Bastion nagyon nehezen viselte a várakozást. Hol járkált, hol visszaült Harmadik mellé. Az sem tudta megnyugtatni, hogy Harmadik szerint felesleges fényes nappal számítani rájuk. Nem véletlen indultak éjszaka. Ugyanezért nem fognak világosban visszajönni sem. Akár megtalálták az ellenállást, akár nem, nem fogják kockáztatni, hogy meglássák őket.

Simon látszólag annyira nem aggódott, hogy el is nyúlt a fűben bepótolni a hiányos éjszakai alvást. Teljesen kimerült, és amint egyenesbe került, szinte azonnal átcsúszott félálomba, és mindenféle képeket és jelenetek kezdtek cikázni előtte az ébrenlét és az álom határán. Ahogy az utóbbi napokban mindig, mindenféle kicsavart, borzalmas formában azt élte át újra meg újra, ahogy meghaltak Warddal.

Kívülről nem látszott semmi ebből a nyugtalanságból, amíg igazán mély álomba nem süllyedt, nem kezdte dobálni magát, nem verte a veríték sem. Bastion nem is foglalkozott vele különösebben, nem volt álmos, vagy beszédes kedvében. A látszólag nyugodt bóbiskolás még ha bosszantotta is, erőt vett magán, hogy aludni hagyja Harmadikot. Valamivel viszont szerette volna elfoglalni magát, hogy ne kattoghasson az agya kontrollálatlanul a félelmein. Így vette észre Harmadik mellett Loire ezerszer megtépázott könyvét.

Sosem szeretett olvasni, de jelenleg gondolkodni sem akart. Ezért arra jutott, hogy maga is ad esélyt a világ első és eddig egyetlen nem mágus orvosának. Állítólag létezett orvosának. Eszébe jutott, amit még az iskolában tanítottak – persze szigorúan csak említés szintjén erről a betiltott könyvről. Az volt a hivatalos álláspont, hogy az összeomlás előtti Hegymély világbomlasztó propagandájának egy késői lépése lehetett, ez a könyv, amivel azt próbálták megingatni, ami a régi világrendből megmaradt. Nem véletlen, hogy a mai napig nem sikerült bebizonyítani, hogy a Méregkeverő valóban létezett-e.

Bastion ha őszinte akart lenni magához, nehezen hitte, hogy egy ilyen ember valóban élhetett. A mágusok miatt. A Szigetek mágusai sosem nem hagyták senkinek, hogy kétségeket merjenek ébreszteni a világban kiérdemelt jogaikról. Tűzzel-vassal üldöztek volna bárkit, aki kicsit is olyan, mint a Méregkeverő. Ezért ő személy szerint ezt a regényt egy ismeretlen író zseniálisan megkomponált fantáziálásának tartotta.
Mégis inkább úgy döntött, hogy ezzel a mesével ölti a várakozást, mint a saját kínzó gondolataival. Felnyitotta hát a könyvet, hagyta, hogy magától ott nyíljon szét, ahol utoljára befejezték az olvasását. És abban bízva, hogy ettől gyorsabban telik majd az idő, nekiveselkedett a történetnek.

Tudod, sosem gondoltam volna, hogy a háború ide, a hegyek alá is beszivárog. A Mély amióta csak ide kerültem, olyan mint a béke szigete nekem. De nem lenne az, ha te nem jöhettél volna velem. Pedig az Istenek látják a lelkem, mennyire nem akartam jönni! Ti jóságos Égiek! Mennyire nem akartam visszajönni ide, tőled teljesen függetlenül sem!

Ne nézz így, igen, tudom, itt nem hisznek bennük, éppen ezért hallani sem szeretnek róluk... De a bőrömből nem tudok kibújni, akármennyire is húzzák a szájukat a Néma Istenek említésének hallatán. De én nem csak itt nőttem fel, nem az ő hitük tanított. Vannak dolgok, amiket nem tudok hátra hagyni magamból, félvérként sem tudok egyszerre két hitrendszerhez hű lenni.

Szerintem te is érted, mire gondolok. Bár te mindkét hitet merő ostobaságnak tartod. Valahol jogos, miért kéne a Néma Istenekben hinned, amikor téged nem ők, hanem az emberek alkottak. Ők pedig nem is állhatnának távolabb attól, hogy istenek legyenek. A Mély hitét pedig pont amiatt nem érted, ami miatt én sem. Hiszen mindkettőnknek felfoghatatlan, hogy lehet végtelen, de mindig más ismétlődésben hinni? Az, hogy mindennek meg kell történnie velünk, ami csak megtörténhet, inkább büntetésnek tűnik nekem. Igen, tudom. Neked meg baromságnak. Ahogy az is, hogy minden lélek kap egy szikrát, amivel újra születhet, ha erre vágyik.

Igen, befejeztem, nem untatlak tovább. Csak... nehéz arról beszélnem, milyen érzelmeket vált ki belőlem a közelgő háború. Nem akarok erre gondolni a szabad perceimben. A sebesültek érkezésére, a halottak elhelyezésére... Mert lesznek halottak, bolond, aki azt hiszi, hogy nem. A Mély sem véd meg minket egymástól, emberektől.

Bastion megdöbbent. Mindenre előbb számított, mint arra, hogy ez a könyv ennyire olvasmányos lesz. Azt gondolta, hogy valami tömény, mágus-ellenes, adatokkal teletűzdelt regénynek álcázott propagandát fog olvasni. Ennél nem is tévedhetett volna nagyobbat. Már ennyi olvasás után is határozottan tetszett neki ez a hiányos párbeszéd utóérzet, mintha a másik szereplő válaszai csak azért nem lennének leírva, hogy helyet hagyjanak annak, aki épp olvassa.

Mintha csak neki beszélne a Méregkeverő. Mintha csak tőle várná a válaszokat felmerülő gondolataira. Még úgy is ez az érzése támadt, hogy ő nem volt olyan elutasító a hitekkel, mint az, akihez a Méregkeverő eredetileg beszélt. Az sem zavarta, hogy minden előzmény nélkül kezdett bele az olvasásba, és fogalma sem volt, hogy ki is a beszélgető partner. Valahogy tökéletesen el tudta magát helyezni ebben a társalgásban.

De visszatérve... Nem, nem a közelgő támadásra, ami ellenünk jön majd. Ahhoz még erőt kell gyűjtenem. Hadd beszéljek még egy kicsit másról. Hogy mit jelent nekem a Mély, és miért nem akarom, hogy megtörténjen az, ami sajnos megállíthatatlanul meg fog.

Te tudod a legjobban, mennyire félve jöttem, amikor Dōrban úgy döntöttek, hogy a Mélyben nagyobb szükség van rám. A félvérek vak félelmével álltam a parancs teljesítése előtt. Nem azért menekített ki innen az anyám az öcsémmel együtt, hogy visszakényszerüljek ide. Egész életemben azt hallgattam tőle, mennyire borzalmas itt az élet, hogy semmire sem vágyott, mint fényre és szabadságra. Na meg csöndre, hogy végre elhallgassanak a falak. Az apám mellett, bármennyire szerette is, sem a félhomályhoz és lámpafényhez, sem a zenéhez nem tudott hozzászokni. Ahogy a Mély szigorú szabályaihoz sem.

Amikor ide küldtek Dōrból, én is ezektől féltem, hogy mennyire fogok itt gyűlölni mindent. De nem így történt, gyorsan rá kellett döbbennem, hogy a Mély sokkal vonzóbb számomra, és elfogadóbb velem, mint a felszín. Itt nem foglalkozik senki a félvér megjelenésemmel, senkit sem érdekel, hogy az egyik szemem kék, mint azoké, akikét nem éri fény, a másik pedig fekete. Senki sem bámul, amikor végig megyek az utcákon, hiszen nem én vagyok itt az egyetlen furcsaság.

Mióta is vagyok itt? Még nincs egy éve, de már most nem értem magam, miért is nem akartam ide előbb visszajönni. Még az előtt, hogy elvakultságomban beléptem volna Eshter seregébe. Hálátlan voltam, és most törlesztek a Mélynek. Ő pedig hálás, az itt élők mind hálásak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy pár hete a haditanácsban találtam magam. Én sem értettem ezt a megtiszteltetést, de mégis helyem lett benne, veled együtt, bár ezen utóbbin azt hiszem, nincs is mit csodálkozni. A tiszteddel együtt zseniális stratégák vagytok, ostobaság lett volna nem kérni a te ötleteidből.

Amikor döntöttek a részvételemről, azt mondták, nekem kell megszerveznem a sebesültek és betegek ellátását egy majdani ostrom esetére, mert nincs senki más erre. Arra kértek, neveljek ki minél több ápolót és szanitécet, és ha az időmbe belefér, orvost is. Megígértem, hogy mindent megteszek, de az orvos kinevelését ilyen rövid idő alatt lehetetlen garantálni. Viszont az ápolókat és szanitéceket igyekszem a lehető legjobban felkészíteni. Nem lesz könnyű, de mindent megteszek. Hiszen, tudom, szükségünk lesz rájuk.

Ennek ellenére még mindig nehezen hiszem el, hogy utolér minket a háború. Már lassan nyolc éve tart, nem itt lenne már az ideje, hogy befejeződjön? Nincs ezer más, amit tehetnénk a világ szétbontása és egymás pusztítása helyett? Persze ezt nem én döntöm el. Ha ellenünk jönnek, akkor megvédjük magunkat, ez ilyen egyszerű. És én is kiveszem belőle a részem, mint áruló, mint félvér, mint valaki, aki veled együtt visszatalált oda, ahová mindig is tartozott.

Mégis úgy hiszem, hogy nem vagyunk jó helyzetben. Azzal, hogy összehoztad a megállapodást Csillagfényfokkal, erőforrásunk nem sokkal lett több, de kötelességünk viszont igen. Olyan híreket hoztál, amit mindenki sejtett. A fővárosban is alig jutnak orvoshoz, a mágusok félnek oda menni, félnek a nem rég felemelkedett Eshter, az új hatalom haragjától. Blokád alá vonták a kontinenst, az sem érdekli őket, hogy a Csillagfényfokon élőket is kínozni kezdte a Mély járványa. A megállapodás egy része, amit kötöttél, engem is érintett. Őket is meg kell gyógyítanunk.

De nem elégedtek meg csupán a gyógyulással. Az együttműködésért cserébe az ápolók egy részét, át kell adnunk nekik. Azokat, akik értenek a járványhoz. És... engem is kértek. Főleg engem. Először hallva ezt tőled, el sem akartam hinni. Már akkor sem akartam elmenni innen, nem akartam soha többé elhagyni a Mélyt. Nem is tudom, mit éreztem, amikor a küldetésed és a sebesülés után magadhoz tértél, és elmondtad, mit követel a főváros. Ott voltam a kórteremben, kötéscseréhez készülődtem, háttal álltam neked, nem láttam, hogy magadhoz tértél. Arra lettem figyelmes, hogy megszólaltál.

– Hé! El kell mondanom valamit... – Alig voltál még magadnál, mégis még azelőtt tudatni akartad velem, mielőtt bárki másnak jelentést tettél volna. – Megegyeztem Csillagfényfokkal. És azt akarom, hogy tudd, hogy az volt a parancsom, hogy ez a szövetség mindenképp jöjjön létre...

– Nem voltak kétségeim. – Nem értettem, miért ennyire fontos ez rögtön az ébredésed után. – Sikerrel jártál. De ha megegyeztetek, annak jó hírnek kellene lennie, nem?

– Neked nem az. Te voltál az alku tárgya...

Ezt aztán egyáltalán nem értettem. Annyira nem, hogy abban sem voltam biztos, hogy megijednem kellene-e vagy felháborodnom. Te pedig mindent elmondtál, szinte meggyóntál nekem. Meglepett, nem számítottam erre tőled. Mármint egy ennyire őszinte vallomásra nem. Tudom, hogy barátok vagyunk, a te furcsa módodon, de azt sosem felejteném el, hogy elsősorban katona vagy. A Mély leghűségesebb katonája. Tisztában voltam vele, hogy ezért a parancs előbbre való, mint én. Legalábbis annak kellett volna lennie. Éppen ezért arra sosem számítottam volna, hogy valaha is beszámolsz majd egy olyan parancsodról, amiről nem beszélhetnél.

– Nem tudom, hogy végig tudom-e mondani. Mindenképp tarts ébren, ne hagyd, hogy félbehagyjam. Az életed múlhat rajta.
Az arcod rándulásain láttam, hogy újra gyötör a fejfájás, mint mindig, ha szabályt szegtél. Ha valamit, ezt a bölcsek jól kitalálták. Mennyivel könnyebb így engedelmességre kényszeríteni... Hiszen ki ne akarná, hogy ne fájjon.

– Nem kell, előbb-utóbb megtudom majd – próbáltalak kímélni, ha már eldőlt, annyit nem ért az a vallomás, hogy szenvedj miatta.

– De kell! – Nem hagytad annyiban. – Csillagfényfokon tudnak rólad, de fogalmam sincs kitől. Biztos mások is tárgyaltak már velük. Nekünk katonák kellenek, hogy megvédjük magunkat a tenger felől. Nekik orvos, hogy életben maradjanak.

Hát igen, akkor már tudtuk, hogy Dōr elesett, és hogy a háború a hegyek mélyét is eléri majd. Csak idő kérdése. Tudtuk, vagyis a városok vezetői tudták, hogy elpuhult a föld alatti nép, már régóta nem azok a kemény katonák, akik évszázadokig védték a Fővidéket. Ahhoz, hogy esélyünk legyen, valódi katonákra van szükségünk, ehhez pedig Csillagfényfok támogatása kellett. Értettem én. Csak nem akartam elfogadni, hogy oda kelljen mennem.

– Érted, ugye, hogy azt kérték, adjunk át nekik? És én beleegyeztem. Eladtalak – elhallgattál, láttam rajtad, annyira fájt, hogy többet nem is tudtál mondani.

– Elég lesz, Kirik! – Nem tudom, honnan került oda olyan hirtelen a tiszted, de nem hagyta, hogy ennél többet mondj. – Az volt az utasítás, hogy az ottani eredményeidről elsőként nekem számolj be. És én majd eldöntöm, hogyan tovább.

– Tudom, uram. – Akkor újra katona voltál, de láttam rajtad azt is, hogy minden hűséged ellenére a barátom is vagy. – Megtettem mindent. Odaígértem, ahogy parancsba kaptam, sosem volt kérdés, hogy megteszem. – Összerándult az arcod, ijesztő látvány volt az a küzdelem magaddal, nem néztél rám, végig töretlenül, minden fájdalom ellenére rá meredtél. – De ettől még úgy gondolom, joga van tudni arról, hogy a seregnek ő volt az ára.

– Nem ő volt az ára, hanem egy orvos. De akkor és ott azt kellett hallaniuk, amit hallani akartak, hogy a mágia nélküli orvost kapják meg. Az már csak rajtunk múlik, hogy alakítjuk tovább ezt az alkut. Én a magam részéről kineveznék egy szanitécet orvosnak, és őt adnám át nekik. Nyugodjon meg, Doktor! – Akkor először szólt hozzám. – Senki sem fogja magát átadni senkinek. Kiriknek hála, egyezségre jutottunk. Azóta rádión már abban meg is tudtunk állapodni, hogy a Rendfenntartók követségbe jöjjenek. Akkor születik majd meg a végső megállapodás. Éppen ezért azt akarom, hogy maga ott legyen. Tanácsadó lesz, nem orvos. Végighallgatja őket, és az alapján neveljen ki egy szanitécet, aki el tudja látni az igényeiket. Képes lesz erre?

– Igen – feleltem neki, ha voltak is kétségeim, le kellett gyűrnöm őket, meg kellett tennem, ha maradni akarok –, azok közül, akikkel együtt találtuk meg a gyógymódot, bárki alkalmas lehet nekik.

– Remek. Akkor ezt túltárgyaltuk. Maga túl értékes, hogy pár katonára cseréljük. Te viszont Kirik, legközelebb bíz jobban a józan eszemben.

Soha nem mondta még nekem senki, hogy értékes lennék. És ahogy elnéztelek, neked sem mondták még sem burkoltan, sem nyíltan, hogy légy hűségesebb. A döbbenet és a szégyen egyszerre suhant át az arcodon. Mindig is tudtam, hogy ő nemcsak a felettesed, hanem mintha a fogadott apád is lenne. Mégis jól esett a tudat, hogy engem fontosabbnak tartottál, mint azt, akinek az életedet köszönhetted. Sosem hittem, hogy ilyen fordulatot vesz majd a hármunk kapcsolata. Még úgy sem, hogy a biztos voltam benne, a tiszt engem változatlanul nem kedvel, de a te hűségedet nem akarta megingatni.

Emlékszel még, amikor Dōrban, a főtéren álltam a mustrán a többi fogoly között? Ha akkor azt mondja nekem valaki, hogy az a tiszt, aki kegyetlenül döntött élet és halál fölött, egyszer majd ezt mondja nekem, hát biztos kiröhögöm. Egyenesen meglepett akkor, hogy a tiszted ragaszkodott ahhoz, hogy én itt maradjak. Azt viszont biztosan kijelenthetem, kevésszer értettem még ennyire egyet vele.

A tárgyalás viszont koránt sem ígérkezett egyszerű menetnek. Kezdve azzal, hogy én bár jelen lehetek, nem szólalhatok majd meg, amíg nem kérdeznek. Végig kell hallgatnom, ahogy megállapodásra jutnak minden ponttal, de beleszólnom nem lesz szabad.

És így is tettem. Némán hallgattam, ahogy sorra születtek a döntések, és elrettentett az a látszólagos közöny, amivel meghozták azokat...

Bastiont kizökkentette az olvasásból az, hogy mocorgásra lett figyelmes. Felnézett a könyvből, és a mellette fekvő Haradikra siklott tekintete. Arca kifejezéséből ítélve nagyon mélyen alhatott, és rettenetes rémálmok gyötörhették. Teljesen leizzadt, izmai megfeszültek, néha egész teste összerándult, nyöszörgött is valamit álmában, amit Bastion nem értett. Ahogy elnézte a társát, arra jutott, a leghumánusabb, amit tehet vele az, ha felébreszti.

– Hé, Harmadik – rázta meg a vállát –, ébredj!

Ezt még meg kellett ismételnie párszor, hogy a férfi reagáljon rá. Nehezen nyitotta ki a szemét, a tekintete is épp ennyire nehezen tisztult ki. De ahogy magához tért, azonnal kiült arcára annak a megkönnyebbülésnek a kifejezése, hogy végre ismét ébren lehet.

– Rossz álmok? – kérdezte együttérzőn Bastion.

– A legrosszabbak – felelte, miközben felült, felhúzta térdeit, hogy kényelmesen az egyikre könyökölhessen, megtámasztva a fejét a tenyerén –, azóta, hogy meghaltunk.

Nem is akart erről többet mondani, épp azon gondolkozott, hogy terelhetné bármi másra a szót. Közben megdörzsölte a szemét, megtörölte hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát. Pillantása ekkor Loire könyvére csúszott, ez pedig elég jó indoknak tűnt arra, hogy az őt gyötrő borzalmas álmokról elterelje mindkettjük figyelmét.

– Látom, csak elfoglaltad magad – biccentett a könyv felé.

– Hát kellett valami, amivel lekötöm a gondolataimat. De úgy látom, rád is rád fér. – Ezzel elmesélte, amit addig olvasott.

– Onnan olvastad tovább, ahol én abbahagytam – állapított meg Harmadik. – És ha belegondolsz elég aggasztó dolgokról van benne szó.

– Mire gondolsz? – nézett rá döbbent kíváncsisággal Bastion.

– Benned nem vet fel kérdéseket? Azt mondtad, a Mély vezetői tárgyalni készültek a Rendfenntartókkal, hogy megvédjék magukat az Eshteri inváziótól. Ha ez így volt, miért hisszük mi úgy, hogy a Mély el akarta zárni a Fővidéket? Ha az, amit mi tanultunk tényleg igaz, mi történt, hogy végül egymás ellen fordultak? Ha a Fővidék a Rendfenntartókkal a Birodalom része akart maradni, mi van velük most?

– Már ha ez mind igaz, amit itt írnak – vetette ellen Bastion.

– Én egyre inkább azt hiszem, hogy az – juttatta kifejezésre a meggyőződését Harmadik.

– Azt akarod sugallni, hogy az eltelt százötven év, nem úgy igaz, ahogy tanultuk?

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy merő hazugság. De igen, valami ilyesmit akartam sugallni. Te is biztos észrevetted már, mennyi minden nem stimmel a mi saját a küldetéseinkkel. Ward is gyanakszik már egy ideje. De mind sötétben tapogatózunk, és mindehhez az egyetlen támpontunk ez a könyv. Minden, amit jelen pillanatban Csillagfényfokról és az ellenállásról megtudhatunk, abban van. Erről mindenképp be kell számolnunk majd a többieknek is.

– Olvassam tovább? – kérdezte bizonytalanul Bastion. – Hátha derül még ki belőle valami...

– Naná – csapott le az ötletre Harmadik is –, de hangosan olvasd! Én is tudni akarom.

– Oké – vett egy nagy levegőt, és nekiveselkedett a felolvasásnak.

Még azon a héten elkezdődtek a tárgyalások. A Rendfenntartók követei szinte a Mélybe bútoroztak. Addig nem akartak elmenni, amíg minden nem tisztázódik. Én is jelen voltam minden alkalommal, ahogy ezt előre eldöntöttük. A tárgyalások rögtön azzal kezdődtek, hogy mivel a Mély orvosa nem mágus, nem lehetne áruba bocsátható sem. A jóindulatunk jele miatt tekintünk csak el ettől. Mi cserébe vetőmagot, éltelt és a védelemhez szükséges katonai támogatást kértünk.

A megállapodás meg is született a kölcsönös támogatásról is. Csillagfényfok nemcsak mágiamentes orvost kért, hanem ápolókat és szanitéceket is. Az egyik szünetben a tiszt félre is hívott ezzel kapcsolatban az egyik tárgyalóba.

– Nehéz dolgokat fogok kérni magától, doktor – kezdett bele kertelés nélkül –, válassza ki az „orvost" maga helyett. Jó lenne, ha egy olyan önkéntes lenne, akinek nincs itt senkije, hogy könnyebb szívvel tudja vállalni. Aki magát játssza majd, soha többet nem jöhet vissza. Ezt kérték, ő ezentúl Csillagfényfok polgára lesz.

– Vagyis tulajdona – nem tudtam szó nélkül hagyni.

– Magát ez addig ne zavarja, amíg nem maga az a tulajdon.

– És mi lesz az ápolókkal? – kérdeztem inkább, hiszen tudtam, az orvosról szóló megállapodás nem rajta múlt, nem volt beleszólása ebbe.

– Ők visszajárhatnak majd. Holnap reggelre legyen meg a teljes lista.

Ezzel magamra hagyott. Én pedig felkerestem a kórházat. Összehívtam minden ott dolgozót, és tájékoztattam őket a döntésről. Elmondtam nekik, hogy önként jelentkezőket várok a feladatra, és biztosítottam őket arról, mennyire sajnálom, hogy nincs más út. A reakciójuk pedig engem döbbentett meg a legjobban. Őszintén megvallva tiltakozásra számítottam, nem arra, hogy közülük majd' mindenki önként jelentkezik.

Azt, hogy ki legyen az orvos, már korábban eldöntöttem. Volt ugyanis egy ápoló, aki mindenkit elvesztett a járványban. Ő volt a legjobb az összes közül, az őt ért tragédia után olyan megszállottan küzdött a betegség ellen, ahogy még senki. Erre a szerepre nem választhattam mást. Ő lett Csillagfényfok Méregkeverője helyettem. Vele együtt, közösen választottuk ki a többi ápolót az önként jelentkezők közül.

Miután én, a befogadott, eddig kívülálló félvér, áruba bocsátottam a saját embereimet, már tökéletesen értettem a te fejfájásaidat. Engem a lelkiismeret gyötört épp ugyanúgy, nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekedtem-e. Hiszen másokat küldtem el magam helyett. Persze te ezt akkor is a magad módján kezelted.

– Parancsot kaptál – mondtad.

Nem akartam előhozakodni azzal, hogy te sem minden esetben követed a parancsokat. Igazság szerint azért sem hánytorgattam fel, mert bíztam benne, hogy a paranccsal könnyebb lesz takarózni a saját lelkiismeretem előtt is. Aztán folytatódtak a tárgyalások. Akkor már nem a kölcsönös követelésekről, hanem a közelgő ostromról.

Azokon a tárgyalásokon te is ott voltál, bármennyire nem tetszett a Rendfenntartóknak a saját dezertőr módosítottjuk jelenléte. De ahogy téged elnéztelek, neked nem okozott gondot azokkal szembenézni, akik korábban azokat a halálos parancsokat kiadták, amik elől végül elmenekültél. A ti nézeteltérésetek nem számított, hiszen a Mély ismét felesküdött Csillagfényfoknak, hogy ezentúl is a védőbástyája lesz, ahogy eddig is volt. Én pedig őket hallgatva abban bíztam csak, hogy nem volt az túl nagy vállalás, hogy nem fogunk belepusztulni ebbe az egyezségbe a hegyek alatt.

De ahogy a stratégiára terelődött a beszélgetés, azonnal kiderült, hogy nem vagyunk túl jó helyzetben. Nemcsak mi, Csillagfényfok sem. És nem az élelmezés jelentette nekik a problémát. Hiszen a nagy Esthadoni síkság a maga mezőgazdasági városaival termelt annyi élelmet, hogy akár a Mélynek is elég legyen. Az volt a gond, hogy Csillagfényfok katonáit már majdnem teljesen felemésztette az eddigi nyolc év, egy-két szakaszon kívül már csak a kétes módosítottak maradtak.

Azt persze a Rendfenntartók kerek perec kijelentették, hogy a nem módosított egységeknek legfeljebb az egyharmadát tudják nélkülözni, hiszen rájuk a fővárosban is szükség van. Ellenben a laktanyákban őrizetben tartott valódi K és J szériából megmaradt módosítottakat mind egy szálig hajlandóak a rendelkezésünkre bocsátani. Ennek hallatán a nyugtalanságot szinte vágni lehetett a teremben. A K-széria is hibás volt, de a J kifejezetten katasztrófális eredményekkel büszkélkedhetett. Te voltál az egyetlen, aki nyugodt tudott maradni.

– Én vállalom őket – szólaltál meg teljesen higgadtan, mielőtt elszabadulhattak volna az elfojtott indulatok. – Emberekre van szükségünk, nem? És jelen állás szerint a módosítottak a legjobbak, akiket kaphatunk. Én tudok velük bánni, nekem engedelmeskedni fognak. Az összeset kérem, hogy felkészíthessem őket. Ha a többi kell, azokat vigye más, én a saját fajtámat fogom irányítani.

– A J-szériát is kéred, Kirik? – igyekezett megbizonyosodni szándékaidról a tiszt. – Jól végiggondoltad?

– Tudom, hogy működünk – adtad meg a feleletet –, én is K vagyok, velük nem lesz gondom. És a J-vel sem, ha ügyelünk rá, hogy soha ne kelljen dönteniük. A J hűségesebb, mint a K, de döntésre teljesen alkalmatlan. Ha én adok nekik parancsot, azt követni fogják.

Senki sem mert ellent mondani neked, és feltételezem, nemcsak azért, mert nem volt jobb ötletük. Tudták, bármilyen sereget elvezetnél félig a sírból is, azért nem tiltakoztak, rád bízták a sajátjaid élére állj. Annyit kértél csak a K-szériának cserébe, hogy a háború után, ha akarnak, szabad emberként visszatérhessenek Csillagfényfokra. Az sosem volt kérdés, hogy a J sosem hagyhatja el a Hegyeket, ők alkalmatlanok arra, hogy utasítások nélkül éljenek, az lesz a legjobb, ha a te fennhatóságod alatt maradnak. A rendfenttartók belementek az alkuba, ez is éppen úgy belekerült a szerződésbe, mint bármi, amiben aznap megállapodtunk.

Az első megállapodások után már szövetségesekként, mint egyetlen sereg vettük lajstromba, amink van. És az eredmény elkeserítő volt. Arra jutottak a hadvezérek, hogy együtt sem leszünk elegen Eshter töretlen serege ellen. A szorongatott helyzet viszont kétségbeesett lépéseket szült. Abban állapodtunk meg, hogy miután megkaptuk a katonákat, akiket Csillagfényfok rendfenttartói ígértek, és miután kicseréltük őket az „orvosra" és ápolókra, a Mély berobbantja a főváros felé vezető járatokat.

Így Csillagfényfok védve lesz, nem kell az Új Rend urainak inváziójától tartania. A hegyeken pedig senki sem jut át, ha aktiválják a régi csapdákat. A Mély újra az az erőd lesz, ami régen is volt. Ha viszont ezt megteszik – még ha hagynak is pár járatot –, onnantól szinte lehetetlenné válik majd a keresztülutazás a Hegymélyen.

– Sokan akarják majd elhagyni a fővárost, ha ez kiderül – vetette fel az újabb problémát a Rendfenntartók vezetője.

– Ha a fő járatokat el is torlaszoljuk – adott a megoldást a tiszt –, meghagyhatunk egy olyan járatot, ami átvezet a hegyen, és az Acél-híd egy ismeretlen szervízjáratába torkollik. Vezetőket állomásoztatunk majd itt, akik átkísérik a menekülni vágyókat a hegyek alatt. De az, hogy a Nagy Hídon keresztüljutnak-e majd, az csak tőlük fog függeni.

– Ha berobbantjátok a járatokat, magatokra maradtok – emlékeztette még egyszer utoljára ellen a Rendfenntartók vezetője –, akkor mi már nem segíthetünk.

– Nem is tudnátok – rázta a fejét a tiszt –, amit tehettek értünk, abban már megállapodtunk. Az emberek kellenek és a vetőmagok. Mielőbb. Mi pedig minden járatot eltömítünk. Dōrból is csak azokat hagyjuk majd meg, amik a csapdáinkba és a helyőrségeinkhez vezetnek. Nyugodtan alhattok, rajtunk senki sem jut át. Viszont módot hagyunk nektek, hogy hívjatok majd minket, ha Csillagfényfok segítségre szorul.

Mire a két fél kezet rázott a véglegesített megállapodásokra, én már abban sem voltam biztos, ki járt rosszabbul. Vajon azok az ápolók, akik Csillagfényfokra kényszerülnek utazni, a legbizonytalanabb reményekkel a visszatérésre, vagy azok, akiket magába zár majd a Mély.

– Döbbenetes – szólalt elhűlten Harmadik.

A felolvasást nagyrészt kényelmesen, a fűben elnyúlva hallgatta. De ahogy haladtak az eseményekkel, izgatottságában felült, mintha attól jobban hallana, vagy más folyást vehetnének tőle az események.

– Sosem gondoltam volna – adott azonnal magyarázatot a Bastionnak –, mármint nem azt, hogy az egész elzárkózás a Mély ötlete volt. A Hegyek nem a pusztulásra akarta bent tartani Sverker régi világát, hanem megmenteni a hódítóktól. Eshtertől. Így máris másabb helyzet, mint hittük. A Mély sosem árulta el Esthadont, ha ez tényleg igaz, ez a legveszélyesebb tudás, amivel a Pátriárkáinknak valaha dolga volt...