– Francba! – kiáltott az éjszakába Bastion. – Ott van velük a mágus! Megtörte a védelmemet!

Izzó szemekkel meredt a torony irányába, Loire rettegve ismerte fel a belső udvart, amiben Espada plusz két bombáját helyezték el. Maga is halálra váltan figyelte az ezüstös csillanást, ahogy az az ismeretlen mágus szilánkokra zúzta Bastion védelmét. Bátyja ezalatt egy pillanatra sem vette le a szemét a távolról, és Loire is újabb és újabb halálokat érzett meg. Rettegett belegondolni, hogy ezek akár az ő csapatukból is kikerülhettek. Lehetett Harmadik, vagy akár Espada is... Nem tudta, ki merre keveredett közülük, és ennyi szikra közt, bármennyire próbálta is, képtelen volt megmondani, kiből szállt fel.

– Nem fogsz ki rajtam, ribanc! – sziszegte a hajnali vöröslésbe Bastion.

Szeme továbbra is elszánt dühtől izzott, annyira hajtották az indulatok, hogy már fájdalmat sem érzett. Azt sem vette észre, hogy sűrű fekete genny és vér keveréke csorog az oldalán, hogy fekete cseppekben az övére folyik, onnan a földre csöpög. Loire figyelmét bár nem kerülte el ez sem, ő maga nem tette szóvá. Tudta, Bastion az egyetlen, aki megmentheti a társaikat. Nem merte ezért kizökkenteni.

Közben mocorgást vett észre a háta mögül. Zsizsgett a városfal, mintha csak le akarna vetni valamit, vagy valakiket a hátáról. Csoda, hogy ebben az őrült zajban egyáltalán meghallotta. Loire a hangok irányába fordult. És a döbbenettől még a lába is a földbe gyökerezett. Katonákat látott felemelkedni a falon, és futni az irányukba. Nem voltak sokan, hiszen azokon a falakon szinte képtelenség volt felmászni. De néhányuknak mégis sikerült. Amennyire Loire látta a derengő fényben, köteleket is hoztak magukkal, hogy leengedjék, és még többüknek segítsenek feljutni.

Hirtelen azt sem tudta, mit tesz, az irányukba suhintott, és minden palló, ami csak a közelükben a háztetőket össszekötötte a levegőbe emelkedett, és megindult feléjük. Hatalmas lendülettel csapódtak neki a városfal tetején alkalmatlankodóknak. Ők lezuhantak a mélybe, de Loire tudta jól, ez nem tartja vissza őket sokáig.

– Bastion! – próbálta magára vonni ikre figyelmét. – Ezek felmásznak a falon!

– Levédtem őket – fordult felé a másik. – Keltsd életre a halottakat, én meg átveszem itt...

Most Loire fordult a belső udvar felé. Hagyta, hogy az érzékeit elárasszák a távolban történtek. Ismét megérezte a holtakat, és életre hívta őket. Megnyugtatta a tudat, hogy sem Espadát, sem Harmadikot, de még azt az irritáló Hence-t sem találta meg köztük. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem fekszenek valahol sebesülten és magatehetetlenül. Mindenesetre utasítást adott a halottaknak, hogy bármi történjen is, erre a háromra mindennél jobban figyeljenek.

Miután végzett, visszafordult Bastion felé. Az első, amit észrevett rajta, hogy alig áll a lábán, mégis rendíthetetlen elszántsággal varázsol. Loire-nak még a szája is tátva maradt. Mindig is lenyűgözték bátyja áthatolhatatlan falai, de ez, amit most a városfal tetejére felhúzott, minden korábbit és minden képzeletét felülmúlták. Az egyszerű emberek számára láthatatlan, mégis teljes pompájában elképesztően ragyogó tükörsima fal egészen az égig tört, ahol végtelen magasságban kupolává zárult. Loire egészen biztos volt benne, hogy ezen aztán élő lélek nem juthat át.

Bastion térdre rogyott a megerőltetéstől. Előre bukott, fél kezével a tető cserepeit markolta, igyekezett megtámasztani magát, még nem dőlhet el. Izzó tekintetét egy pillanatra sem vette le a falakról. Sőt, amennyire tudta, pillantásával követte a városfal teljes hosszában egyre messzebbre nyújtózó varázsfalat. Az igénybevételtől lassan az orra vére is eleredt, még onnan is feketét vérzett. De nem törődött vele. Addig nem figyelt semmi másra, amíg az égbetörő fal be nem záródott a távoli messzeségben.

– Kész – hanyatlott le az a keze, amivel növekvésre kényszerítette a falat – ez nem egyszerű varázs... beleépítettem a városfalba. Ha meg is halok... ez a védelem megmarad... és senki sem jut át rajta...

Lihegett, minden tagjában remegett. Az orrából folyó fekete vért nemes egyszerűséggel beletörölte a ruhája ujjával. Leült a hideg cserepekre, lábát kinyújtóztatta rajuk, hátát az egyik tető kiszögellésnek vetette. Próbált erőre kapni.

✨✨✨✨✨

Harmadik a földön feküdt. Zavartan pislogott párat. Nem érezte telni az időt. Nem tudta volna megmondani, mióta fekszik a hátán, és zajlik a feje felett tovább a csata. Ennyi erővel a semmi végtelenségében is lebeghetett volna, annyira tompák voltak az érzékei. A szeme előtt fények cikáztak, a füle egyszerre csengett, és tiltakozott bármit is meghallani. Olyan érzés volt, mintha valami eldugította volna a hallójáratait.
Mondjuk egy mázsás betontömb. Odanyúlt, hogy kikaparja a füléből azt a hangokat tompító valamit. Ujjai hegyén nedvességet érzett. Ettől egyből tisztulni kezdett a tudata. „Jaj, ne már! Vér..." gondolta azonnal. Más sem hiányzott még, minthogy a hallása is sérüljön.

Nehezen kapott levegőt, egy pillanatra azt hitte, súlyosabban megsérült, hiszen az előbb mégiscsak egy kézigránát ért földet a lába mellett. A pillanat tört része alatt idézte fel azt is, hogy egy-egy halott a testével takarta el a robbanás elől a legközelebbi embereket. Őt és Hence-t is. Egy másik pedig felkapta a gránátot, és megpróbálta visszahajítani oda, ahonnan jött. Nem sikerült túl jól, hozzájuk közelebb robbant fel. A robbanás szele még ennek a távolságnak az ellenére is ledöntötte őket a lábukról. Ő pedig azért kap nehezen levegőt, mert egy szétszabdalt holttest még mindig rajta fekszik. De már nem mozog, üres tekintete még mindig Harmadikon függött, ujjai katonai egyenkabátjába csimpaszkodtak. Egyszóval úgy maradt, ahogy a robbanás kiűzte belőle Loire mágiáját.

Harmadik oldalra fordította fejét, miközben próbálta lerázni magáról a holttestet, aminek mégiscsak az életét köszönheti. A halántéka hasogatott a mozdulattól, szédült és az iménti légnyomás miatt még hányinger is környékezte. A bal oldalán Hence feküdt ugyanúgy, mint ő, egy mozdulatlan test oltalmában. Zavart pillantásokkal ő is épp azt próbálta felmérni, mi történt vele.

Harmadik kitapogatta a pusjákát maga mellett, kiesett keze szorításából, amikor a robbanás ereje a földhöz csapta. Legördítette magáról a halottat, talpra akart vergődni, de egyelőre az sem ment neki, hogy ülő helyzetbe emelkedjen. Pillantása megállapodptt Hence-en, amíg igyekezett visszanyelni a hányingert. Hallotta a fegyverzúgást a feje felett, káprázó szeme előtt továbbra is örvénylett, hullámzott a szövetségesek és ellenségek alkotta embertömeg. A halottak fegyverekkel vagy puszta kézzel rontottak neki az ellennek. És mivel halottak voltak, semmi nem tántorította el őket. Újra és újra támadásba lendültek.

Végül sikerült áttörniük az ellenség sorfalát. Letaposták azokat, akik a földre kerültek. Aztán a letaposottak is a segítségükre keltek, torzan, deformáltan. Közben a lyukból is irdatlan csatazaj hallatszott. A golyók továbbra is záporoztak a fejük felett, de Harmadiknak úgy tűnt, most újra teljes a védelmük, nem buktak fel mellette újabb sérült, vagy halott katonák.

Aztán a torony oldalán tátongó lyukból áradó pokoli zaj csendesedni hallatszott. A következő pillanatban pedig egy erős marok kulcsolódott Harmadik puskát szorongató kezének csuklójára. Érezte, hogy húzni kezdik. Még felfognia sem volt módja, de már ismét a saját lábán állt. Egy kissé forgott még vele a csatatér, a robbanás hatására rászűkült látótér ismét kezdett normálisra szélesedni. Ahogy súlypontja is visszazökkent az egyensúlyi helyzetbe, már a fejét is szabadon – és jóformán émelygés nélkül – tudta mozgatni. Ekkor már azt is látta, hogy Ward magasodik felé, ő segítette fel a földről.

– Hé, jól vagy? – kérdezte Harmadiktól még mindig zavaros tekintetét látva. – Nem volt világos a parancs? Hogy ne merjetek meghalni?

– Valamit félreérthettem, uram – próbált kótyagosan viccelni Harmadik.

– Na jó, ne ácsorogjunk itt, a csata nem vár – vezényelte tovább az embereket, majd mielőtt tovább indult volna, a Hence-szel foglalatoskodó Espadához fordult. – Vele mi van?

Ilyenkor nagyon büszke volt a kölyökre, hogy mondani sem kell neki, tökéletesen tudja a dolgát. Ha nem lenne ennyire hirtelen haragú és indulatos, sokkal komolyabb dolgokat is rá merne bízni. Hiszen most is ragyogóan tanúbizonyságot tett arról, mikor kell kellő komolysággal és megfontoltsággal viselkedni. Bármennyire ne kedeveljék is Hence-t, az egyikük előtt sem volt kétséges, hogy csak ennek a furcsa személynek a nyomására tűrik meg őket. Úgy látszik, Hence-nek is fontosabb volt az új világgal kötendő szövetség, minthogy önös érdekektől vezérelve kockára tegye az eljövendő hatalmat, amit Eshtertől remélt.

– Megmarad – kiáltotta oda Espada, aki eddigre már a helyzethez mérten ellátta Hence sérülését, vagyis egy darab ronggyal körbetekerte a sebet, hogy ne vérezzen annyira.

A hevenyészett orvosi ellátás után segített felállni neki, bár ennyiben ki is merült a kedveskedés, utána nem túl barátságos mozdulattal és szelídséggel nyomta a kezébe a puskáját. A mélyiek Parancsnoka türelmetlenül haladt el mellettük, indulatosan mérte végig a társaságot, de mindeközben pár jól irányzott lövéssel maga is növelte a szövetségeik számát. 

– Ki kell nyitnunk a nyomornegyedet – mordult hátra a Parancsnok.

– Tudom – felelte neki Ward kurtán.

A mélyiek vezetőjét is felvilágosították, hogy Espada a rendelkezésére álló egy hétben az éj leple alatt többször átszökött a belső fal negyedeket elválasztó szakaszain, és a város belsőbb részeire is juttatott el bombákat. Amik ott is a megadott időben robbantak fel. Így pedig, amíg az ellenállás elfoglalta a nyomornegyedet, a kinti halottak is végezték a dolgukat. Már a központi pályaudvar felől is sodort feléjük csatazajt a hajnali szél.

Ward furcsa mód végig tudta, mi folyik a város különböző részein. Egészen eddig maga sem értette pontosan, milyen új érzékeket nyert azóta, hogy Loire visszahozta. De most, hogy az őrület kezdete óta többször is végigpásztázta újonnan jött látásával és hallásával a csatateret, új módon tárult fel előtte a világ.

Jobban látott, jobban hallott, nem zavarta sem fény, sem sötét, sem a zajok. Mintha bármilyen körülményhez képesek lennének alkalmazkodni az érzékei. Arról nem is beszélve, hogy ő maga is érezte a halottakat. Nem is értette, halandóként hogy lehetett egy olyan beszűkült világban, egy olyan csökevényes testbe zárva élni. Annyival nagyobb volt a hatalom ebben a feltámasztott formában.

Először megdöbbentette a halottakkal kapcsolatos felismerés. Mindet érzete, tudta, merre járnak, mit tesznek, érezte azt is, hogy milyen parancsot kaptak. Annyi magához való esze volt, hogy megfejtse, az őket életre hívó hatalom köti össze őket ilyen furcsamód. Azt is sejtette, hogy tudná irányítani a halottakat, amennyiben az ő parancsai nem ellentétesek azéval, aki feltámasztotta őket. 

✨✨✨✨✨

– Menjünk még közelebb – tápászkodott fel küszködve Bastion –, innen egyre kevésbé érem el őket. Távolodnak.

Loire csak nézett rá, és a legkevésbé sem tartotta ezt jó ötletnek. Ikre elszántsága sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. Úgy meg kifejezetten nem, hogy még csak palástolni sem próbálta, ahogy az orrából kifolyt fekete vért egyszerűen beletörölte zubbonya ujjába. Ezt követően egy tisztességeset kiköpött a tető cserepeire. Loire nem tudta nem észrevenni, hogy a fekete, véres váladék megszínezte a fogait.

– Borzasztó íze volt. – Ennyi magyarázatot fűzött csak a jelenethez, amikor észrevette, hogy a lány döbbenten nézi.

Nem érezte úgy, hogy bármi egyebet is tudna mondani, ezért inkább fogta ezüst kalapácsát, leplezni sem próbálta, mennyire nehéz volt a fegyver most neki is. Ha nem sajnálta volna itthagyni, biztos nem küszködött volna vele. Bár igaz, ami igaz, Dōr ostromát leszámítva eddig inkább a varázserejét használta, mint a fegyverét. Bizonytalan léptekkel, botladozva indult meg abba az irányba a tetőkön, amelyikből a mágust érzékelte. Nem akart vele szemtől szemben megmérkőzni, nem voltak illúziói, hogy esélye sem lenne ellene így meggyengülve.

Loire szótlanul követte, nem próbált meg segíteni neki, tudta, ikerbátyja nem hagyná. Percekig némán mentek előre, macska puhasággal lépkedtek a tetők cserepein, vagy egyensúlyoztak át a keskeny pallókon. Egészen addig, míg vészes közelségbe nem került a belső fal. Innen nem tudtak tovább menni, anélkül, hogy le ne másztak volna az utcára. Ráadásul a belső gyűrű túl távol volt ahhoz, hogy átugorjanak. De Bastionnak támadt egy ötlete.

– Ha felkelted a pallókat, nem alkotnának hidat nekünk, hogy átkelhessünk?

Loire döbbenten meredt rá hosszú pillanatokig, el sem hitte, hogy ezt tényleg komolyan kérdezni.

– Te tényleg a gyűrű tetején akarsz parádézni? – bukott ki belőle döbbenten. – Szerinted mennyire leszünk ott könnyű célpontok a mágusnak? Ott van köztük, én is érzem... elmebetegség önszántunkból ilyen közel menni hozzá...

– Egyre fogy az erőm – rázta meg a fejét tiltakozón Bastion –, ha még egy kicsit gyengülök, ekkora távolságról már képtelen leszek levédeni őket... Ha még jobban előrenyomulnak, már nem fogom elérni egyiküket sem... Érted? A közelükben kell maradnom, ameddig csak bírom...

– Rendben – egyezett bele Loire, jobb ötlete egyébként sem volt, amivel távol tarthatta volna Bastiont a belső faltól.

Intett a pallóknak a hátuk mögött, hogy sorakozzanak fel, és rendeződjenek átjáróvá. Azok pedig azonnal engedelmeskedtek a hívásának. Ellebegtek előttük, és felsorakoztak a lábuk elé. Keskeny hidat alkottak, de kellő odafigyeléssel át lehetett jutni rajtuk.

Bastion pedig egyetlen szó nélkül indult el rajta. Alig tett pár lépést, Loire legszívesebben visszafordította volna, olyan bizonytalan volt a mozgása. Nem kellett rákérdeznie, anélkül is teljesen biztos volt benne, hogy egyáltalán nincs jól. Kóvályogva ment, a pallókon próbált az ezüstkalapácsra támaszkodni. Még nézni is rossz volt azt a szédelgő, ingatag mozgást.

Bastion talán a pallók egyharmadáig jutott, amikor térdre rogyott. Csakhogy a lécek túl keskenyek voltak ahhoz, hogy mindkét térde elférjen rajtuk egymás mellett. Így amikor a pallóról lecsúszott kalapács, aminek a nyelét még mindig szorosan fogta, az húzni kezdte, és maga is erőtlenül dőlt utána. Szeme félig lecsukódott, ahogy tehetetlenül lefordult a pallóról.

Loire elszörnyedve kapott utána, de Bastion szabad karja a pillanat tört része alatt elsiklott még túl távoli ujjai előtt. Esélye sem lett volna időben elérni. Sőt, mire bármit Bastion után küldhetett volna, hogy felfogják az esést, már földet is ért. De már zuhanás közben halott volt. Loire el sem hitte, mikor az ég felé szálló fekete szikrákat látta. Másodjára volt életében teljesen tehetetlen. A Bastion testéből elszálló szikrák épp annyira voltak élettelenek, mint a bátyja. Az átok megölte benne az összeset. És hiába lebegett az ostromlott város fölött tíz meg tíz ezer lángoló vörös, egyikkel sem segíthetett rajta. Az átok mindet ilyen fekete, alig pislákoló korommá változtatná.

Végig sem gondolta, mit tesz, automatikusan Bastion után vetette magát. Pedig lehet, hogy végig kellett volna. Annyira a bátyját figyelte, észre sem vette, hogy hatalmas döndüléssel sarkig tárul a nyomornegyedet a város többi részétől leválasztó kapu, és elkezdenek beözönleni a bitorlók katonái. Egyértelműen azzal a céllal érkeztek, hogy hátba támadják a lázadókat.

Loire már a levegőben volt, amikor tudatosult benne a mozgás a kapu irányából. Zuhanás közben hirtelen úgy érezte, mintha egy evező lapáttal ütötték volna meg a bordái alatt. Nem értette, mi lehetett ez. Még akkor sem fogta fel teljesen, mi történt vele, amikor durván a macskaköveknek csapódva ért földet, és a teljes testébe robbanó fájdalomtól egy pillanatra még a látása is elsötétült.

Ügyetlenül megpróbált talpra állni, de nem bírták el a lábai, ellenben a bordái környéke és tüdeje kegyetlenül sajogtak. Nem kellett odanyúlnia, eddigre már ködös tudatával felfogta, hogy megsebesült. Nem tudta, mi találta el, de abban biztos volt, hogy súlyos a sebe. Mégsem törődött vele. Koordinálatlan mozdulatokkal, négykézláb Bastion mellé mászott. Szólongatta, és közben értetlenül meredt Bastion vérpettyes arcára. Élénk piros volt, nem fekete. Annyira legyengítette a sérülés, hogy képtelen volt összerakni a képet; a vér az ő szájából jött, minden egyes kimondott szóval.