Trigger Warning: ütközet utáni romos város és halottak leírása.

A tanácskozás aznapra meglepően gyorsan véget ért, és viszonylag jó eredményekkel zárult minden fél számára. Mindenben meg tudtak állapodni, annak ellenére is, hogy Ward többször nyíltan és ellentmondást nem tűrve szembe ment a Mélyből érkezett Parancsnokkal, de még Hence-szel is, ha annak érezte szükségét. De szerencsére, miután mindenkinek letolta a torkán, hogy a saját négy emberével kizárólag ő rendelkezik, a többiek legfeljebb javaslatokkal élhetnek irányukba, máris gördülékenyebben mentek a tárgyalások.

Abban könnyen és gyorsan meg tudtak egyezni, hogy a Mélyiek milyen állásokat foglalnak majd el. A robbanások közelében akarták elhelyezni őket, persze annyira nem közel, hogy bármi bajuk eshessen. A módosítottak, akik eleve harcra termettek, foglalják majd el az előretolt posztokat. Abban mindannyian egyetértettek, hogy az ostrom első hullámát a Rendfenntartók tornya ellen a módosítottak vezetik majd a halottak által fedezve, Bastion védelmében.

A csillagfényfoki ellenállás, akik sokkal gyakorlatlanabbak közelharcban, és mindig is inkább gerilla hadviselésre rendezkedtek be, hátul maradnak. Távolról támadják majd a Rendfenntartók közül azokat, akiket nem értek el a bombák, vagy valamilyen módon kisiklottak a módosítottak legyezőként rájuk nyíló alakzatából. A leghátsóbb szakaszaik pedig megbénítják a várost, elvágják egymástól a negyedeket.

Loire-t ezek a részéletek nem érdekelték, nem tudták hosszútávon megtartani a figyelmét. Egyként is alig aludt, így inkább az ébren maradásért küzdött, nem azért, hogy koncentrálni tudjon. Arra mégis felfigyelt, amikor ő került szóba. Ward mindenki előtt kifejtette a tervüket, miszerint a lány a fémkarúval és a gépésszel tart lerakni a bombákat, és közben lezárják a várost. A másik mágus velük marad, és távolról levédik az állásokat. Szépen, minden gyanútól mentesen mentette ki Bastiont.

Miután mindenben megegyeztek, már csak a megfelelő időket kellett kivárni. Espdadáék annyit kaptak utasításba, hogy amint sötétedni kezd, induljanak el, és kezdjék el a bombák telepítését a viszonylag biztonságosabb, közeli helyekkel. Bastiont, bár nem örült, hogy maradnia kell, az határozottan elégtétellel töltötte el, hogy az ellenállás főleg arra koncentrált, hogy a Mélyből érkezettek szabadságát kontrollálja. Így ők viszonylag szabad mozgásteret kaptak másnap hajnalig, vagyis a támadás kezdetéig.

A tanácskozás után mindenki visszavonult. A három fiú a műhelybe ment, még be kellett fejezniük néhány bombát. Kettőnek a híján is voltak, Espada az utolsó pillanatban találta ki, hogy azokra is szükség lesz. Harmadik bár morgolódott kissé, de azért engedelmesen nekiült, hogy elkészítse ezeket is.

Loire előző nap már bezárta az átokdarabokat a bombák gyújtószerkezetébe, ezért neki már nem volt több dolga velük, azon kívül, hogy majd fel kell élesztenie őket. Úgy döntött hát, hogy inkább visszamegy a szobájukba, hogy indulásig olvasással tölti az időt. Akkor legalább senkinek sem lesz a lába alatt. És útban sem. Sőt, úgy általában elrontani sem fog tudni semmit.

Tervének megfelelően visszahúzódott a szobájukba, az sem zavarta akkor, hogy teljesen egyedül maradt. Pedig általában mindig igényelte a társaságot, még akkor is, amikor a legkevésbé sem tudta ezt kifejezésre juttatni. A szobában összekuporodott az ágyán, kinyitotta a Méregkeverő könyvét, maga elé fektette, és lábát átkarolva olvasni kezdett.

Meglepően hamar elkészültem a méreggel, amit kértek. Illékony lett, színtelen, szagtalan, még a kis üveg fiolákban sem látszik, hogy lenne bennük bármi is. Igazság szerint nem volt nehéz teljesíteni, amit kértek, annyi elhalt húst kellett lemetszenem a betegekről, hogy talán a fél kontinensnek elég mérget tudnék készíteni.

Ha őszinte akarok lenni, egyedül nem boldogultam volna, és képtelen lettem volna ilyen gyorsan felmutatni bármi látványos eredményt. Azzal kezdtem a feladat teljesítését, hogy bezárkóztam a Mágus laborjába, ami a lakótere is volt. Határozottan olyan érzés kerített a hatalmába, hogy kellett hagynia a számomra valamit, amivel ha méltó nem is leszek hozzá, de egyszerű halandóként a nyomdokaiba léphetek.

Nem is tudtam, hogy ennyi mágikus eszközt halmozott fel. Vagy ezek vajon eredetileg is a Mély tulajdonát képezték, és csak a rendelkezésére bocsátották? Talán ez az utóbbi lehet a helyzet, mert sok eszköz a szobájában mágusok számára teljesen haszontalan, hiszen varázsképtelen emberek használatára szánták ezeket. Sokukban már ki is merült a belezárt mágia.

El tudod ezt hinni? Igazi kincsestárra bukkantam. Mágikus lepárlók, kémcsövek, edények az alkotóelemek szétválasztására, és furcsa, zárható, üstszerű tárolók ezek újra egyesítésére, vagy kombinálására. Sok hasonló használatát Bárd mutogatta meg nekem, talán még ezer évekkel ezelőtt. És én nem is hittem, hogy még emlékszem a használatukra.

Látod? Az én minden tudásom sem ér semmit, ha nincsenek ennek az eltűnt Mágusnak az eszközei. Sőt, ahogy a laborjában kutattam, eldugott feljegyzéseket találtam. Ezek alapján ő is gondolkodott a járvány fegyverré alakításán. Annyi titkot hagyott maga után! Bárcsak tudnám, vajon neki is ezt parancsolták-e, mint nekem... Vagy maga jutott erre az elgondolásra, hogy a Mélyt nem lehet másként megmenteni, csak ezzel az aljas módszerrel?

Ő nem csak szellőzőbe juttatható gázt akart készíteni, hanem golyókba tölteni a járványt, vagy sűrű mérget készíteni belőle. De tervezett színtelen, íztelen oldatot is, ami vízbe juttatva mérgez. Már akkor biztos voltam benne, hogy ez még mind a hasznunkra lesz. Csakhogy először a tiszt kérését kellett teljesítenem. Az az anyag, amit a Mágus golyókba akart tölteni, vagy amivel a vizet mérgezte volna, majdnem az volt, amit tőlem kértek. Alig igényelt módosítást, és mikor az instrukcióit követtem, úgy éreztem, mintha még eltűntében is egyengetné az utamat.

Napokkal később, egy kis fiolányi mintával indultam el a tanácskozásra. Jól lezártam az üvegcsét, hiszen nem magunk ellen akartam használni. Ideges voltam, nem szeretem a szereplést, különösen nem a város vezetői előtt, akik azt várják, hogy egy fegyver sikerességéről számoljak be nekik.

Annak ellenére, hogy nagyon jól tudtam, mire készítek fegyvert, bíztam valami feloldozásban. Nekem nem elég megnyugvás az, hogy parancsot kaptam. De erre aztán várhattam, amikor mindenki csak azt követelte tőlem, hogy magyarázzam el a méreg működését. És természetesen rengeteg türelmetlen kérdés kísérte minden mondatomat.

Fájó belenyugvással hoztam a tudomásukra, hogy egyelőre kétféle mérget készítettem. Az egyik szinte azonnal öl. Nem tudtam elképzelni milyen hatása lehet, mert még nem volt időm kísérleti állatokon sem kipróbálni, épp csak elkészültem vele. De ha az elméletem helytálló, olyan gyorsan jönnek majd ki az áldozat testén a sebek, hogy szinte leeszi a húst a csontjáról. Magától nem lenne erre képes a járvány, a mágus hátrahagyott főzeteivel kevertem, azokkal, amiket az orvosságokhoz használunk.

A másik méreg kicsit lassabb lefutású, ez van inkább arra, hogy meggyengítsük vele az ellenfelet. Éppen arra fejlesztettem ki, hogy a fertőzöttnek legyen elég ideje visszahurcolni magával a betegséget a sajátjai közé. A magyarázat végén bezsebeltem nem kevés elismerő pillantást, hiszen amit eléjük tártam, jóval több volt, mint amit eredetileg vártak.

Aztán, amikor már nagyon úgy éreztem, nem bírom tovább, és legszívesebben otthagynám a teljes tanácsot, egyszer csak megremegett a Mély. Mintha valahol távol tőlünk egy óriás rázta volna meg magát. Reszkettek a falak, táncoltak a csillárok, poharak fordultak le az asztalokról. És ez az egész rázkódás irtózatos zajjal járt, tényleg azt hittem egy pillanatig, hogy az egész Mély a nyakunkba omlik, és örökre maga alá temet mindannyiunkat.

A tanácsteremben tartózkodók is nyugtalanul futtaták végig pillantásukat a plafonon és a falakon. Aztán abbamaradt a remegés, és elhalt a zaj, gyorsabban, mint ahogy várta volna az ember. A hegyek belseje ismét elnémult. Ahogy a tanácsterem is. De az nem sokáig maradt néma. A tiszt szinte azonnal megtalálta a hangját, és a falra szerelt rádión azonnal felvilágosítást követelt, majd parancsokat kezdett osztani. Azonnali mozgósításra utasított, és felállítatott egy fegyveres felderítő osztagot.

Rövid, pattogós mondatokkal beszélt, sokszor kódszavakat használt, egy-egy szóval váltva ki hosszas magyarázatokat. Nem értettem ezt a katonai zsargont, de annyit ki tudtam venni az elhangzottakból, hogy valószínűleg az egyik felszínhez közeli várost érhette támadás. A zajt és rázkódást pedig az okozta, hogy áttörtek az egyik felszíntől leválasztó, hermetikus kapun.

Amikor ezt meghallottam, összeszorult a mellkasom, és összeugrott a gyomrom. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy te is az egyik felszín közeli városban vagy, és hogy akár rajtatok is üthettek. Borzasztó érzés volt. Azonnal utánad akartam menni. Épp azt latolgattam, hogyan közöljem a tiszttel, hogy nem fog tudni itt tartani, amikor megéreztem magamon azt a fagyos tekintetét. Láttam rajta, hogy ő is mindennel számot vet. Aztán megláttam a szemében az elhatározást. Ahogy megszólalt, már tudtam, mit fog mondani.

– Mennyi idő alatt lesz menetkész, doktor?

– Azonnal, amint parancsot kapok – feleltem neki elszántan.

– Van olyan mérge, amit magával tud vinni? – tette fel a következő kérdést.

– Van, uram! – Minden korábbi kételyem semmivé lett, már nem érdekelt, van-e jogunk egy olyan fegyverhez nyúlni, mint a járvány. Rólad volt szó, nem számított más. Azt hiszem, kezdtem végre tisztába kerülni az érzéseimmel.

– Remek. Szedjen össze mindent, ami eddig elkészült, lehetőleg a gyorsan ölő verzióból. De legyen Önnél a másikból is. A sebesültek ellátására vigyen magával mindent, ami egy csatatéren csak szükséges lehet. Válasszon maga mellé párat az immunis ápolók közül. Én addig összeszedek egy csapatot korábban felgyógyult fertőzöttekből. Ők mennek még magukkal. Fél óra múlva mindannyiukat a Dōrba vezető járatnál akarom látni. Onnan indulnak.

Nem mondott többet. Azt sem kellett hangosan kimondania, hogy feloszlatja a gyűlést, mindenki tudta magától is. Visszasiettem a laborba, kiválasztottam, hogy kik tartsanak velem. Nem volt könnyű választani közülük, mind jönni akartak. Ötük mellett döntöttem, a többiekre rábíztam a kórházat, a labort és a betegeket. Az öt ápolóval összepakoltunk mindent, ami csak kellhetett, majd elindultunk a kijelölt találkozó helyére.

Húzta a hátizsák a hátam, a gázálarc a legrosszabb helyen himbálózott az oldalamon, de az elszántságom töretlen volt. Olyan gyorsan tettük meg az utat a járatig, amennyire az csak lehetséges volt. Az elsők közt érkeztünk. Meg sem lepett, hogy a tiszt már ott toporgott eddigre. Rajta kívül alig egy-két katona ért még oda. Amint megálltam mellettük, és letettem a földre a zsákom, azonnal hozzám fordult, mintha a többiek ott sem lettek volna.

– Én nem mehetek magukkal. Nem hagyhatom védtelenül a városokat, fel kell készítenem az embereket arra, hogy talán ilyen mélyre is lenyomul az ellenség. Derítsék ki, mi történt, hozzák haza azokat, akiket lehet. De ha a szükség úgy hozza, vessék be a mérget. Itt van magánál?

– Igen itt – nyitottam fel a táskám egyik oldalsó zsebét, hogy megmutassam neki –, a kisebb fiolákban van az azonnal ölő méreg. De mivel, tartok tőle, hogy mire készül, meg kell jegyeznem, nem tudom, hogy mi immunisak vagyunk-e egy ennyire felerősített, agresszív méregre...

Felemelte a kezét, egyértelműen jelezve, hogy nem kíváncsi az aggodalmaimra. Egyetlen további szó nélkül vette ki a fiolákat – én erre sem mondtam semmit, figyeltem, ahogy az alagút gyér fényében forgatni kezdte az üvegcséket. De nem láthatott bennük semmit. Elunva ezt, nem az én táskámba tette vissza a fiolákat, hanem átnyújtotta az egyik megviselt arcú katonának, akit a parancsnokunknak nevezett ki erre a küldetésre. Amikor megszólalt, kizárólag hozzá beszélt, mintha én szublimáltam voltam ez alatt a fél perc alatt.

– Akkor, ahogy megbeszéltük. Nincs hírünk Kirikről, és a csapatáról. Nagyon is valószínű, hogy őket érte közvetlen támadás. Ezért, ha olyan állapotban találnak rájuk, amin nem tudnak könnyen segíteni, esetleg nem mozdíthatók, a fontosságukra való tekintet nélkül végezzenek velük. Nem kerülhetnek az ellenség kezére. Ha megszorulnának, vessék be a mérget. Ne feledjék, az orvosnak nem eshet baja.

– Minden esetben ő a prioritás, uram? – kérdezte a biztonság kedvéért a parancsnok felém sandítva. – Kiriket is hagyjuk hátra?

A kérdés a megviselt képű részéről nem lepett meg, mindenki tudta, hogy te nem csak egy trófea vagy a számára, akit a Tiszt maga mellé csábított a másik oldalról. Kiállt melletted, minden felvilági furcsaságod ellenére is. Segített, hogy be tudj illeszkedni a szabad emberek közé. Bárki láthatta rajta is a ragaszkodást hozzád, nemcsak a te hűségedet az irányába. Ezért is voltam képtelen hinni a fülemnek, hogy a parancsa tényleg elhangzott. Ilyen szenvtelen közönyre még tőle sem számítottam.

– Katonánk van még elég, de orvosunk nincs még egy.

Ezzel otthagyott minket, nem érdekelte tovább, ki mennyire viseli rosszul a parancsot. Ő kiadta, a teljesítése a mi dolgunk. Utána akartam menni, hogy számon kérjem, hogy kikérjem magamnak azt, ahogy az embereivel bánik. De nem hagytak. Az elkínzott képű, miután eltette a mérges fiolákat, megragadta a karom, és ellentmondást nem tűrően lódított be az alagútba.

Loire nem tudta volna megmondani, mikor nyúlt el az ágyán, és mennyi ideig olvasott még így az oldalára fordulva. És arra nem emlékezett később,  mikor nyomta el az álom. Csakhogy a történet fonala nem szakadt meg annyival, hogy ő elaludt. Minden folytatódott tovább, mintha csak olvasta volna. A fejében szóltak tovább az orvos szavai, az ő szemével látta, ami vele történt. Az ő lábával ment végig a mély alagútjain és folyosóin.

Nem volt tudatában annak, hogy alszik, de később, amikor felébredt, álomnak sem nevezte volna ezt a furcsa tapasztalást. Mégis minden mozzanatra olyan élénken emlékezett, mintha csak vele történt volna.

Sokáig mentünk az alagutakban. Olyan helyeken, ahol én nem ismertem a járást. Később persze rádöbbentem, hogy voltam már a megtámadott városban, ahova tartottunk, de sosem ezen a folyosón át jöttem. A saját teóriám az volt, hogy talán a másik alagút a támadás után nem járható, vagy nem biztonságos. Persze mi lehet biztonságos azután, hogy mágusok törtek be a világunkba? Ha máshogy kongtak egy út falai, nem indultunk el rajta. Ebben a kérdésben kénytelen voltam rájuk hagyatkozni, én süket voltam a Mély útmutató hangjaira.

Nem tudom, mennyi időbe telt, mire elértük a hatalmas buborékot, amibe a város épült. Nekem a sötét járatokban tapogatózva, a társaim lépései után fülelve sosem volt időérzékem. Ők határozottan mentek, sokkal jobban láttak a sötétben, mint ahogy az én fényhez szokott csökevényes szemeim valaha is megszokhatták ezt a feketeséget. Én csak botladozva, vakon követtem a többieket.

Nehéz volt a málha is, és az alagút is meredeken emelkedett, a központi város jóval mélyebbre épült, mint a felszínhez közeliek. Sőt volt egy szakasz, amin szinte a körmünkkel kapaszkodva kellett felmásznunk. Sejtettem, hogy ez az egyik oka, amiért nem nagyon használják ezt az utat. Ezen a meredeken kapaszkodás közben, megint gyengének és semmirevalónak éreztem magam, mint még fent a napfényen töltött éveim alatt, amikor még az ottaniak közt próbáltam bizonyítani. Csak az a gondolat adott erőt, hogy neked kell segítenem. Csak ennek köszönhetően tudtam utolérni a többieket.

Az alagút a város egy félreesőbb részébe torkollott, és ebbe a kanyarulatba furcsa fények szűrődtek be. Egyáltalán nem hasonlított a járatok enegiatakarékos fakóságára. A parancsnokunk is gyanúsnak találta, nemcsak én, ezért megállásra utasított minket. Az egyik katonát küldte előre, hogy lessen be a járatból a város épületei közé. A feladatra kijelölt társunk el is indult előre. Óvakodva haladt, ügyelt, nehogy bármi zajt keltsen. Hamarosan eltűnt a látóterünkből.

És súlyos percek múlva sem adott semmi jelet, vagy jött vissza jelentést tenni arról, amit a városban látott. A parancsokunk elunta a várakozást, kiválasztott még egy katonát, és az első után küldte. És ez a második sem jött vissza. Elképzelni sem tudtuk, mi történhetett. Támadás érhette őket? Ezt nem tartottuk logikusnak, hiszen semmi zajt sem hallottunk. Bár ismerünk aljas mágiákat, amik nem keltenek zajt.

A parancsnok türelmét vesztve jelt adott az előre nyomulásra. Mivel nem tudtuk, mi várhat ránk a forduló után, inkább úgy döntött, együtt nagyobb esélyünk van bármilyen ellenséges fellépés ellen, mint kis csoportokra szakadozva. Mindannyian megragadtuk a fegyverünket, és elkezdtünk előre osonni. Lassan mi is elértük azt a kanyart, ami mögött a másik kettő eltűnt.

És akkor azonnal megláttuk, hogy egyáltalán nem tűntek el. Ott találtuk őket a fekete sziklafal takarásában. Megbabonázva álltak, és meredtek maguk elé, a városra. Végül senki nem tett szemrehányást nekik. Az a látvány minket is végeérhetetlenül hosszú percekre odaszögezett. Akkor már értettük, mi volt a járatba beszűrődő furcsa fény.

Nem csupán áttörték a hermetikus kaput... kirobbantották a városfalat, vagyis az egész hegyoldalt. A napfény pedig szabadon dőlt be a sziklákból törött fogakként emelkedő, megcsonkított épületek közé. A két fiatal katona a hegyek gyomrában született, sosem látták még a fenti fényt.

Ahogy végignéztünk a városon, egyetlen ép épületet sem találtunk. Bárki láthatta, hogy borzalmas mágia söpört végig rajta ezt a szőrnyű pusztulást okozva. Az én szemem akkor még képtelen volt felfogni azt a mészárlást, ami elénk tárult. Az utcákat mindenfelé halottak borították, nők, gyerekek, férfiak és persze a katonáink. A támadóknak nyoma sem volt, hiszen a város közelébe sem kellett jönniük, hogy ezt tegyék.

A látványtól letaglózva álltunk ott, eleinte mozdulni is képtelenek voltunk. És csak valami végtelen, sűrű űrön keresztül tudott elhatolni hozzánk a parancsnok utasítása, miszerint kezdjünk el túlélők után kutatni. Úgy mozogtunk, mint az alvajárók. A Mély legfiatalabb katonáinak eddig fogalma sem volt arról, milyen borzalmas kegyetlenségekre képesek a fényjárók.

Engem is elborzasztott a látvány, pedig korábban láttam már ezt a mágiát egész felszíni városokat letarolni. De akkor érdekes módon nem forgott tőle így a gyomrom. Korábban szemrebbenés nélkül végignéztem, ahogy a mágusok összegyűlnek a városhoz közeli magaslaton – ehhez a mágiához egy egész tucatra szükség volt belőlük. Figyeltem, ahogy felkavarják az eget, viharrá duzzasztották a végtelen kékséget, majd ezt a jeges-tüzes fergeteget fékezhetetlenül a városra szabadították. A lezúduló pusztulás végigzúgott az épületek között, beszabadult az otthonokba, és minden élőt elsöpört.

Úgy hallottam, nem sokszor éltek ezzel a mágiával. Ennek a rettenetnek alaposan megkérték az árát. Ezért amennyire én tudom, a fényjárók vezetői tízszer is meggondolták, mire vetik be ezt a hatalmat. Most talán azért döntöttek emellett, mert másképp nem tudtak volna bejutni a hegyek gyomrába. Ahogy kilestem a szabadba, a távolban Dōr tengeri sós levegőtől fényesre mart falai fehérlettek. Pont a széles főtérre lehetett rálátni. Nem maradtak kétségeim afelől, hogy onnan zúdították ezekre a szerencsétlenekre a poklot.

Ahogy ilyeneken jártak a gondolataim, egy percre sem álltam meg, folyamatosan a romokat pásztáztam, én is túlélők után kutattam, mint közülünk bárki. De eleinte nem találtunk senkit. Én pedig arra eszméltem, ki tudja mennyi idő múlva, hogy egy játszótér mellett görnyedek térdre rogyva, és keserű epét rókázok. Sokszor próbára tették már a gyomromat a szörnyűségek korábbi csatákban, de vannak dolgok, amikhez képtelenség hozzászokni.

Elmondani sem tudom, mit láttam azon a játszótéren, de biztos vagyok benne, hogy azoknak a kis testeknek, és az őket védeni próbáló anyáknak a látványa amíg élek, kísérteni fog. Ahogy ott feküdtek a földön, vagy felakadva a törött szörny-bordákká deformálódott játékok vázán. Azt hittem, a lelket is kiokádom magamból annyira gyötört az a látvány. Talán elszakadni sem tudok, ha nem hallom meg pár méterre tőlem az egyik szanitéc kiáltásait.

– Itt vannak! Túlélőket találtam! Vagy húsz sebesült van itt!

Ez a pár szó rázott fel, végre el tudtam szakadni a játszótér pokoli látképétől. Rohanni akartam, de csak bizonytalan léptekkel szédelegve mentem. Mondogattam magamnak, hogy csak a hátizsák húz vissza... Ahogy mentem, romok alól félig-meddig kilátszó holttestek mellett haladtam el. Felismertem bennük néhány K-t és egy pár J-t is. Ahogy haladtam, szöget ütött a fejemben a felismerés. Ezek a holttestek utat mutattak, az egyik menekítő akna irányába.

Tehát támadásnak biztosan volt valami előjele, valami zaj, vagy tudom is én. Nem maradhatott sok idejük azután, hogy felismerték, mekkora baj közeleg, de arra elég volt, hogy azt a pár embert biztonságba juttassák. Talán a korábbi játszótérig is elhatoltak a kiáltások, parancsok, talán a szülők is épp futásnak eredtek volna a gyerekeikkel, amikor betört a falakon a mágia, és elborította őket. És alig maradtak... Húsz az ezrekből...

– Ketten menjetek az aknába! – kiabáltam az embereimnek, és a járat felé hadonásztam.

Az utasításomnak a két közelebbi szanitéc azonnal engedelmeskedett, a parancsnok pedig még két embert küldött velük védelemnek. Aztán lövéseket hallottam az irányából. Elképedve fordultam oda, és azt láttam, hogy pisztolyát a földre szegezve áll. De mielőtt bármit mondhattam volna, fegyvere még egyszer felhördült, feltehetőleg még valakit „megszabadított a szenvedéseitől". Rohanva indultam meg felé, nem hagyhattam, hogy megölje a sérülteket. Közben alig hatolt el hozzám az egyik szanitécem kiáltása:

– Segítség kell! Vannak súlyos sebesültek is!

Én csak a parancsnokot láttam, ahogy újabb célra emeli a pisztolyát. Nem láttam, ki a sebesült, csak az izmos felsőtestet, vörös hajat, és vér borította arcot. Abban sem voltam biztos akkor, hogy nemcsak hallucináltam, ahogy emelkedik és süllyed az a mellkas. Nekirontottam a parancsnoknak, és ledöntöttem a lábáról. Az újabb lövése már a levegőbe dördült. Sosem voltam igazán erős, nem is tudom, hogy sikerült kicsavarnom a pisztolyt a kezéből. De a következő pillanatban már nálam volt a fegyvere. És én a homlokához szorítottam a csövét.

– Elég volt! – üvöltöttem magamból kikelve. – Ezek nem kutyák! Nem lőhet le többet közülük, hacsak én azt nem mondom, hogy menthetetlenek!

Ekkor valakik megragadtak, és lehúztak róla, az én kezemből is kivették a pisztolyt. Egy fél pillanatig azt hittem, hogy lelőnek, vagy megkötöznek, de semmi ilyen nem történt. Hátra fordultam, és téged láttalak magam mögött. Az egyik vállad kificamodva lógott, a homlokod vérzett, de ezen kívül úgy tűnt, nincs nagyobb bajod. Akkor még nem vettem észre a fémdarabot, ami az oldaladba állt, olyan jól takartad az ép kezeddel. Pedig, ha jobban megnézem, ijesztő hasonlóságot fedeztem volna fel a játszótér deformált, széttöredezett mászókáival.

– Elnézést az indulatokért, parancsnok – intettél a téged kísérő egyik J-nek, hogy segítse talpra –, de én is határozottan kérem, ne ítélje halálra az embereimet, amíg az orvos nem döntött felőlük.

Két módosítottat állítottál mellé, hogy ügyeljenek rá, ők elkérték a puskáját is, amit nem szívesen adott át, de nem mert ellenszegülni a tiszt kedvencének. A másik J ezalatt még mindig engem tartott, nehogy ostobaságot csináljak, majd ennek a módosítottnak címezted a szavaidat:

– Engedd el, most már megáll a lábán. Kísérd el, vigyázz rá, nem eshet baja. Csináld azt, amit mond.

Aztán engem is elküldtél a dolgomra, mondván, ne vesztegessem a túlélők idejét feleslegesen. A J pedig a nyomomba szegődött, és egy pillanatra nem maradt el mellőlem. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem zavart. Eleve nem szeretem, ha a lábam alatt vannak, amikor próbálok életeket menteni. Ilyenkor elvárom, hogy az, aki a nyomomban koslat legalább hatékonyan segíteni tudjon, és ne kelljen neki elmagyarázni a különbséget a steril géz és fásli között.

Emellett pedig én is épp úgy fenntartásokkal kezeltem a J-t, mint bárki, aki nem nem volt módosított. Mindenkihez eljutott a széria rossz híre, nyugtalanította az embereket a jelenletétük. Féltek ezektől a gyermeklelkű óriásoktól. Minden széria megbukott eddig valamiben, mégis voltak sikertelenebbek, mint a többi. Ilyen volt az I és a J. Az előbbiek személyiség és érzések nélküli bábuk voltak, de egy párszáz darab után kiderült, hogy alkalmatlanok csapatmunkát igénylő összetartásra, ha nem éreznek nemhogy sorsközösséget, de semmit egymás iránt. Így lett a J. Érzelmes jellemmel, de nem túl bonyolult személyiséggel.

Ragaszkodók voltak, és épp annyira engedelmesek, mint az I. Bármit megtettek egy megfelelően erős akarat utasításait követve. Már ha mindig  következetes tudott maradni az az akarat. Mert ha nem, az szélsőséges reakciót válthatott ki belőlük. És ha ez nem lett volna elég, dönteni is teljeséggel képtelenek voltak, épp mint az őket megelőző I. Akár össze is omolhattak egy döntéshelyzetben, ha nem volt senki, aki határozzon helyettük.

Én nem tudtam olyanról, hogy a J civilek ellen fordult volna, de keringtek pletykák arról, hogy a parancsnokaikat megtámadták. Amikor a nyugtalan lakosok téged faggattak erről, mindig nevetve válaszoltál nekik, hogy azok a vezetők nem a J-hez nem értenek, hanem nemes egyszerűséggel az emberekhez. Aki nem tud gyerekeket megfelelő következetességgel a megfelelő irányba terelgetni, az ne akarjon J-t irányítani.

Azt hiszem, ebből már bárki értheti, miért zavart a kényszerű csapatmunka a mellém kirendelt J-vel. Ha volt valaki, aki nem volt következetes, és nem értett a kölykökhöz sem, hát én voltam az. Éppen ezért fogalmam sem volt arról, hogyan kell kemény kézzel fogni ezeket a gyermeteg lelkű óriásokat, akik a megfelelő személy parancsára bárkinek mosolyogva átvágják a torkát. De téged akkor egyáltalán nem érdekeltek a kételyeim. A helyzet sem tette lehetővé, hogy foglalkozz velük. Megelőlegezted a bizalmat nekünk, hogy boldogulok majd a J-vel.

Neked sokkal fontosabb feladatok jutottak. Onnatól kezdve, hogy a parancsnokot félre állíttattad az embereiddel, te álltál a csapat élére. Döbbenetesen gyorsan megszerveztél mindent. A másik a nyomodba sem érhetett, sem karizmában, sem határozottságban. Nem volt senki, aki ne engedelmeskedett volna neked azonnal. Amint kiadtál egy utasítást, már ugrottak is, hogy végrehajtsák.

Először a túlélőket szedted össze, nehogy a fejetlenség miatt még nagyobb baj érje őket a romok közt. Azokat, akik még időben el tudtak rejtőzni a félreeső járatba, és esetleg egy karcolás nélkül megúszták a borzalmakat – nem sokan, de akadtak ilyenek –, csatarendbe szervezted, és módszeresen a túlélők felkutatására küldted. Amikor végeztek, összeszámoltattad a túlélőket. A te ott tartózkodó embereid közül megmaradt nyolcat nem számítva ötvenegy civil élte túl a támadást.

– Nem maradhatunk itt sokáig! – adtad ki a következő utasításokat. – Menjetek az orvossal és a szanitécekkel, fel kell mérniük, hogy ki mozdítható, és kit tudunk magunkkal vinni. Akin nem tudnak segíteni, itt marad.

A J és K katonái azonnal körénk gyűltek, és magukkal tereltek. Csoportokra oszlottak, hogy minden szanitéc mellé jusson közülük. A J, akit eredetileg mellém osztottál be, fáradhatatlanul leste minden mozdulatomat, és követte az utasításaimat. Meg sem fordult a fejében, hogy más mellé szegődjön. Kissé vonakodva akkor távolodott csak el tőlem, amikor a súlyosabb sebesültekhez küldtem, hogy segítsen a szanitécnek hordágyra emelni őket.

Egy pillanatra fellélegeztem, hogy végre nem lesi senki a mozdulataimat. Ahogy akkor visszapillantottam rád, a szemem sarkából még láttam, ahogy lerogytál egy törmelék kupacra. De akkor még azt hittem, hogy csak elfogyott az adrenalin, ami eddig pörgetett. Akkor láttam csak, hogy egyáltalán nem vagy jól, amikor a járóképes túlélőket már útnak indítottuk a mély-városok felé, és visszamentem melléd, hogy felrázzalak, hiszen indulnunk kellett.

Eddigre sok idő telt el, amíg sebeket kötöztem, hordágyakat rögtönöztettem a törmelékek használható vas rudaiból, és rongyokból. Mankókat és hámot csináltunk azoknak, akiknek nem jutott hordágy, de a saját lábukon mankóval sem tudták volna megtenni a távot a következő városig. Őket azoknak a modosítottaknak a hátára kötöztük, akik nem cipeltek hordágyat. Már mindenki menetkész volt, amikor észrevettem, hogy még mindig ugyanott ülsz. Akkor nevetséges módon az a gondolatom támadt, hogy talán legyűrt az izgalom, és elaludtál...

Persze azonnal láttam, hogy nem ez a helyzet, ahogy elindultam feléd, hogy magadhoz térítselek. Eddigre már terebélyes vértócsa gyűlt össze körülötted. A fejed is erőtlenül billent le, alig voltál tudatodnál. Ahogy szólítottalak, valamennyire kinyílt a szemed. Zavartan néztél rám, aztán azt is észrevettem abban a szempárban, hogy felismertél.

– Utálom, ha a te fejed van magassabban... – mondtad halkan, bizonytalanul.

– Mi van? – bukott ki belőlem is azonnal értetlenül.

– Ha ilyen van... azt azt jelenti, hogy szarul vagyok... – adtad meg a magyarázatot kissé zavartan.

– Valóban szarul vagy – helyeseltem, és egyáltalán nem voltam nyugodt, az a lyuk az oldaladon nem tűnt bíztatónak.

– Mennyire? – kérdezted egyre halkabban.

– Eléggé, de most fogd be, koncentrálnom kell!

Utána már nem is láttam rajtad, hogy tudnád, merre vagy, és mi történt veled. Kétségbe estem. Egyedül képtelen lettem volna megmenteni téged. A parancs miatt azoknak nem mertem szólni, akikkel együtt jöttem. Csak azt láttam megoldásnak, hogy a módosítottaktól kérjek segítséget. Abban viszont egyáltalán nem voltam biztos, hogy ők engedelmeskednek-e nekem...

Ekkor vettem észre nem messze tőlem azt a J-t, akit mellém parancsoltál...

– Loire, ébredj! – rázogatta óvatosan a lány vállát Espada. – Indulnunk kell!

Loire pislogva, és szemét dörzsölgetve ült fel. Mellette kinyitva még mindig ott hevert a könyv. Kissé zavartan nézett körül, félig még mindig a lerombolt városban ragadva érezte magát. Még ott kavarogtak benne az érzések, még mindig érezte a szájában a hányás utáni savanyú ízt.

Zavartan nézett Espadára, egy pillanatig nem volt biztos benne, ki is ő. Aztán az éberség elsodorta ezeket ez érzéseket, és minden a helyére került. Ismét az volt a világ, aminek lennie kellett. Loire is az volt, aki eddig, azzal az elhatározással, hogy erről a furcsaságról nem fog beszélni senkinek. Nem hiányzott neki, hogy még bolondabbnak nézzék.