Hueso látta az apró rezdüléseket Aina arcán, és azt, ahogy a tekintete a távolba révedt. Elveszítette a fókuszt, és valami olyasmire meredt, ami Hueso számára láthatatlan volt. Ugyanolyan egyenes tartással ücsörgött, mint eddig – nem kifejezetten pattanásig feszülő idegekekkel, de nem is ernyedt tagokkal. Olyan észrevétlenül csusszant ki a köréjük szerveződő térből, hogy Huesón kívül senki sem vette észre.

Aina reagált a körülötte zajló történésekre – bólogatott, amikor helyeselni kellett, elmosolyodott egy-egy viccesnek szánt elszóláson, és megköszönte a pincérnek, amikor az lerakta elé a presszókávét. Testben itt ücsörgött közöttük, de reakciói gépiesnek és előre programozottnak hatottak. Olyan világban járt, ahová Hueso nem követhette.

Hueso várt. Aztán még egy kicsit várt. Majd még egy kicsit. Amikor már mindenki felhajtotta a kávéját, és a lányé ugyanúgy ott hevert előtte érintetlenül, betámadta az egyetlen kapcsolódási pontot a másik világgal – megböködte a lány vállát, hogy visszaunszolja közéjük.

Aina alig észrevehetően összerezzent – mintha gyenge statikusságot csiholt volna a két világ között való áthaladás. Huesóra meredt, de a tekintetére ült köd nem szállt fel teljesen.

– Megint csinálod – súgta oda a lánynak Hueso, úgy, hogy ne zavarja meg a körülöttük zajló beszélgetést.

Aina szeme kitisztult, a vonásait összeráncolta a zavarodottság.

– Micsodát?

Hueso lágyan elmosolyodott. Aina éber és fürkésző tekintete olyan átható volt, hogy egyszerre vélte tolakodónak és próbált minden erejével belekapaszkodni, hogy itt tartsa a kávézóban.

Végül nem válaszolt a lány kérdésére, mert elszólította a kötelesség. A hátára terítette a kabátját, a fejébe húzta a kalapját, és elköszönt az asztaltársaságtól. Aina átható tekintete követte minden mozdulatát, és Hueso már annyira kényelmetlennek találta a bőre alá kúszó szurkáló érzést, hogy egy pillanatra azt kívánta, bár megint leereszkedne a köd, hogy az a másik világ, ahová Aina rendszeresen átcsusszan – Hueso feltételezése szerint legtöbbször teljesen tudatlanul és akaratlanul –, mentse meg őt ettől az égető nézésétől.

Aztán jól lerohanták őt a lány ködös révedésének és gépies mozgásának emlékei. Már nyúlt a mobiljához, hogy kivágja magát a kötelesség alól – addig nem akart mozdulni innen, amíg Aina átható tekintete két mély lyukat nem égetett a mellkasába a csontvelőjéig –, amikor Aina esernyőjének fogantyúja az alkarjába akaszkodott.

Hueso döbbenten kapta el azt a sötét szempárt. Állta, bármennyire is könnybe akart lábadni tőle a sajátja.

– Nem válaszoltál a kérdésemre – emlékeztette szelid, mégis kimért hangon Aina, mire az asztaltársaság elcsitult, és a kettejüket összehurkoló esernyőt méricskélték.

Hueso nyelt egyet. Az ádámcsutkája látványosan mozdult belé. Kettesben szerette volna lerendezni ezt, de az esernyő fogantyúja kampóként horgonyozta az asztalhoz.

– Szeretném azt hinni, hogy nem olyan rossz itt, hogy mindig el akarj menekülni tőle – bökte ki olyan dallamos és hozzá méltóan tenyérbemászó intonálással, hogy önmagát is meglepte vele. Aina sűrűn pislogott, de a szemhéja nem kente vissza a homályt az íriszeire.

Hueso sejtelmesen elmosolyodott.

– Szeretnék az a valaki lenni, akiért itt maradsz. – Nyomatékosítás gyanánt körbemutatott a kávézóban, és bízott Ainában annyira, hogy megérti, mire mutogat.

Aina pedig megértette, mert a tekintete megenyhült, és már nem égetett olyan fájdítóan. És nem azért, mert a másik világ elszólította.

– Vica versa – bólintott Aina, mire Hueso mellkasában kellemes melegség áradt szét.

– Én mindig itt vagyok.

– Hát nem azért öltöztél fel, mert elmész?

Aina oldalra billentette a fejét, tekintete pajkosan csillogott. Hueso megint nyelni kényszerült.

– De én itt vagyok. Itt. Én nem megyek oda, ahová te – ellenkezett.

– Oda talán nem. De máshová igen.

Hueso az esernyő fogantyújára meredt. Mélyedést hagyott a kabát ujján.

– Oda tudsz követni.

– És akarod, hogy kövesselek oda?

– Csak olyan helyre megyek, ahová tudsz.

Aina arcvonásai teljesen ellágyultak, szája sarkában mosoly bujkált. Hueso pedig tudta, hogy többet nem szükséges mondania. Az esernyő ígéretként kapaszkodott belé, pont olyan kitartóan, mint amekkora erővel Aina szorította a másik végét.