisz még sosem érzett ezelőtt ilyesmit ennyire intenzíven, még Lily felé sem – ezért is rémült meg annyira. Félt attól, hogy esetleg komolyan beleszeret Barbara Birdwhisterbe, azonban a kisördög a fejében folyamatosan azt mantrázta, hogy igenis boldoggá tenné, ha a nő érezne iránta. Márpedig valamit mindketten éreztek – ott volt mennyei csókjukban a kellemes, bizsergető érzés.

Perselus hiába parancsolt rá a belső hangjára, hogy legyen oly szíves és fogja be, a kisördög erőszakosabbnak bizonyult és hajthatatlan maradt. Ha a boszorkány kezdeményezte a csókot, lehet, hogy hajlandóságot mutatna...?

Pokolba is, egyszer élünk! – gondolta Piton. Nem tudta elnyomni magában a nő iránti sóvárgását, és ezegyszer úgy döntött, fütyül rá, hogyan alakul a jövő. Át akarta élni a jelen minden pillanatát, úgy, mint még soha azelőtt.

Barbara Birdwhister mezítláb cirkált lakószobájában – magassarkúját már rég lerúgta, amikor belépett –, és átkozta magát, amiért már megint olyan ostoba volt. Nem tudta pontosan, mit érez Perselus Piton iránt, egyet tudott csak: hogy nem szabad beleszeretnie. Márpedig az a csók...

Barbara végigheveredett az ágyán, és álmodozva bámult a plafonra. Nem, nem szabad álmodoznia! Nem szabad arra gondolnia, hogy az a csók még Troyénál is sokkalta jobbnak tűnt.

Eleve nem is szabadott volna megcsókolnia, mégis, az utóbbi időben a bájitalmester annyira előzékenyen viselkedett vele, hogy nem tudta megállni. De Barbara Birdwhister erős nő akart lenni, és szándékában állt megtartani a fogadalmát, miszerint nem lesz többé szerelmes. Illetve szándékában állt, mindaddig, amíg meg nem ismerte Perselus Pitont, ugyanis a varázsló akaratlanul is meggyengítette szilárd elhatározását.

Még a komisz remény is felcsillant benne, hogy esetleg lenne esély, hogy boldog legyen vele, és családot alapíthassanak közösen. A férfi kívülről zordnak mutatta ugyan magát, de Barbara egyre biztosabb volt abban, hogy igenis ott lapul benne a gyengédség, és a megfelelő körülmények között egyszer még akár jó apa is válhatna belőle.

Persze nem szeretett erre gondolni, mivel nem akarta, hogy Perselus esetleg azt higgye, csak azért akar vele lenni, mert gyereket szeretne. Épp ellenkezőleg, Troy óta most volt az első alkalom, hogy megfordult a fejében, hogy egy másik férfitól szülhetne – magyarán azért ütött csírát a szívében újra régi álma, mert megismerte és megkedvelte a Roxfort bájitaltantanárát.

Hiába, a természete győzött, újra előjött romantikus lelkülete. Komolyan kezdték megijeszteni az érzései, főleg a báli csók után – kezdett erősebbé válni a varázsló iránti vonzalma, mint az ildomos lett volna. De nem tehetett róla, amilyen hatással volt rá Perselus jellegzetes hangja – beleborzongott, ha csak rágondolt. Vajon milyen lehet, ha szerelmes szavakat suttog az ember fülébe?

És a mélyfekete szempár, amiben el tudott veszni... a két határozott kar, ami tánc közben vezette...

Barbara tudta, hogy Perselus Piton nem volt egy Adonisz, kár is lett volna ezzel szédítenie magát. Bőrszíne betegesen sápadt volt, magasságához inkább társult sovány testalkat, mint izmok, és éppenséggel jóképűnek sem volt nevezhető – markáns arcvonásai legalábbis nem keltettek megnyerő benyomást az emberekben. Az ő szemében valahogy mégis különlegesebbé tették, még a túlméretezett sasorra is tetszett neki.

A gondolatra mosolyognia kellett, mielőtt ugyanis találkozott vele, sohasem jutott volna eszébe, hogy vonzónak találhatja ezeket a jegyeket valakiben. Gondolhatott volna bármelyik korábbi férfira, akivel kezdett, hiszen mind előnyösebb külsővel rendelkeztek a Roxfort bájitaltantanáránál. De jelenleg úgy érezte, ha a világon bárkit megkaphatna, ő akkor is Perselusra vágyna. Talán nem volt normális.

Hiszen a férfi személyisége is épp elég komplikált volt. A múltjának egy része – Barbaráéhoz hasonlóan – igen sötét volt. A boszorkány tisztában volt vele, hogy halálfalóként sok szörnyűséget követett el, és rajongott a fekete mágiáért. Azt is hallotta a kollégájától, Neville Longbottom professzortól, hogy amikor ő diák volt, Piton milyen igazságtalanul bánt vele és Harry Potterrel. Semmiképp sem volt korrekt pedagógia – ahogyan az sem, ahogyan a mardekárosokkal kivételezett.

Maga Harry Potter ecsetelte Barbarának, amikor az egyik párbajszakkör után beszélgettek, és szóba került Perselus, hogy még ha nem is látszik, változtattak rajta a második varázslóháború történései. Utólag például rászánta magát, hogy külön bocsánatot kérjen Harrytől és Neville-től is. Ők ketten nevetve mesélték Barbarának, mennyire kínos volt az a beszélgetés, és hogy hány pohár Lángnyelv-whisky kellett hozzá. Végül úgy-ahogy egyenesbe jöttek, még ha nem is volt egyszerű félretenni a sokéves ellenszenvet. Habár Piton nem teljesen értette, miért akarta Dumbledore, hogy életben maradjon, úgy tűnt, elfogadja az új esélyt, amit kapott, és megpróbál kihozni belőle valamit.

Barbara nehezen hitte, hogy régen még nehezebb volt a személyisége, hiszen jelenleg is akadtak szép számmal megmozdulásai, amikkel nem értett egyet – nem csoda, hogy ők ketten olykor vitákba keveredtek. Be kellett látnia azonban azt is, hogy két ember között sohasem létezhet teljesen tökéletes harmónia, és nem ítélhet el valakit a múltja miatt, ha képes a javulásra. Hiszen ennyi erővel őt is el lehetett volna ítélni, Bridget Birdwhister, Perselus Piton, Minerva McGalagony és Diana Dursley mégsem tették – amiért rettentő hálás volt nekik.

A háború óta egyébként Piton tanári magatartása többek elmondása alapján is javult – ebben pedig nagy szerepet játszott egy bizonyos személy, akit Minerva McGalagonynak hívtak „igazgatónő" titulussal a neve mögött, és szorosabbra fogta a gyeplőt, mint elődje, Dumbledore. De a tekintélyét azért gondosan megőrizte, a diákok továbbra is tartottak tőle. Nem is lett volna teljes az imidzse, ha nem lobogó talárral, szigorú arccal járja a folyosókat, egy nagyra nőtt denevér benyomását keltve.

Barbarának nem voltak idegenek a denevérek, Ausztráliában népes állományuk volt – főképp a gyümölcsevő fajok közül. Az ausztrálok közül sokan nem kedvelték őket, mert éktelenül tudtak visítani, erős szaguk volt és fertőzéseket terjesztettek. Neki azonban személy szerint sosem volt baja velük, sőt, egészen aranyosnak találta őket – néhány barátja meg is kérdőjelezte emiatt az épelméjűségét.

Tekintve azonban, hogy kezdetben vámpírnak hitte a varázslót, egyértelmű volt, hogy Perselus Piton nem a külsejével fogta meg őt. Még akkor sem, ha később, amikor sokat figyelte, egyre inkább megtetszett neki.

A mogorva, komolyságra már-már kötelességszerűen ügyelő stílusát leginkább mulatságosnak találta, és szeretett azzal játszani, hogy kibillentette belőle valamilyen váratlan megmozdulásával – ilyenkor remekül szórakozott rajta. Kíváncsivá tette őt a férfi, szerette volna kinyomozni, milyen a felszín alatt.

Ahogy egyre többet fedezett fel Piton személyiségéből, lassanként megértette, hogy mélyen belül – nagyon mélyen – van egy szerethető oldala is, amit csak a megfelelő eszközökkel lehet elérni, ugyanis igen jól titkolja. Hiába kedvelték sokan a háborúban játszott hősi szerepe miatt, hiába akadtak emberek, akiket a barátainak mondhatott – mint például Malfoyék és Diana Dursley –, mintha szántszándékkal nem akarta volna még mindig, hogy bárki is jobban megismerje, és ne adj' isten, véletlenül megkedvelje őt. Azt minden bizonnyal tragédiaként élte volna meg. Hiszen növekedett volna a hozzá közel álló személyek száma. Az meg milyen fényt vetett volna már a róla alkotott képre, amit gondosan felépített a külvilág számára.

Barbarának magában ismét kuncognia kellett rajta. Nem volt még dolga Perselushoz foghatóan fafejű és bonyolult férfival. De talán épp ez tetszett benne neki. Vérbeli auror és pedagógus volt, világéletében szerette az izgalmas kihívásokat.

Volt valami a kisugárzásában, ami a kezdetektől mély hatást tett rá. Amikor pedig hagyni kezdték, hogy jobban megismerjék egymást, Barbarát valósággal lenyűgözte az értelme. Kitűnő beszélgető- és vitapartnerre lelt benne, órákig tudott volna vele társalogni bármiről. Amikor nem is olyan régen Roxmortsban jártak, akkor is megnyílt előtte, és remekül érezte magát a társaságában.

Egy olyan zseniális elme volt, akit tisztelhetett, akire felnézhetett. Nem ismert még egy ilyen tehetséges bájitalmestert – aurorként neki magának is magas szinten kellett értenie a bájitalokhoz, így ezt meg tudta állapítani –, és a sötét varázslatok kivédése terén is kivételes képességeket mutatott.

Barbarának rendkívüli élmény volt párbajozni vele. Néhány saját fejlesztésű bűbájánál még ő is csak lesett, és az energikus harcmodora is meglepte. Ha Minerva nem állítja le a küzdelmet, nem tudta volna, végül melyikük kerekedik felül.

Érdekes, hogy pont onnantól fogva jött egyenesbe a viszonyuk. Barbara egyre többet gondolkodott rajta: vajon lenne-e nekik kettőjüknek jövőjük, ha hajlandók lennének őszintén kitárulkozni egymásnak? Hiába próbálta elnyomni magában, volt egy olyan érzése, hogy talán jótékonyan hatna minkettőjük életére, és tudnának még csiszolódni egymás mellett.

De kellene-e ő egyáltalán Perselusnak, aki oly sok éven át ragaszkodott csökönyösen egyetlen nő emlékéhez? Képes lenne-e ő annak a másiknak a helyébe lépni?

Szerette volna, ha valaki ennyire intenzíven szereti, de az önbizalma ingadozott, és sokszor kevésnek tartotta magát hozzá. Úgy érezte, meg sem érdemelné. Ráadásul a férfi most bizonyosan tombolni fog, amiért csak úgy megcsókolta, ráadásul nyilvánosság előtt.

Igaz, ha visszaemlékezett, a tánctéren még nem úgy tűnt, mint akinek ellenére van a simulós lassúzás. De minden olyan gyorsan történt, és Barbara összezavarodott, már nem tudta, mit gondoljon – holott eredetileg ő volt a kezdeményező.

– Örülök, hogy tetszett magának a könyv, amit vettem – szólalt meg csevegő hangon tánc közben. – Meglepett vele ma a reggelinél, hogy már ki is olvasta. Maga viszont mindeddig még nem fűzött kommentárt az én ruhámhoz. Mit gondol, jó választás volt?

Nem tudta megállni, hogy ne provokálja. Már a tökéletesen zavart kifejezésért megérte feltenni a kérdést, ami Perselus arcára kiült.

– Valóban számít a véleményem ebben a kérdéskörben?

– Hogyne számítana – bólintott vigyorogva, miközben a lágy zene ritmusára ringatóztak a táncparketten –, hisz maga akarta annyira látni. És maga vette ajándékba, akárcsak én a könyvet. Legalább megérte, vagy kidobott pénznek tartja?

Piton végigmérte őt. Tekintete hosszasabban időzött a ruha dekoltázsrészén, mint az illendő lett volna – ebből pedig tökéletesen letűnt, hogy mindennek tartja, csak kidobott pénznek nem. Észbe kapott.

– Ilyen kérdésekben... egy férfi nemigen tud megfelelő álláspontot foglalni – felelte végül diplomatikusan, immár Barbara arcát nézve.

– Ügyes mentés, de nem ússza meg a választ. Én azért bízom az ítélőképességében.

– Nos... – Piton kétségbeesetten kereste a szavakat. – Nos, rendkívül... ízléses – nyögte ki végül.

– Ízléses? – Barbara szemöldöke az elvarázsolt plafonig emelkedett. – Hm. Ilyet sem mondtak még rám.

Piton minden jel szerint lázasan töprengett, miképpen vághatná ki magát a kellemetlen szituációból, ami remekül szórakoztatta Barbarát. Természetesen nem hagyta békén.

– Tehát ízléses – fejtegette gunyoros éllel a hangjában, miközben folytatták a tánclépéseket. – De annak legalább rendkívüli. Ez is valami.

– Voltaképpen... azt szerettem volna kifejezni vele, hogy csinos – mentegetőzött a férfi. Lerítt róla, hogy ha tehette volna, már rég visszaszívta volna korábbi kijelentését.

Épp egy kiforgatásnál tartottak, s Barbara szívből kacagni kezdett – emiatt elvétette a ritmust.

– A bókolást bizony még jobb, ha gyakorolja, Perselus.

Szertelen vidámságát látva a férfi arcára is aprócska mosoly kúszott.

– Milyen édesen nevet – szaladtak ki a száján az őszinte szavak.

Talán fel sem fogta igazán, mit mondott, csak akkor tudatosult benne, amikor Barbara kipirult arccal megtorpant a parkett kellős közepén, mintha áramütés érte volna.

– Kezdetnek megteszi – lehelte alig hallhatóan. A teste mintegy ösztönösen mozdult, és hirtelen azon kapta magát, hogy már szenvedélyesen csókolja a férfit.

Barbara meg volt rémülve a történtektől, nem is tudta, hogy nézzen ezek után kollégája szemébe. Mi van, ha tényleg dühöngeni fog, és a dolog odáig fajul, hogy végül fel is kell mondania? Szerette a roxforti állását, nem szívesen hagyta volna itt. Ha ilyen fordulatot is vennének az események, most már késő bánat. Megtörtént, megtette. A csók visszafordíthatatlan volt, viselnie kellett a következményeit.

Miért is nem volt képes uralkodni magán?

Eszmefuttatásából egyszerre csak erőteljes kopogtatás zökkentette ki. Szaporán kalapáló szívvel, mélyeket lélegezve lépdelt az ajtóhoz. Kis híján felsikkantott, amikor meghallotta a túloldalról az összetéveszthetetlen hangot.

– Barbara, tudom, hogy odabent van! – dörömbölt Perselus Piton.

– Kérem, menjen el! – kiáltotta ki remegő hangon a boszorkány.

Ha már tánc közben is elveszítette a fejét, és nem tudta megállni, hogy megcsókolja a férfit, mi történne kettesben? Nem gondolta volna, hogy utána jön, ezzel nem számolt.

– Ne akarja, hogy magára törjem az ajtót! – hallatszott a túloldalról. – Maga is tudja, hogy varázslattal meg tudom oldani, ha nagyon akarom, de jobb szeretném, ha maga bocsátana be.

– Mit szeretne? – kérdezte Barbara, még mindig remegve.

– Nem gondolja, hogy meg kellene beszélnünk a történteket? – kérdezett vissza a varázsló bosszúsan. – Illene némi magyarázattal szolgálnia számomra.

Barbara egyáltalán nem állt még rá készen, hogy találkozzon vele. Most legszívesebben csak elásta volna magát a Fúriafűz tövébe, úgy pár évre. Vagy egy életre.

De tudta, hogy előbb-utóbb úgysem kerülheti el, és szinte érezte a férfi vasakaratát, ahogy az ajtónak feszült a másik oldalról. Talán, ha most nem beszél vele, később csak még mérgesebb lesz rá. Akkor meg már jobb túlesni rajta.

Nagy levegőt vett, és még mielőtt meggondolhatta volna magát, feloldotta az ajtózáró bűbájt, és feltépte a kilincset. Perselus Piton kis híján átesett a küszöbön. Barbara felemelt pálcával hátrálni kezdett, miközben a fekete taláros férfi becsapta az ajtót, és megfejthetetlen arckifejezéssel felé lépdelt.

– Mi volt az a csók? – fürkészte a nőt.

Barbarát a sírás kerülgette. Egészen az ablakig hátrált.

– Ne haragudjon – rimánkodott sápadtan. – Kérem, ne utáljon.

– Utáltam én magát valaha is? – tette fel a kérdést Piton. Vészesen közel ért Barbarához, mellkasa a varázspálca hegyének ütközött. – Legfeljebb bosszantott, de azt hiszem, ezt a tulajdonságát sohasem fogja tudni levedleni.

Az ausztrál nő szemeiből kibuggyant néhány könnycsepp.

– Akkor kérem, csak hagyjon, és... és ne bántson.

– Sohasem bántanám magát. – A férfi gyengéden megemelte a boszorkány állát, hogy az aranyszempárba fúrhassa tekintetét. – Ezt maga is tudja. Még ha akarnám, se tudnám bántani. Maga kemény nő – bátrabb és erősebb, mint bárki, akit valaha láttam.

– Ne mondjon nekem ilyeneket – kérte fojtott hangon Birdwhister. Arcán továbbra is peregtek a könnyek. Jelen pillanatban cseppet sem érezte magát bátornak, és főleg nem erősnek. Perselusnak elég volt csak ránéznie, hogy a térdei megremegjenek.

– Miért ne? – búgta a férfi, miközben letörölte a könnyeket a nő szép arcáról, és közelebb hajolt hozzá.

Barbara megborzongott és leeresztette a pálcáját. Tehetetlen volt, nem tudott sem támadni, sem védekezni. Megbénította a varázsló közelsége.

– Nem szeretném, ha sírna miattam. Azt szeretném, ha boldog lenne – közölte őszintén Perselus.

Barbara alig akart hinni a fülének.

– Akkor n-nem haragszik? – szipogta reménykedve.

– Miért is? – kérdezte Piton, miközben kisimított egy kósza tincset Barbara homlokából, s tekintete a nő telt ajkaira vándorolt.

Barbarának hirtelen nagyon melege lett.

– Az a csók... – susogta megzavarodva. – Egyszerűen csak... meggyengültem – magyarázkodott. – Higgye el, nem volt szándékos. Én őszintén... sajnálom.

– Francokat sajnálja – szólt viharos hangon a bájitaltantanár.

Hirtelen a Barbara frizuráját tartó ausztrál bumeránghoz nyúlt és kirántotta a hajtömegből, mire a cikcakkos fürtök kibomolva omlottak a szépen ívelt vállakra. Ugyanazzal a mozdulattal Perselus lecsapott az SVK-tanárnő ajkaira.

Birdwhister egészen beleszédült a hirtelen jött mámorba, s ujjait akaratlanul is Piton arcára fektette. A varázspálca, amit eddig a markában szorongatott, nagyot koppant és elgurult a földön, akárcsak a bumeráng, de nem tudta érdekelni. Immáron határozottan érezte, hogy jobban esik neki a férfi csókja, mint bárkié előtte.

Piton megcsókolta egyszer, kétszer... Barbara egy idő után már nem is számolta. Aztán egyszer csak az ajkai kicsit odébb vándoroltak. A nőből jóleső sóhajokat váltott ki, ahogyan a férfi gyengéden, mégis követelőzően csókolgatta a nyakát és a vállait. Ráérzett a gyengéjére.

– Nem válaszolt... a kérdésemre – lehelte Barbara. – Mit szeretne itt tulajdonképpen?

– Nem egyértelmű? Magát – mormogta a varázsló a nő szeplős bőrébe. – Maga teljesen elveszi az eszem...

– Mm, ezt nem... ezt nem szabadna – habogta Barbara, agyának utolsó józan sejtjével.

A férfi felhagyott addigi tevékenységével, s Barbarát ennek nyomán enyhe csalódottság töltötte el. Olyan volt ez, mint egy álom, és azt kívánta, bár ne lenne soha vége.

Perselus tüzes tekintettel nézett a szemébe – Barbara még sosem látta őt ilyennek. Amikor azonban megszólalt, a hangja végtelenül lágy volt.

– Ha kívánja, távozom. De ha jól sejtem, maga is akarja. Vagy talán tévedek? – zengte egész halkan.

Barbara beleborzongott a hanglejtésébe. A szíve tudta a választ, és ezen a ponton veszítette el végképp az elméjével vívott csatát. Nem törődött többé aggályaival, az érzelmei vezérelték. Perselus nyakába vetette magát. Miközben átfonta karjait a tarkóján, és lábai a levegőbe emelkedtek, mohón csókolta a férfit. Innentől pedig nem volt megállás.

A varázsló kissé feszélyezve érezte magát, amikor lekerültek a ruhák, hiszen az ő teste korántsem volt olyan felemelő látvány, mint a nőé. Attól tartott, hogy Barbarát esetleg taszítani fogja a csontos mellkas, de a boszorkány nem adta jelét semmi ilyesminek. Egyáltalán nem zavartatta magát, puha csókokkal hintette el a sápadtfehér bőrt.

Perselust egészen különös érzés járta át annak tudatában, hogy Barbara nem viszolyog tőle, hanem kívánja őt, így, ahogy van, a maga kendőzetlen valóságában. Ez a tapasztalat merőben új volt neki.

Perselus eddigi élete során kevesebbet tapasztalt a nőnél, ennélfogva annak olykor irányítgatnia kellett – azonban Barbarával soha senki nem bánt még ennyire odaadóan. Végtelenül jólesett neki a gyengéd kezek simogatása, a törődés, amit kapott a férfitól. Szeretkezésük után ismerte fel végleg, hogy kár volt korábban Troyra meg az egyéjszakásokra pazarolnia az idejét. Bizonyosságot nyert számára, hogy tényleg nem minden a külső.

Ami pillanatnyi kétely támadt benne olykor, Perselus azt is hamar eloszlatta. Még a lágyékrészénél húzódó delfines kis tetoválás is tetszett neki.

Mindketten a mennyekben érezték magukat, hogy végre beteljesítették, amiről titkon már mindketten álmodoztak egy ideje. Elfeledtették egymással a múltjukat, a régi sebekeit, kizárólag egymásra koncentráltak.

A Roxfort bájitaltan és sötét varázslatok kivédése tanárai békés mosollyal aludtak el egymás karjaiban. Aznap éjjel egyiküket sem gyötörték rémálmok.

Barbara Birdwhister kipihenten, derűsen ébredt. Rég érezte magát ennyire élettel telinek. Nagyot nyújtózott, majd oldalra fordította a fejét, de nem volt mellette senki. Lehetséges, hogy az egész csak álom volt? – futott át a fején.

De nem, ahhoz túl valósághűnek tetszett. Felült az ágyában, s a takaró lehullott róla, ám riadt sikkantással kapta vissza magára, amikor a fürdőszobából Perselus Piton lépett ki, illatosan, felöltözve. Úgy festett, a haja is frissen van mosva.

– A szívbajt hozta rám! – Barbara szaporán vette a levegőt.

Perselus somolyogva nézett rá.

– Az éjjel ennél kevesebben is láttam – úgyhogy, ha gondolja, akár mehet is zuhanyozni – intett a helyiség felé.

Barbara a párnájára hanyatlott.

– Ó, te jó ég, mit tettünk...

A bálon ivott pezsgő mostanra kiszállt belőle, és az ablakon beáradó napsütésnek hála józanabbul tudott gondolkodni.

Perselus felvonta a szemöldökét.

– Talán bánja?

– Nem, nem arról van szó – pirult el a nő. – Maga is tudja, mennyire élveztem.

– Akárcsak én – biccentett a férfi. – Akkor?

– Akkor? – kérdezett vissza bizonytalanul Barbara. – Nézze... nem tudom. Kérem, várjon meg, és megbeszéljük – ígérte, azzal magára vett egy pongyolát, belebújt a papucsába, és besietett a fürdőszobába.

Becsapta maga után az ajtót, és nekidőlt a lapfának. Miért van rá ekkora hatással ez a férfi?

Percekig folyatta magára a hideg vizet, hogy észhez térjen, és közben Perseluson gondolkodott. Hirtelen kopogtatás hallatszott, mire összerezzent.

– Öhm, igen?

A bájitaltantanár feje jelent meg az ajtóban.

– Reméltem, hogy nem fojtja vízbe magát. Kár lenne érte. Csak gondoltam, szólok, hogy kész a reggeli. Bizonyára már éhes.

A varázsló nem tévedett, Barbarának iszonyatosan megjött az étvágya.

– Reggeli? – pislogott döbbenten.

Perselus bólintott.

– Bátorkodtam önállósítani magam a konyhában. Merem remélni, hogy nem haragszik meg érte.

– Nem, ez... ez igazán figyelmes, köszönöm – mondta végül a boszorkány. – Nem szeretne csatlakozni hozzám? – szaladt ki a száján, még mielőtt átgondolhatta volna.

– Hm, szívesen tenném – vallotta be a férfi –, de nem hinném, hogy szereti a jéghideg rántottát.

– Rántotta? – tátotta el a száját Barbara. – Ó, persze, gondolhattam volna, hogy tud sütni-főzni – makogta –, elvégre, maga a bájitaltantanár...

Perselus nem tudta megállni, hogy vessen még egy pillantást a fürdőző nőre. Nem kis önuralomtól tett tanulságot, hogy végül türtőztetni tudta magát és elfordult. Amikor Barbara kilépett a fürdőszobából egy szál selyempongyolájában, már az egyik széken ült és olvasott.

Úgy fest, talált a könyvespolcon kedvére valót, állapította meg magában a boszorkány. Átkok mágiaelmélete – olvasta le a borítóról. Szerette ezt a könyvet, hasznos fejtegetéseket írt a rontások és ártások mágikus hátteréről, emellett rávilágított, hogy a képességei függvényében minden ember más-más erősségű varázslatok kiszórására képes – és ezen gondolatmenet alapján adott javaslatokat a védekezésre is.

Barbara az asztalhoz sétált. Azon két tányér volt kikészítve késsel-villával, középen pedig egy serpenyő állt, benne gőzölgő rántottával. Egy további tálon friss zöldségek és ropogósra sült baconszalonnák sorakoztak.

– Ó, micsoda reggeli! – szólalt meg lenyűgözve. – Ez ám a találékonyság.

Perselus összecsukta a könyvet, felnézett a pongyolás nőre, és intett, hogy foglaljon helyet vele szemben. Megvárta, míg Barbara szed magának az ételből, majd ő is nekilátott az evésnek.

– Jó étvágyat – mondta.

– Jó étvágyat – biccentett Birdwhister. – Nahát, ezt nevezem! – jelentette ki az első falatok után.

– Ízlik magának? – pillantott rá Piton.

Nem tudott nem elmerülni a jóízűen falatozó boszorkány látványában. Még az ételt is olyan nőies eleganciával forgatta a szájában, hogy az igazán vonzó volt számára.

– Mhm, isteni – bólogatott Barbara. – Mégis hogy csinálja? – csóválta meg a fejét hitetlenkedve.

– Micsodát?

– Hogy folyvást levesz a lábamról. – A boszorkány széles vigyorral megcsóválta a fejét, majd elkomolyodva folytatta. – Nézze, ami köztünk történt...

– Nem lett volna szabad – bólogatott a férfi. – Azt hiszem, ebben egyetérthetünk.

– Teljes mértékben. Az alkoholtól és a báli hangulattól elragadtattuk magunkat...

– Noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyikünk sem volt részeg – toldotta hozzá Piton. – Erre nem foghatjuk.

– Valóban nem – hagyta meg Barbara –, de az is tény, hogy az alkoholmennyiség, amit bevittünk, elegendőnek bizonyult, hogy oldja a gátlásainkat.

A férfi megemelte a szemöldökét.

– Meg kell, hogy mondjam, Barbara, magát tökéletesen józanul sem ismerem éppen a gátlásosság mintaszobrának.

– Ohó – kacagta el magát a nő, és egy pillanatra lerakta a kését, hogy a szívére szorítsa a kezét –, a Mardekár házvezető tanárától vajon ezt most sértésnek vagy bóknak vegyem?

– Az este alatt mindössze egy pohár pezsgőt ivott, ha emlékeim nem csalnak – folytatta Perselus, bölcsen kitérve a válaszadás elől.

– Nos, úgy áll a helyzet – köszörülte meg a torkát Barbara –, hogy sohasem bírtam jól az alkoholt. Most már ezt is tudja rólam. Nem kell hozzá sok, hogy a fejembe szálljon – vallotta be, rá nem jellemző szégyenlősséggel.

– Észben tartom az információt, ha a jövőben esetleg ellenállhatatlan késztetést éreznék rá, hogy leitassam – jegyezte meg Piton, jó adag cinizmussal a hangjában.

Barbara halvány mosolyra húzta a száját.

– Nem kellene hozzá nagy erőfeszítéseket tennie. Maga keményebbnek tűnik nálam ezen a téren. Ha ivópárbajt vívnánk, nem volnék valami erős ellenfele, bizonyára kiütne már a harmadik körben – kuncogta el magát.

– Bizonyára – ismételte Piton szenvtelen hangon, de a szája sarka enyhén megrándult. – Leghőbb vágyam diadalt aratni maga ellen egy efféle... versenyen. – A „verseny" szót úgy ejtette, mintha valami különösen alantas tevékenységről lenne szó, amit csak csökevényes szürkeállománnyal rendelkező humanoidok folytatnak.

– Mindjárt sejtettem – válaszolta Barbara széles vigyorral. – Pályafutása csúcsa lenne mind alkohol-, mind bájitalszakértőként.

– Vitathatatlanul. Nincs is hatalmasabb elismerés, mint asztal alá inni egy alkoholra érzékeny nőt – hangzott a felelet.

– Azért jó oldala is van a dolognak. Amikor... hát, volt az az időszakom – magyarázkodott Barbara, aki eredetileg humorizálni akart, de a férfi megvillanó tekintetét látva már kezdte bánni, hogy ezzel a témával hozakodott elő. – Nos, amikor... öhm, önkárosító életmódot folytattam... legalább nem herdáltam el minden vagyonomat az italra – préselte ki magából.

– Ezt mindenképp... üdítő hallani – felelte kifejezéstelen arccal a férfi, de Barbarának nem kerülte el a figyelmét, hogy a tekintetére furcsa köd ereszkedett, és erőteljesebben markolta a villáját.

Komoly csend telepedett rájuk. Barbara az asztalra könyökölt, és beletúrt a hajába. Merengve bámult maga elé.

– Túl messzire mentünk, Perselus – szólalt meg végül csendesen. – A tegnap este... csodálatos volt, de egyúttal...

– ...veszélyes is – fejezte be a mondatát Piton. – Maga tudja, mi volt ez? Fellángolás? Rajongás? Ragaszkodás? Vagy valami több?

– Sejtelmem sincs, mi ez köztünk – sóhajtott az ausztrál nő. – De nem szabad elhamarkodott kijelentéseket tennünk. Később esetlegesen kiábrándulhatunk egymásból – és maga is tudja, hogy az sem volna szerencsés, ha egymásba szeretnénk.

– Nem. Valóban nem lenne helyes – értett egyet a bájitaltantanár.

– Akkor mit csináljunk? – Barbara tanácstalanul nézett az előtte ülő férfira. – Tartsuk a távolságot, és próbáljunk meg közömbösek lenni egymással?

– Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb – motyogta maga elé Perselus. – Mint két semleges kolléga.

– Rendben – bólogatott Barbara, és az ügyet ezzel lezártnak is tekintették. Valamiért azonban a megegyezés után már nem esett nekik olyan jól a reggeli. Ahelyett, hogy megkönnyebbültek volna, mindketten kissé lehangoltnak érezték magukat.

A továbbiakban nem sok szó esett köztük. Az étkezés végeztével Perselus már nyúlt volna az üres tányérok után, de Barbara tartóztatta.

– Hagyja csak, majd én elmosogatok. Menjen nyugodtan, pihenjen. A többiek bizonyára még alszanak.

Piton biccentett és lobogó talárral az ajtóhoz lépett. Már a kilincsen volt a keze, amikor Barbara utolérte.

– Várjon!

A bájitaltantanár megtorpant, és szembefordult az ausztrál nővel.

– Én csak... – Barbara a kezét tördelte, majd hirtelen megérintette a férfi arcát, és gyors puszit nyomott rá.

Amikor Perselus kilépett az ajtón, kitapintotta a helyet, ahol a boszorkány ajkai a bőréhez értek. Még mindig bizsergette az érzés – nem tudott szabadulni tőle. Megrázta magát, és sietve az alagsor felé vette az irányt, még mielőtt visszafordulhatott volna, és esetleg megint olyasvalamibe keveri magát, amit nem tud kontrollálni.

A nő jó volt, nagyon is jó. Sőt, jobb, mint hitte volna – az iránta támadt érzései pedig megijesztették. Az este után végképp nem értette, hogy fordulhatott meg Troy Whitford fejében, hogy mással legyen, amikor ott volt neki ő. Azon viszont nem csodálkozott, hogy maga mellett tartotta mint feleséget.

Piton sohasem élt még át ehhez fogható intenzív, sokszínű élményt. Felrémlett benne a jóleső borzongás, ami Barbara gurgulázó kacaja nyomán futott végig a gerincén, amikor ő, Perselus kifejezte abbéli aggodalmát, miszerint nem szeretne fájdalmat okozni neki. „Sose féltsen engem, Perselus" – csengett a fülében a nő válasza, és maga előtt látta a hamiskás mosolyát, ami mindig úgy megdobogtatta a szívét.

Miközben zaklatott kollégája a folyosókat szelte, vele egyidőben Barbara hanyatt elterült az ágyán lenge pongyolájában, és igen hasonló gondolatok cikáztak a fejében. Libabőrös lett, ahogy újraélte magában az est eseményeit, a férfi szenvedélyét. Élénken emlékezett, milyen szaltókat vetett a gyomra a közelségétől, na meg a szavaitól, amikor úrrá lett rajta az őszinteség, és bevallotta neki: őt, Barbarát tartja a legkívánatosabb nőnek, akivel egész életében találkozott.

Hiába döntöttek úgy, hogy elhatárolódnak a további alkalmaktól, a boszorkány határozottan nem tudta egyéjszakás kalandnak titulálni. Nem, ez többről szólt, érezte. A testiségeken túl is egymásra hangolódtak és érezték a másikat. Épp emiatt a mélység miatt volt annyira felemelő, és épp ezért volt annyira veszélyes.

Elmélkedéséből akkor rezzent össze, mikor erőteljesen dörömböltek az ajtón. Kalapáló szívvel nyitotta ki.

– Ó... jó reggelt, Bridge.

– Csalódottnak tűnsz, nővérkém – lépett be a szobába a testvére. – Csak nem mást vártál?

– Ugyan, ne butáskodj, kit várnék én? – nevetgélt idegesen Barbara.

Bridget Birdwhister becsukta maga után az ajtót. Ráérősen az asztalhoz sétált és letelepedett arra a székre, ahol nem sokkal korábban még Perselus ült.

– Nem is tudom – szólalt meg, miközben egyik kezével a terítő sarkát gyűrögette, másikkal pedig az asztalon dobolt. – Tudod, meglep – vezette fel teljesen tárgyilagosan –, hogy magamra hagytál a nagyteremben, miután elaludtam a bálon. Tekintve, hogy azt beszéltük meg, nálad alszom, tőled az várná az ember, hogy ilyen helyzetben magaddal lebegtetsz a szobádba.

– Jaj, bocsáss meg, Bridge – felelte lángoló fejjel Barbara. – Nagyon szégyellem magam, amiért megfeledkeztem rólad. Tudod, ittam egy pohárkával, és megbénult a logikus gondolkodásom...

– Azt látom. – Bridget tekintete az asztalterítőn lévő kósza morzsákra siklott, majd a szoba sarkában álló konyhabútorra, amelynek mosogatórészében a használt tányérok és evőeszközök árválkodtak. – És bármilyen hihetetlen, kettőig is el tudok számolni – nézett fel a nővérére.

– Az még régebbi mosogatnivaló – próbálta menteni a helyzetet Barbara.

– Ismerlek, nem szokásod hagyni, hogy felhalmozódjon – csóválta a fejét Bridget. – Különben is csak néhány pálcaintés. Ez még friss. Légy szíves, ne nézz hülyének.

Barbara nagyot nyelt.

– Amikor vége lett a bálnak, felébredtem, és nem értettem, hol vagy – folytatta a húga. – Diana Dursley volt olyan kedves, és elmondta, mi történt köztetek a táncparketten Pitonnal, és hogy elrohantál onnan. Aggódtam érted és fáradt voltam, hát megkerestem a szobád. De zárva volt az ajtód – nézett Barbara szemébe –, és hiába kopogtam, nem hallottad meg. Nem a szokásos védőbűbájaidat használtad, mert azokat ismerem. Ezeket nem tudtam feltörni.

Barbara elsápadt.

– Rögtön megértettem a helyzetet – adta meg a kegyelemdöfést Bridget. – Valaki eléggé... lefoglalt téged tegnap este, drága nővérkém. Hisz csak egy másik nagy varázsló szórhatta ki a védővarázslatokat – következtetett. – Nos? – kérdezte várakozóan.

Az átütő kalocsai paprika szín, amit Barbara arca felvett, mindent elárult. Magában hálát adott az égnek, hogy Perselus bűbájai jól működtek, máskülönben igen kínos szituációba csöppentek volna.

– Tudtam! – vigyorodott el Bridget. – Engem nem vágsz át, Barb, a születésem óta ismerlek. Piton volt az, igaz? Na, és milyen volt a... pitonja? – vihogott.

Barbara olyan lesajnálóan nézett rá, hogy még Perselus is megirigyelte volna. Bridget azonban tudomást sem vett róla, hogy testvére gondolatban éppen a százhuszonhatodik féle módszerrel végzi ki őt. A bevetetlen ágyra sandított.

– Nem mondom, ti aztán jól összegyűrtétek a lepedőt! – füttyentett.

– Ne szekálj már! – csattant fel Barbara.

– Ha látnád magad, milyen kis muris vagy – kuncogott a húga. – Vörösebb a fejed, mint az Uluru sziklái.*

– Fogd be! – sziszegte Barbara, de Bridget csak nevetett rajta.

Kinek kellenek ellenségek, ha van testvére, gondolta magában Barbara. Bridget cseppet sem könnyített a helyzeten, sőt, remekül szórakozott rajta, milyen kellemetlen ez a nővére számára.

– Ha már egy bizonyos illető így elvonta rólam a figyelmed, most már tartozol annyival, hogy mesélsz a részletekről – közölte töretlen vigyorral.

Barbara a tenyerébe temette az arcát. Miután vett pár mély levegőt, leeresztette a karját, az asztalhoz lépdelt és leült a másik székre.

– Hol aludtál végül? – fészkelődött nyugtalanul.

– Kerestem egy üres tantermet, és varázsoltam magamnak egy ágyat – legyintett Bridget, a kézmozdulat végeztével pedig fentebb tolta az orrán a szemüvegét. – De ne tereld a témát. Szeretném hallani tőled, hogyan csábítottak így el – könyökölt az asztalra, és álla alatt összefonta az ujjait.

– Olyan idegesítő vagy – puffogott Barbara.

– Nee, nem mondod – ironizált Bridget. – Vajon ki ilyen még a családból?

– Jaj, hallgass! – fonta össze maga előtt a karjait Barbara. – Igen, ha ennyire tudni akarod, tessék: valóban Perselusszal töltöttem az éjszakát – közölte ingerülten. – Igen, lefeküdtünk. És igen, rohadt jó volt – szegte fel a fejét. – Sőt, tudod mit? Egyenesen fergeteges. – Az utolsó szó ejtésénél szántszándékkal ügyelt rá, hogy a hangsúlyozás kellően ízes legyen. – Soha senkivel nem élveztem még ennyire. Elégedett vagy?

Bridgetet aztán nem sikerült megbotránkoztatnia, hiába is próbálkozott.

– De még mennyire – vigyorgott, mint a vadalma. – Én csak örülök, ha boldog vagy és továbbléptél. Úgy látom, Miss Soha Többé Nem Leszek Szerelmest mégis újra szíven lőtte Ámor nyilaaa – bazsalygott elnyújtott hangon, mint egy ötéves.

– Nem... nem tudom, hogy ez micsoda – tördelte a kezét Barbara. – Egyikünk sem tudja Perselusszal. De megbeszéltük, hogy a továbbiakban tartjuk a távolságot.

– Igen? – simította le a frufruját Birdget. – Na, és miért?

– Nem szerethetünk egymásba – ingatta a fejét Barbara.

– Késő – hangzott a felelet. – Szerintem már most szeretitek egymást, csak mindketten hülyék vagytok – jelentette ki nemes egyszerűséggel Bridget. – Szerinted miért történt meg ez az egész? És komolyan, meg sem fordult a fejetekben, hogy talán azért éreztétek annyira különlegesnek az együttléteteket, mert egyikőtök sem volt még ezelőtt olyan partnerrel, akivel kölcsönösen szerelmesek lettetek volna egymásba?

Barbarában egy pillanatra megállt az ütő. Volt valami abban, amit a húga mondott, hiszen ő annak idején hiába szerette Troyt, mint kiderült, egyoldalú volt, az exférje mindvégig csak kihasználta. A válás utáni időszakban pedig a férfiakkal való kapcsolata leginkább a búfelejtésről és a szükségletekről szólt, egyik fél sem táplált a másik iránt érzelmeket.

Perselus előéletéről ugyan nem sokat tudott, de volt egy olyan sejtése, hogy az ő futó kalandjai sem rendelkeztek különösebben mély töltettel – tekintve, hogy mindvégig más iránt epekedett. Vele, Barbarával most odaadták magukat egymásnak mindenestől, de hogy ezzel kapcsolatban beszélhetnek-e valódi szerelemről, az túl zavaros volt egyelőre mindkettőjük számára.

– Értsd meg, ennyi idő után még nem jelenthetjük ki ezt így – magyarázta kétségbeesetten. – Mert mi van, ha elkiabáljuk, de közben mégsem szerelem, hanem teszem azt, csupán erős vonzalom? Akkor az egésszel csak becsapjuk magunkat.

– Épp azzal csapjátok be magatokat, hogy nem meritek beismerni – érvelt Bridget. – Mi a búbánatért szenvedtetitek itt magatokat? Komolyan mondom, meg is érdemlitek egymást ezzel a hozzáállással – horkantott. – Egy okot mondj nekem, amiért ne dúlhatna köztetek a romantika – dőlt hátra a székében.

– Hát... kollégák vagyunk – bökte ki esetlenül Barbara.

– És? Ennyi? – tárta szét a karját Bridget. – Mert szerintem ez nem akadály.

– Nem, nem csak ennyi – nézett rá bosszúsan Barbara. – Ez a dolog egyikünknek sem könnyű érzelmileg. Nem lehet több ilyen – hajtogatta makacsul.

– Mert? – faggatta a húga.

– Csomó oka van. – Barbara makacsul összepréselte az ajkait.

– Egyetlen értelmeset sem tudtál megnevezni nekem – hívta fel rá a figyelmét Bridget. – Győzködd csak magad, Barb, de azt hiszem, végre tényleg megtaláltad az igaz szerelmet. Te meg Piton... teljesen összeilletek ezzel a „Csak Azért Sem Érdemlek Szerelmet, Ezért Mártír Leszek" viselkedésetekkel – parodizálta őket fejhangon. Miközben beszélt, a komikusabb hatásért eltorzította az arcát, és kényeskedve kalimpált a csuklóival.

– Nagyon vicces – jegyezte meg epésen Barbara.

– De tényleg, ugyanolyan szörnyűek vagytok.

– Kösz – morogta. – De akkor is fenntartom a véleményem. Ami tulajdonképpen mindkettőnk véleménye. Képzeld csak, egyetértünk Perselusszal – húzta ki magát dacosan.

– Jaj, olyan jó, hogy mégis nagynéni leszek – tapsikolt Bridget átszellemült arccal.

– Mi? Te meg miről beszélsz? Mégis miért lennél az? – nézett rá megütközve Barbara.

– Hát, ha te és a drága herceged ilyen lelkesen folytatjátok a lepedőgyűrögetést... – vigyorgott pimaszul a testvére.

– Te süket vagy? – hitetlenkedett Barbara. – Megmondtam, hogy megbeszéltük: nem lesz folytatás – gesztikulált idegesen.

– Ahaa – búgta sokat sejtetően Bridget –, persze. Majd meséld el, meddig bírtátok tartani magatokat.

– Na jó, elegem van belőled – fújtatott Barbara. – A továbbiakban nem vagyok hajlandó erről a témáról beszélni – szögezte le. – Nem ezért jöttél ide Ausztráliából, hanem, hogy velem legyél.

– Én is azt hittem, amíg te nem...

– Csak fogd – már – be – végre! – kelt ki magából Barbara. Kifújta a levegőt, és lehunyt szemmel megtámasztotta a halántékát, mint akit migrén kerülget.

– Ahogy gondolod – emelte fel a kezét Bridget, de az idegesítő vigyor nem tűnt el az arcáról.

A következő napokban többet nemigen esett szó köztük a történtekről, de persze a fiatalabb Birdwhister időnként nem tudta megállni, hogy egyértelmű célzásokat tegyen a nővérének Perselus Pitonra vonatkozólag. Barbara úgy döntött, annyira méltóságteljes marad, amennyire csak tőle telik, így leginkább ignorálta, vagy egy-egy szemforgatással reagálta csak le a megjegyzéseket.

Egyébiránt igyekezett minden idejét a testvérével tölteni, hisz mindketten nagyon hiányoztak már egymásnak. Örültek, hogy kicsit végre újra együtt lehetnek.

Barbara körbevezette a húgát a Roxfortban.

– Mennyivel több minden van itt, mint nálunk volt a Wombagongban annak idején – ámult Bridget. – Emlékszel?

Barbara bólogatott. Régen volt már, hogy az ausztrál varázslóképzőben tanultak a húgával, de természetesen emlékezett még rá.

Azóta az évekkel talán fejlődött a Wombagong Varázslóiskola is, de az ő gyerekkorukban nem jártak oda túl sokan, így házak sem voltak a kis létszámú évfolyamok miatt, az egyidős diákokat mind együtt tanították. Maga a varázslóiskola sem volt túl nagy, de Barbara és Bridget mindketten szerettek oda járni.

Mivel a Fraser-szigeti vadonban helyezkedett el, hajóval lehetett megközelíteni vagy elhagyni. Az épület maga egy valószerűtlenül gigantikus fa törzsében helyezkedett el, beleolvadva az esőerdőbe. A kérgét mindenféle rovátkák és színes, festett népi motívumok díszítették, belül pedig teljesen üreges volt, itt alakították ki a belső tereket. Az iskola emiatt nagyon magas volt és rengeteg szinttel rendelkezett, a diákok megedződtek a csigalépcsőkön való rohangálásban.

Ami az oktatást illeti, a Wombagong színvonalasnak volt mondható, Barbaráék idejében legalábbis remek tanárokat vettek fel. Az iskola biztonsági rendszerét pedig egy sor védőbűbáj szolgáltatta, illetve több tucat okos kis dingó. Utóbbiak őrizték a diákok álmát is, akiknek az alvószobái nem magában az iskolaépületben, hanem a környékén szétszórt párfős kis kunyhókban voltak.

Barbara kedvelte ezt a Fraser-szigeti hangulatot. Nem egyszer előfordult, hogy a meleg éjszakákon tüzet gyújtottak és sütögettek – amihez sokszor még a tanárok is csatlakoztak –, és jót nevettek a finomságokat lopó dingókon.

Hirtelen fellobbant benne a vágy, hogy milyen jó lenne visszatérni oda – na, nem örökre, hanem csak úgy, nosztalgiaként. A Roxfortban jelenleg annyira jól érezte magát, hogy eszébe sem jutott volna lecserélni a professzori státuszát, de már akkor is meglátogatta néha gyerekkori tanulmányai színhelyét és régi tanárait, amikor az ausztrál aurorképzőn oktatott.

Legutóbb akkor járt az iskola területén, miután elváltak Troyjal, de bejelentés nélkül és titokban érkezett, nem maradt körülnézni. Egykori szerelme és ő annak idején végzős korukban a fa törzsébe vésték a monogramjukat egy pluszjellel és egy szívecskével keretezve. Barbara megszállott módon el akarta tüntetni minden vele kapcsolatos fájó emlékét, így lehasította a kéregdarabot, és porrá égette.

Mégis, most eljátszott a gondolattal, hogy vajon milyen lenne, ha egyszer Perselusszal látogatna vissza Ausztráliába. Szép is lenne kettesben eltölteni ott egy kis időt. Szívesen megmutatta volna neki a Wombagongot, az Aurorkiképző Központot és sok más kedvelt helyét. Lelki szemei elé máris egy lehetőségekkel teli, romantikus utazás képe kúszott.

Megrázta magát, amikor tudatosult benne, hogy már megint a férfi jár a fejében. Nem lett volna szabad ennyit gondolnia rá, főleg nem ilyen volumenű tervekkel kapcsolatban.

– Úgy látom, jó helyen vagy itt, a Roxfortban – állapította meg Bridget a kastélytúra végeztével. – Minden értelemben – tette hozzá sokat sejtetően.

Barbara megpróbálta rávenni, hogy ússzanak a tóban, de Bridget két okból is megvétózta az akciót. Először is, nem volt hajlandó belemenni a fagyos vízbe, másodszor pedig kijelentette, hogyha felfáznának, akkor még a végén Barbarának nem lehetne gyereke.

– Ne már, Bridge! Annyiszor fürödtem már a tóban, aurorként kiképeztek a hidegre is – győzködte a testvérét.

Az hajthatatlan volt.

– Engem viszont nem képeztek ki, úgyhogy ne is álmodj róla, hogy bemegyek veled oda. Különben is, én a nyárból jöttem ide, és az otthoni telek soha nem ilyen hidegek – húzta össze magán vastag bundaköpenyét. – Megfagyok ezen az éghajlaton – nyavalygott.

– Jó, akkor nem úszunk. – Barbara duzzogva összefonta maga előtt a karjait. – Egyébként nem mintha fennállna gyerekveszély – tette hozzá még a rend kedvéért.

– Valóban úgy gondolod? – provokálta Bridget. – Nem is olyan régen te és egy becses úriember...

– Védekezésről hallottál már?! – Barbara kezdte elveszíteni a türelmét. – Képzeld, érett felnőtt emberek vagyunk Perselusszal, van bennünk ennyi felelősségtudat. Egy gyerek komoly vállalkozás, stabil kapcsolat és érzelmi háttér kell hozzá, hogy egyáltalán tervezni lehessen.

– Nos, akkor majd később – vont vállat Bridget.

Barbara figyelmen kívül hagyta a megjegyzését. Hadd mondja csak a magáét, úgysem lesz később, gondolta. Jelenleg Perselus és az ő belső világa minden volt, csak nem stabil, és fogalma sem volt, hogy valaha is kiegyensúlyozottabb mederbe terelődhet-e.

Bridget az újév második napján hagyta el a Roxfortot. Kora reggel a bejárati csarnokban búcsúzkodtak Barbarával, amikor a szokásos sétájából visszatérő Perselus Piton épp beléjük botlott.

– Nézd csak, ki van itt – suttogta kajánul Bridget a nővére fülébe.

Barbara kibontakozott az ölelésből, és – tőle szokatlan módon – lámpalázzal nézett a bájitaltantanárra.

– Jó reggelt.

– Jó reggelt – köszönt pókerarccal a férfi, és már indult is a nagyterem felé, Bridget azonban utánaszólt.

– Várjon egy percet, kérem!

Piton lassan, maga előtt összetámasztott ujjbegyekkel fordult meg.

– Parancsol, Miss Birdwhister? – vonta fel a szemöldökét Bridgetre nézve.

– Magának aztán van drámai érzéke – nevetett jóízűen a boszorkány. – Tagadhatatlanul sokban hasonlítanak a nővéremmel.

Barbara alig észrevehetően a lábára taposott.

– Ne égess már! – szűrte ki a fogai között.

Bridget meg mert volna esküdni, hogy Piton szája sarka enyhén felfelé görbült, de úgy tett, mintha nem tűnt volna fel neki a kis közjáték. Helyette megismételte a fiatalabb Birdwhisterhöz intézett kérdését:

– Mit szeretne tőlem?

– Én magától? Semmit. Barb már valószínűleg többet...

– Bridget épp menni készült – vágott a szavába Barbara, és karon ragadta a húgát. – Ha nem siet, lekési a zsupszkulcsát és a gépét – nyomatékosított.

– Jól van már, nem kell úgy idegeskedni. Csak meg akartam köszönni Pitonnak, hogy meghívott ide.

– Csekélység – biccentett a bájitalmester.

– Ó, és még valami! – Bridget kiszabadította magát Barbara szorításából, és mindenki legnagyobb meglepetésére Perselushoz lépett, hogy lábujjhegyre pipiskedve a fülébe súgjon valamit.

A varázsló homlokán mély barázdák jelentek meg.

– Egyéb óhaj, hölgyem? – kérdezte végül szenvtelen hangon.

– Csak ennyi – vigyorgott Bridget, és visszasétált Barbarához. – Ideje mennem. Nem kell kikísérned, eltalálok a kapuhoz – nyomott puszit az arcára. – Majd írok, ha hazaértem.

– Mit mondtál neki? – suttogta rémülten Barbara.

– Semmit.

– Bridge! – emelte meg a hangját.

– Nem tartozik rád, Barb. Na, szia! – intett búcsút a húga, és már el is suhant a tölgyfaajtó felé. Egyenes karamellbarna haja lobogva követte.

– Bridge! – szólt utána Barbara még erélyesebben, de testvére mintha meg sem hallotta volna.

– Aztán csak ügyesen. – Okuláréja mögül szemtelenül hunyorgott vissza a kettősükre, és búcsúzóul puszit dobott feléjük a levegőben.

– Mit mondott magának? – perdült szembe Barbara a férfival, miután Bridget eltűnt az ajtó mögött.

– Nemigen tudtam értelmezni – közölte kifürkészhetetlen arccal Piton. – Valami olyasmiről locsogott nekem, hogy amennyiben meg kívánom kérni a maga kezét az eljövendőben, lehetőleg tengerparton tegyem. Mégpedig egy meghitt hangulatú, csendes részen, távol a civilizációtól – zengte lomhán.

A hatás nem maradt el. Ahogy a bájitaltantanár minden szót egyre gondosabban elnyújtott, úgy szökött Barbara arcába is egyre több vér, míg végül már az utolsó szeplője is lángolt.

– Kinyírom... isten bizony, kinyírom... – motyogta maga elé, majd zavartan pillantott fel Perselusra. – Bocsánatot kérek a húgom miatt. Ne is foglalkozzon vele.

– Tudja, mi történt, igaz? – tette fel a kérdést Piton.

Barbara egyből megértette, hogy a légyottjukra céloz.

– Nem lehetett eltitkolni előle – szabadkozott. – Megfeledkeztem róla, hogy a bálteremben hagytam aludni, pedig nagyon nem kellett volna... Sajnálom – húzta el a száját.

Szerencsére úgy tűnt, a varázslót nem különösebben érdekli a dolog – talán mert Bridget épp most ment vissza Ausztráliába, így kár is lett volna idegeskednie miatta, vagy csak mert egész egyszerűen megbízott benne.

– Nem jön reggelizni? – váltott témát a férfi a nagyterem ajtaja felé intve.

– De, köszönöm. – Barbara hálás volt, hogy nem kell több szót ejteniük erről.

Perselus előreengedte az ajtóban, és együtt foglaltak helyet a tanári asztalnál. Mint kollégák. Hiszen ebben maradtak.

Az életnek mennie kellett tovább, mintha mi sem történt volna – legalábbis naivan ezt hitették el magukkal. Fogalmuk sem volt, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan, és az önfegyelmük sem tart ki sokáig.

Legfőképpen pedig azt nem láthatták előre, hogy később még százszor is hallgathatják Bridget Birdwhister csipkelődését, aki nem mulasztja majd el az orruk alá dörgölni, hogy bizony mindenben igaza volt velük kapcsolatban.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Na, most aztán tényleg tűkön ülve várom a kritikáitokat, úgyhogy gyertek rám, ne kíméljetek. Nagggyon-nagyon (tripla gy-vel, meg még eggyel) kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a novellámhoz. Nyugodtan írjátok meg azt is, ha nem tetszik, és hogy min javíthatnék a jövőben. Jöhetnek pozitív-negatív észrevételek egyaránt – hiszen íróként minden építő véleménnyel fejlődhetek. <3

*Az Uluru különleges látványosság Ausztráliában, a világörökség része, akárcsak a Fraser-sziget. Az Uluru titokzatos képződményét Ayers Rocknak vagy „halott szív"-nek is nevezik. Gyakorlatilag egy gigantikus vörös kősziklatömb a sivatag közepén, a kontinens szívében. Zarándoklatok színhelye, a közelben élő őslakos törzsek szent helyként tekintenek rá.

[Feltöltés: 2022. január 9.]